Rovatunk négy szerzőjét arra kértük, hogy írjon nekünk négyhetente egy-egy 4-6 ezer karakteres jegyzetet, tárcát, publicisztikát az irodalomról általában vagy aktuálisan, közös ügyeinkről vagy személyes ügyeiről, friss vagy régi olvasmányáról, alkotói gondjáról stb. Fontos, hogy érdekes, izgalmas, akár provokatív, figyelemkeltő szövegek íródjanak. Tehát arra kérjük, hogy tartsa ujját a kortárs irodalom ütőerén. Emeljen ki, mutasson rá, elemezzen, értelmezzen bármit, amit fontosnak vél napjaink irodalmával, saját munkáival kapcsolatban. Minőségi irodalmi szövegeket várunk az irodalomról. De nem az irodalmi életről, nem az irodalompolitikai vitákról.
Szakács István Péter
Könyvtárak igézete
Az átrendezésre váró akadémiai könyvtár földön heverő könyvhalmai láttán Vörösmarty kétségbeesetten kiáltott föl: „Országok rongya! könyvtár a neved, / De hát hol a könyv, mely célhoz vezet?!”[1] Borges titokzatos könyvtára[2] végtelenségével és megfejthetetlen rendjével nyűgöz le; összes lehetséges könyvével maga az Univerzum. (Az argentin író könyvek iránti misztikus rajongásában a Paradicsomot is könyvtárként képzelte el. Ebből viszont az következik, hogy égi könyvtára az analfabéták számára maga a Pokol.) Eco ikonikus középkorregényének[3] kolostori könyvtárában évezredek – egyházi hatalom által tiltott – tudása halmozódott fel, melyet a könyvtárosok igyekeznek elzárni szerzetestársaik és kolostorba érkező kollégáik elől.
Egy valódi és két fiktív könyvtár. Mi a közös az akadémiai, a bábeli és a középkori bencés bibliotékában? Hogy az oda belépőket megszállott keresésre ösztönzik. Mindhárom könyvtárban más-más könyv után kutatnak. A reformkor magyar költője a haladást elősegítő, az argentin író novellájának könyvtárosa az igazságot tartalmazó, Eco sokrétű regényének ferences szerzetese pedig a nevetés jótékony hatását hirdető könyv után nyomoz, melynek eltitkolásáért a könyvtár őrzői még a gyilkosságtól sem riadnak vissza. A krimi formájában megírt könyv – Jean-Jacques Annaud által rendezett – filmváltozatának talán legmegrendítőbb jelenete az, amikor az alexandriai könyvtár tragikus sorsára jutott Aedificium bejárata előtt a Vilmos testvért alakító Sean Connery néhány – a tűzvészből általa kimentett – kormos kódexszel esetlenül álldogál. Az arcán bujkáló szomorkás mosoly szavak nélkül is mindent elmond a teljességre vágyó ember végességéről, létünk töredezettségéről, de a belénk kódolt makacs vágyról is, amellyel értelmet próbálunk keresni esetlegességekkel átszőtt életünknek.
Számomra a nagybetűs könyvtárat – annyi év után is – a kolozsvári egyetem bölcsészkarának francia könyvtára jelenti. A francia irodalom iránti vonzalmam gyerekkoromban kezdődött. Fiatalon Dél-Franciaországba emigrált, tündéri keresztanyám jeles ünnepek alkalmával könyvekkel ajándékozott meg. Kitűnő pedagógiai érzékkel előbb mesékkel, mítoszokkal, legendákkal, majd regényekkel, novellás- és verseskötetekkel. A születésnapokra, húsvétokra, karácsonyokra küldött francia könyvekből az évek során több polcnyi gyűlt össze a szobámban. S bár egy idő után már nem csupán színes illusztrációikban gyönyörködtem, de érteni is kezdtem a tartalmukat, olyannyira, hogy végzős középiskolás diákként már az átlagosnál nagyobb francia irodalmi műveltséggel rendelkeztem, mégis – nyelvtani ismereteim sajnálatos hiányosságai miatt – csak két sikertelen próbálkozás (meg egy előrehozott felvételi lekésése) után, negyedik nekifutásra, 1980-ban jutottam be a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem magyar-francia szakára.
A sokoldalúan fejlett szocializmusnak nevezett romániai diktatúra árnyéka a nyolcvanas években Erdély kulturális fővárosára még inkább rávetült, mint más településekre, mivel a kincses városban jóval több szellemi és anyagi értéket kellett elpusztítani a középszerűség és a nyájszellem akadálytalan terjesztése érdekében. Ebben a beszűkítő és beszürkítő kelet-európai valóságban a Bibliothèque Française üdítő oázisként hatott, ahol mámorító érzés volt a cenzurázatlan könyvekből áradó szabadságot belélegezni. Hetente többször is eljöttem ide szellemi légszomjamat csillapítandó, s mindannyiszor az volt a benyomásom, hogy ez a Horea útra néző, második emeleti terem világosabb, mint az általam ismert többi. Megbabonázottan sétálgattam a könyvekkel telezsúfolt polcok között, s ahogy lassan, fokozatosan előrehaladtam feltérképezésükben, ráeszméltem a francia irodalom lenyűgöző gazdagságára. Ez a gondosan összeválogatott, folyamatosan gyarapodó könyvtár olyan volt, mint cseppben a tenger. Itt jutottam hozzá többek között a legendás Gallimard, Mercure de France, Flammarion újdonságaihoz. A fénylő fekete borítójú Fleuve Noir[4] tömény izgalmat kiváltó krimijeihez, kémregényeihez. A Folio és a Le livre de poche[5] újrakiadásra szakosodott, zsebméretű köteteihez. (Utóbbiakat jellegzetes illatukról becsukott szemmel is felismerem.) Nem egy könyvet, de könyveket kerestem, s nem megszállottan, hanem az olvasás öröméért. Főleg kortársakat, a legújabb irodalmat olvastam. Itt fedeztem fel Romain Gary, Michel Tournier, Yves Navarre, Patrick Modiano, Max Gallo írói világát.
Egyetemi tanulmányaim befejezése után nem tértem vissza diákéveim francia könyvtárába. Álmodni sem álmodtam róla. Az onnan származó olvasói élmények emléke maradt meg bennem. Eco regényének tételmondatát[6] továbbgondolva: a hajdani rózsa neve helyett annak illata.
[1] Gondolatok a könyvtárban
[2] A bábeli könyvtár
[3] A rózsa neve
[4] Fekete folyam
[5] A zsebkönyv
[6] A hajdani rózsa név csupán, puszta neveket markolunk.
Az elkallódott író nyomában
Arra a kérdésre Hogyan lett belőled író? van, aki annyit mond: csak. Más azt, hogy erre készült, amióta csak az eszét tudja. S akad olyan is, aki váratlan eseményre, traumatikus élményre hivatkozik, mely aktiválta a belé kódolt kreativitást. Ami engem illet, Az Angyalok átjárója[1] című könyvem fülszövegeként meggyőződéssel írtam, hogy „Az irodalom tanítása közben kaptam rá az írásra. Előbb azt hitem, szakmai ártalom, múló bolondéria csupán. Aztán rájöttem, hogy másról van szó. Elmondásra váró történetekről. Olyanokról, amelyeket nekem kell szavakba formálnom, s amelyek engem is alakítanak közben.”
Hosszú ideig úgy tudtam, hogy a szenterzsébeti Szakácsok közül egyedül én adtam írásra a fejem. Aztán, amikor két éve – családfakutatással foglalkozó fiam jóvoltából – tudomást szereztem nagyapám első unokatestvéréről, Szakács Andorról, vegyes érzelmek – meglepetés, a tájékozatlanságom miatti lelkiismeret-furdalás és kíváncsiság – kerítettek hatalmukba. A rokonság okán is motivált irodalomtörténeti nyomozás során lassan élesedni kezdett felejtés homályába süllyedt alakja. Ott pedig, ahol a tényfeltárásban adatok híján elakadtam, megpróbáltam a meglévők alapján következtetni a hiányzó részletekre, kérdésekkel ráhibázni a történtekre.
Szakács Andor író, újságíró, lapszerkesztő, országgyűlési képviselő 1877-ben született Kecskeméten. Az apja, István a teológusi pálya elől szökve, Erdélyből keveredett az Alföldre, és a helybeli Református Főgimnázium természetrajz tanára volt. Legnagyobb fia, Andor a Budapesti Tudományegyetem jogi karán végzett. Újságíróként több fővárosi és szegedi lapnak volt a munkatársa (Magyarország, Szegedi Napló), rovatvezetője (Budapesti Hírlap, Esti Újság), szerkesztője (Szegedi Újság, Szegedi Krónika). Ő volt az egyik társalapítója a Szeged és Vidéke napilapnak. Országgyűlési képviselőként első mandátuma idején pártonkívüliként, második megbízatása során kisgazdapárti programmal képviselte a békési kerületet. Többek között tagja volt a Könyvtári, múzeumi és közoktatásügyi bizottságnak. Mindebből egy aktív, a közügyek, a kultúra iránt elkötelezett személyiség profilja körvonalazódik.
Engem viszont igazából íróként érdekelt. Az első meglepetést ifjonti repülőrajtja okozta: Szakács Andor mindössze 23 éves volt, amikor 1900-ban Szegeden megjelent első regénye A fekete szivárvány – regény az antik korból, amit – ugyancsak Szegeden – három másik követte: Egyetlen orvosság (1900), Ifjúság királya (1904), Szabad szerelem (1904). A róla fellelhető néhány fotográfia láttán még nagyobb meglepetés ért, hiszen ezekből kettőt folyóiratokból, könyvekből már azelőtt ismertem, mielőtt oldalági felmenőm létezéséről tudomást szereztem volna. Mindkettő Krúdy Gyula 52. születésnapján készült, 1930. október 21-én, Óbudán – szűk családi, baráti körben. (Az egyik a szabadban, s a háziakon és a négy vendégen kívül a couleur locale-t hangsúlyozandó két disznót is lekapott a fotográfus. A másik az ebédlőasztal körül örökítette meg az ünneplő társaságot.) S akkor a képek láttán eszembe jutott, hogy pár évvel ezelőtt kimondottan ezért a házért mentem ki Óbudára. A földszintes épületen évtizedek óta márvány emléktábla hirdeti: utolsó éveiben itt élt és alkotott Krúdy Gyula író. Tisztán emlékszem, azon a nyárvégi délutánon odaléptem a kapuhoz, és kezem a kilincsre tettem. Az igazat megvallva, nem akartam bemenni, csak eljátszani a gondolattal, hogy a kilincs érintése által kapcsolatba kerülhetek a magyar Szindbáddal. Most már azt is tudom, hogy akaratlanul Szakács Andorral is érintkezésbe léptem akkor. Nézem a két képet, s a harmadikat is – egy stúdióban készült fotót –, ami kettejükről készült, s kérdések sora fogalmazódik meg bennem. Miféle közös nevező által válhattak közeli barátokká? Miről beszélgethettek? Nőkről? Irodalomról? Hazáról? Gasztronómiáról? S Szakács Andorral kapcsolatban: mi lehetett az oka annak, hogy ígéretes szépírói pályakezdése után már csak egyetlen regényre, a Független Kisgazda Párt kiadásában megjelent A kis Rákóczira futotta? Talán szerteágazó közéleti, politikusi, újságírói tevékenysége miatt hagyott fel az alkotómunkával, s egy idő után íróként feledésbe merült, miközben az írással mindhalálig elkötelezett, az álmok, vágyak és emlékek illékony matériájával dolgozó Krúdy beírta magát az emlékezetünkbe? (Az már a sors furcsa fintora, hogy életük alkonyán mindkettő ellen csődeljárást indítottak, s elszegényedve haltak meg, Krúdy Gyula 1933-ban, Szakács Andor 1942-ben.)
Mik lehetnek a tanulságai ennek a napvilágra került, kérdőjelekkel megtűzdelt históriának? Számomra kettő mindenképpen. Az első, hogy milyen veszélyekkel jár, ha az író a valóságalakítás csábításának engedve, hűtlen lesz a Múzsához. A második, hogy a fikcióval játszadozó, rejtélyeket kedvelő írót bizony megfricskázhatja néha a valóság, s ott bukkanhat létező titkok nyomára, ahol nem is sejti.
Szenterzsébeti származású felmenőim közül többen is „jó dumásnak” számítottak. Nagyapám kalandregénybe illő módon mesélt háborús tapasztalatairól, s nemrég került kezembe dédapám több száz oldalas, apró részleteket is rögzítő önéletrajza, melynek megírásához jóval nyolcvan fölött fogott hozzá. Mindezeket egybevetve talán csak részben igaz, hogy az irodalom tanítása közben kaptam rá az írásra.
Olvasó-író találkozó
Helyszíni tudósítás
Ma a Kölesvári Kulturális Napok rendezvénysorozat keretében olvasó-író találkozóra került sor. A kiemelkedő kulturális eseményt este nyolc órára hirdették meg, de már hét után pár perccel zsúfolásig megtelt írókkal a kultúrház nagyterme.
Az első sorokban azok ültek, akik már rég túl voltak első helyesírási hibáik elkövetésén. Mögöttük az ifjú titánok és titániák foglaltak helyet. Ők még az első igeképzésüknél tartottak, szemükben azonban lelkes fény lobogott, a mi majd megmutatjuk merész elhatározása. Hátul írósegédek és segédírók álltak a falhoz szorulva.
A termet izgatott morajlás töltötte be. Másfél órás várakozás után az élővirágokkal díszített emelvényen végre megjelent az Olvasó. Első látásra lerítt róla, hogy éjt nappá téve él hivatásának: feje a sok olvasástól előrehajolt, ujjai a rendszeres lapozgatástól áttetszően vékonnyá finomodtak, sötét szarukeretes szemüvege kiemelte arcának intellektuális komolyságát. Kezében legújabb munkáját tartotta, egy vaskos könyvet, melynek erre az ünnepi alkalomra fejezte be az olvasását, de a nagy érdeklődésre való tekintettel népi hímzésű, kínai vászonszatyrában hozott néhányat nemrég befejezett olvasmányaiból is. A tiszteletére összegyűlt mintegy kétszáz író székeiről felugrálva Éljen a Mester! üdvrivalgással fogadta. A hosszan tartó ovációt követően az Olvasó elérzékenyülten mormolt köszönetet, majd szerényen leereszkedett a pódium közepére helyezett, vörös bársonyfotel szélére.
Még kiscsoportos óvodás voltam, kezdte mondandóját, amikor jó anyám hamuba írt betűkkel megtanított olvasni. Negyedik osztályban puritán erkölcsű tanító nénim rajtakapott, amint a pad alatt apám otthonról elcsent szexlapjait böngésztem. Mondanom sem kell, hogy hatalmas cirkusz lett belőle. Apám hallani sem akart arról, hogy egyetlen törvényes fiából haszontalan olvasó váljék. Én azonban egy pillanatig sem mondtam le kivételes adottságom továbbfejlesztéséről. Középiskolás koromban egy ideig a kocsmák falán sorjázó feliratokat olvasgattam buzgón: 18 éven aluliaknak nem szolgálunk fel szeszes italt! Az alkohol felkohol. Nincs pénz, nincs pia! stb. Ha az íróknak szabad kocsmázni, miért ne tehetné meg az olvasó is! Aztán a nagykorúsítás felé közeledve, lassan megkomolyodtam, s egyre jobban kezdtek érdekelni az emberi lét alapvető problémáira reflektáló olvasmányok. Ezek közül nagy hatással voltak rám a számvetés fontosságát páratlan művészi tömörséggel kifejező Leltár miatt zárva, a felsőbb hatalmak titkos működésére metaforikusan figyelmeztető Vigyázat, a tetőn dolgoznak! s a szorult egzisztenciális helyzetben is van remény üzenetét nemes egyszerűséggel megfogalmazó Üres üvegeket beváltunk feliratok. Az érettségi után beiratkoztam az egyetem bölcsészkarának lectura szakára, ahol az alapképzés során gyorsolvasást, a mesterin pedig változatos esztétikai örömszerzési technikákat sajátítottam el. De megtanultam azt is, hogy a határidő szűkössége miatt hogyan kell olvasás nélkül, egyszerű kézrátétellel, magas színvonalon értekezni egy könyvről. Tanulmányaim befejezése után változatos műfajok olvasásával kísérleteztem. Többek között volt regényfolyam, abszurd dráma és avantgárd irodalom korszakom is. Jelszavam: Mindent az írókért! Felelősségteljes munkám közben évente mindössze két hét szabadságot engedélyezek magamnak. Ilyenkor kikapcsolódásként hangoskönyveket hallgatok. Kedves író barátaim, mondta végezetül népes közönségének meghatottan az Olvasó, felkérem önöket, hogy továbbra is lankadatlanul írjanak! Ígérem, hogy rendíthetetlen olvasóként igyekszem eleget tenni igényes alkotói elvárásaiknak. Hogy mindent megteszek irodalmunk, anyanyelvünk és kultúránk gyarapításáért. Szavait lelkes taps követte. Az est záróakkordjaként az Olvasó a tőle megszokott szerénységgel újabb olvasmányait dedikálta.
Lapzártakor értesültünk, hogy a Mester jövő héten városunkba is ellátogat. Reméljük, hogy minél több írónk tiszteli meg jelenlétével, nélküle ugyanis az irodalom csak pusztába kiáltott szó maradna.
Miért ne legyünk írók
Már egy órája, hogy a kiadóm standja előtt produkáltam magam. Igyekezetem egy minden hájjal megkent kerítő becsületére válhatott volna, de hiába mutogattam, dicsérgettem, kínálgattam legújabb regényemet, a könyvvásárban lézengő emberek ügyet sem vetettek rá.
Széplaki Aladár, te aztán csúnyán rászedtél, korholtam magamban mélabúsan hajdani gimis magyartanáromat, aki tekintetét a plafonra függesztve, oly átszellemülten ecsetelte az irodalom nagyszerűségét, hogy már kilencedikben elhatároztam, ha törik, ha szakad, író lesz belőlem. Indiánregénnyel kezdtem, aztán két szerelmes regényt is írtam, melyek szívtipró hősei megtették mindazt, amiről mamlasz kamaszként titokban fantáziálgattam. Nagybátyám, aki pragmatikus gondolkodásmódjáról híresült el a családban, szerencsére még idejében észrevette ifjonti eltévelyedésem. Az írás fájintos dolog, de csak kevesen élnek meg belőle, világosított fel tapintatosan. Kell melléje egy fix állással járó, polgári foglalkozás is, különben a mindennapi betevő falatért kóbor kandúrokkal fogsz a kukáknál marakodni. Tanácsát megfogadva, hosszas töprengés után a közgazdász szakmát választottam. A hét öt munkanapján egy mesterséges fénnyel megvilágított, ablaktalan helyiségben kuliztam, hogy vakmerő hőseim a földkerekség egzotikus helyszínein szabadon élvezhessék kalandos életüket.
– Na, mi van, faszikám, hogy szolgál az egészséged? – riasztott fel gondolataimból egy borízű férfihang.
Tűnődve néztem a kedélyes közvetlenséggel érdeklődő, velem egyívású fazonra. Homokszínű kalapjával, kopottas, vitorlavászon szerkójával, elnyűtt, szattyánbőr csizmájával kirítt a standok között ténfergők szürke faunájából. Ki ez? Honnan jött? Mit keres itt?
– Meg sem ismersz?! – horkant fel bosszúsan.
– Miért? Meg kellene? – ráncoltam a homlokomat, s már bántam, hogy reggel nem vettem be az agyserkentő tablettámat.
– Még szép! – húzta ki magát önérzetesen. – Hiszen te találtál ki.
– Tessék?! – meredtem rá bambán.
– Mikházi Szél Eduárd, a Kleopátra gyöngyös ágyékkendője című kalandregényedből – érintette meg kalapja karimáját laza eleganciával.
És igen, erről a könnyed, ikonikus mozdulatról végre felismertem! Második, nyomtatásban megjelent regényem hőse, Mikházi Szél Eduárd vérbeli kalandor volt. Világjáró, vakmerő kincsvadász. Nagy nőcsábász, aki oly fesztelenül vált meg a gerincre vágott, álmodozó lányoktól, érett szépasszonyoktól és változatosságra vágyó feleségektől, mint más a használt papírzsebkendőitől.
– Hogy kerültél ide?! – nyekegtem, s éreztem, amint a hátamon minden egyes szőrszál fölmered.
– S ezt pont te kérded? – vigyorgott az arcomba. –Te, aki szerint a valóság és a képzelet bármikor összeérhet, s az égvilágon minden megtörténhet?
Tömény bagószagot árasztó leheletétől heveny hányinger fogott el.
– Még csak az hiányzik, hogy leokádj! – lépett hátrább megütközve. – Egy író nem teheti meg ezt a hősével…
– Miért jöttél ide? – próbáltam hányingerem múltával más irányból megközelíteni ezt a cirka 85 kilós, nagyon is valóságos problémát.
– Mert elegem lett a nekem szánt sorsból – recsegte komoran. – Még ha nem is látszik rajtam, de az állandó stressz felőrölte az idegeimet. Te tényleg azt hiszed, hogy olyan cool kalandornak lenni?! Veszélyesebbnél veszélyesebb helyzetekbe keveredni, miközben te a munkahelyeden a töködet lógatod flegmán?!
– S a nők? – vetettem ellen. – Nem örvendesz annak, hogy annyi dögös szépséggel hoztalak össze?
– Már megbocsáss, de neked, aki a házasság komfortos kikötőjében jó ideje lehorgonyoztál, s hozzászoktál halk szavú hitvesed hóbortjaihoz, fogalmad sincs arról, hogy milyen fárasztó az utamat keresztező, szenvedélyes nők szeszélyeit elviselni, majd fesztelenséget mímelve szakítani velük! – hadarta egy szuszra. – Azért jöttem át, hogy hátha tudsz segíteni rajtam – nézett rám reménykedve.
– Ami meg van írva, azon bajos változtatni – vakartam meg a fejemet tanácstalanul.
– Hát akkor vedd úgy, hogy itt sem voltam – sóhajtotta lemondóan, és a védjegyévé vált, ikonikus mozdulattal kalapja karimájához emelte mutatóujját. – Isten veled! Adieu! Adios! Goodbye!, ahogy egy többnyelvű, multikulturális kalandregényben mondanák.
Tűnődve néztem, amint lehajtott fejjel a kijárat felé ballag.
– Látom, a kutya sem veszi meg a könyvedet – állt meg előttem a rettegett irodalomkritikus, csúfondárosan méregetve. – Nem csoda, mivel ebben a regényedben is összehordtál hetet-havat. Barátocskám, ideje lenne a natúr valóságról írni, vagy valami más szabadidős foglalkozás után nézni – emelte fel figyelmeztetően a kezét, és már indult is a következő stand felé.
Most az egyszer igazad van, néztem utána. Aztán a könyvemet visszatettem a többi közé, és a kijárat felé iramodtam.
Mikházi Szél Eduárdot az ajtónál értem utol. Búskomor arccal fordult felém.
– Mi lenne, ha cserélnénk?– tettem a vállára a kezem. – Te nyugalomra, én pedig kalandos életre vágyom.
– Miért is ne? – derült fel az arca. – Fix munkahely, békés környezet, megbízható asszony, aki nap mint nap gondoskodik rólam. Akkor hát kvittek vagyunk. Nem is vagy olyan balfácán, mint gondoltam.
Majd meglátod, egyetlen asszony rigolyáit is kurva nehéz elviselni, arról nem is beszélve, hogy a szakmámhoz egy fikarcnyit sem értesz, gondoltam kajánul, miközben kezet ráztunk.
Ő elégedetten vigyorogva befelé vette az irányt, én pedig a rám váró kalandokra gondolva, könnyű szívvel kiléptem az ajtón.
A szürke tömbház-negyed helyett vad, sziklás táj tárult elém. Alkonyodott. A lemenő nap vörös izzásában egy lovas vágtatott felém. Egy nő. Hosszú haja szőkén lobogott a szélben.
– Végre elkaptalak, te nyavalyás szoknyavadász! – kiáltotta, és rám emelte a pisztolyát.
