Potozky László
Bogárpáncél
Középiskolásként hallottam először Kafka Az átváltozás című novellájáról. Nem, nem tananyagként, mert reál osztályba jártam, ahol az irodalomtantervben nem szerepeltek világirodalmi művek, csak magyarok. Egy tanárunk mesélte, hogy a több évfolyammal alattunk járó hatodikosoknak adta fel kötelező olvasmányként egy másik magyartanár, és hogy a szülők fel vannak háborodva, mert a gyerkőcöknek állítólag rémálmaik vannak tőle. Mondanom se kell, azonnal elkezdett érdekelni a szöveg, ki is vettem a könyvtárból. Borzongásra, horrorra számítottam, de nem azt kaptam: ennél sokkal többet.
Ha rajtam múlna, Az átváltozást a világ minden egyes középiskolájában kötelező olvasmánnyá tenném. Hisz ez az a periódus, amelyben a szöveg kirekesztettség-olvasata talán a legerősebbet tud ütni. Engem legalábbis ez fogott meg benne. Visszatekintve a gimis éveimre, elmondhatom, hogy nem éreztem jól magam. A belső körökből való kiszorulás gyökerét a mai napig nem sikerült megtalálnom, egyszerűen az történt, hogy egy nap én is rusnya féreggé változva ébredtem, akárcsak Gregor Samsa. A legrosszabb a dologban pedig az volt, hogy csak én éreztem ezt: a közvetlen környezetem, azok, akiket havernak, barátnak hittem, nem vettek tudomást róla, vagy legalábbis úgy tettek, mintha nem vennék észre, mennyire kívülállónak érzem magam. Pedig megtettem mindent, hogy bekerüljek a belső körökbe, és hiába tűnhetett úgy, hogy sikerült, valójában nem. És mi a legfájdalmasabb a bogárrá változott Gregor Samsa életében? Nem a bogárrá változás. Hanem az, hogy az őt ért tragédiáról nem akarnak tudomást venni az emberek. A családja bezárja a szobába, és úgy tesznek, mintha nem lenne ott. Megspórolják maguknak a szánalom és sajnálat fölösleges érzéseit. A négy fal, ennyi marad Samsának. És a legrosszabb a dologban az, hogy úgy kirekesztett, elzárt, hogy a világ nem is tud róla. Még az sem jár ki neki, hogy tudomásul vegyék, mennyire szarul járt. Nem elég, hogy emberként nem érdekel senkit, de még lemeztelenített áldozatként is csak levegő.
Hát ezért fogott meg annyira Az átváltozás. Azt még el bírja fogadni az ember, hogy nem kell senkinek, azt viszont már nehezen, hogy még a kirekesztettségét se vegyék tudomásul. Ennyi minden periférialakónak kijárna. Meg néha egy-két szúrás is. Gregort is megdobálják almával, ott rohadnak a páncéljában, nehogy meg tudjon feledkezni róluk. Traumák a bogárhátban. De legalább a páncél kemény, és nem hagyja, hogy könnyen megsemmisüljünk. Van időnk kiélvezni a csótánylét minden örömét, és egy nap rájönni, jobb is, hogy nem sikerült oda tartoznunk, ahová egykoron szerettünk volna. Mert bármilyen undorító féreg a csótány, egy dologban nagyon okos: ha ne adj` isten közvetlen fizikai kontaktusba lép egy emberrel, fejvesztve elmenekül a legközelebbi védett zugba, és hosszú csápjaival, szőrös lábaival megtisztítja magát a ráragadt mocsoktól.
És kell ez nekünk, ez a mocsok?
Nem kell.
