Hartay Csaba
Úszó óralap
Utószezon, őszelő.
A matracokat még nem engedtük le.
Nem ereszt a nagybeteg nyár.
A nyaralóba már beköltözött a hűvös.
Darazsak kóvályognak.
Szemben idegenek napoznak.
Holtág választ el bennünket.
Ne készülődjenek, minden mozdulatlan.
Ne engedjenek az elszíneződésnek.
Milyen nyugodtak a mólón állók.
Szél lengette kapásjelzők.
Van-e évszak a víz alatt.
Nincs változás a legmélyebb pontokon.
Odalent álló esteledés, örök szertartás.
Vermelni készülő hűtlen halak.
Valaki nem hagyja abba a nyarat.
Valaki üvegből iszik odaát.
Kikötött nálunk az úszó óralap.
A mutatók lusták, algásak.
A percek akadóba szakított ólmok.
Milyen sürgető a maradás.
Fekete vízen
Ki vagyok én a szárazviharban?
Felborult sószóró és éji szomj.
Mogyoróbokor alatt ébredek.
Aludnom kéne egy új évszakig.
Ahol már nem találtok meg.
És én sem indulok fekete vízen.
Rám borul kongó csónaktest.
Nem úsznak halak csillagképei.
Él egy arc
Él egy arc a hársfa törzsén.
Lobogó tűz felett mosolyog.
Ha egyedül nézek szembe vele, komor.
A testtel tudjuk, mi lesz, de az arccal.
Melyik arcunkat viseli tovább a fatörzs.
Lobogó tüzek, pislogó parazsak.
Remegő szemhéjaink szél fújta levelek.
Ha egyedül nézek szembe vele, örök ősz.
Barázdált hársfakéreg arcunk helyén.
Korhadó erdő csontozatunkban.
Avar-torlaszok ereinkben.
Ha egyedül állok a mólón, nem jöttök.
Ha megérkeztek, elrejt a nádas.
Nem lehetünk együtt ugyanazon a holtágparton.
Megjelent a Bárka 2026/5-ös számában.
