Bene Zoltán
Cseppben a tenger, tengerben a csepp
Tömörkény István: Valér a földbe megy
Egy ceglédi vendéglős fia némi patikuskodás után, 1886-ban Szegedre kerül újdondásznak. Ugyan lesz még egy rövid vargabetű az életében, a honvédség révén megjárja Boszniát és Bécset, de miután leszerel, életét véglegesen Szegedhez köti. Újságíróként, íróként, muzeológusként, könyvtárosként szolgálja a Várost. Tömörkény Istvánnak hívják.
Írói életműve szinte kizárólag a szögedi nemzethez, a szegedi nagytájon élőkhöz köthető. Kiválóan ismeri szereplőit és helyszíneit, tökéletesen tisztában van a vidékkel és népével, a Szeged-környéki parasztsággal, s hű marad hozzájuk mindig, minden tekintetben. Ábrázolásmódját lehet realisztikusnak nevezni, naturalisztikusnak ugyancsak. És mindközönségesen nyugodtan mondhatjuk hitelesnek. Mert Tömörkény mindig hitelesen mutatja meg és föl az örök emberit. Túl azon, hogy megőrzi és megörökíti a szögedi nemzetet, egyetemes esztétikai értéket is létrehoz. A lokálisban fedezi föl az egyetemest és az egyetemesben a lokálist, a cseppben a tengert, a tengerben a cseppet. Erre csak a legnagyobbak képesek.
Kitűnő példája ennek a tömörkényi képességnek a Valér a földbe megy című, 1898-as novella. A kapálás közben elhalálozó fiatalasszonyt, Valért gyászoló férjének, Gergőnek a városba kell vinnie, hogy a kórházban az orvosok megvizsgálják a holttestet, „mi ölte mög.” A férj meg is teszi, be is fuvarozza a tetemet a „a csúnyaszagú házba, hol őt halott korában késekkel vagdalni és darabolni fogják”, végtére is „a törvén törvén.” Az egyszerű, tisztességes, a világban a hagyományok szerint igazodó ember konfliktusa ez az ostoba bürokratizmussal, a pökhendi uralomvággyal, a kisszerű túlszabályozottsággal. Gergő világa szakrális és tradicionális világ, amelynek fontos kohéziós eleme a bizalom. A város ezzel szemben profán, bizalmatlan és érzéketlen. A kultúra áll itt szemben a civilizációval. A hétköznapok szintjén az utóbbi kerekedik fölül, ám egy magasabb szférában egészen másként alakulnak a dolgok.
A tanyai ember, a kultúra képviselője kénytelen meghajolni a civilizáció akarata előtt, jóllehet mélyen sérti önérzetét az arctalan, rideg eljárás, bántja a szörnyű helyzet, melyben neki kell magyarázkodnia, mentegetőznie, mintha nem áldozat lenne maga is, de bűnös! „Ki ad ezért elégtételt? Ki ad, az emberek? Az Isten.” Az elégtétel eszköze pedig a hazafelé masírozó ezred, amely tiszteleg a halottnak. A feleségét a boncteremből a temetőbe szállító, megalázott parasztember ebben az isteni igazságszolgáltatás kezét látja. És az olvasó tudja, hogy igaza van. Tömörkény sosem mindent tudó elbeszélő, így most sem az, együtt él, együtt lélegzik szereplőivel és a történettel. Sosem tolakodik, soha nem válik didaktikussá. Nem direkt tanulságot tukmál ránk – sokkal-sokkal többet tesz: lehetőséget kínál a katarzisra. A művészet, a téma és a befogadó iránti mély alázata, pazar mesterségbeli tudása és páratlan tehetsége révén.
Amikor aztán az író megy a földbe, tizenkilenc esztendővel Valér után, nekrológjában így fogalmaz Móra Ferenc: „Sejtelme se volt róla, hogy Szeged kultúrpalotájának ő a legnagyobb raritása és akkora kincse, amekkora Budapest összes múzeumaiban nem található.” És szomorú, hogy sokan ma sem sejtik, mekkora író is nyugszik a szegedi Belvárosi temetőben. Holott ha csak egy olyan novellát írt volna, mint a Valér a földbe megy, már azzal biztosítja helyét a legnagyobbak között. De nem csak egy ilyet alkotott. Távolról sem csak egyet.
