Elkövetés és feloldozás
Oláh András: Távolságok
Oláh András költő – egyre gazdagodó életművét tekintve – ugyan nem először lépi át a líra határait, hiszen korábban is olvashattunk tőle például drámát (Átokverte. Három történelmi dráma. Magyar Napló, Budapest, 2006), jelent már meg kötete publicisztikai írásokkal, recenziókkal, kisesszékkel (A spanyolfal mögött. Esszék, kritikák, recenziók. Hungarovox, Budapest, 2017), novellákkal azonban – legalábbis kötetbe foglalva – most először jelentkezett a szerző, ráadásul egy igen érdekes kiadói/szerkesztői ötlettől vezérelve a Távolságok című könyv a közölt tizenkilenc novella mellett tartalmaz egy terjedelmesebb – a kötet címadó szerepét betöltő – kisregényt is. Oláh András a könyv kiadói bemutatóján egy kérdésre válaszolva kifejtette, sokáig kérdéses is volt, hogy a kisregény és a novellák egy kötetben fognak megjelenni; végül kiadói javaslatra történt így.
Az első olvasat kérdésfeltevése először a kötet felépítését helyezte fókuszba: erősíti vagy gyengíti – zavarhatja-e az olvasót – a novellák és a regény összeillesztése egy kötetben? Az erre adható válaszok természetesen csak szubjektívek lehetnek, és némileg eltérőek abból a megközelítésből, hogy a recenzens vagy a történetekre kíváncsi befogadó olvas-e. Utóbbi megközelítésben az adja az alapvetést, hogy a hangnem, a narráció és a téma azonosságait tekintve koherens szövegegyüttest látok: realista írásmód, itt-ott a perspektívát változtató, de alapjaiban egyes szám harmadik személyű (hagyományos) narráció (hozzáteszem: a kisregényben sem a narráció a változó, hanem az, hogy a szereplők narratív perspektívái közül melyik válik relevánssá a történet adott pontján.)
Oláh András realizmusának indikátora a mindennapi életben jelenlévő válságjelenségek dinamikája, voltaképpen úgy tekint az emberi létre, hogy az azt jellemző viszonyok, döntéskényszerek és traumák egyszerűen alkotórészei, velejárói, – filozófiai megközelítésben – ontológiai meghatározói emberi mivoltunknak, létbe szakadtságunknak. Éppen ezért a szereplőket, az ábrázolt élethelyzeteket, a lehetséges kilátásokat, a viszonyokat mind nagyon közelinek érezhetjük. Éppen ezért tartom találónak a könyv címét: a novellák és a kisregény története felől nézve sok jelentéstartalmat magában hordozó „távolság” szó ugyanis nemcsak tér- és időbeli messzeségként, hanem emberek, illetve emberi sorsok és az azokra adott emberi reflexióként értelmezendő.
A kötet történeteire jellemző a szociografikus leíró jelleg. Oláh András hősein keresztül – akik mind kiszolgáltatott helyzetben vannak önmaguk vagy a közösség hibás döntései miatt – egyfajta társadalmi korrajzot ad. Ezek a hősök – a szeretett diákjai által kigúnyolt tanárnő, az elvált magányos férfi, az alkoholista öreg, a halálos balesetet okozó fiatalember – mind „alulnézetből” láttatják azt a környezetet, amelynek hozzáállása leginkább a tehetetlenség és a közöny szavaival írható le. Miközben Oláh András ábrázol, megfelelő egyensúlyban tudja tartani történetei drámaiságának feszültségét a szövegstruktúrával. Más szavakkal egyik legnagyobb erénye a tömörség: a három-négy oldalas novellák olyan keresztmetszetet adnak napjaink társadalmának problémáiról, amely betölthetne akár több száz oldalas regényeket is.
Kiemelendőnek tartom azt a narrációban rejlő írói attitűdöt, amely leginkább a hőseit szánó, azok felett semmiképp sem ítélkező kifejezésmóddal jellemezhető. Mondhatnánk, hogy az ítéletet az olvasóra bízza a szerző, de még ezt sem állíthatom, ugyanis ennek a narrációs technikának a segítségével a szerző eléri a befogadói rokonszenvet is a szereplőkkel kapcsolatban. Mind a narráció, mind a szociografikus megközelítés tekintetében egységesség jellemzi tehát a kötet egészét (ráadásul nemcsak a tizenkilenc novellára igaz ez, hanem a kisregényre is). Különbségeket egyértelműen az ábrázolt sorsok tragikumában látok, és a szerkesztés bravúrjának tartom, ahogy ez a differenciáltság a fokozás elve szerint érvényesül a történetek sorrendjében. Amíg az első, Szavak nélkül című novella tanárnőjének tragikuma abban a konfliktusban nyilvánul meg, amelyben a szeretett tanítványok kétarcúsága, valamint a generációs különbségek állnak a középpontban, vagy a Szombat esti meglepetésben a főhős Kovács „csupán” egy a média által rablásnak megrendezett átverés áldozata (és a történet zárása alapján tényleges vagyoni kár nem éri), addig a könyv sorrendjében később következő novellák szereplőinél egyre mélyülő válságjelenségeket, traumákat láttat a szerző, még ha olykor csak áttételesen is (ilyen például a Bajbarát, amelyben csak sejthető a főhős múltjában rejtező tragikus történések sorozata, vagy a Munkakapcsolat, amelyben a prostitúcióval járó kiszolgáltatottság nem fölnagyítva, hanem a futtató, az örömlány és a kuncsaftok közötti viszonyok velejárójaként – a semleges közlésmód segítségével leegyszerűsítve – jelenik meg).
Külön kiemelendőnek tartom, hogy Oláh András a börtönt mint a jogrendszer büntető intézményét lényegében elválasztja attól a „szerepkörtől”, miszerint a börtönbüntetés az erkölcsi igazságtétel lehetősége lenne. A kötet azon történeteiben ugyanis (Az első nap; Lajoska; Távolságok), amelyekben a főhősök börtönviseltek, nem ennek a társadalmi hasznossága kap hangsúlyt, inkább az Evangéliumokból ismert „Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek” (Jn 8,7) elve érvényesül. Vagyis a történetekben ábrázolt tragikum mellett hol a cselekmény üzenetértékében, hol a narrációban megfogalmazódik egyfajta feloldozás is, még akkor is, ha ez a feloldozás éppen csak a semleges (nem ítélkező) közlésben érhető tetten.
A kötet második felét kitevő kisregényben a szereplők sorsát meghatározó traumákat nagyban ellentételezi az a már fentebb is említett szerzői attitűd, amely nem ítéli el hősei cselekedeteit és döntéseit, hanem elnéző rokonszenvvel viseltetik sorsuk iránt. A kisregény narrációját uraló egyes szám első személy ezt a rokonszenvet emeli még relevánsabbá, egyben könnyebbé teszi az olvasónak a sorsokkal való azonosulást, hiszen e közlésmód által a befogadó mintha a megnyilatkozó szereplő ismerőse lenne. Ez fokozottan igaz a regény második, Anikó naplója című részére, ugyanis az az írói technika, amelyet itt Oláh András alkalmaz, bensőséges titkok megismerőjévé avatja az olvasót. E szakasz nyitó mondata („Anikó naplóját Tolnai Miklós bocsátotta a rendelkezésemre”) mintha azt sugallná, hogy egy valamikor ténylegesen élt (nem fiktív), elhunyt asszony – egykori naplójában rögzített – legbelsőbb érzéseihez, gondolataihoz kerülhetünk közel.
A Távolságok voltaképpen családregény, amely műfajnak a huszadik században mind a magyar, mind az európai irodalomban jelentős hagyományai alakultak ki (csak kettőt kiemelve: Thomas Mann: A Buddenbrook ház, illetve Nádas Péter: Egy családregény vége). Ha ehhez a hagyományhoz viszonyítjuk Oláh András művét, két megállapításunk lehet: 1. az íróelődök regényeihez hasonlóan a cselekmény hőseinek sorsát egyformán befolyásolják saját döntéseik, amelyek viszont erősen függenek a családi viszonyoktól és az adott korszak társadalmi jellemzőitől; 2. az író mentes minden ítélettől, sőt részvét mutatkozik meg (szintén leginkább a második fejezetben) a szereplők esetlensége, kiszolgáltatottsága, következményeik felől nézve hibás döntéseik iránt. Mondhatnánk, hogy mindez olyanfajta szerzői realizmus, amely tisztában van vele, hogy semmi sem fekete vagy fehér, és valójában nincs elkerülhetetlen vagy szükséges rossz döntés, csak döntés van. Ez természetesen nemcsak a kisregényre, hanem a kötet novellának történeteire is jellemző.
Azzal kezdtem, hogy Oláh András elsősorban költőként ismert a kortárs irodalomban, mindazonáltal kijelenthetem, hogy biztos kézzel ír a kisepikai műfajokban is, olyan realista hagyományokat követve, amelyek – ahogy fentebb utaltam rá – a huszadik századi európai és magyar epikában egyaránt meghatározók.
Orpheusz Kiadói Kft., Budapest, 2025.
Megjelent a Bárka 2026/3-as számában.
