Egy áprilisvégi vasárnap nyáriasra fordult az idő, ezért kimentünk a temetőbe. A nap aranyszín korongként ragyogott az égen. Pontosan, aranyszín korongként. Teszek rá, mit vár el a mostani (?) próza, hogy idejétmúltnak bélyegzi a vibráló jelzős szerkezeteket, pompázatos metaforákat, tüchtig hasonlatokat, mert a nyerseség a fontos, a vagány és laza szövegelés, meg a szókimondás. Aki szépet ír, hülye. Birokra fel!
Igen, aranyszín volt, és ragyogott, és aranymártással öntötte le a házak tetejét. De jutott belőle a sírokra is.
Mama előtt állingáltunk. A közeli hantokra faragott vaskos keresztek figyelmeztető jelként fúródtak az égbe, a hamarosan menthetetlenül virágba boruló gesztenyefák álmosan rezegtették leveleiket. Voltaképpen idilli volt minden, leszámítva, hogy mi idefönn ügyködtünk, mama meg odalenn pihent. Horgászni támadt kedvem, de éjszaka esett. Egy csomó hülyeség jutott az eszembe, például ez is. Apa a sírt övező ágyásban gyomlált, öcsém az estike műanyag kelyheit rakosgatta a frissen kipucolt virágládába, anya a tulipánok miatt idegeskedett. Én a dolgok könnyebbik végét fogtam meg, vizet hoztam a kútról. Két kút van a temetőben, mindkettő a csősz házánál. Az egyik hozzá van csatlakoztatva a városi vízrendszerhez: tisztára, mint otthon – elfordítod a kupakot, és máris jön a víz. A másik kút fúrt, vagy ásott, mit tudom én. Nyomós, klasszikus fajta. Ilyet használtunk mamánál is, közvetlenül a bejárat mellett állt. A hozzá tartozó akna feneketlen mély volt, mama elmondása szerint apáék annak idején halakat dobtak bele, és azok máig élnek. Mindig kérdeztem, milyen halakat, de mama csak a fejét rázta. Nem tudom.
Fölemeltük a fedelet, néztük az aknát, de sehol semmi.
Harmadik éve, gondoltam, és a gyöngykavicsos sétányt böködtem a cipőm orrával. Itt volna az idő feltámadni, mama.
Egyébként lassacskán jó ide járni, annyi az ismerős. Amott anyai nagyapám alussza, tőle keletre vannak a dédszülők, egyetlen kishúgom a lábuknál nyugszik. Tata persze mama mellett, nem messze pedig szomszédjuk, Teleki Jóska bácsi felesége, mondaná meg valaki, mivel érdemelte ki.
A kápolna előtti síroknál zajlott az élet. Simlis srác, kezében slag, permetezte a sírokat.
Négyszögletű masinából szívatta a vizet, a motor hangja olyan volt, akár a rotációskapáé. Recsegett, prüszkölt a szerkezet, a víz izmos sugárban csapódott a kőre. Egy tolószék üresen, félredobva állt a kovácsoltvas kerítés mellett, melynek takarásában fagyalsor rejtette a barokkos családi boltozatot. Cicomás képeslap a túlvilágról. Köszönjük. A néniknek, akiket láttam, haj helyett citromfagyi volt a fején.
Míg a kút karját rángattam, Kassák versére gondoltam, a Halotti beszédre. A költőt felkérik, mondjon beszédet a ravatalnál. Mit is mondhatna egy költő. Megszökött, barátaim, megszökött, a kulcslyukon át.
A drótkerítés alatt macska bújt be, s a kutyaól árnyékában nyújtózni kezdett. A csősz kutyája egykedvűen figyelte a történéseket, mint aki mindent lát és mindent hall. Az ólból kutyaszemek pislogtak kifelé.
Akár egy Kosztolányi-novellában, beszédes nevek. Árva János. Angyal Mária. Bárány Ferenc. Kosztolányit mindig csak egy dolog érdekelte: a halál.
Egy dolog furcsa volt. Miközben mama sírját sepregettük, és közben a haragos, sötétkék márványon csillogtak a betűk, a temetőkapuban feltűnt Teleki Jóska bácsi. A felesége ugyanabban az évben halt meg, mint mama. Jóska bácsi eltekert szódáért, s mire visszaért, minden megvolt. Nem kell túlbonyolítani a dolgokat.
Némán biccentett az öreg. Mint évek óta mindig, ugyanaz a felnyergelt bicikli, ugyanaz a hátracsapott svájcisapka. Az ing is, a fehér. De valami, egészében nézve, más volt. Hogy ez már, Jóska bácsi, nem ugyanaz az útvonal. És hogy hiányoznak a vázra erősített pecabotok. Szép mulatság volt tőled, élet. Klasszul elintézted, köszönjük.