az ezredeshez

    Nem Pesten történt, amit mostan elmesélek neked. Ott ilyen regényes dolgok nem történnek.

    A Zemplénben kóboroltam a közelmúltban.

    A törmelékes regéci várról letekintve térkép a táj, akárha a történelem mélységes mélynek mondott kútjába bambulna bele az érdeklődő. Rákóczi Ferenc és megannyi kora újkori vitéz nyomdokain lépdeltem a huzatos csontvázban, fázós szeptembervég volt, fölborzolt hajam – mint a versben a költőét – a szél fürösztötte hűsen.

    Ahogy a szikkadt, széltépte falakba vágott sötét kapu s vele a históriás, kardcsörgetős nagymúlt magába szippantott, megilletődve gondoltam katonaéveimre.

    Illetve és vagyishogy: nekem nem voltak olyanjaim.

    Általános iskolában még őszinte ember voltam: délelőttönként a napfényes udvaron sétálgatva minden osztálytársamat elkápráztattam, hogy látható fáradtságomnak nem a késő éjjeli – titkos – tévénézés az oka, ó, dehogy. Ugyan szóra sem érdemes, de szívesen elmondom, hogy éjszakáim túlnyomó részét háborúban töltöm, ezért kések rendszeresen matekról – csak az másfél óra, amíg reggel édesapám kimasszírozza elmacskásodott lábaimból a könyörtelen hadviselés fáradalmait. Alapvető fegyvernemem a vállról indítható rakéta, hencegtem Réka nevű szerelmemnek, de a lövészárkon átugrást is simán bevállalom.

    Már akkor tisztában voltam vele, hogy egy majdani osztálytalálkozón be fogom vallani: mindez hazugság volt. Mért ne legyek tisztességes?

    Az igazsághoz ugyanakkor hozzátartozik: egyetlen tétova alkalommal velem is próbálkozott hazám.

A sorozásról értesítő papírt alapvető személyiségi jogaimat brutálisan sértő dokumentumként értelmeztem. Amikor az egészségügyi vizsgálatot levezénylő orvosdoktor csatos körömcipőben perdült elő, s kedvesen szobácskájába invitált egy ijesztőre melírozott srácot, szagot fogtam, gyanúm lett. Már csak a pszichológusban bízhattam. Kérdésére, mért nem akarok katona lenni, egyértelműnek hitt választ adtam: irodalom, lélek, igazság. Erre pályát tévesztett színészként kezdett óbégatni, s hozzá kalimpált a karjával: „Vitézek, mi lehet e széles föld felett szebb dolog az végeknél”. Felpattantam, és maradék néptánctudásom összeszedve csapkodtam a lábszáram: „A jó lovas katonának, be jól vagyon dolga”. Erre hörgésbe és öklendezésbe váltott. Az asszisztense vert belé lelket. De ezt már nem láttam.

    Jut eszembe: a regéci torzó lábánál terül el Mogyoróska, a csinos kis település. Hetvenen lakják, bár a lélekszámot nem merném megtippelni. Tíz éve, arra jártában, egykori osztálytársam, Csabi – biztos, ami biztos – negyvenhárom óvszert vitt magával, hátha. Hát, nem.

    Megjegyzem, láttam elterülni egy környékbeli komaurat is, de ő épp egy pincéből kotorta föl magát.

    Ezek után joggal kérdezheted, hogyan úsztam meg végül a besorozást. Nos, banális, minden izgalomtól mentes befejezése ez honvédelmi pályafutásomnak.

    A lélektani affér után pánikszerű gyorsasággal érkezett az elutasító válasz. A laktanya környékére se!

Mellékletben egy fürdőruhás kép a dokiról.

(Mért legyek én tisztességes?)