Csabai László
Hitetlenül hinni
(Ady Endre: Hiszek hitetlenül Istenben)
Az egyedi ember és az európai kultúra fejlődésében hasonlóság, párhuzamosság van.
Kisgyermekkor – Őskori és klasszikus civilizáció.
Az ember (s egész társadalmak) még a szent nemértés állapotában vannak. A villámlásra még magyarázatot, istent kell találni. Környezet és ember sorsa még egy, vagy egymással szoros kapcsolatban álló. Szellemek lakják az erdőt, a sivatagot, a hegyeket, a házat. Ártanak és vigyáznak. Kapcsolatba kell lépni velük. És mivel az elme nélkülük nem képes felmérni, elképzelni a világot, természetes, hogy léteznek. Nehezebb elképzelni a nemlétüket, mint a létüket.
Gyermekkor – Romanika, gótika.
Tágul a világkép, egyre több új, elhelyezendő, viszonyát tisztázandó elem jelentkezik. De van biztos támasz. A tekintély. A szülő és a Szentírás megkérdőjelezhetetlensége. Nemcsak uralom ez, hanem a lélek igénye a teljességre, a megnyugvásra. Földből kirobbanó katedrálisok jelzik a dogmák valódi erejét.
Serdülőkor – Reneszánsz, barokk, klasszicizmus, romantika.
Tovább tágul a világkép. Más, a kereszténységhez hasonlóan komplex világképek, világmagyarázatok jelentkezése. Kihívásra válasz: nem eltörölni, de újrafogalmazni! A hús-vér ember beemelésével. Vagy a hit túlburjánzó díszekben való kényszeres ismétlésével. Vagy a már egyszer jól bevált antikvitás újrafelfedezésével. Az elvonulással, a szemlélődéssel, az érzelmek megélésével.
Ifjúkor – Realizmus.
Az egyén és a civilizáció legmélyebb válsága. Hiába ezer évek megerősítése, az atyák bölcsessége: „Mi van, ha mégis egyedül vagyok/vagyunk? Egyszeri élettel.” És a művész szemszögéből: „Mi van, ha mégis Isten nélküli világot kell ábrázolni?” A realista irodalomra a bírálat helyett a megmutatás előtérbe kerülését, a hétköznapi létezés leírását, a lélektani típusok teremtését, az egyenes vonalú cselekményvezetést, a szoros szerkezetet szokás jellemzőnek tartani. Mindezeken túl a realizmus legfőbb jellegzetessége a világ, a létezés értelmének kérdésessége. S ebből kifolyólag a végső és legnagyobb harc az élet értelmének megtalálásáért. Ilyen tekintetben minden realizmus uráni irányzat egyúttal realizmus is. Realista naturalizmus. Realista impresszionizmus. Realista szürrealizmus.
A 19. század elején bekövetkezett nagy realizmus-robbanás után az európai művészet és az általa beoltott világművészet a talán még évezredekig tartó, termékeny kínlódással teli felnőttkorába érkezett.
Ennek felülmúlhatatlanul plasztikus ábrázolása Ady költeménye.
Milyen megrendítő őszinteség: „Hiszek hitetlenül Istenben, / Mert hinni akarok, / Mert sosem volt úgy rászorulva / Sem élő sem halott.”
A lázadás feladása, a megalázkodás ősi keresztényi erénye: „Szépség, tisztaság és igazság, / Lekacagott szavak, / Óh, bár haltam volna meg akkor, / Ha lekacagtalak.”
És az egyéniség teljes feladása mélyén is az egyéniség tombolása: „S szent káprázatokban előttem / Száz titok kavarog. // Minden titok e nagy világon / S az Isten is, ha van / És én vagyok a titkok titka, / Szegény, hajszolt magam.”
Mi ez, ha nem a végső nagy kultúrateremtő pánik?
A fiatal költő a szerelmével töltött első este után hazaérkezik. Valószínűtlen fényben ragyog szobája polcán a sörösdoboz-gyűjtemény, mellette a falon Hair-, Rolling Stones-poszter. Meg a Nyugat írógárdáját mutató fénykép. A fiatal költőnek a lélegzetvétel is fájdalmasan kéjes örömöt okoz. A Kedves érintésére emlékeznek a pórusai, és szüntelenül visszaidézik azt a csodálatos teremtést. A fiatal költő a nyarat tervezi. Elképzelhetetlennek tartja, hogy a mai este után akár egy teljes napot is egymástól elszakítva töltsenek. És akkor a villám. Mert éppen az elképzelhetetlen, hogy örökre együtt maradjanak. Mert semmi nincs örökké a világon. A fiatal költő kutyamód szenved, s duplán, mert még vers sem születik ebből.
Megszállja az Isten nélküli világ réme. Istent hívja, de nem tudja, hogyan kell.
Jobb híján más költő verseit kezdi olvasni. Adyét. A Hiszek hitetlenül Istenben-t.
Milyen boldogság, amikor rájön, más is ugyanígy volt ezzel.
Milyen fájdalom, amikor rájön, más is ugyanígy volt ezzel.
