Rovatunk négy szerzőjét arra kértük, hogy írjon nekünk négyhetente egy-egy 4-6 ezer karakteres jegyzetet, tárcát, publicisztikát az irodalomról általában vagy aktuálisan, közös ügyeinkről vagy személyes ügyeiről, friss vagy régi olvasmányáról, alkotói gondjáról stb. Fontos, hogy érdekes, izgalmas, akár provokatív, figyelemkeltő szövegek íródjanak. Tehát arra kérjük, hogy tartsa ujját a kortárs irodalom ütőerén. Emeljen ki, mutasson rá, elemezzen, értelmezzen bármit, amit fontosnak vél napjaink irodalmával, saját munkáival kapcsolatban. Minőségi irodalmi szövegeket várunk az irodalomról. De nem az irodalmi életről, nem az irodalompolitikai vitákról.
Elek Tibor
A Neandervölgyiekről
Az őszi hetekben elolvastam végre (mivel nyáron nem volt időm) Darvasi László Neandervölgyiek című nagyregényét, s emellett nem mehetek el szó nélkül, egyrészt azért, mert ritkán olvasok el ma már egy 1700 oldalas regényt, másrészt azért, mert a regénytrilógia nemcsak terjedelmi értelemben nagy regény. De nem kritikát írok most, csupán az olvasmányélményeimről próbálok beszámolni. Kortárs íróink szerencsére ritkán is írnak ilyen terjedelmű regényeket, a legutóbbi hasonló természetű vállalkozás talán Nádas Péter Párhuzamos történetek című trilógiája volt 2005-ből, ami ráadásul szintén a XX. századi magyar történelemről (is) szólt, de, persze, nagyon másképp. Korábbról pedig ismert lehet Gion Nándor Latroknak is játszott (Virágos katona, Rózsaméz), Ez a nap a miénk, Aranyat talált címekkel megjelent tetralógiája, ami szintén XX. századi magyar (délvidéki) történeteket ábrázol, de, persze, ez is nagyon másképp, emellett Gion tetralógiája három évtizeden keresztül készült, és önálló, önmagukban is megálló regényekként jelent meg.
Darvasi valószínűleg a 2016-os Taligás című könyve óta írja a regényfolyamot, s közben nemcsak újabb, kötetekben is megjelent tárcák, novellák sorozatát írta, hanem a Magyar sellő című regényt is. Én pályája kezdete, az első jelentős novelláskötetei (A veinhageni rózsabokrok, A Borgognoni-féle szomorúság) óta figyelemmel kísérem, és nagyon kedvelem Darvasi prózáját, a Könnymutatványos legendája, A virágzabálók és a Taligás című regények óta pedig korunk legjobb és legfontosabb magyar prózaírói között tartom számon.
Természetes, hogy odafigyeltem az eredetileg (jobb) Halhatatlanok címmel készülő nagyregényre is, amelyből az elmúlt években több részletet hoztunk a Bárkában, nagyon vártam a megjelenését, és amint tehettem, el is olvastam. Nem volt könnyű, mert nem tudtam folyamatosan, nagyobb megszakítások nélkül olvasni, pedig az ilyen regényfolyamokat úgy érdemes, úgy jó. Az ilyen regényt, amely több család (középpontjában egy magyar arisztokrata, egy zsidó polgári és egy szegény sorsú magyar család) több tucatnyi tagjának évtizedeken (1908-tól 1957-ig) átívelő történeteit futtattja párhuzamosan, és ékeli egymásba sűrűn. S még ha novellisztikusan is teszi (több száz „novellát” egymás után görgetve), akkor is fontos, hogy az olvasó a kapcsolódási pontokat, a rokoni viszonyokat, az összefüggéseket ne felejtse el. Miközben a vidéki Magyarország (főként Törökszentmiklós és környéke) és a főváros különböző helyszínein, de akár a Don-kanyartól a náci megsemmisítő táborokig ívelő helyszíneken megelevenedik a XX. század első felének magyar történelme, annak minden fontos, jellegzetes helyzete, eseménysora, fordulópontja. Nem a történelem, a történelmi valóság a lényeg azonban, ahogy Nádas vagy Gion esetében sem, hiszen ez sem hagyományos értelemben vett történelmi regény, hanem a történelem áramában küszködő ember, emberek sorsa, boldogságkeresése, helytállása, elbukása. Sok újat nem is hoz a történelmi tényeket, eseményeket illetően, inkább az ábrázolásuk, az elbeszélésük terén. A harmincas évek fasizálódó tendenciáit, a zsidók üldöztetését érzékeltetve például feltűnő a szokatlanul ironikus hangnem, ahogy később, a kommunisták egymást felfaló törekvéseinek megjelenítése során is, sőt, ez már-már parodisztikus hatású. A sok-sok magánsors, magántörténet összeáll egy közösség, település, társadalmi csoport, ország, nemzet történetévé, s egyértelműen önkritikus nemzetszemlélet hatja át a regényt.
Darvasi kezdettől a történet rehabilitálásán dolgozik, s régóta kísérletezik az ún. nagy elbeszélés legitimitásának megteremtésével is, amit, ugye, a hetvenes-kilencvenes évek trendi prózája és annak teóriája igyekezett megkérdőjelezni, korszerűtlennek nyilvánítani. Ezen a téren talán ebben a regényében jut a legmesszebbre. Ugyanakkor bár az ő mindentudó elbeszélője a külső és belső nézőpontok egymásra vonatkoztatása során gyakran elképzeli és elő is adja szereplői (sőt, a Kollovitz kastély kertjének és a benne álló Lacrima Puttó nevű szobornak a) beszédét, mintha csak ők szólalnának meg, valójában őket is uralja, kézben tartja, ahogy mindent a regény világában. Önkényessége, hogy azt a szálat, történetet gombolyítja tovább, amelyiket akarja, azt a szereplőt szólaltatja meg, amelyiket éppen tetszik, és a regény hangsúlyozott irodalmisága, az elbeszélő megbízhatóságát illetően elgondolkodtató. A hangsúlyozott irodalmiság kapcsán nem csak a Darvasira jellemző csodás, varázslatos, mágikus, mitikus történések, jelenetek, motívumok és a líraiság jelenlétére gondolok, hanem például a fent említett ironizálásra, vagy a korábbi Darvasi-regényekben szereplő kulcsmotívumok hol hangsúlyos (könnymutatványosok), hol kevésbé hangsúlyos, csak fel-felbukkanó (virágzabálók, taligás) jelenlétére is, de a saját művek mellett néhány kolléga (Mészöly, Esterházy, Rubin Szilárd, Závada) műveire, történeteire, szereplőire való rájátszásokra is, és azokra a gyakori elbeszélői kommentárokra vagy akár önálló, mély értelmű mondatokra, gondolatmenetekre, amelyek fölerősítik a Darvasi-művek nyelvi megformáltságának megszokott szépségét, artisztikusságát, történelmi regényekben ritka intellektuális élményben részesítve az olvasót.
Nincs azonban befejezve a mű, csupán véget ér a harmadik könyv szövege 1957-ben, s nyilatkozta is többször a szerző, hogy írja tovább, egészen napjainkig. Ez azonban számtalan kérdést felvet. Például azt, hogy tekinthető-e teljes értékű alkotásnak ez a három kötet, vagy csupán egy regény, regényfolyam töredékének. Érdemes-e a regényformáról, szerkezetről, írói szándékról, közlendőről beszélni, vagy inkább majd akkor lesz érdemes, ha végig íródik, és valóban befejeződik a mű. S ha így van, főként, hogy nem is igazán piacképes, olvasóbarát kiadói megoldás a három kötet együtt, akkor vajon nem lett volna célszerűbb önálló kötetekké formálni, és folytatásokban megjelentetni (ahogy végül is Gion Nándor tette a tetralógiájával), vagy legalább csak az első két kötetet egységként kezelni (1945-tel befejezve), megjelentetni, s a folytatást majd akkor, amikor elkészül a regényfolyam vége is.
Ezek azonban már olyan kérdések, amelyek túlmutatnak az én itt felvállalt olvasói szerepemen, úgyhogy inkább azzal zárom élménybeszámolómat, hogy a hosszú téli estékre nem sok olyan olvasmányos, szórakoztató és egyúttal elgondolkodtató, minőségi szépirodalmi regényt tudnék ajánlani, mint a Neandervölgyiek.
Háborúban „a béke szigete”
A legviszontagságosabb, a legtragikusabb sorsot megélt, a legkisebb lélekszámú (az 1989-es népszámlálás szerint 155 ezer) kisebbségi nemzetközösség, a kilencvenes évekig legnagyobb politikai prés alatt szenvedő szellemi életének terméke – írtam valamikor régen, a kilencvenes évek közepén a kárpátaljai magyar irodalomról. „Kárpátalja a béke szigete” – mondogatta ugyanekkoriban Fodó Sándor, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség első elnöke – írja Vári Fábián László nem sokkal a háború megkezdése után, 2015-ben a Szigetünk békéje című esszéjében, amit most olvasok a Szégyenpiac, Tollal a békéért az orosz-ukrán háború árnyékában címmel nemrég az Intermix kiadónál megjelent antológiában. Fodó Sándor valószínűleg arra gondolhatott, hogy azután a sok megpróbáltatás, szenvedés után, amire én (is) utaltam, amit a XX. században át kellett élniük a kárpátaljai magyaroknak, a javában dúló délszláv háborúk idején, nem beszélve a világ más pontjain zajló háborúkról, Kárpátalján végre békés állapotok vannak. Nem sokáig maradt azonban így. Ráadásul a kétezres évek ukrajnai gazdasági válságaival, nagy belpolitikai fordulataival, „forradalmai”-val párhuzamosan, ha hullámzóan is, de végeredményben egyre nőtt a kisebbségi magyarsággal szembeni nyelvi törvényekbe, oktatási törvényekbe is foglalt diszkrimináció. Az ukrán nemzetállami törekvések Porosenko, majd Zelenszkij elnöksége idején láthatóan a csak ukránul beszélő ukránok államának létrehozására irányul. Ez azonban a többnemzetiségű ország többi nemzetiségeinek az érdekeit is sérti, nemcsak a magyarokét, a leglátványosabban a Krímben és egyes keleti tartományokban még többségben is lévő oroszokét. Ennek és Ukrajna kinyilvánított csatlakozási szándékainak a NATO-hoz, az Európai Unióhoz bizonyára óriási szerepe lehetett, a mindettől függetlenül törvénytelen és elfogadhatatlan orosz katonai agresszió(k)ban, a háború(k) kitörésében.
Az Együtt folyóirat szerzői körének antológiája, 2014–2024 alcímmel megjelent, fent említett kötetből legalábbis az derül ki, hogy a szerzőik, bizony, már 2014 óta háborúként élik meg mindazt, ami történt Ukrajnában az elmúlt évtizedben. Nevezték bár mások a donbászi és luhanszki régiók szeparatista lázadásának, polgárháborúnak, antiterrorista hadműveletnek – ki honnan nézte – a kezdeti kelet-ukrajnai harcokat.
„Mozdul a horizont, megremegnek / a donbászi tárnák, a luhanszki mennyek, / rakéta jégvihar csap le az égből, / bekattan az elme és elsötétül, / a téren hibbant tyúk kukorékol, / a piac sűrűjében a repesz pocsékol, / s csupa vériszam, jaj, a templomi aljzat, / hol anyjából elmenekül a magzat” – írja Vári Fábián László már 2015-ben a Palackba zárt üzenet című versében. Shrek Tímea pedig 128-as dandár című írását így kezdi 2019-ben: „Az ukrán keleti fronton kiújultak a harcok. Ezzel a hírrel van tele minden. Mi pedig itthon rettegünk attól, hogy mikor fognak ránk is lőni…”, igaz, ezzel a mondattal zárja: „De itt legalább nincs háború.” Sajnos, nem sokáig mondhatták el ezt Kárpátalján sem. 2022-ben Finta Éva már így ír a Háború újra című versében: „Háború van égen és földön / a csillagidő jóslata véres – / sehogy sem alszik bennem a lélek.” 2023-ban már annyira átélhető a háborús pusztítás, hogy Füzesi Magda egy gyönyörű balladában búcsúztatja el a bahmuti katonát: „feküdt a katona Bahmut városában / Bahmut városának kis sikátorában // feküdt a katona talpig vörös vérben / még a nap is megállt a ragyogó égen // az égi madarak mégis elsiratták / az Isten könnyei mégis betakarták” (A kis sikátor balladája).
Az antológia verseinek, prózáinak, esszéinek, jegyzeteinek, interjúinak többsége azután keletkezett, hogy Oroszország 2022. február 24-én megkezdte a maga „különleges katonai műveletét” Ukrajna ellen. A történész, lágerkutató, író Dupka Györgynek, a kárpátaljai magyar szellemi, kulturális élet motorjának és mindenesének két éven át rögzített netnapló-jegyzeteiből szinte napról napra nyomon követhető, hogyan reagált a kárpátaljai magyar társadalom, azon belül főként az értelmiség a háborús helyzetre, a menekülthullámra, a besorozásokra, s hogyan próbálta élni tovább a maga hétköznapi életét. „Menni vagy maradni? – ez a kérdés percről percre marcangolja a kárpátaljai honfitársainkat. Aggódásban élünk Kárpátalján, a béke szigetén. Nyugalmunkat a belső-Ukrajnából özönlő menekültek zavarják meg, akik »pánikjárványt« hoznak és terjesztenek köreinkben. Úgy gondolom, amíg nem lőnek, addig nincs értelme menni sem…” – írja például 2022. február 27-én. 2023 decemberében egy a Szabad Földnek adott interjúban pedig így összegez: „Kárpátalján nem lőnek, mert a frontvonal körülbelül kétezer kilométerre húzódik keletre. De anyagilag és lelkileg az ottani magyarságot is érinti és megtörte a háború. A férfiakat 18-tól 60 éves korig bármikor vihetik a frontra, és akár meg is halhatnak ott. A jól értesültek már a háború kitörése előtt elhagyták Ukrajnát. Aki maradt, az a zöld határon távozott, bujkál vagy a sorsa beteljesülését várja. Eddig úgy értesültünk, mintegy ötszáz magyar férfi harcol a fronton, hatvanan igazoltan meghaltak, és több mint ötszázan eltűntek ukrán/ruszin bajtársaikkal. Egyre több koporsó érkezik Kárpátaljára, egyre több férfit küldenek a frontra, ami miatt folyamatosan növekszik a lehangoltság.” S a kérdésre, hogy „Mi ad reménységet a mai nehéz helyzetben a kárpátaljai embereknek?”, azt válaszolja: „A túlélés lehetősége.” Valószínűleg arra gondolva, hogy miként az elmúlt száz évben, úgy most is meg fogják találni azokat a túlélési technikákat, amelyekkel a megmaradást biztosítani tudják. Még ha egyre fogyatkozva is, hiszen 2014 óta csaknem százezerrel csökkent ismét a magyarok száma Kárpátalján.
S vélhetően azért állította össze és adta ki az antológiát is Dupka György, mert tudja, ha háborúban nem hallgatnak a múzsák, ha az alkotók esztétikummá artikulálják a fájdalmat, kétségbeesést, haragot, szégyent, tiltakozást, mert ezt mutatja föl zengő fényesen a kötet, akkor a művészet, az irodalom is erőt adhat egy közösségnek. Jóllehet a kötet szerzőinek többsége kényszerűen már nem Kárpátalján él, de alkotásaikból láthatóan együtt lélegzik vele. Másrészt amíg olyan súlyos és megrendítő versek születnek Kárpátalján, mint az előszót is jegyző Vári Fábián László versei: Palackba zárt üzenet, Petőfi Dardzsilingben, Az Üvegasszony, Látod-e drága, Árnyékodban, itt… és Marcsák Gergely Szégyenpiac, Szégyenpiac Nagycsütörtökön, Kovács Vilmoshoz, Egy emlékműhöz című versei, addig közös vigaszunk lehet az is: „hogy a vers mindig megmarad, / mert a kezdetben volt igével rokon. / S e világot majd segít eltemetni / újrahasznosított lövészárkokon.” (Kovács Vilmoshoz).
Ifj. Vidnyánszky Attila
újabb szerelmes levelei
Kénytelen vagyok ismét inkább színházról íni, mint irodalomról, mert nemrég tíz nap alatt három ifj. Vidnyánszky Attila által rendezett előadást láttam (kettő ráadásul bemutató előadás volt), s emellett nem mehetek el szó nélkül. Természetesen nem egészen véletlenül alakult így, mármint, hogy láttam ezt a három előadást: Az öngyilkos (Nemzeti Színház – Kárpátaljai Magyar Állami Színház), Liliomfi (Vígszínház), Janovics (Kolozsvári Állami Magyar Színház). Ugyanis a színpadi deszkákra lépése óta figyelemmel kísérem a színész és rendező ifj. Vidnyánszky Attila pályáját, ami még tízéves sincs, de máris elképesztő gazdaságot és értékeket felvonultató. Volt szerencsém Gyulán a Kamarateremben látni mindjárt az első komolyabb rendezését, az Athéni Timont, amely még az osztályával (és osztályvezető tanárával, Hegedűs D. Gézával) egyetemi vizsgaelőadásként készült 2015-ben, aztán 2017-ben a gyulai művház színpadán kialakított játéktérben ülve a Liliomfit, amely a sztalkeresekkel Budaörsön jött létre eredetileg. Évtizedek óta színházba járó, színházszerető, frissen színházigazgatóvá kinevezett emberként csodálkoztam rá arra, hogy hát ilyen is lehet a színház. Sajnos az első gyulai rendezését, a 2016-os III. Richárdot valami miatt nem láttam, de 2018-ban a Míg fekszem kiterítve Faulkner-átdolgozást, amikor a színészek a nézőket is felcsalták a színpadra házat építeni, már én hívtam Gyulára, s a Sztalker Csoport következő bemutatóját 2019-ben, Vízkereszt, de amúgy mindegy címmel már koprodukcióban mutattuk be a gyulai Várszínpadon, ez volt az a bizonyos „zsiráfos előadás”. Aztán, Gyulán maradva, amikor láttam a Nemzeti Kaszás Attila Termében a Sztalker Woyzeck-jét, azonnal eldöntöttem, hogy ezt a gyulaiaknak is látni kell, ha másutt nem, a művház színpadán, 2019-ben. Aztán 2021-ben a Hagyományok Házán kívül talán csak a gyulai Várszínpadon volt látható az Ereim végei című, Trianon 101. évfordulójára készített táncdráma (Janovics először). S szinte bemutatója volt a gyulai Kamarateremben a Csoóri Sándor szövegek alapján készült Párbeszéd sötétben című előadásnak is, ami inkább az állandó alkotótárs, Vecsei H. Miklós munkája volt, ifj. Vidnyánszky „csak” rendezői konzultánsként szerepelt a címlapon. S végül következett 2022-ben, az eddigi talán legnagyobb siker, az évekig tervezgetett, alakulgató, Bartók és Kodály életét meghökkentően eredetien, mégis érvényesen interpretáló Ifjú barbárok bemutatója a Várszínpadon a Kolozsvári Állami Magyar Színházzal koprodukcióban. Láttam, persze, több olyan rendezését is, amelyeket különböző okok miatt nem tudtam Gyulára hozni. Például A félkegyelműt, a Liliomot, A nagy Gatsbyt, a Szerelmek városát a Vígszínházban, a Rómeó és Júliát Kolozsváron. Nem mindent, de talán eleget ahhoz, hogy érthető legyen, hogy a legújabb rendezéseit is látni akartam.
Három nagyon különböző tematikájú, ráadásul három nagyon különböző társulattal létrehozott előadás, mégis egymással is rokonok és ifj. Vidnyánszky korábbi rendezéseire is emlékeztetőek. Ez azért is érdekes, mert a Janovics kolozsvári sajtótájékoztatóján azt nyilatkozta: „Én azt szeretem, ha egy előadás nem annyira a rendezőről, hanem inkább a színészről szól, ha színészközpontú”. Az elmúlt évtizedek többnyire rendezői központú előadásai után ez az állítás már önmagában is figyelemre méltó, de az előbbivel összefüggésben arra is következtethetünk belőle, hogy ugyanakkor a legkülönbözőbb színész truppal képes ugyanazon, vagy legalábbis nagyon hasonló eredményre. Például az említett újabb bemutatóival is egy-egy olyan előadás létrehozására, amely felszabadítja mind a színészeket, mind a nézőket a színházi előadással kapcsolatos hagyományos beidegződéseikből, sőt, általánosabb érvénnyel is felszabadítja és közben valamiféle ősi, elementáris erejű élményben részesíti őket. De közben jól megrázza, megrángatja, akár össze is zavarja, a legkülönbözőbb érzékterületekre hatást gyakorló, gyakorta fergetegesen humoros verbális, zenei, vizuális impulzusokkal bombázva a szívet-lelket-elmét. A színészek állandó mozgásban vannak, ha kell, táncolnak, énekelnek, improvizálnak, „süketelnek”, szó szerint játszanak, reflektálnak a helyzetre, önmagukra és egymásra, produkálják magukat egyénileg, de kötelékben, láthatóan összeszokott, jól működő csapatként is. A néző, akit a színészek igyekeznek az előadásba különféle eszközökkel konkrétan is bevonni, kezdetben csak kapkodja a fejét, próbál tájékozódni, eligazodni a különféle rétegek, síkok között, de az előadásból áradó energiák előbb-utóbb magukkal ragadják, a színészek érintettsége átragad rá is, s a játékmód sajátosságait elfogadva előbb-utóbb összerendezi magában, amit sikerül. Amit meg nem, azt talán sikerül másnak. Az eredeti darab, történet ezúttal is csak ugródeszka ifj. Vidnyánszky és vele együtt a társulat(ok) számára, ahonnan eldobbanthatnak számtalan irányba, egyéni és közösségi magasságokba, mélységekbe. A végtelenül szórakoztató, de olykor fékevesztettnek tűnő (a kritikusok számára nem egy fogást kínáló) szárnyalásnak azonban mindig van két nagyon fontos iránya, egyrészt a személyesség, másrészt az aktualitás. Nyikolaj Erdmann Az öngyilkos című műve, a kárpátaljaiakkal előadva, szükségszerűen úgy szól az 1920-as évek Podszekalnyikovjának parodisztikus halálvágyáról, hogy az „itt és most” élni akarást erősíti föl. Az Ifjú barbárokat felvállaltan többféle értelemben is folytató Janovics című előadás is sokkal többről és másról is szól, mint a XX. század első felében a kolozsvári színház történetét több alkalommal is meghatározó színész, színházigazgató, filmrendező életútjának, hősies helytállásainak felidézéséről. Többek között például arról, hogy mit jelentett akkor és mit jelent ma „itt és most”, mit jelent számunkra (előadók és befogadók számára) egy színházi előadás. Mint ahogy erről szól a Liliomfi is (persze, szerelemről, barátságról, egyebekről is), no meg ugyanarról, amiről a 2015-ös budaörsi szólt egy induló generáció nevében nagyon hatásosan, hogy „Hagyjanak minket játszani”. Néha már volt is olyan érzésem, hogy az eredeti Liliomfi című mű itt már csak ürügy arra, alkalom ahhoz, hogy egy nagyot játsszanak a Vígszínház három generációjának tagjai, hogy egyformán hitet tehessenek a színészet és a színház mellett. A rendező egyik nyilatkozata szerint „a Liliomfi története szerelmes levél a színházhoz”, nyilván ezért is vette elő újra, mert őt nagyon foglalkoztatja a színház mibenléte most is, ahogy pályája kezdetétől. Aki nem látta 2015-ös Liliomfit, bizonyára nagyon tudja szeretni a mostanit. Talán azok is, akik látták, például én is, de azt az elsőt, azt feledni nem tudom.
S az a gyanúm, hogy nemcsak a Liliomfi szerelmes levél a színházhoz, de a Janovics is, sőt, kevésbé nyilvánvalóan, Az öngyilkos is, de szerintem ifj. Vidnyánszky Attila egész eddigi munkássága szerelmes levél a színházhoz, a színészi alakításaival együtt, amelyek méltatására itt nincs már tér. Aki látta például a Hamlet, A diktátor, a Háború és béke, a Mágnás Miska, a II. Richárd, a Körhinta, a Nero, A nyugat császára, A kastély, legutóbb A hazug és az Amadeus többnyire főszerepeiben, talán tudja, mire gondolok.
Próbáltam kerülni eddig az előadások, illetve rendezések kapcsán az olyan, gyakran bombasztikusnak ható jelzőket, mint az emlékezetes, feledhetetlen, fantasztikus, páratlan, egyedülálló stb., még ha ezúttal, azt hiszem, nagyon is helyénvaló lehetett volna a használatuk, azzal együtt, hogy szerintem sem mindig hibátlanok. De most, a jegyzetem végén, csak meg kell fogalmaznom, hogy azokkal nem értek egyet, akik rendkívüli tehetségként szokták jellemezni ifj. Vidnyánszky Attilát, szerintem, rendkívüli tehetségét régen bizonyító színházi zseniről van szó, akinek egy egészségesebb színházi és kritikai életben már az eddigi munkásságáról tanulmányok sorát írták volna. Nem baj, a hiányuk nem zavarja őt, és a hozzám hasonló rajongóit sem, biztos vagyok benne, hogy évek, évtizedek múlva egyetemi szakdolgozatok, sőt, könyvek fognak szólni róla, amikhez ez a jegyzet csupán lábjegyzet lesz, ha. Egy hónapja töltötte be a 31. életévét. Feleannyi idős, mint én.
Gion-reneszánsz, Gion-kultusz?
Az elmúlt hét végén részt vettem a Petőfi Irodalmi Múzeumban az Irodalmi Magazin által Gion Nándor életművéről rendezett konferencián. (Lásd a konferenciáról Acsai Roland tudósítását nálunk!) Az ebédszünetben, az asztaltársaságom tagjaival többek között azon morfondíroztunk, milyen furcsa, hogy Gion halála (2002) óta ez az első konferencia a munkásságáról, miközben régen megérdemelte volna. Pláne, hogy mintha Gionnak reneszánsza, kultusza lenne. Hol? Széles olvasói körökben, különböző társaságokban rendre kiderül, hogy ismerik, olvassák Giont. Különböző kiadók, előbb a Noran, majd a Napkút, újabban már a Magvető is sorra jelenteti meg a műveit, Kurcz Ádám István és a szenttamási Gion Emlékház vezetője, Horváth Futó Hargita kutatásainak köszönhetően gyakorlatilag a teljes életút írói dokumentumai, a teljes hagyaték szövegállománya feldolgozásra, kiadásra került, hozzáférhetővé vált. De már előtte négy monografikus munka is született Gion munkásságáról, időrendben: az Árpás Károlyé, az enyém, a Gerold Lászlóé és a Kurcz Ádámé. Szerepel az irodalom tankönyvekben, a magyar állam határon túli prózaírók számára teremtett ösztöndíját róla nevezték el, az MMA 2021-ben megjelent, Magyar irodalmi művek 1956-2016 című lexikonjában a legtöbb, 5 szócikkel szerepel.
Sok minden adott tehát a Gion-reneszánszhoz, netán a kultuszképzéshez, de szakmai körökben mintha mégsem beszélhetnénk erről – jelen, egyébként jól szervezett, kiváló kollégákat felvonultató, az életmű egészét áttekintő konferencia ide vagy oda. Ez, persze, már Gion életében, sőt pályája kezdetétől megfigyelhető volt, hogy sokan, akik ismerték a határon túli magyar irodalmakat, igen nagyra tartották műveit, mások, főként a hetvenes, nyolcvanas évek ún. prózafordulatának teoretikusai, kánoncsinálói közül vagy nem igazán ismerték, vagy ha hallottak is róla, nem tudták beilleszteni az általuk preferált törekvések közé, ezért inkább elhallgatták. Azóta némiképp javult a helyzet, többek számára, azt hiszem, szakemberek számára is, kiderült, hogy egyrészt a történet és a „mesélés” a mai és a XX. század végi prózaírónál sem feltétlenül anakronisztikus kellék, illetve eljárás, másrészt, hogy a „prózafordulat” egyes törekvései Giontól sem idegenek, s hogy egyébként azt a bizonyos „prózafordulatot” nem biztos, hogy célszerű értékmozzanatokkal társítani, s paradigmaváltásként, netán valamiféle fejlődéselv végeként értelmezni. S talán az is nyilvánvalóbb ma már, hogy az előző évtizedek prózairodalmi kánonja is jóval gazdagabb azoknál, akik annak a tendenciának a fősodrába tartoztak. (Lásd például az említett MMA-lexikont!)
Ráadásul én a monográfiámban többek között épp azt próbáltam bebizonyítani, hogy az irodalmi köztudatunk egy részében leegyszerűsítetten élő Gion-kép alapvető és lényegi módosításokra szorul. Például Gion művei egyidejűleg különféle olvasásmódok, értelmezői rendszerek irányából felnyithatók, a valóságreferenciára és történetközpontúságra épülő, az epikai nyelv megismerő funkcióját előtérbe állító olvasat felől éppúgy, mint a metaforikus eljárásokat, hangsúlyozott elbeszéltséget, önreflexív szövegstrukturáltságot preferáló olvasat felől. (Ebben a tekintetben a Gion-életmű többek között olyan századvégi kortársakéval rokonítható, mint a Bodor Ádámé, Tar Sándoré, Darvasi Lászlóé.) Most, a monográfiám megjelenése után tizenöt évvel is nagyon izgalmas kérdésnek látom a Gion-művek állandóságai és ismétlődései ellenére folytonosan át is alakuló, kötetről kötetre változó formai-nyelvi-poétikai világát, az átmeneti, köztes műfajiságát, a ciklusokba szerveződéseit. Valószínűleg nincs is az elmúlt évtizedek magyar irodalmában még egy olyan író, akire a ciklusokban gondolkodás, a ciklusokból építkezés (legyen szó regényekről akár) ennyire jellemző lenne, s aki ilyen mértékben és következetességgel köztes műfajú, a novella(ciklus, -füzér) és a regény közötti különböző műfaj-variációjú köteteket hozott volna létre, módszeresen keresve és ki is aknázva a novella és a regény műfaja, formája közötti poétikai lehetőségeket, miközben meggyőződésem, hogy mindvégig a korszerű regényforma kihívásaival szembesült tulajdonképpen. A monográfiában is leírtam, a konferencián is elmondtam, hogy az életműben milyen hangsúlyos a gyermeki, kamaszkori nézőpont jelenléte, hogy több művében valahol az ifjúsági és a felnőtt irodalom határán egyensúlyoz. Ezért kitűnő példatára lehetne az életmű mindazoknak, akiket a gyermekirodalom és a felnőtt irodalom közötti átjárások foglalkoztatnak. De további kutatásokra adna lehetőséget a pályazáró novellák világa is, amelyben sok kortársához hasonlóan Gion is számolt, szembenézett a világ és a történetek elbeszélhetőségével kapcsolatos kételyekkel, de felül is kerekedett rajtuk, a kételyt is történetté formálva. Ezek az utolsó, élet és irodalom, valóság és fikció határait szétszálazhatatlanná tevő novellák, ebben az összefüggésben, számomra, a történetek elbeszélhetetlensége helyett épp a Történet legyőzhetetlenségéről, epikai szervezőerejének feladhatatlanságáról szólnak – ahogy tulajdonképpen az egész életmű.
Lenne tehát még bőven mivel foglalkozni a szakembereknek, de addig is, amíg ők nem igazán járulnak hozzá a Gion-olvasás reneszánszához (mert szerintem inkább csak erről lehet szó, az igazi kultuszképzéshez azért sok feltétel hiányzik, s van-e egyáltalán ma bármely elmúlt évtizedekbeli írónknak kultusza?), az olvasók maguk szépen, csendben bizonyára tovább fogják azt gerjeszteni. Függetlenül például az általam említett, számomra izgalmas szakmai kérdésektől, hiszen őket, a többségüket, a Gion-művekben megtalálható érdekes, olvasmányos történetek érdeklik leginkább, s a történetekben rejlő példázatok, egykor megvolt teljességről, harmóniáról, örök emberi értékekről, a jóságról, a szeretetről, a hűségről, a tisztességről, a becsületről. Ha tényleg olvassák és olvasni fogják még inkább a jövőben, talán éppen ezért, mert egy egyre inkább elembertelenedő korban egyre inkább szükségünk van a humanizmusra.
Új személyesség
– legújabb komolyság?
Olvasom Tompa Gábor legutóbbi verseit a Bárkaonline-on, ahová a minap tettük fel a 3. számból, ott is olvastam, s persze legelőször, amikor elküldte, és akkor valami olyasmit válaszoltam rá, hogy nagyon szép, megrendítő versek. Most még inkább így gondolom. Vajon miért olyan erőteljes hatásúak ezek a versek? Azon túl, hogy egy kiváló költő jól „megcsinált” szövegei. Talán a személyesség vállalása, a tragikus élmény őszinte megvallása, a lírai én megrendültségének (búcsúzás a halálba menő kedvestől, magára maradás) kendőzetlen felvállalása miatt. Meg talán amiatt is, mert olyan élményeket, érzéseket fogalmaz meg, amelyek mindannyiunk számára fontosak, lényegiek és átélhetők, függetlenül attól, hogy ismertük-e a költőt, a kedvesét, volt-e már hasonló személyes élményünk.
Nem verselemzés ez, amit írok, csupán jegyzet, erre az egyetlen mozzanatra akarom most felhívni a figyelmet. Az utóbbi évek kortárs magyar lírájában ugyanis, a legjobbak közül mintha egyre többen (nem megyek bele egy hirtelen felsorolásba, hogy aztán elnézéseket kérjek a kimaradóktól) törekednének hasonlókra, mármint, hogy alapvető, lényegi, elemi fontosságú, húsbavágó, az olvasó húsába is vágó kérdésekről a saját, személyes érzéseiket, élményeiket kimondva, akár sebeiket kitakarva beszéljenek. Természetesen, tudjuk, a versbeli személyességnek számtalan változata van, én most arra gondolok, amelyik egészen közel kerül a szerzői énhez, s amelyik így az egyetemesnek látszó, általános érvényű témát a maga konkrét valódiságában jeleníti meg. Szereti ezt az olvasó, könnyebb így neki is a saját egzisztenciális ügyeként megélni a versben foglaltakat.
Nem tudom, van-e ennek, amit látok, s amiről beszélni próbálok köze az ún. „új komolyság” lírai tendenciájához, amiről a kritikusok, teoretikusok az elmúlt tizenöt évben meg-megújulóan próbáltak elméletet gyártani némely fiatal lírikus költészetét látva. Annyiban talán igen, hogy mindkettő mögött lehet valamiféle elégedetlenség a korábbi évtizedekben elterjedtté vált „tetyek-vetyek-motyogatok”, „el is vagyok, meg nem is”, s közben akár nyelvjátékosan ironizálok és filozofálok típusú poétikákkal szemben, amik minden érdemük mellett olvasók tömegeit taszíthatták el a kortárs lírától. Az általam érzékelt törekvés vagy jelenség azonban inkább kiváló idősebb költőinknél figyelhető meg, és sokkal közvetlenebb, direktebb beszédmóddal, szóhasználattal jár, mint ami az az ifjabb „új komolyak” sajátja. Mintha a jeles, idősebb alkotók közül egyre többen gondolnák úgy, hogy elég volt, nincs idő, bizonytalan a saját idő és a közös idő is, beszéljünk most már tisztán, világosan, ha már beszélünk, s arról, amiről nem lehet nem beszélni. A költészet, természetesen, mindenről szólhat és mindig, mindenről szólt is, sokféleképpen, de az igazán értékes és nagy költészet, akár parányi dolgokban, egy fűszálban is, létezésünk lényegére talált rá.
Olvasom, mert épp szembejött velem újra az internetes sztrádán Kemény István jó öt éve írott verse, a Közlemény, ami egészen más poétikájú alkotás, mint Tompa Gábor versei, látszólag nagyon másról is szól, bár, ha a két kulcsszóra figyelünk (szeretet, hit), talán mégsem annyira. De ami miatt még inkább a fenti gondolatmenethez illeszthetőnek vélem, az a szívből jövő személyessége, még ha a múltra emlékeztető játékosságba és iróniába van is csomagolva, és az állításának a komolysága, ami viszont már a jelené, s talán a jövőé is: „… kötelességemnek tartom teljes szívemből, örömmel és vidáman kijelenteni, hogy – természetesen számos más fontos érték mellett – a szeretet és a hit a két legfontosabb dolog, amit halandó ember birtokolhat”. Nagyon más, persze, az örömmel és vidáman szólás is, de én ezt az „újabb komolyság” egyik természetes velejárójaként el is tudnám képzelni, amennyiben nem csak a nehéz kérdésekről, a fájdalmas, takarni való sebekről vallanának nyílt őszinteséggel költőink, hanem a létezésünkhöz szintén hozzátartozó örömökről, harmóniákról, szépségekről is. Tudom, a boldogságról, a szerelmi beteljesülésről sokkal nehezebb írni, mint a fájdalomról, a veszteségről, a hiányról stb. Meg itt van ez a világállapot és a magyar közérzet is, ugye, kinek van kedve?... De ha már komolyan vesszük magunkat, akkor a legnehezebb feladatokat is érdemes felvállalni.
Az idei debreceni DESZKA Fesztiválon az író-rendező, Hajdú Szabolcs a Legközelebbi ember című előadása utáni beszélgetésben, némiképp váratlanul, egyszer csak azt mondta: „a mai művész feladata a szépség és az öröm esztétikájának megteremtése”… Nem tudom, másoknak is feltűnt-e ez a kijelentés ott és akkor, én felírtam, mert ritkán hallani, olvasni ilyet.
Varázslatos összefüggésrendek
Irodalom és (vagy) színház 4.
Azon a héten, amikor ezek a sorok az olvasó elé kerülnek, a Gyulai Várszínházban két irodalmi alkotásból készült színházi ősbemutatót is tartunk. Az Erkel és a felkelésről, Győrei Zsolt és Schlachtovszky Csaba új darabjáról írtam legutóbb, s most írhatnék a másikról, hogy Margaret Atwood Pénelopeia című regényéből milyen fantasztikus előadást rendezett Balázs Zoltán, a Maladype Színház vezetője, de már nem konkrét példákon, hanem általánosabb, elméletibb síkon próbálok meg valamit mondani az irodalom és a színház viszonyáról, s hátha ezzel, a magam részéről, le is zárhatom ezt a sorozatot.
Kiindulásként érdemes ezúttal szembeállítani a kettőt. Irodalom vagy színház? Igen, úgy tűnik, ez lehet kérdés, ugyanis még néhány irodalmár ismerősöm is van, akiről tudom, hogy nem szeret színházba járni, jóllehet nincs is, nem is igen van olyan gyerek- vagy ifjúkori traumatikus színházi élménye, ami miatt esetleg gyűlölhetné a színházat. S ha jobban belegondolok, írókat, irodalmárokat általában is ritkán látni színházakban, tisztelet a kivételeknek. Vajon mi lehet az oka ennek a távolságtartásnak? Talán egyszerűen csak az, ami az emberek többségénél, hogy a kulturális szocializációjuk során nem találkoztak olyan katartikus színházi élményekkel, amelyek rákapatták volna őket a színházba járásra. Hiszen valljuk be, az emberek többsége nem színházba járó, az emberek többségének az életformájában nincs benne a színházba járás szokása. Miközben az olvasásé, akár irodalom olvasásáé is, valamilyen szinten benne van. Fáradságosabb is, nyilván, színházba menni, mint egy jó könyvvel a fotelbe kucorodni, ki kell mozdulni otthonról, esetleg még utazni is kell érte stb. Valószínűleg nem is neki való, egyfajta úri, polgári, értelmiségi huncutságnak gondolhatja a többség a színházba járást, amivel neki nincsen dolga. Ez utóbbit, persze, irodalmárokról nem feltételezem. Náluk inkább olyasmi lehet a gát, amit egyik kolléga mondott egyszer nekem, hogy ő nem szereti, ha mások akarják megmondani, megmutatni neki, hogyan képzeljen el egy irodalmi alkotást, szöveget. Valószínűleg arra gondolhatott, amire én is, amikor több mint 20 évvel ezelőtt az Ars critica (?) című esszémben azt írtam, hogy az irodalomnál talán nincs érzékibb és élményszerűbb művészet. Igen, mert a nyelv, a szavak varázslatos összefüggésrendje képes a legkülönbözőbb érzékletek felidézésére, látj(hat)uk, hall(hat)juk, tapint(hat)juk, szagol(hat)juk mindazt, amit az író elénk tár. Persze, „csak” a képzeletünk, a fantáziánk révén. De van lehetőségünk rá, és szabadságunkban van mindannak az átélése. S ezzel szemben a színházban erre nincs lehetőségünk, mert a rendező látomását, a díszlet- és jelmeztervező képzeletének tárgyiasulását, a koreográfus által kitalált mozdulatokat látjuk, és a színészek elmondásában halljuk a szöveget, esetleg zenével is megbolondítva? Igen, csakhogy az a szöveg már nem az az irodalmi mű, amit esetleg olvastunk, hanem egy másik alkotásnak, egy másik művészetnek, a színházi előadásnak a része, alkotóeleme, amit már nem érdemes önmagában vizsgálni, és esetleg szembeállítani az egésszel. Ugyanez érvényes a film esetében is, ami megint egy másik művészet(i alkotás), megint más alkotóelemekkel és törvényszerűségekkel. Ráadásul, tudjuk jól, a kortárs színházi előadásoknál a szöveg az alkotók számára gyakran csak kiindulási alap az elrugaszkodáshoz, szárnyaláshoz. Sőt, ahogy korábban is írtam, esetenként nincs is hagyományos értelemben vett irodalmi alapanyag, szövegmű, az előadásban elhangzó mondatok a színházi alkotófolyamat során keletkeznek. Egyrészt, tehát, ha elfogadjuk, hogy más-más művészetről van szó, akkor nem sok értelme van a szembeállításnak. Másrészt a színház, éppúgy aktív befogadói magatartást vár el, mint az irodalom, és mint minden más igazi művészet, csak másként. Például nem annyira képzeletünket, mint inkább az intellektusunkat megmozgató módon. Ugyanis azt a sokféle alkotóelemet, ami elénk tárul, még ha a rendezői megoldások hatása alatt is, de valójában végül nekünk kell összerendeznünk (magunkban), s az előadás akkor jó, ha meg is szólított és az összerendezést is lehetővé tette számunkra. S ha időnként ennek eredményeképpen azt érezzük, hogy megállt a levegő a színházteremben, vagy angyal suhant át a csillagos ég alatt (a szabadtéri előadáson), akkor már azoknál a bizonyos felszabadító, katartikus pillanatoknál vagyunk, amelyekért érdemes színházba járni. (Meg a szórakozásért, ugye…). Igaz ugyanakkor, hogy a színházi élménynek a rákfenéje éppen ez a pillanatnyiság (szemben az irodalmi alkotással), hogy egyszeri, megismételhetetlen, hogy nincs két egyforma előadás, hogy a mindenkori nézői jelenléttől is függ. De, ha akarom, akkor ez lehet a nagyszerűsége is, hogy én ott voltam, én voltam ott, amikor…
Valami ilyesmikre is gondoltam nemrég, mikor egy interjúban azt találtam mondani, hogy a színház, a maga összetettségével: irodalmi szöveg, színészi előadás, látvány (díszlet, jelmez, mozgás, fények), zene az egyik legcsodálatosabb élményforrás lehet mindenki számára, intellektust, szívet, lelket megmozgató, felfrissítő, ünnepi, varázslatos élmény. A művészeti, irodalmi, színházi élmények befogadása már régen nem főúri kiváltság, nem is értelmiségi bolondéria, alkalmanként ingyen, általában viszonylag olcsó áron bárki számára elérhető, kár lemondani róla, mert szürkébb, sivárabb, szegényebb lesz az életünk nélküle, miközben főként ilyen háborús, válságos időkben (azaz mindig) különösen sokat segíthet(ne) mindannyiónknak.
Fesztiválszezon, Erkellel,
Madáchcsal és másokkal
Irodalom és színház 3.
Nemrég Ünnepi Könyvhét (mint könyves fesztivál) országszerte, vele részben párhuzamosan zajló Országos Színházi Találkozó (mint színházi fesztivál) Kaposváron, ezeket a sorokat pedig már a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján írom, ahol a zsűri egyik tagjaként vagyok jelen, s még csak a hétvégén indul a Gyulai Várszínház 61. évada (mint összművészeti fesztivál) – a többi, más jellegű fesztivált ezúttal hagyjuk, főként mivel nincs is hozzájuk közöm. Viszont ezekhez van, s mi másról írhatnék ismét, mint az irodalom és színház kapcsolatáról.
Az Ünnepi Könyvhéten az utóbbi években már inkább csak a helyi, Békés (vár)megyei programok egy-egy eseményén tudok részt venni. A mindig jó hangulatú békéscsabai Könyvhétzáró irodalmi délutánon, ahol e hét hétfőjén is hat kötetet mutattunk be, nekem ezúttal Banner Zoli bátyánk és Kiss Laci kolléga új kötetéről volt alkalmam röviden szólni. De már előtte pénteken, Kaposvárról hazaérve, éppen beesve a gyulai könyvtárba, bemutathattam, a szerzőket is faggatva, Győrei Zsoltnak és Schlachtovszky Csabának a Gondolat Kiadónál megjelent új drámakötetét, az Erkel és a felkelést. Gyulán jóformán minden Erkelről van elnevezve, nagyjából olyan ikonikus hőse a városnak, mint Munkácsy Mihály Békéscsabának. A Gyulai Várszínház igazgatójaként talán természetes, hogy megfordult a fejemben, jó lenne egy Erkelről szóló, vele kapcsolatos darabot bemutatni. Ha lenne. De nincs, legalábbis néhány hónappal ezelőttig úgy tudtam, hogy nincs, ezért évekkel korábban kezdeményeztem egyik-másik íróbarátomnál, hogy írjanak Erkelről, ahogy Dér András remek darabot írt a felkérésemre Apor Vilmosról (Mindenkinek mindene), a másik nagy gyulai hősről, amit két évvel ezelőtt sikeresen be is mutattunk. Az Erkel-téma azonban a megszólítottakat kevéssé vonzotta, akit igen, egy idő után ő is feladta, mert nagyon kevés a valós, konkrét tudásunk Erkel életéről, személyéről, emberi viszonyairól stb. A történelmi helyzetek, jelenetek kifordítása, szétírása, a bennünk tevékenykedő személyiségek (akár nem ismert) sorsának kitalálása vagy továbbgondolása iránt pályájuk kezdetétől nagy fogékonyságot mutató Győrei-Schlachtovszky szerzőpáros viszont lecsapott rá. Ők Gyulán néhány éve már bizonyítottak a Hamlear című, másutt is sikerrel játszott darabjukkal és az Irodalmi Humorfesztiválokon történt parádés szerepléseikkel. Új darabjuk műfaji meghatározása (dalos bohóság két részben) is jelzi, hogy ezúttal sem hagyományos történelmi drámával van dolgunk. Az Erkel-rajongók ugyanakkor az életrajz fontos elemeit is felfedezhetik a műben (nem beszélve az Erkel-operák zenei világáról, amikhez új szövegeket is merészeltek írni a szerzők), és az is történelmi tény, hogy az 1848/49-es forradalom és szabadságharc idején felmerült bizonyos gyulai körökben (a Szarvas kocsma daláraiban), hogy elrabolják a Wenckheim-kastély grófnéját – aki az olasz front híres tábornokának, Radetzky marsallnak a lánya volt – ezzel kényszerítve meghátrálásra a császári csapatokat a forradalmárok elleni harcban. Ebbe a hősi projektbe kerül bele a városba éppen pihenni hazatérő Erkel, de a grófné iránt áhítozó 18 éves, még nem császár Ferenc József is stb.
„Ám mi is a lényege ennek a drámának?” – kérdezi közös barátunk, a kötet fülszövegének írója, Zalán Tibor, s mindjárt válaszol is: „A humor, a mérhetetlen pimaszság – de hívjuk írói szabadságnak és bátorságnak –, amivel e két író kezeli a történelmi személyeket, a valósághoz köthető tényeket, utóbbiakat természetesen nagy nyugalommal figyelmen kívül hagyva. Rég nevettem fel ennyiszer olvasás közben, és régen gondolkodtam el ennyiszer történelmen, történelmi szereplők létezhető magánéletén, hóbortjain, viselkedésén, őrültségein, emberi görcsein.”
Ez egyelőre azonban „csak” irodalom, minőségi, jó irodalom. De Zakariás Zalán rendezésében zajlanak már a próbák és néhány hét alatt a debreceni Csokonai Nemzeti Színház műhelyében, majd a Gyulai Várszínházban színházi előadás lesz belőle, remek díszlettel, jelmezekkel, énekkarral, zenekarral, parádés színészi alakításokkal. Ennek a folyamatnak a csodáját egy ilyen kis jegyzet nem lehet képes megmutatni, maximum arra hívhatom fel a figyelmet a színházi fesztiválokon átélt tapasztalataim alapján is, hogy a jó irodalomból lehet jó színházi előadás, de kevésbé jó is, számtalan kardinális, de akár apró részletkérdés ilyen-olyan gyakorlati megválaszolásán múlhat a siker.
A kaposvári Országos Színházi Találkozón például közismert irodalmi művekből készült remek előadások sorát láthattuk: Hamlet crazy and cool, A fösvény, Frankenstein, Ványa bá, Sirály, Csirkefej, Kurázsi mama, Tizenhárom almafa, Nincstelenek.
Biztosan így lesz ez Kisvárdán is, bár az első előadás, amivel kezdődött a találkozó, a kassai Thália Színház Az ember tragédiája Rédl Károly rendezésében, számomra csalódást keltett, a madáchi szellemiséget nem sikerült az előadásnak méltó módon közvetíteni. Érdekes, hogy ugyanakkor Madách két nő, az anyja és a felesége között őrlődő magánemberi sorsát a Pataki László művéből készült Kit szerettél Madách? című kamaradráma a nyárádszeredai Bekecs Táncszínház előadásában, Györfi Csaba rendezésében hitelesen és átélhetően mutatta meg.
Éppen egy hónap múlva, július 24-én lesz látható a gyulai Várszínpadon az Erkel és a felkelés című friss, ropogós, kortárs magyar dráma, „dalos bohóság” két felvonásban, nem tehetek most mást, mint hogy az irodalom és a színház barátait nagy szeretettel invitáljam rá.
A „megvetett műfaj”?
Irodalom és színház 2.
Az elmúlt héten részt vettem Debrecenben a XV. DESZKA Fesztiválon, ami „A kortárs magyar dráma ünnepe”-ként hirdette magát. Jól sejtettem az előző jegyzetem írásakor, már sem tehetem meg, hogy ne az irodalom és színház témakörével foglalkozzam ismét. Csak a második öt napon voltam ugyanakkor jelen a tízből, irodalom- és színházbarát színházigazgatóként, ezért is csak erre a kérdéskörre koncentrálok, meg egyébként is lesz a fesztiválról egy szakkritikai összefoglaló itt a Bárkaonline-on. (Terveink szerint már régen kint kellene lennie, de sajnos, még nem kaptuk meg a szerzőtől – a főszerk. megjegyzése.)
Ráadásul immár a saját bőrömön is kezdem megtapasztalni, hogy egy ilyen irodalmi jegyzetben nem beszélhet az ember szerteágazóan, sok mindenről, amiről szeretne, például e fesztivál kapcsán, kell hogy legyen egy fő iránya a gondolatmenetének. Engem többek között az foglalkoztat (nem először), hogy a kortárs magyar drámairodalom miért is olyan mostohagyereke a kortárs magyar irodalomnak. Miközben jól tudjuk, hogy a líra és a próza mellett a harmadik alapvető irodalmi műnem. A kortárs magyar irodalomban, a monológok és a diskurzusok is (ha folynak egyáltalán) általában a líra, a próza jelenségeiről, költőkről, prózaírókról, verseskötetekről, regényekről szólnak, s a legritkább esetben a drámáról, drámaírókról, drámakötetekről. Az irodalmi rendezvényeken, könyvfesztiválokon stb. a legritkább esetben szerepelnek drámaírók, drámakötetek. S ha van végre, ráadásul újra teljes pompájában, egy kortárs drámafesztivál, akkor az nemcsak általában a kulturális sajtó, de az irodalmi lapok, portálok ingerküszöbét is alig-alig üti át. Pedig valóban a kortárs magyar dráma ünnepe zajlott tíz napon keresztül Debrecenben: naponta több kortárs magyar drámából készült előadást láthattak az érdeklődők (köztük tucatnyi gyerekelőadást), a díszvendég Szakonyi Károly mellett tucatnyi kortárs magyar drámaíróval lehetett találkozni Beremenyi Gézától Visky Andrásig, velük zajló beszélgetéseken, drámakötetek (Forgách András, Kárpáti Péter, Pass Andrea) drámaantológia (Olvasópróba) bemutatóján lehetett részt venni, szakmai beszélgetéseket (új dráma-e a színpadi adaptáció, magyar drámák külföldön, eltérő beszédmódok – gyerekszínház, gyerekirodalom) lehetett hallgatni, kortárs drámákból készült filmeket is lehetett nézni stb. A színházi produkciók között megérkezésem napján, irodalom és színház szép összekapcsolódásának példájaként, mindjárt megnézhettem a Budapest Bábszínház Dekameron 2023 című előadását, amely 10 kortárs író, drámaíró felkérésre írt 10 történetét állítja bravúrosan színpadra.
Szóval, ez a fesztivál is bizonyította, számomra legalábbis, hogy miközben a kortárs irodalmár nem (nagyon) vesz tudomást róla, a kortárs magyar drámairodalom ma is él és virul. A színházak játszanak kortárs magyar drámákat, ha nem is eleget, s ha inkább stúdiókban is, mint nagyszínpadokon. Drámakötetek is jelennek meg rendre, annak ellenére, hogy nincs recepciójuk, s valószínűleg olvasójuk sem. „A dráma könyv formában rétegműfaj – ez kétségtelen” – mondja Kiss Csaba egy beszélgetésben, amely a DESZKA Fesztivál – 15 év a kortárs magyar drámáért című, Kornya István által szerkesztett, a Csokonai Nemzeti Színház által kiadott kötetben jelent meg a fesztivál alkalmából. Az elmúlt 15 év legfontosabb eseményeinek dokumentálása mellett kortárs drámaírók (Kiss Csaba, Visky András, Székely Csaba, Pass Andrea, Háy János, Zalán Tibor, Gimesi Dóra, Brestyánszky B. Rozi), színházi szakemberek, rendezők, igazgatók, dramaturgok, kritikusok vallanak benne interjúban, esszében nemcsak a DESZKA-ról, de általában a kortárs dráma helyzetéről. Alapmű a kortárs magyar dráma iránt érdeklődők számára. A minden műnemben, műfajban érvényes alkotásokat létrehozó, a DESZKA-n talán darabjaival legtöbbször szerepelt Háy János például többek között azt írja a vershez, a prózához és a drámához való viszonyát feltáró, de leginkább a drámaíróvá válásáról szóló esszéjében (Hamlet, kettőspont, Horatio, kettőspont): „A magyar irodalomban, szemben például a lengyellel, a dráma a megvetett műfajok közé tartozik.” A színházigazgatók dilemmájára pedig, hogy játszanak-e kortás magyarokat, érdekli-e a közönséget, ezt írja: „igenis érdekli, ami mai, ami kísérletező, ami újszerű, ahol jobban megtalálja a maga sorsának gondjait. A színház, szinte utolsó mohikánként, tényleg olyan ebben a mesterséges és mesterkélt világban, ahol még a dokumentum- és természetfilmek is manipuláltak, ahol a valóságshow-k mindent hoznak, csak valóságot nem, ahol a virtuális világok úgy szaporodnak, mint az ősrobbanás óta a kozmosz tárgyai, a színház még tényleg olyan, hogy a színpadon játszók érintésközelbe kerülnek és valódiak, ahol érintésközelbe kerül az, akik vagyunk.”
Visszaugorva a drámakötetek olvasatlanságához, talán oka lehet éppen a figyelemfelhívó kritika hiánya is, s a kötetekhez való nehezebb hozzáférés. (Ez utóbbiban nagy segítség lehetne a szinhazikonyvek.hu portál.) A recepció elmaradásának egyik fő oka pedig az lehet, hogy a drámai (szöveg)mű végső értelmét kétségtelenül a színpadi megjelenési formáiban nyeri el. Ettől függetlenül, a kortárs magyar dráma létezik, s ha a kortárs magyar irodalom (irodalmi közbeszéd, kritika, irodalomtörténet) az önértékéről nem vesz tudomást, az nem méltányos, nem helyes sem a műnemmel, sem a szerzőkkel szemben. Hacsak nincs igaza napjaink egyik legsikeresebb drámaírójának, Székely Csabának, aki A kortárs magyar dráma ügye című, a fent említett kötetben megjelent, esszéjében azt állítja: „a dráma nem az irodalomhoz tartozik, hanem az előadó-művészetekhez. Tágabban a szórakoztatóiparhoz. Tehát a dráma nem a harmadik irodalmi műnem (a líra és az epika mellett), hanem a színházművészet egyik fontos alkotóeleme. Lehet ugyan irodalmi értéke (én például szeretem, ha van), de nem ezen múlik, hogy a színházi előadás jó lesz-e. Márpedig ez volna a fő cél: a jó előadás.”
Egy ilyen irodalmi jegyzetnek a kompetenciája maximum eddig tarthat, a problémakör jelzéséig, ellentmondásainak fölvillantásáig. A következtetések levonása, az akkor hogyan tovább? kérdés megválaszolása már meghaladja a kereteit. Nem úgy az olvasói fantázia korlátait…
Anne Frank és az Ártatlanok
Irodalom és színház 1.
Hetedik éve, mióta a Gyulai Várszínház igazgatója is vagyok, a művészetek közül a színház az életemben már egyenrangúan felzárkózott az irodalom mellé, sőt. Illetve bonyolult az irodalom és a színház viszonya az életemben, miközben egyébként, saját relációjában is bonyolult. (Bizonyos, hogy erről nem utoljára próbálok itt írni, erre utal az alcímben felvállalt 1-es szám.) Ráadásul a színház engem nemcsak az utóbbi években, hanem fiatalkorom óta foglalkoztat, debreceni egyetemistaként például a nyolcvanas évek közepén már kritikát írtam az Egyetemi Életben Ratkó József Segítsd a királyt! című István-drámájának nyíregyházi ősbemutatójáról, és fiatal gyulai tanárként, kritikusként 1988-ban Csurka István Megmaradni című darabjának Gyulai Várszínház-beli ősbemutatójáról a Bécsi Naplóban. Most, ugyanakkor, még csak nem is egyértelműen az irodalom és a színház viszonyáról akarok írni, mert irodalom-e az Anne Frank című monodráma (és előadás) alapjául szolgáló Anne Frank naplója, vagy a Kner-család tagjainak egymáshoz és másokhoz írott levelei, illetve az azok egy részéből és a részek részleteiből összeállított, Ártatlanok címmel bemutatott felolvasó-színházi előadás (ami színház-e?) alapanyaga? Ugye, mondom, írom, kezd már bonyolódni.
Szóval, A holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapjához (is) kapcsolódón az elmúlt napokban a Gyulai Várszínházban bemutattuk a Múzsák Társulat Anne Frank című előadását (a címszerepben Tövispataki Beátával), illetve saját ősbemutatóként az Ártatlanok (A Kner-család levelei 1938 –1946) című felolvasó-színházi produkciót Hegedűs D. Géza rendezésében, mellette, a Vígszínház négy másik kiváló színésze közreműködésével. A színházi előadások hagyományosan valamilyen irodalmi alkotást visznek színre. Az említett két előadás azért is kerül most egymás mellé, mert mindkettőnél bizonytalan vagyok abban, hogy az előadások alapanyagául szolgáló szövegmű irodalom-e.
A hitleri megszállás alatti Amszterdamban élő, 13 éves német zsidó kislány, Anne Frank biztosan nem irodalmi céllal kezd naplóíráshoz, nem azért, hogy feltárja egy kamaszlány belső világát, még csak nem is azért, hogy egy irodaház emeleti hátsó traktusában zajló életüket megörökítse, ahol később a családjával megbújnak a nácik üldöztetése elől, hanem, saját bevallása szerint, a hiányzó barátnőt szeretné vele pótolni. Igaz, hogy közben irodalmi ambíciói támadnak, s két évvel később egy rádiófelhívás hatására elképzeli, hogy akár regényt is írhatna mindebből, aztán el is határozza, hogy a háború után kiad egy könyvet, A hátsó traktus címmel, aminek a napló lesz az alapja. A könyvet végül a lágerekből egyedül hazatérő családtag, az édesapa adja ki, és később számtalan feldolgozásnak válik alapanyagává, készül film, színdarab, opera, képregény, monodráma stb. belőle, de számomra most az a fontos, hogy mindez nem egy fikciós, szépirodalmi szövegből készült, hanem magát a valóságot megörökítő, valóságos nyelvi világból. (Jaj, mintha a szépirodalmi szövegek nem valóságos nyelvi világok lennének.) A valóság, az irodalom és a nyelv igazán bonyolult viszonya nem lehet egy ilyen kis jegyzet tárgya, most csak arra gondolok, hogy a valóságot rögzítő, nem irodalmi céllal születő szöveg az Anne Frank naplója, jóllehet irodalomként kezelődik, s így talán azzá is válik. Pláne Thuróczy Katalin írói munkája eredményeként, aki Anne Frank címmel monodrámát írt belőle.
S valami hasonló történik az Ártatlanok esetében is. Ugyanis egyrészt Ártatlanok című mű nincs, illetve nem volt, amíg létre nem hoztuk a Kner-család néhány tagjának leveleit egymás mellé szerkesztve. Másrészt a levelek, nem irodalmi szövegek (jóllehet olykor rendkívül érzékeny lelkiséggel és nyelvi szépséggel megfogalmazottak), hanem maguk a valóság, valóságbeli eseményekről beszámoló valóságos levelek. Évtizedek óta hallgatom kedves barátom, Erdész Ádám (a Bárka társadalomtudományi munkatársa) újabb és újabb történeteit a gyomai Kner családról, illetve egyes tagjairól. Ő a gyulai levéltár immár nyugalmazott történész-igazgatójaként nagyon alaposan ismeri és többféle formában fel is dolgozta a család hagyatékát. Legutóbb tavaly adta ki a Levelek a Kner család életéből 1938–1949 (2023) című 700 oldalas kötetet a Magvető Tények és Tanúk sorozatában, amely a nagy múltú, világhírűvé vált gyomai nyomdász- és művészdinasztia életébe nyújt bepillantást. Beszélgetve vele és olvasgatva a leveleket hamar körvonalazódott előttem egy több szálon futó, drámai csomópontokkal teljes családtörténet. Kner Izidor Gyomán, Budapesten és Chicagóban élő leszármazottainak levelei megidézik egy magyar zsidó család tagjainak a II. világháború előtti, alatti és utáni életesélyeit, elsősorban a menni vagy maradni kérdésére adott válaszait, az Amerikába beilleszkedés élményét, a holokauszt áldozatainak és túlélőinek tragikus sorsát. Mivel mindez jórészt egymásnak írott levelekben fogalmazódik meg, szinte kínálta magát a felolvasó-színházi forma. S mivel nekünk, a Gyulai Várszínházban, minden évben van egy kortárs magyar művet ebben a formában bemutató előadásunk, úgy gondoltam, legyen idén ez. Felkértem Szil Ágnes írót (a Bárka prózarovatának szerkesztőjét), hogy Ádám könyvének leveleit próbálja úgy megválogatni, megrostálni, hogy általuk az általunk felismerni vélt drámai feszültségek, csomópontok és történetek megmutatkozhassanak egy előadásban. Ági egy nagy vonalakban irányt tartó, de igen bőséges szövegállományt készített, ami láthatóan nem férhetett egyetlen előadásba. Kénytelen voltam magamra vállalni (Ádámot is bevonva) a további újabb és újabb szelektálás, húzás, szerkesztés feladatát, és az előadás dramaturgiájának kitalálását, hiszen én tudtam leginkább, mit is akarok. Kner Imre egyik levelében rátaláltam a jónak látszó címre, lerövidítettem a levelezés időintervallumát, Kner Erzsébet amerikai kivándorlása jó lezárásnak kínálkozott, megfogalmaztam a narrátori szövegeket, és elképzeltem a színészeket az előadáshoz. Hegedűs D. Géza, megismerve a szövegkönyvet (amit a főpróbán még ő is alaposan meghúzgált), örömmel vállalta a rendezést, és színésztársaival (Hegyi Barbarával, Hirtling Istvánnal, ifj. Vidnyánszky Attilával és Waskovics Andreával) egy igazán egyszerű, felolvasó-színházi, de szép és megrendítő előadást készített.
A levelek egy része, mint ahogy Anne Frank naplója, önmagában olvasva is megrázó erejű, valószínűleg elsősorban a bennük elbeszélt események tragikus valósága miatt, de talán a megfogalmazás módja miatt is, ha irodalom, ha nem. Amikor olvassuk őket, nem igazán érdekel bennünket, hogy irodalom vagy sem, a személyes megrendülésünk mélységét valószínűleg elsősorban a tragikus valósággal való szembesülés okozza. Színházi előadásban találkozva velük ez a szembesülés megmarad, de az élmény immár közösségivé (is) válik, amit jól mutatnak az előadások utáni spontán formálódó kiscsoportos beszélgetések. A napló világának láttató erejű megjelenítéséhez ugyanakkor szükség volt Thuróczy Katalin írói és Kátai István rendezői munkája mellett elsősorban a színművész, Tövispataki Beáta másfélórás, bravúros, egyedüli színpadi jelenlétére, amit a közönség ötszöri visszatapsolással hálált meg. A levelek katartikus erejű megszólaltatásához pedig az előadás szövegkönyvének fent vázolt létrehozása mellett a rendezői elképzelésre és a színművészek beleérzőképességére, előadóművészi kvalitásaira.
A félreértések elkerülése végett jelzem, hogy mindezzel nem azt a divatos tételt szerettem volna illusztrálni, miszerint napjainkban már bármiből lehet színház, egy hírből akár, a színészek improvizációiból stb., nem szükséges hozzá irodalmi mű, irodalmi szöveg. Hiszen ezúttal épp azt láthattuk, hogy a nem irodalmi szándékkal készült szövegeknek is át kellett menni valamiféle irodalmi átalakító munkán ahhoz, hogy érvényesen és sikeresen szólalhassanak meg a színpadon.
A mi Munkácsynk
Február 20-án, Munkácsy Mihály születésének 180. évfordulóján ballagunk keresztül a Munkácsy-negyeden, hazafelé a békéscsabai Munkácsy-emlékév nyitóeseményéről, a Munkácsy Mihály Múzeumban megrendezett Hazafias festészet – Munkácsy Mihály Honfoglalása című nagyszabású tárlat megnyitóünnepségéről. Szánkban még a 2024-es Munkácsy-torta pályázat Bitüm fantázianevű nyertesének valóban rendkívül finom íze. Az ínyencséget ráadásul Banner Zoli bátyánk társaságában volt alkalmunk elfogyasztani a múzeum kávézójában. Mondom a nőnek, akivel sétálunk a csabai főutcákon, hogy ez most már így lesz egész évben, újra és újra munkácsyzni fogunk. Egy hét múlva a Jókai Színházban bemutatják a Munkácsy, a festőfejedelem című musicalt, és így tovább, de tulajdonképpen már hetek óta ezt tesszük. A csabai emlékév egyik nulladik eseményeként a múlt héten részt vettem például a Bárkánál kolléganőnk, Gyarmati Gabriella Munkácsy Capriccio című könyve új kiadása bemutatóján a múzeumban, aminek tíz évvel ezelőtti első kiadásáról, éppen te írtál szép cikket az egyik fővárosi lapnak, mondom az egykori újságírónak. A könyvbemutató előtt nem sokkal Gyulán, az Almásy-kastélyban nyílt egy nagyon izgalmas időszaki kiállítás Munkácsy: a sikersztori címmel, a csabai kiállításhoz hasonlóan, Gyarmati Gabi kurátorságának is köszönhetően. S én még és már azt is tudom, hogy az első előadás, amit a 61. gyulai nyáron a Várszínpadon láthatunk, az is Munkácsyval foglalkozik majd. S mindez nem véletlen, mármint a csabaiak, sőt még a gyulaiak munkácsyzása sem, s nem véletlenül hirdetünk mi sem a Körös Irodalmi Társaság alkotói számára olyan, előbb prózapályázatot, majd lírapályázatot, mondom hangsúllyal a mellettem baktató költőnek, amely Munkácsy csabai, illetve gyulai életének eseményeihez, illetve művészetéhez kapcsolódik.
Békéscsaba nem alaptalanul hirdeti magát Munkácsy városaként, s nemcsak azért, mert a város múzeumában őrzik a legnagyobb számú magyar Munkácsy-gyűjteményt. Nem tudom most mindazt a sok életrajzi eseményt, életre szóló és a későbbi művészetére is kiható élményt, helytörténeti és művészettörténeti adalékot felsorolni, amit a csabaiak és a gyulaiak számontartanak, és amelyekre igyekeznek is rendre emlékeztetni a polgármesterektől egészen Bojczán Pistáig, a Jókai Színház nyugalmazott, de máig is aktívan dolgozó egykori műszaki vezetőjéig. Kezdve onnan, ahogy 1852 májusában az árvává vált nyolcéves Lieb Miska Csabára érkezik Reök István nagybátyjához, a nehéz asztalosinas éveken, Karl Fischer gyulai műtermében vett első rajzórákon, az első mesterétől, az itáliai tanulmányútjáról hazatérő Szamossy Elektől a gyulai Wenckheim-kastélyban kapott biztató szavakon, a gyulai várat is megörökítő első rajzgyűjteményen, a Gyulai vázlatkönyvön, a Gerendáson készült első olajfestményeken át, a Reök család tagjait megörökítő portréképekig. De későbbi emlékezetes pillanatokig is, a gyakori haza, azaz Csabára látogatások élményeiig, lásd például színészkedését, a Cécile-lel történt házasságkötés utáni nászút csabai (például műteremépítés), gyulai eseményeit (például múzeumlátogatás). Stb. stb. De mindezt szépen bemutatja Gyarmati Gabriella említett kötete, s előtte Czeglédi Imre gyulai helytörténész munkái, sőt részben megírta maga Munkácsy is az Emlékeim című önéletírásában. S remélhetőleg a Bárka idei Munkácsy-számában is sokkal részletesebben olvashatjuk majd, mondom a rám hirtelen élénkebben figyelő Bárka főszerkesztő-helyettesnek.
Közben haza is érünk, s újabb rossz szokásom szerint megnézem a telefonomban a híreket, cikkeket. Az egyik első szembejövő címe, amit az egyik fővárosi kulturális portál tett közzé, így szól: Munkácsy Mihály lenyűgöző életet élt. A cikk pedig elég gazdagon és korrekten bemutatja Munkácsy életútját, művészetét. A csabai és gyulai évekről viszont ezt a két mondatot olvasom, hangosan: „Elemi iskolái után asztalosinasnak adták, Langi Mihály műhelyébe, ahol hat évig ütötték-verték, éheztették és dolgoztatták. Első rajzleckéit egy vándor portréfestőtől kapta, aki mellé hamarosan segédnek szegődött.” Ennyit írnak csak, s ezt is hibásan, hiszen Lang György műhelyében dolgozott. Hogy lehet ez, kérdezem a szerelmemtől, aki, szerencsére, egyúttal a feleségem is, miközben megterítjük a vacsoraasztalt.
