Ekler Andrea
Én „vagyok a fix pont,
a világ hullámzik körülöttem”
Gróh Gáspár: Nemzet és baloldal – Illyés Gyuláról című kötetéről
Gróh Gáspár már köteteinek címeivel is (csak néhány példát említve: Egymásért vagyunk, Határ. Ok nélkül, A magyarság rendeltetéséről, Irodalmi hullámlovaglás, Szemben a felejtéssel, Neurotikus nemzettudat, Mesterek a magasban) pozitív értelemben provokálja az olvasót. Ahogy egész pályájára, úgy a szóban forgó művére is érvényes Dobri Imre megállapítása: „írásaiból […] tárgyilagosságában tiszteletet ébresztő, értékszemléletét nyíltan vállaló őszinteség, a semmi esetre sem semleges, de minden kérdésével előítélet-mentes hozzáállás tükröződik”. (https://kortarsonline.hu/aktual/groh-gaspar-70.html)
Mivel írásainak (előadásainak is) elengedhetetlen ismertető jegye a személyesség, a történelem/politika, kultúra, művészet együttes, összefüggéseiben való vizsgálata, a tudományos igény, mellette a háttérben meghúzódó apró történetek, anekdoták, a sokirányú, gazdag műveltség és a kritikai szemléletét fűszerező, iróniába átcsapó humor, értelmezései tartalmazzák a tanulmány, esszé, kritika attribútumait is. Sturm László találóan írta róla: „[s]zámára az irodalom, amellett, hogy a legszemélyesebb ügyeinket bolygatja, megteremt egy közös teret. A közösség terét.” (Kortárs, 2021/1.) Gróh Gáspárt (Illyés Gyulához, Németh Lászlóhoz, Babits Mihályhoz és másokhoz hasonlóan) e közösségi tér összefüggései (is) foglalkoztatják. A történelem, politika, kultúra (közélet) az irodalomban és az irodalom a közéletben.
A történelmi, kulturális múlt és jelen értelmezése számára létkérdés, felelősség. Elengedhetetlennek tartja a mindenkori jelen világának megértéséhez, alakításához, jobbá tételéhez, s még ha reálisan is látja ennek esélyét, az ehhez fűződő igényt alapvetőnek tekinti. Mindezt nem fogcsikorgatva, eszméket, elméleteket, tényeket szajkózva teszi, hanem némiképp úgy, ahogy kedves szerzője, Jókai Mór is: a „reformtörekvéseket”, a világ, világa jobb irányba való haladását szolgáló lehetőségek felvázolását, az egyéni tapasztalatokból, olvasatokból származó közösségi érvényű megállapításokat (néhol anekdotákkal színezett) történetekbe ágyazza. Ezáltal amellett, hogy valóban párbeszédre hívja az olvasót, sajátos derűt is sugároz. Ismét Sturm Lászlót idézve: „ennek köszönhető, hogy az olvasó nemcsak csodálja, de szereti is az írásait”.
Feltehetően az a viszonyulás, amellyel ő viseltetik aktuális tárgya iránt – a kíváncsiság, megértés és átadás szenvedélye –, átsugárzik az olvasóra.
Ahogy kritikai hozzáállásában, úgy ezúttal is kockázatot vállal. Illyés Gyula életének, tevékenységének, műveinek egyik leginkább támadott, vitatott kérdését: baloldaliságát veszi górcső alá. Adódhat a kérdés, miben jelenthet ez újdonságot az Illyés-kutatás szempontjából? A kötetben szereplő írások éppen a fent körvonalazott kutatói, értelmezői pozícióból, magatartásból eredő tárgyilagos, tisztázó, tényeket és műveket előtérbe helyező megállapításokkal, kérdésfelvetésekkel, fogalom meghatározásokkal válnak az Illyés recepció megkerülhetetlen forrásaivá.
A kötet öt részre oszlik: egy „vallomásból”, egy nagy ívű esszétanulmányból, a Beatrice apródjaihoz fűződő jegyzetekből, Illyés hatalommal folytatott küzdelmének „szilánkjaiból” és egy beszélgetésből áll. A megközelítés heterogenitása az értelmezés többirányúságára utal. A kötet célja: több nézőpontból vizsgálva, gazdagítva a kérdések körét, pontosítani, értelmezni Illyés baloldaliságát és a hatalommal való kapcsolatát, az életesemények mellett az életmű egyes darabjainak mélyreható vizsgálatával.
Az Elöljáróban – Illyés, a mester beszédes című „vallomás” megadja a kötet alaphangját. Tökéletes drámai expozíció: bemutatja a szereplőket, a szituációt és a (történelmi, irodalomtörténeti) helyszínt. Gróh Gáspár nem rejti véka alá szellemi kötődéseit. Megnevezi „imaginárius” mestereit, akiknek „virtuális tanítványa” lett, akikkel nem lehetett személyes kapcsolata, nem tehette fel nekik kérdéseit, de akik megtestesítették azokat az „elveket, értékeket, amiket döntő fontosságúnak” tartott. Németh László, Cs. Szabó László, Vörösmarty Mihály, Arany János, Ady Endre, József Attila, Móricz Zsigmond, Bartók Béla, Egry József, Medgyessy Ferenc, Kodály Zoltán, Nagy László, Pilinszky János, Weöres Sándor és mások mellett azonban az évek során Illyés Gyula került hozzá legközelebb. Egyfelől azért, mert azt a kort, amelyben „másodrendű állampolgárként” élnie kellett, de amely szellemi értelemben a tényleges koron kívül létezett, ő nem Kádár- vagy Aczél-, hanem Illyés-kornak nevezte el. Másfelől Illyés életművének összetettsége miatt. A kinyilvánított tisztelet és szeretet mellett sem elfogult. Nem gondolja, hogy Illyés bármelyik műfajban is korának egyedüli legnagyobbja lett volna, viszont minden műfajban a legnagyobbak közé sorolja. „[A] 20. századi magyar irodalom és szellemi élet legátfogóbb, legegyetemesebb kitekintésű alkotójának” tartja. Találó felvetését, mely szerint egy életművet nemcsak az elismerések, de a támadások is minősítenek, végigvezeti Illyés minden korban kereszttűzbe került életútján és életművén. Megvilágítja Illyés „csapdahelyzetét”, ami a mai napig befolyásolja megítélését: „a költőt (írót, szerkesztőt) tekintélye tette a hatalom számára értékes tárgyalópartnerré – és ugyanabból az okból, amiért írni kezdett, elfogadta ezt a szerepet”. Ez a szerep ugyan nem szakította el az irodalomtól, de amellett, hogy energiát vont el, műveinek befogadásába is „irodalmon kívüli szempontokat kevert”. Gróh Gáspár lényeges megállapítása, hogy Illyés nem is akart kitérni sem az alkotói, sem a közszereplői „hivatás” elől. De nem abban az értelemben, ahogy ezt mindenkori támadói magyarázzák. Illyés az egykor magát politikus nemzetnek valló magyarság tradícióját kívánta folytatni (ellentétben a már az ő korában is a képzettség, az ismeretek nélküli politizálás nosztalgiájában élőkkel). Úgy vélte, szükséges és kötelessége megismerni és megismertetni a hazát a mélyben is. Ellenzett mindennemű diktatúrát és erőszakot, amivel a mindenkori hatalom képviselői tisztában voltak, a maguk hatalmi mechanizmusai szerint és eszközeivel – perbe fogva vagy kitüntetve – elnémítva őt. A burkolt vagy nyílt támadások (nyilván műveinek olvasása híján is) s személyét kívánták ellehetetleníteni. Több-kevesebb sikerrel, ugyanis – noha ma már az ő alkotásait is egyre szűkebb kör olvassa, ismeri – Illyés személyében, szellemiségében, alkotói mivoltában is meg tudott maradni a szimbolikussá vált Egy mondat a zsarnokságról költőjének. Azonban, ahogy Irodalmi hullámlovaglás című kötetének Illyés-fejezetében is tette, Gróh Gáspár ezúttal is éleslátóan rávilágít: „A gyűlölet felülírja a józan észt”. Újra és újra tudatosan előkerülnek a már alapos indokokkal cáfolt rágalmak. A monografikus igénnyel kutató, olvasó szerző személyességen bőven túlmutató „vallomásának” egyik legfontosabb észrevétele, egyben kötődésének is meghatározó momentuma, hogy a gyűlölet-vélemények tétje nemcsak Illyés tisztessége, helytállása volt (ma sem az), „hanem mindazoké, akik a nem sok reményt kínáló évtizedekben magukénak vallották, és úgy gondolták, hogy »a legnagyobb bátorság a remény«”. Számára is reményt és bátorságot nyújtott a két rendszerben is hazaszeretetéről tanúskodó született költő és született közéleti ember.
A kötet írásai a továbbiakban köszönet- és tiszteletképpen is annak bemutatását, értelmezését célozzák, hogy Illyés az egyenlőtlen feltételekkel vívott küzdelemben mit, hogyan, miként tehetett és tett.
Ezekre az alapgondolatokra épül a címadó esszétanulmány a tollal és tettel küzdő Illyés „baloldaliságának” állomásait, folyamatát vizsgálva. A kirajzolódó történetet és a szerző koncepcióját a politikai, történelmi, kultúr- és irodalomtörténeti elemzések mellett napló- és levélrészletek, valamint kis remeklésekként Illyés műveinek az adott témát középpontba állító értelmezései támasztják alá. Nyilván itt nem követhető pontról pontra a folyamat, miként azt a szerző teszi, mindössze néhány jelentős meglátást emelek ki.
Gróh Gáspár meggyőző elmélete szerint, mivel Illyés a társadalmi hierarchia alacsony fokán élő családba született, a klasszikus értelemben vett baloldalra került. A szociális kiszolgáltatottság azonban elsősorban értékrendet és látásmódot jelentett számára, amely nyilvánvaló (és nem divatkövető, bosszúszomjas, agitált, spekulatívan formálódott vagy ideák bűvkörében születő) szociális igazságérzetet eredményezett. Az így alakuló „baloldaliság” feltehetően nemcsak megóvta a szélsőségektől, de – akár nem is tudatosan – immunizálta a kommunizmussal szemben. 1918–19 ugyanúgy a változtatás lehetőségét, igényét jelentette a háború után Illyésnek és kortársainak, mint amit 1956 az akkori fiataloknak. Gróh Gáspár ezt az időszakot Illyés lelki „Sturm und Drangjaként” emlegeti, villanásnyi „kommunista” korszakának, ami ekkor sem a pártkötődést jelentő kommunizmus, inkább szocialista vagy szociáldemokrata eszmékkel rokon. A 16-17 éves (!) Illyést barátaival együtt a forradalmi változtatás igénye inspirálta. Üldözöttként nyugatra kerülve sem a párteszmék vonzották. Akkori társai köréből többen jelentős szerepet kaptak a későbbi hatalomban, mozgalomban. Noha Illyés eltávolodott tőlük, néha szünetelt, de nem szakadt meg a kapcsolata velük. Ennek részben lelki okai voltak (a kamaszkori barátságok, kötődések ereje), részben gyakorlati megfontolásból eredtek, amely ambivalencia állandó problémát jelentett Illyés számára. Gróh Gáspár kiemeli Illyés kivételes diplomáciai érzékét, érvelve az egykori társakkal folytatott párbeszéd folytatása mellett, hiszen „ez túlnőtt a személyes kapcsolatokon: életek, értékek, reménységek, sorsok lettek tétjei. Az egykori kapcsolatok és megújult változataik alkalmat teremthettek aktuális küzdelmek látszólag baráti formák közti megvívásához.” Ehhez kapcsolódik a szerző lényeges meglátása az Illyés és a kommunizmus közötti feszültséggeneráló aszimmetriáról. Egyesek egyetértettek szociális elképzeléseivel, azonban a számára fontos nemzeti tartalommal nem, mások elfogadták az utóbbit, de szociális radikalizmusát nem. Illyés értékrendje, gondolkodásmódja lényegében nem változott, hanem a különböző történelmi időszakokban más-más összefüggésbe került.
Illyés megítélését nyilvánvalóan meghatározta, meghatározza a népi mozgalomban betöltött szerepe. Ezzel kezdettől kivívta az „urbánusok” ellenszenvét, elítélését. Már a Nyugatban 1933-ban megjelent írása, a Pusztulás hatalmas vitát váltott ki, országos hírűvé is ezáltal vált. Az egykézés veszélyeiről, a nyomorról, a földosztásról szóló cikket minden irányból támadták. Ennek oka nem az író, hanem a bírálók ideologizmusa volt. A későbbi népi-urbánusnak nevezett vita szempontjából megfontolandó Gróh Gáspár gondolatmenete. „Az Illyés elleni baloldali támadások legfőbb oka az volt, hogy Hitler hatalomra jutása után nem a német belpolitikai változásokkal […], hanem a magyar nemzeti integritást fenyegető német expanzió veszélyével foglalkozott. Hogy az »urbánus« gondolatmenetben mekkora szerepet kapott a nácik agresszív antiszemitizmusa miatti szorongás és mennyit a kommunista világuralmi tervek kisiklatása miatti félelem, az aligha deríthető ki, de a továbbiakban a kettő összeadódott és alapjaiban határozta meg a népi-urbánus vitának nevezett ütközést.” Gróh Gáspár több írásában, előadásában vitatta a népi-urbánus ellentétnek nevezett jelenséget, tisztázva a fogalmakat, azok történeti, politikai hátterét, a népi gondolat és törekvés lényegét. (Egyebek mellett azt, hogy a „népi” irány egy 20. század első éveiben indult szellemi áramlat, amely az iparművészetben indult, majd a zene, építészet után, később érte el az irodalmat. Tehát nem egy politikai szembenállás egyik résztvevője volt.) Ennek és ezzel összefüggésben Illyés útjának, szerepének is remek összegzése a kötetet záró, Falusi Mártonnal folytatott beszélgetés írott változata.
A kommunista szimpatizáns baloldal a népiek emblematikus figurájának tartotta s ekként támadta Illyést. A harmincas években már egyértelművé vált, hogy Illyés az ifjúságához maradt hűséges, nem az „eszméhez”, noha nem tagadta meg egykori társait, nem az ő útjukon haladt tovább. Sokak számára értelmezhetetlen volt és maradt Illyés magatartása. Hol nacionalistának, hol kommunistának tartották. Németh Lászlóhoz hasonlóan, mégis másként sem ide, sem oda tartozó, saját utat járt. Mint Gróh Gáspár írja: „egy tudatosan polarizált rendszerben szinte automatikusan célponttá válik az, aki a pólusok közelítésén dolgozik”. Illyés egyik naplójegyzetét idézve ragadja meg helyzetét: „én vagyok a fix pont, a világ hullámzik körülöttem”. Értékrendje, gondolkodása nem sokat változott, csak a történelem eseményei közepette más összefüggésrendszerbe került. Következetesen küzdött céljai eléréséért: a zsellérség és cselédség sorsának javításáért, a politikai üldözöttek családjainak segélyezéséért, a magyarság helyzetének jobbá formálásáért, a nemzetért, a demokráciáért. Ezért vállalt 1945 után formális politikai szerepet. Számára ez belső erkölcsi parancsból adódott.
Gróh Gáspár az életműből az önéletrajzi ihletésű regényeket (Kora tavasz, Hunok Párisban, Beatrice apródjai, A szentlélek karavánja), valamint nem-fikciós prózából az Oroszországot és a Puszták népét említi Illyés szellemi útjának önreflexív megismertetésére. Előbbieket azért, mert a fikció mellett az ábrázolt folyamatok referencialitása nem sérül, utóbbiakat azért, mert a leírtakat a szerző személyes jelenléte hitelesíti. A művek vizsgálata során is arra a következtetésre jut, hogy Illyés alkotásai „sem igazolják a kommunista voltáról szóló legendákat”. Személyes sorsának prózáiban történő megidézésével Illyés a „közgondolkodás fehér foltjait” szeretné eltüntetni. Koncepciója a legkevésbé sem esik egybe a kommunista baloldal elképzeléseivel.
Az Oroszország (1934) visszafogott hangnemét Gróh Gáspár a cenzúra mellett Illyés Szovjetunióban látottakkal szembeni fenntartásaival indokolja. Illyés tisztában volt a Patyomkin-jelenséggel, de személyes tapasztalatait meg kívánta írni. Arra a következtetésre jutott, hogy a magyar társadalmat úgy kell formálni, hogy megelőzhesse a háborúba való sodródást és az azt esetlegesen követő szovjetizációt.
A Puszták népét „imaginárius önéletrajznak”, „szerelmes földrajznak”, „az irodalmi szociográfia műfajteremtő darabjának” tartja az értelmező, amely ugyanúgy a közgondolkodást célozza, mint Illyés önéletrajzi regényei. A parasztság, a pusztákon élők sorsának, gondolkodásának tényszerű bemutatásával Illyés a baloldali parasztpolitikát kívánta a megfelelő irányba terelni, a paraszti polgárosodás felé, a moszkvai irányítású kommunizmus proletarizációs törekvésével szemben. A Kora tavasz olvasata során is Illyés szovjet elképzelésekkel való szembefordulását emeli ki a szerző. A parasztság önszerveződésének, céljainak, a vidék „forradalmának” bemutatását, annak hangsúlyozását, hogy ez a társadalmi réteg alkalmas sorsának alakítására, el kell fogadni autonómiáját, azt, hogy nincs szükségük a földosztásban sem a munkásosztályra, sem más külső behatásra, és a belső rétegzettség nem osztálytagozódást jelent, mint azt a kommunista ideológia hirdeti.
Gróh Gáspár Illyés baloldaliságának másik forrását a magyar szabadságharc mitológiájában, a szemléletét formáló közösségben azt konkrétan is képviselő Madarász József hatásában látja. Mint írja: „Illyés baloldaliságában […] mindenekelőtt szabadságharcot kell látnunk, nem valamely baloldali ideológia követését: harcát az ideológiai formába öltöztetett korlátozás ellen is vívja”. A szabadság Illyés számára nemcsak azt jelentette, hogy azt írt, amit akart, hanem azt is, hogy a számára legfontosabb közösséghez szóljon. Irodalmi hagyománya van ennek, miként annak is, ahogy a nemzet értékéről, szabadságáról vélekedett. Gróh Gáspár találóan összegzi Illyés örökérvényű gondolatait: „a nemzet alapérték. Minden nemzet az. Így minden (nemzeti) kultúra önálló világ, léte az emberiség közös kincse – aki ezt a gazdagságot megtagadja, azzal nincs mit vitatkozni, ahogy azzal sem, aki a maga nemzetét és kultúráját felsőbbrendűnek gondolva akarja letiporni másokét. […] [M]inden nemzet tagjának alapvető, sérthetetlen joga, hogy a maga nemzeti létét nyelvét, kultúráját gyakorolhassa. Ennek a jognak a védelme mindenkinek elemi kötelessége, és elfogadhatatlan, hogy ebben különbség legyen a politikai jobb- és baloldal között, az pedig egyenesen botrány, hogy ez legyen köztük a vízválasztó.”
Illyés a bolsevizmust összeegyeztethetetlennek tartotta a szabadságjogokkal, élesen szembehelyezkedett azzal, hogy a kommunista mozgalom tagadta az emberi élet szentségét. Az oroszországi napló mellett a Beatrice apródjaiban (1979) fejtette ki ezeket a gondolatait, amely vita is a kommunista történelemképpel. Illyés számára elválaszthatatlan volt a nép és nemzet fogalma. Úgy vélte, hogy a társadalmi szabadság feltétele a nemzet szabadsága, a nemzet nem lehet szabad, ha másokat elnyom. Gróh Gáspár külön fejezetben foglalkozik a művel, amelyet kiemelkedően fontosnak tart Illyés baloldalisága, történelem- és múltszemlélete, az életmű rendje, értelmezése szempontjából is. Megemlíti a mű poétikai jelentőségét is Illyés prózastílusának megújítása, emlékezéstechnikája, az elbeszélői nézőpontok rétegzettsége és nyelvteremtő ereje vonatkozásában, de lényegesebb számára, hogy a szerző szembeszállva a történelemhamisítással a magyar nemzet történetében helyezte el az 1919–20-as eseményeket, azok hatásait, „az ország szétverését, a magyar társadalom lelki-szellemi megroppanását”. Tette ezt hűségre törekedve, okulásul, történelmi tanúságtételként. Emellett a mű Illyés indulásának, ifjúkorának időszakát jeleníti meg. Gróh Gáspár azért tartja meghatározónak, mert sűríti mindazokat a kérdéseket, amelyek Illyés baloldaliságával kapcsolatban felvetődtek. Voltaképpen ez a problematika világít rá arra a tényre is, hogy noha Illyés életműve is „a felejtés állapotában szunnyad”, ha mégis polemizálnak arról, a vita az alapkérdések helyett a mellékproblémákra irányul. Úgy véli, a mű értelmezése válaszokat adhat a félredobott kérdésekre. Találóan jegyzi meg, hogy áttekintve a recepciót és az eszmecseréket, maga Illyés jelent sokak számára problémát. „Kortársai közül csak Németh Lászlót érte annyi és olyan minősíthetetlen vád, irányult ellene útszéli indulatú szellemi karaktergyilkossági kísérlet, mint Illyés ellen.” Már a harmincas évektől ideológiai, szellemi értelemben vett stratégiai ütközet folyt az Illyés-életmű körül. A Beatrice apródjai a viták kardinális kérdéseinek sűrűsödési pontjait világítja meg, így a nemzeti gondolatot, a baloldaliság fogalmát, valamint Illyés baloldalhoz és a demokráciához fűződő viszonyát. Illyés a szektás baloldaliságot éppúgy visszautasította, mint a kétely nélküli jobboldaliságot. A baloldal szociális szemlélete ugyanúgy elvitathatatlan volt számára, mint nemzeti elkötelezettsége. Gróh Gáspár legapróbb részletekre is figyelő „sűrű olvasata” éppen e kérdések mentén hívja fel a figyelmet Illyés példáján keresztül a politikai tagolódás félresikerült rendszerére és mutat rá annak káros hatására, felszámolásának szükségességére.
Gróh Gáspár széleskörű ismereteivel, műveltségével, finom iróniájával, stílussziporkáival leginkább az Író a politika tűzvonalában – Szilánkok Illyés Gyula és a hatalmasok küzdelmeiről című fejezet rövidebb írásaiban szembesül az olvasó. Ezek a szilánkok mozaikdarabkákként illeszkednek az előzőekben felvázolt képhez, koncepcióhoz, kiegészítve, alátámasztva azt. Félremagyarázott alapfogalmak (népi, urbánus, baloldal, szocializmus, nemzet, demokrácia), gondolatok, emberi kapcsolatok, viszonyulások tisztázásával teszik érthetővé Illyés baloldaliságának és baloldallal való kapcsolatának lényegét. Így szól például Illyés közéletiségéről, több aspektusból a kreált népi-urbánus kérdésről, Illyés szövetségi politikájáról, a Kreatív cenzúráról, barátságokról, ismeretségekről, forradalomról vagy arról, Kikkel volt magányos Illyés. Egy alkotó és életműve jelentőségéről, időtállóságáról, pótolhatatlanságáról.
A kötet nemcsak személyes köszönetnyilvánítás, hanem Illyés „baloldaliságának” az egybeszerkesztett írásokból kirajzolódó monográfiája is. Úgy vélem, az Illyés-kutatás olyan megkerülhetetlen, fogalmakat definiáló, alkotásokra koncentráló alapműve, mint a Németh László recepcióban Monostori Imre Németh László esszéírásának gondolati alaprétegei című munkája. Mint ilyen, hozzájárul a tárgyalt pálya, életmű mellett a történelmi, irodalomtörténeti és – elméleti téves beidegződések, szándékos vagy restségből, érdekből adódó félremagyarázások, mondvacsinált, erőltetett ellentétekre épített tagolódás felszámolásához is. Miért pótolhatatlanok az Ady Endrék, Móricz Zsigmondok, Németh Lászlók, József Attilák és mások a legnagyobbak közül? Gróh Gáspár Illyés vonatkozásában válaszol a kérdésre: mert „ránk maradtak művei, miközben hatásuk megannyi életbe fölszívódva azokban is él, akik talán nem is tudják, hogy Illyés életműve is dolgozik bennük…
Nap Kiadó, Budapest, 2025.
Megjelent a Bárka 2026/3-as számában.
