Erdész Ádám
A gimnáziumigazgató és a főispán
Választási történet
A régmúltat a történetek teszik könnyen megismerhető, átélhető élménnyé. Ám a történetek nagyon gyorsan kikopnak az emlékezetből, különösen az olyan több színtéren zajló, sokszereplős históriák, amelyek megmutatják a hajdani társadalmak rejtett erőtereinek működését. Az ilyen történetek teljes egészét a kortársak közül is csak kevesen látták át, fontos mozzanataikat nem írták le. Néha azért szerencsénk van, maradnak levelek, naplók, nem kell beérnünk a hivatalos iratokkal. Most egy ilyen, közel 150 éve megesett, kivételesen jól dokumentált konfliktust szeretnék elmesélni. A helyszín Arad, a főszereplők egyike a városi gimnázium igazgatója, a másik a megye főispánja, de a főszereplők között ott találjuk Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi minisztert is. Mögöttük ott vannak a líceum tanárai, újságírók és sok-sok aradi polgár.
A felidézendő eseménysor 1881-ben indult. Ebben az időben Aradon működött az ország egyik legmodernebb gimnáziuma. Az 1873-ban átadott épületet Eötvös József úgy terveztette meg, hogy több nemzedék számára korszerű iskola lehessen. Párhuzamosan működött benne hagyományos humán- és reálgimnázium. Történetünk idején három leendő akadémikus is erősítette a tanári kart. Az új iskola igazgatói posztjára egy Sváby Pál nevű pozsonyi tanárt neveztek ki, ő szervezte meg a líceumot. S működésével a gyermekeik jövőjéről gondoskodni akaró aradi és környékbeli polgárok elégedettek voltak. Aztán az 1881/82-es tanév végén váratlanul távozni kényszerült az igazgatói székből is és Aradról is. 13 évvel később a líceum monográfusa az 1882-ben lezajlott váltásról egyetlen mondatot írt: „Sváby igazgató, ki [a gimnázium és a reál] szervezésében nem közönséges érdemeket szerzett, egyik-másik dolog által elkedvtelenítve a pécsi főreáliskolához helyeztetett át. Helyébe Kuncz Elek, a losonci áll. főgimnázium igazgatóját nevezték ki és megbízták a reáliskola ideiglenes igazgatóságával is.” A gimnázium korrekt és részletes történetét megíró Himpfner Béla tudhatott egyet s mást az okokról, de információit nem osztotta meg olvasóival.
Mi volt az az „egyik-másik dolog”, ami az alapító igazgatót „elkedvetlenítette”? Már ha valóban ez történt? Márki Sándornak, a gimnázium fiatal tanárának köszönhetjük, hogy pontosan rekonstruálni tudjuk a történetet. Ő naplójában rendszeresen rögzítette az egymást követő eseményeket. Az induló dátum 1881. június 14., amikor Tabajdi Károly, Arad megye és Arad szabad királyi város főispánja magához hívatta a líceum igazgatóját, és azt kérte tőle, hasson oda, hogy az általa vezetett iskola tanárai a közelgő országgyűlési választáson a két jelölt közül Chorin Ferencre szavazzanak. Ekkor még nyílt szavazás volt, a választó érthetően, hangos szóval mondta ki a választási bizottság előtt, hogy kire adja voksát. Az igazgató határozottan nemet mondott az utasításszámba menő kérésre. „Sváby energikusan felelt, s evvel megóvta választási szabadságunkat. Szavazni különben legnagyobb részünk úgysem akart; de éppen ennek híre bőszítette úgy fel Tabajdit” – írta naplójába Márki.
A közigazgatás szervezésében sok komoly eredményt maga mögött tudó tekintélyes főispán pontosan látta, hogy az Aradon június 25-re kitűzött választáson induló Chorin Ferenc mérsékelt ellenzéki és Náray Imre függetlenségi párti jelölt között nagyon szoros verseny várható. A helyzet önmagában érdekesnek mondható, a kormánypárt, vagyis a Szabadelvű Párt nem indított jelöltet, Chorin személyében egy, a kiegyezés közjogi alapját elfogadó mérsékelt ellenzéki jelölt állt szemben a kiegyezés közjogi alapját elutasító szélsőbaloldali politikussal. A kormány által kinevezett főispán nem szorgalmazta szabadelvű párti jelölt indulását, hanem a mérsékelt ellenzéki mögé állt. Az 1842-ben született Chorin tekintélyes aradi zsidó család tagja volt, ügyvédként egészen fiatalon lépett a politika színpadára. Már 1869-ben elnyerte az aradi választók bizalmát, s 1875-ben és 1878-ban is őt választották képviselővé Aradon. Tisza Kálmán Balközép Pártjából indult, majd a Szabadelvű Pártban folytatta, viszont 1876-ban kilépett a Szabadelvű Pártból és a Mérsékelt Ellenzék képviselője lett. Aradon a városi közélet egyik meghatározó szereplőjének számított. Ugyanannak a helyi politikai elitnek volt a tagja, amelyhez Tabajdi Károly is tartozott. Később pályája magasra ívelt, elnöke lett a Gyáriparosok Országos Szövetségének, és 1903-ban a Főrendi Házba is bekerült. 1881-ben egészen a választás előtti napig úgy tűnt, a közjogi alapon álló helyi intelligencia támogatja őt.
A Szélsőbalnak is nevezett Függetlenségi Pártnak korábban Aradon nem sok babér termett. Viszont 1881-ben Náray Imre személyében egy városszerte ismert, rokonszenvvel övezett jelöltre találtak. Náray ügyvédként kezdte aradi működését, majd megyei tisztviselőként és nemzetőr főhadnagyként részt vett a szabadságharcban. 1851 és 1853 között politikai fogolyként Josefstadtban raboskodott. Szabadulása után az ügyvédi gyakorlattól eltiltották, ezért orvosi tanulmányokat végzett, s homeopátiás módszerekkel sikereket ért el. Előélete ideális függetlenségi párti jelöltté tette, de ennél is többet nyomott a latban, hogy a város népszerű polgárai közé tartozott. Még az ellenfelét támogató Alföld című helyi lap vezércikkírója is egyértelmű tisztelettel beszélt róla. A Függetlenségi Párt helyi kortesei aktívabbak voltak és hatásos kampányt szerveztek. Chorin hívei nem törték magukat, bíztak abban, hogy három győzelem után jön a negyedik. De ezúttal a helyi elit egy része tartózkodó magatartást tanúsított Chorinnal szemben. Ez igazán a választás előtti napon bizonyosodott be. Június 24-én a szavazati joggal rendelkező polgárok egy kis csoportja, Varjassy József ügyvéd vezetésével, tett egy kísérletet arra, hogy a Szabadelvű Párt színeiben gróf Szapáry Gyula pénzügyminisztert kijelöljék és másnap képviselőjelöltként indítsák. A meglepően kései, a jelek szerint a miniszter jóváhagyását sem bíró ad hoc kísérlet elbukott, de azt jelezte, hogy a városi intelligencia egy része nem áll Chorin mögött. A távolságtartás okaira forrásaink csak homályos utalásokat tartalmaznak. Szapáry Gyula személyének előtérbe tolásakor sem szabadelvű voltát hangsúlyozták, hanem azt, hogy felléptetése felülírná a város polgárait szembefordító választási küzdelmet. Ez az argumentum távol állt a valóságtól. Bizonyos jelek alapján feltételezhetjük, hogy Chorint egyesek zsidó felekezethez való tartozása miatt nem támogatták.
Tabajdi Károly, a város társadalmát jól ismerő főispán pontosan látta, hogy mi a helyzet. A kormány által kinevezett főispánoknak akadályozni kellett a függetlenségi párti jelöltek győzelmét, Tabajdi pedig egyébként sem idegenkedett a „mikromenedzseléstől”. „Nagy tevékenységet fejt ki, és nemcsak a megyei és városi közgyűlések alkalmával való elnöki teendőkre szorítkozik, hanem az összes megyei ügyeket nagy figyelemmel kíséri, sőt azok elintézésébe bele is foly” – írta róla éppen 1881-ben megjelent Arad története című könyvében Lakatos Ottó, minorita házfőnök. Egyébként Tabajdi Károly országosan ismert, tekintélyes helyi politikusnak számított, 1886-ban bekövetkezett halála után Mikszáth Kálmán közigazgatási jártasságát és nemzetiségpolitikai érdemeit kiemelő gyönyörű nekrológban búcsúztatta: „Arad megyébe ész kell. Azonfelül erély is. A nemzetiségek itt a legelevenebbek. Itt nem elég a főispánnak, hogy a mente jól álljon rajta. Tabajdi Károly kitűnően felelt meg feladatának…” – írta róla a magyar politikai élet eseményeit folyamatosan kommentáló író. Egyébként Tabajdi nevét ma emléktábla őrzi, és szülővárosa, Nagyzerind iskolája az ő nevét viseli. A főispán arra jutott, hogy a választási küzdelem alakulása megkívánja a határozott közbeavatkozást. Rutinos politikusként úgy ítélte meg a helyzetet, hogy a 28 fős tantestület tagjainak szavazata döntő fontosságú lehet, s ekkor próbált nyomást gyakorolni a líceum igazgatójára.
Tabajdi nem tévedett, a június 25-én lezajlott választás nagyon szoros küzdelmet hozott. Két szavazóhely volt a városban, a főtéren egy szavazósátrat állítottak fel, a másik szavazóhely a Thököly téren volt. A belvárosban többségében az intelligencia szavazott, a másik helyen többségben voltak a külvárosi parasztgazdák és iparosok. Tekintve, hogy a választás nyílt szavazással történt, a versengő felek pontosan ismerték az eredményt, és a pillanatnyi állásnak megfelelően próbálták híveiket mozgósítani. Délután, de még este 7-kor is kevéssel a Chorin-párt vezetett. A mérsékelt ellenzéki jelölt a belvárosi szavazóhelyen szerzett nagyobb előnyt. A sajtóbeszámolók kiemelték, hogy a főtéri sátorban Chorin Ferencre szavaztak a tanítók, városi és állami hivatalnokok, a bírók egy része, de még a segédhivatalnokok is. Lehet, hogy a meggyőződés vezette őket, de a felsoroltak kivétel nélkül állami és önkormányzati intézményekben dolgoztak. Amikor nagyon olvadt a különbség, Tabajdi főispán is leszavazott Chorin Ferencre. A belvárosban meg is lett a többség, Chorin Ferenc 481, Náray Imre 400 voksot kapott. Ám a végeredményt megfordították a nagyobbrészt paraszti és iparos szavazatokat tartalmazó Thököly téri eredmények. Ott Náray 171, Chorin 74 szavazatot kapott. Vagyis 16-os szótöbbséggel a Függetlenségi Párt jelöltje győzött.
A főispán jól kalkulált, ha a líceum tanárait az iskolaigazgató segítségével rá tudta volna venni arra, hogy Chorin Ferencre szavazzanak, az általa támogatott jelölt győzött volna. Ám a líceum 28 tanárából csak 3 élt választójogával. Márki hosszabban írt a tanári kart erősen foglalkoztató eseményről: „Kollégáim közül, a Tabajdi-hecc miatt hallgatagon létrejött passzivitás dacára, hogy ti. hivatalos pressziónak hatása alatt ne látszassunk szavazni, csak Medgyesi, Goldiş és Rózsa szavazott, mind Chorinra […]. A publikum egy része különben a tanári kar magatartásának tulajdonítja Chorin bukását, természetesen túlzottan. Legjobban fáj a foguk Petrogallira, kinek egyébiránt amily nagy a hasa, éppolyan nagy a meggondolatlansága is.”
Márki pontosan fogalmazott, a nagyrészt távol maradó tanárok csoportja jól látható volt, a rájuk helyezett nyomásról is szivárogtak ki hírek, de rajtuk kívül még nagyon sokan maradtak távol a választástól. 1881-ben Aradon 1627 személy rendelkezett választójoggal, közülük 69% ment el szavazni. A választás eredményét értékelő újságcikkek is számot vetettek a nagyarányú tartózkodással. „Lehetetlennek hitte a Chorin-párt, hogy az ész, vagyon s befolyás annyi tényezője, mint amennyi e városban található, összetett kézzel s oly végzetes közönnyel szemlélhesse egy, a közjogi alapon álló párt küzdelmét az általuk is elvileg annyira perhorreszkáltnak hirdetett szélsőbal ellen” – olvashatjuk az Alföld választás utáni első vezércikkében. Mindenesetre a közvélemény egy része úgy könyvelte el, hogy a líceum tanárai megbuktatták Chorin Ferencet. Egyébként egy év sem telt el, és az élet átírta az aradi választási eredményeket. Chorin Ferenc 1881 október végén nagy szótöbbséggel megnyerte a baksai kerületben rendezett pótválasztást, és beült a parlamentbe, Náray Imre viszont nem sokáig látogathatta a Tisztelt Házat, mert 1882 szeptemberében, 64 éves korában meghalt. Úgy tűnt, az 1881-es aradi választás eseményei gyorsan feledésbe merülnek. Nem így történt.
Közel egy év múlva derült ki, hogy a főispán nem hagyta annyiban a dolgot. Májusban kezdtek hírek szállongani arról, hogy az igazgatót áthelyezik, de talán még a tanárok egy részét is szétszórják más gimnáziumokba. Az érintettek az efféle híreszteléseknek nem adtak hitelt. A tanári karból először Márki értesült az új fejleményekről. Június közepén egykori kollégája, a már Budapesten élő és mindig jól értesült Mangold Lajos a minisztériumból származó hírekről írt: „Mangold azt újságolja, hogy Sváby büntetésből Tabajdi följelentései következtében Pécsre kerül…”. Az igazgató javában tervezgette a következő tanévet, mindaddig, amíg Márki nem osztotta meg vele bizalmas híreit, semmit sem tudott az ellene készülő akcióról. A következő napokban gyorsan pörögtek az események, Márki krónikája szerint az alábbi sorrendben: „… a Svábyt Pécsre áthelyező miniszteri rendelet 22-én már alá is volt írva. 26-án este egy magántáviratból ezt már tudtuk, s azért 27-én elhatároztuk, hogy még az éjjeli vonattal háromtagú küldöttséget indítunk Treforthoz, kérni őt, hogy, ha lehet, ne publikálja rendeletét. 28-án Trefort fogadta is Kövesdyt, Polgárt és Staubert, de kijelentette, hogy szándékától semmiféle tanártestület felszólalására sem tántoríttatja el magát. No, de ő senkire sem haragszik. 29-én reggel ért haza a küldöttség, mellyel Szász Károly [miniszteri osztálytanácsos, később református püspök] gorombáskodni is »kegyeskedett«, s hazahozta 27 frt-os bélyeggel ellátott kérvényünket, melyet Trefort el sem fogadott. 30-án Sváby már megkapta a pécsi dekrétumot.” A tanári kar tehát testületileg kiállt igazgatója mellett, és a deputáció hazatérte után csalódottan vették tudomásul, hogy az igazgató kilencévi sikeres munkája csak ennyit ér.
A tanárok határozott szolidaritási akciója nem maradt titokban. A történteket a városban élénken tárgyalta az ellenzéki szellemű Arad és Vidéke című újság, s a lap tudósításai nyomán országos lapok is foglalkoztak az üggyel. Az Ellenzék című újság is figyelemmel kísérte az igazgatóváltással kapcsolatos eseményeket, de Sváby elmozdításáról és annak fogadtatásáról beszámolt a Népnevelők Lapja is. Az Arad és Vidéke és az Ellenzék, ha nem is mindig pontosan, de írt az igazgató menesztésének politikai okairól is. Nem csak a tantestület nyilvánította ki bizalmát Sváby Pál iránt. Augusztus elején az Arad és Vidéke közölte azt az aradi polgárok által Trefort Ágoston vallás- és közoktatási miniszterhez intézett feliratot, amelyben Sváby Pál állásában való meghagyását kérték. Mintegy 300 polgár írta alá a Treforthoz intézett levelet. Hivatkoztak a legbensőbb igazságérzetre, a magas erkölcsi érdekre, „melyet az ország kultuszminiszterének meg kell érteni”. „Bizalom-nyilatkozatul szép, de foganatja – természetesen – nem lesz” – kommentálta a polgárok állásfoglalását Márki.
A történet utolsó felvonása augusztus 22-én a minisztériumban zajlott le, ahol Trefort Ágoston személyesen tárgyalt Sváby Pállal. Sváby – csakúgy, mint egy évvel korábban Tabajdi főispánnal szemben – ezúttal is határozott volt. Nem kért a pécsi igazgatóságból, inkább választotta volna a szabadságolást, a nyugdíjaztatást vagy a Pozsonyba való visszahelyezést; legszívesebben természetesen Aradon maradt volna. Az igazgató másnap beszámolt Márkinak a tárgyalás lefolyásáról, a történtek a naplóbejegyzés szerint a következőképpen zajlottak: „… Tabajdi és Sváby egy városban nem élhetnek. Tehát maga a miniszter cáfolja meg azokat, kik ez ügyben Tabajdi kezeit mosták. Trefort kijelentette, hogy neki Sváby ellen személyesen nemcsak hogy kifogása nincs, de sőt, éppen nagy bizalma jeléül kívánta őt oly exponált helyre kitenni, mint Pécs. Csak akkor ugrott nagyot, midőn Sváby megjegyezte, hogy a királytól neveztetvén ki – esetleg a király elé viszi ügyét. »Csak azt tegye! Majd meglátom, én leszek-e miniszter, vagy Ön igazgató!« Végül azonban örömét fejezte ki Sváby nyugodt magatartása miatt, s megígérte, hogy kívánságát (a szabadságoltatás tekintetében?) meg fogja fontolni. – Szász Károlynak is jól odamondogatott Sváby. Hanem mindezzel nem lehet azt megváltoztatni, hogy őt elveszítsük.” Az ügy rendezése a Trefort Ágostonnal folytatott tárgyalások szerint történt. Augusztus 23-án Svábyt aradi igazgatói állásából felmentették, s kinevezték tanárnak régi iskolájába, a pozsonyi katolikus főgimnáziumba, viszont engedélyt kapott arra, hogy állását csak az 1882/83-as tanév második félévében foglalja el. A volt aradi igazgató 1890-ig tanított a pozsonyi gimnáziumban, az 1889/90-es tanévet szembetegsége miatt már szabadságolásban töltötte, s utána nyugdíjazták.
Sváby 1883 januárjában tette meg az ilyenkor szokásos búcsúlátogatásokat. Márkinál 9-én járt. Egykori tanítványa egy rövid mondattal kommentálta a búcsút: „Igazán sajnálom; jó principális volt.” A felmentett igazgató január 24-én indult el Pozsonyba, a tanári kar nagy része kikísérte a vasútállomásra. Akár egy film zárójelenete is lehetett volna, amint egyedül, csupán a kutyájától kísérve fellép a vonatra. „Elég nyomorúság, hogy ennyire kutyába sem veszik az egyéni függetlenség becsét!” – írta naplójába Márki, amikor Mangold Lajos kollégája leveléből először értesült arról, hogy mi készül. Többet magunk sem tudunk hozzátenni.
