Erdész Ádám
Történetek az elveszettek földjéről
Egy bánáti német lány memoárja
„Hallgatni a kimondhatatlanról talán a legbölcsebb dolog, amikor egy arra érzéketlen társadalomban kezdünk új életet.” Egy bánáti német lány summázta ekképpen Amerikában szerzett tapasztalatait, amikor páratlan szerencséjének köszönhetően 16 évesen lehetőséget kapott arra, hogy az Egyesült Államokban újraindítsa az életét. Rokonainak, ismerőseinek jugoszláviai otthonáról, Tiszaszentmiklósról és egy Rudolfsgnad nevű faluról szeretett volna mesélni. A magyarul Rezsőházának nevezett településen 1945 és 1948 között koncentrációs tábor működött. Ez volt az egyik, svábok számára kialakított megsemmisítő tábor, ahol három év alatt az éheztetés, a járványok és a kegyetlenkedések következtében mintegy 11 000-en haltak meg. Nagyrészt idős emberek, gyerekek és nők. Nem egészen tízévesen Luisa Lang is idekerült, édesanyjával és más rokonaival együtt. Azok közé a szerencsések közé tartozott, akik túlélték ezt a poklot. Erről szeretett volna beszélni, de környezete idegenkedett a történeteitől. Amit mondott, nem illeszkedett a háborúról Amerikában kialakított képbe, és amúgy sem szerették az ilyen históriákat. Felejtsd el, legyél amerikai – tanácsolták neki. „Én a te helyedben nem akarnék német lenni, szégyellném. Gondolom, nem akarsz a vesztesek oldalán lenni.” – toldotta meg a jó szándékú javaslatokat egyik, már Cincinnatiban született unokatestvére.
Luisa Lang Owen
De sejthetjük, hogy az ilyen traumákat nem lehet elfelejteni és kibeszéletlenül hagyni. Luisa Lang – férjezett nevén Luisa Lang Owen – emlékei nem fakultak. 1987-ben elutazott egykori hazájába, újra megnézte a koncentrációs tábornak helyet adó falut. Majd amikor a Jugoszlávia szétesését követő háború során lezajlott népirtásról értesült, úgy döntött, nemcsak családja, hanem a nyilvánosság számára írja meg, mi történt a háború után. Terjedelmes memoárja 2003-ban Texasban, az Eastern European Studies című történeti sorozat darabjaként jelent meg. A könyvet itthon Tax Ágnes műfordító fedezte fel, lefordította, és 2022-ben a solymári Német Nemzetiségi Önkormányzat kiadta.
A visszaemlékezés a szerző szülőfalujának bemutatásával indul, elmeséli a maga és övéi sorsát a memoár írásának időszakáig. Legnagyobb teret az 1944 és 1948 közötti esztendők kapnak. A kötet bemutatását nem a tartalom, hanem a szövegalkotás felől kell kezdenünk. Luisa Lang a maga gyerekkori látószögéből beszéli el a történteket, többnyire egyes szám első személyben. Ez a beszédmód leszűkíti a történetfüzér horizontját. Annyit látunk, amennyit hajdan a tizenéves Luisa láthatott: a családtagjait, a falut és lakóit, majd a koncentrációs tábort. Rabokat, őröket, alkalmi szereplőket. Ez az elbeszélésmód kizárja a történetből a mikroközösségek sorsát meghatározó nagypolitikát és annak alakítóit. Hitler, Tito szerepét említő háttérmagyarázatok nem szerepelnek a könyvben. A helyi politikát formáló erők sem jelennek meg. A családot már közvetlenül érintő háborús események hátteréről is csupán annyit tudunk meg, hogy a falubeli németeket, ha akarták, ha nem, a Prinz Eugen SS-hadosztályba sorolták be. Annál színesebb az átélt események rajza. A közismert történeti narratívákba jól illő és azoktól elütő arcok sorjáznak a kötet lapjain. A megszálló német katonák közt akad 17 éves, mosolygós, kedves fiú, aki sírva olvassa az otthonról kapott levelet. A megsemmisítő tábort őrző partizánok között is felbukkan olyan szereplő, akit megérintenek a pusztulásra szánt kislány szavai, énekei.
Viszont amit elénk tár a szerző, az olyan, mint egy, a legapróbb részletekig kidolgozott, fényképszerű festmény. Ha valakinek a szavait idézi – 50 év távlatából –, felvillannak metakommunikációs gesztusai, jellegzetes tulajdonságai. Még a pillanatokra feltűnő mellékszereplőknek is története van. A majdnem mindig kerekre csiszolt, apró epizódok színezik és gördítik előre a nagy történetet. Az elbeszélés olyan lebilincselő, hogy az olvasónak talán eszébe sem jut az a kérdés, hogyan lehet a 10–12 éves gyerekként átélt eseményekből mindenre ennyire pontosan emlékezni? Az író viszont gondolt arra, hogy ilyesmi szöget üthet egyesek fejébe, s az előszóban egyet-mást elárult memóriájának működési rendjéről. Többek között azt, hogy képzőművész lévén, egyetlen vizuális vagy érzékszervi részlet teljes képeket idéz fel emlékezetében. Megkapjuk a kulcsot is: „Az emlékeinkben tárolt képek valódi színét, azok abszolút pontosságát kutatni olyan, mintha egy évszázadokkal ezelőtt festett festmény akkori színét szeretnénk megállapítani. A festmény által kiváltott vizuális élmény megéléséhez lényegtelen az »igazi« után kutakodni.” Az emlékképek nem igazolhatóak úgy, mint a tények, de az egyidejűség élményét kínálják. A prózaírók az utóbbi évtizedekben gyakran és hatásosan láttatták a diktatúrákat gyermekek szemén keresztül, Luisa Lang Owen is ezt teszi. Hogy azután a gyermeki látószögből elbeszélt múlt rekonstruált vagy konstruált történet-e, azon töprengjenek az ego-dokumentumok teoretikusai. A szöveg mindenesetre izgalmas, magával viszi az olvasót. S az még hozzátartozik a kérdéshez, hogy a szerző rokonai emlékeit is begyűjtötte, és bő képanyaggal dokumentálta a leírtakat.
A memoár a család és a szülőfalu részletes bemutatásával indul. A Zentához közeli Tiszaszentmiklós – az ott élő németeknek Klan Niklos – etnikailag, felekezetileg egyaránt színes képet mutatott a két háború között. Az 1930-as években több mint 4000 lakosú faluban mintegy 300 német, 200 szlovák, néhány zsidó és cigány mellett fele-fele arányban éltek magyarok és szerbek. Luisa Lang minden lényegeset elmond a községről, s benne ágas-bogas rokonságáról. Ha valaki figyelmesen olvas, a harmadik fejezet végére szinte szentmiklósinak érezheti magát, mert a leírás pontos, bemutatja a fizikai tereket, az embereket és a közösség szellemiségét. A Luisa Lang által megrajzolt falu egyszerre otthonos és időtlen. Szépen élnek egymás mellett a szerb, német és magyar szomszédok, összejárnak, tisztelik és – úgy tűnik – még kedvelik is egymást. A szerző szülei anyanyelvük mellett szerbül és magyarul is beszéltek. A könyvben szerepelnek is magyar és szerb nyelvű mondatok, kifejezések. Noha Luisa szűk tíz évet élhetett ebben a tökéletesnek látszó mikrovilágban, ez az időszak identitását, gondolkodását életre szólóan meghatározta. „Mindenki és minden jelentőséggel bírt a faluban, semmi sem volt kihagyható ebből az egységből, és minden beletartozott abba, ami számunkra az otthon fogalmát jelentette. … Tudtuk, hogy örökre annak a sajátos intimitásnak hordozóivá válunk, amit úgy hívunk – otthon” – olvashatjuk a faluról szóló fejezet konfessziószerű bevezetőjében. Aligha véletlenül lett a könyv címe az, hogy A bennünk élő falu.
Az öröknek és megrendíthetetlennek hitt otthonosságérzet a háború alatt bomlani kezdett, és 1944 őszére végleg odaveszett. A németeknek élet-halál kérdésében kellett pillanatok alatt döntést hozniuk. Elinduljanak-e Németország felé, mielőtt megérkeznek a partizánok, vagy maradjanak? A Lang-família a maradás mellett döntött, mert úgy ítélték meg, nem tettek semmi olyat, ami miatt félniük kellene. Tévedtek. A partizánok és az oroszok megérkezésével magasra csapott az erőszakhullám, amelynek első számú célpontja a helyi németség volt, függetlenül attól, hogy mit tettek a német megszállás alatt. Nők elleni erőszak, utcai kivégzések, állampolgárságtól és tulajdontól való megfosztás következett. 1945 januárjában pedig „elindulnak a sötétbe.” Ez az út birkahodályból kialakított szálláshelyen, alkalmi kényszermunkatáboron keresztül Rudolfsgnadba, az „elveszettek földjére” vezetett. Luisa Lang szövegéből pontosan megismerhetünk minden részletet, a szereplőkkel együtt. A foglyok között nagyobbrészt nők, idős férfiak és gyerekek voltak. Az utóbbiak közül sokakról nagyanyjuk vagy valamelyik rokonuk próbált gondoskodni, hiszen édesanyjukat elhurcolták málenkij robotra. A fogvatartottak fogytak, voltak, akik meghaltak, az idősebb férfiak egy részét is elvitték, a hozzátartozók nem kaptak hírt sorsukról.
A szerző szüleivel, 1936-ban – amikor még kerek volt a világ
A Tisza torkolatához közeli Rudolfsgnad is német falu volt, 1945 októberétől működött a településen a koncentrációs tábor. Úgy 17 000 ember került ide, közülük mintegy 11 000 az éhezés, a járványok és kegyetlenkedések következtében itt lelte halálát. Ide hozták a Lang családot és a rokonság több tagját is. A viszonyokra jellemző, hogy egy kétszobás ház 40 ember szállása volt. A szerző huszadmagával lakott egy szalmával felszórt kis szobában. A memoár szerint az első télen 7000-en haltak meg. Reggel körbejárt a „halálszekér”, és összeszedte a házak elé kitett halottakat. A több mint 300 oldalas visszaemlékezés harmada a táborbeli életről szól. Hogyan lehetett mindezt túlélni? A kulcs egy határozott, mentálisan erős anya volt, aki minden alkalmi munkalehetőséget megragadott. Aki munkát szerzett magának, az kapott némi fejadagot. Ott volt néhány hasonló mentalitású rokon – sógornő, unokatestvér – ugyanabban a szobában. Ha egyikük beteg lett, a többiek igyekeztek vigyázni rá és a gyerekekre. S ott volt az akkor tízéves Luisa, akinek megvolt az a képessége, hogy rokonszenvet keltsen maga iránt. Ő is beszélt szerbül, ez már önmagában nagy előnynek számított. Az első, legnehezebb télen akadt egy faluban lakó fiatal szerb nő, aki a szárnyai alá vette, rendszeresen megetette, melegedhetett nála, és még szeretet is kapott tőle. S ha mindez megvolt, kellett még a szerencse. Hogy megússzák a tífuszt és a többi betegséget. Így is volt a családnak halottja, a nagymama nem élte túl a fogságot. Mindennek ellenére a könyvnek ez a része sem horrortörténetek sorozata. A fentebb leírt szövegalkotási módszernek köszönhetően a tábort is a tizenéves gyerek szemével látjuk. Egy kislány jár-kel az infernális színtéren, jó, rossz dolgok történnek vele, megfigyeli az eseményeket, az embereket, s a látottakat kitörölhetetlenül rögzíti a memóriájában. A történetmondás módszerét illetően még az idősíkok váltogatásáról is beszélhetünk. A főszereplőtől elszakított családtagok sorsáról csak akkor értesülünk, amikor azok legközelebb – olykor évek múlva – felbukkannak.
A szörnyűségeknek diplomáciai nyomás vetett véget 1948-ban. A tábor lakói kényszermunkára jelentkezhettek, ahová megérkeztek a hasonló megpróbáltatásokat túlélt férfiak is. 1950-ben még a jugoszláv állampolgárságot is visszakapnák, de a szerző korábbiakhoz hasonlóan határozott édesanyja – férje aggodalma ellenére – nem kért belőle. Nem tudták, hogy ez a döntés nem lesz-e újabb bajok forrása, de ezúttal ők jártak jól, mert aki nem akarta a jugoszláv kommunizmust építeni, az mehetett Nyugat-Németországba. A történetben van még egy csavar: Luisa Lang anyai nagyszülei egy ideig az Egyesült Államokban éltek, leányuk ott született. Furcsa módon 1950-ben egyelőre csak az akkor 16 éves Luisa települhetett ki, de ő egyedül is nekivágott „az ígéret földjére” vezető útnak. Ott azután elindult egy karriert hozó, új élet, amelynek során valószínűleg a magával hurcolt traumákat is sikerült feldolgoznia. Úgy hiszem, ez a könyv is kellett hozzá.
A szülőfaluról szóló rész ismétlődő motívuma, hogy ha valakivel történt valami különleges, a szomszédok átmentek és tiszteletből, kíváncsiságból meghallgatták elbeszélését. A személyes történet egy időre a kollektív emlékezet része lett. Ez az ismétlődő rituálé is hozzájárult ahhoz, hogy minden és mindenki jelentőséggel bírjon a faluban. Luisa Lang Owen nagy történetet mondott el, hasznunkra válna, ha minél többen „meghallgatnánk.”
Luisa Lang Owen: A bennünk élő falu. Ford. Tax Ágnes. Solymár, Német Nemzetiségi Önkormányzat, 2022. 307. old.
