Sándor Zoltán
Sokszor bohócnak álmodom magam
A világ észrevétlenül ért véget. Tegnap még itt volt, otthonosan mozogtunk benne, mint egy szépen berendezett és jól kivilágított színpadon, mindenki a lehető legjobb formáját nyújtotta, a közönség tapssal jutalmazta az alakítást, mára azonban teljesen eltűnt körülünk. Csak hiánya fojtogató hatását érezni, és nem tudni, hogy a maga mögött hagyott űr mikor szippant be bennünket is.
Efféle megállapítással szerettem volna indítani a beszélgetést. Azonnal megadni a vágyott alaphangot a bejelentkezéskor kiválasztott értelmiségi eszmecserének. Csakhogy nem számoltam azzal, hogy a kialakult helyzet milyen hatást gyakorol lelki állapotomra. Rettenetesen zavarban voltam. Korábban még sohasem tettem ilyet. Most sem terveztem, csak egy gyenge pillanatomban elcsábultam a sokszor felkínált lehetőségtől. Utólag még ugyan lemondhattam volna a találkozást, akkor viszont már a kíváncsiságom hajtott tovább.
Szokásomhoz híven negyed órával előbb érkeztem a megadott helyszínre. Leültem egy asztalhoz és vártam. Hol kezembe vettem a telefonomat, hol letettem magam elé. Talán nem is jön el, reménykedtem, az lett volna a legjobb megoldás az adott szituációra, mert akkor nem miattam hiúsul meg a találkozó. Azt azért restelltem volna. Bár sokszor összekuszálta az életem, koromnál fogva rég megtanultam, hogy a legfontosabb emberi tulajdonság a szégyenérzet, mert az, aki nem rendelkezik vele, bármire képes.
Míg a légszomjjal küzdve a várt személy lehetséges jellemvonásain merengtem, eszembe jutott, hogy a napokban ChatPeti névre hallgató digitális társam megjegyezte, hogy a számítógépemben tárolt dolgaim alapján, módfelett vonzódom a fura szerzetekhez. Várakozás közben megfordult a fejemben: lehet, hogy ily módon akarta a gép a tudtomra adni, hogy én is fura szerzet vagyok?!
Állapotom az illető pontos érkezése után csupán annyiban változott, hogy most már azon őrlődtem, vajon mennyire látszik rajtam az idegesség, és a velem szemben ülőnek feltűnt-e fokozott izgatottságom. Bár semmi jelét nem mutatta, nyilván észrevette, csak nem tette szóvá. Nem is tehette, feszélyezett lelkiállapotom leplezendő, egyfolytában szövegeltem.
Bemutatkozó monológomban kizárólag a pincér szakított meg két alkalommal, először, amikor felvette a rendelést, másodszor pedig, amikor felszolgálta az ételt. Az alatt az idő alatt, amíg nem beszéltem, alkalmam adódott kissé végignézni társamon. Őszülő halántékával és a zakója alatt a felső gombokat kigombolva viselt ingével középkorú ügyvéd benyomását keltette. Kinézetre másfél évtizeddel lehetett fiatalabb nálam.
Néha arra gondolok, magyaráztam falatozás közben, hogy a létezés felesleges tortúra, és jobb lenne eltűnni belőle. Mint ahogy az a férfi tette, aki nemrég a feleségével egy távoli turistaparadicsomba ment nyaralni. Az asszony a délutáni séta során betért egy butikba, s mire kijött onnan, a férjének hűlt helye volt. A média is beszámolt az esetről. Az asszony óriási hűhót csapott, bűnbandákat meg emberrablást emlegetett. Hasztalan, az illető nem került elő.
Ha engem kérdez, folytattam, a férfi csak egyszerűen kisétált addigi életéből. A feleségére várakozva hozott egy döntést, és nyomban végre is hajtotta azt. Évekkel ezelőtt én is valami hasonlót tettem. Számos ismerősöm életéből eltűntem. Ideig-óráig részese voltam az életüknek, utána pedig már nem. Azzal a különbséggel, hogy én nem kisétáltam, hanem befordultam. Bár elismerem: hatásában a kettő között nincs nagy különbség. A gondolat, hogy milyen lenne teljesen eltűnni, ma is izgat. Miközben maga az eltűnés folyamata megrémiszt. Aztán pedig az jut eszembe, hogy tűnődésem teljesen felesleges, hiszen már rég köddé váltam. Az, hogy most éppen önnel ebédelek, a legjobb bizonyíték rá.
Ezen a ponton rövid szünetet tartottam. A férfi felnézett rám, és csak annyit mondott: hallgatom, kérem, folytassa tovább. Valóban volt tovább, ami kikívánkozott belőlem.
Néhány hónapja láttam a városi buszban egy asszonyt, azóta sem tudom kiverni őt a fejemből. Középmagas termetű, karcsú hölgyről van szó, akinek az arca korához képest üdének fest, amit vállig érő őszülő haja keretez. Térdig érő szoknyát és fehér garbót viselt. Bár maga a kinézete is megnyerő volt, nem annyira a külleme ragadott meg, sokkal inkább a kisugárzása nyűgözött le. Egy másodpercre összepillantottunk, ami engem korábban soha nem tapasztalt megnyugvással töltött el. Nem is tudom, miért nem szólítottam le. Vagyis tudom, a meghatódottságtól eszembe sem jutott ilyet tenni. Csak később fordult meg a fejemben, már otthon, miután dolgom végeztével hazautaztam. Azt azért tudni kell rólam, hogy én mindig mindenhová autóval járok, csak aznap éppen szerelőhöz vittem a kocsit, így kénytelen voltam a városi járattal bemenni a központba, ennek köszönhetően találkozhattunk a titokzatos nővel.
Az elkövetkező napokban rengeteget gondoltam rá. Vagyis, mivel igazából nem ismerem, fantáziáltam róla. Költőnek képzeltem, aki a magányról írja verseit, amit korunk járványának nevez, esténként pedig fuvolán játszik. Hallani véltem a lágy dallamfutamokat, s olykor azon kaptam magam, hogy szavalom a szívszorító költeményeket. Közben éreztem, ahogyan a szép átjárja létem. Azon ábrándoztam, hogy írok a munkásságáról egy elemző tanulmányt, amelyben a magány megéneklőjének titulálom, legközelebbi találkozásunkkor pedig azzal a Sartre-bölcselettel szellemeskedem majd neki, miszerint, „ha magányosnak érzed magad egyedül, akkor rossz társaságban vagy”. Azt is kitaláltam, hogy majd a következő szavakkal szólítom le: „Ha az emlékezetem nem csal, te meg én egyszer elmentünk egymás mellett.” Sajnos sohasem volt alkalmam kimondani ezeket a szavakat, pedig néhány nappal később még bérletet is váltottam a városi közlekedésre. Azóta is különböző időpontokban naponta felülök az adott buszjáratra. Egyszer sem láttam őt újra.
Lehetséges folyton észrevétlenül elsétálni a másik mellett?
Netán aznap neki is elromlott az autója, és csak azért ment busszal?
Vagy soha nem is létezett, csak kitaláltam őt?!
Olyan lehet számomra, mint aki megszülte magát nekem.
Mindig, amikor másról beszélek, igazából magamról beszélek.
Ekkor hirtelen elhallgattam. Azt hiszem, megrettentettem a felismeréstől, hogy őszinteségi rohamomban egy ismeretlen személyre zúdítottam belső világom féltve őrzött titkait. Függetlenül attól, hogy éppen emiatt vállaltam be ezt a találkozót egy idegennel. Szolgáltatásunk lehetővé teszi régóta vágyott személyes kitárulkozását! Nyilván még nem voltam felkészülve egy ilyen méretű önfeltárásra.
Az illető észrevette megtorpanásom. Megtörölte ajkát, a szemembe nézett, és a következőt mondta: mindenkinek meg kell küzdenie a saját démonjaival. Nincs olyan ember, aki ne rendelkezne ilyenekkel. Aki a szembesülés helyett az elnyomást választja, önmaga elől menekül el. A közfelfogással ellentétben ez nem erős, hanem épp ellenkezőleg, gyenge jellemre vall. Az ilyen egyének később sokként élik meg az elkerülhetetlen találkozást önmagukkal. Az egyik visszatérő társam problémája az, hogy nem felejt. Soha. Semmit. Az agya nem szelektál, hanem mindent memorizál. Azt mondja: „Néha úgy érzem, valódi örvény kavarog bennem.” Szeretne minden pillanatra emlékezni az életéből? Megtagadni önmagától a lehetőséget, hogy a lélek memóriájának csalafintasága révén, ami a szép emlékeket előtérbe helyezi, jelentőségüket felnagyítja, a kellemetleneket pedig elrejti előlünk, szinte művészi szabadsággal állítsa össze saját múltját?
Megköszörültem a torkom, mintha mondani szeretnék valamit, mielőtt azonban még megtehettem volna, megjegyezte, hogy felvetése költői jellegű volt, nem kell rá válaszolnom. Majd kifejtette, hogy az érték mindig önmagában van. Nem attól válik azzá, hogy sokan hangoztatják jelentőségét. Mint ahogyan egy bizonyos cselekedet vagy viselkedési forma sem válik értékké, ha tömegesen gyakorolják. Hasonló a helyzet a szabadsággal is. Nem akkor beszélhetünk a meglétéről, ha az embernek meg kell keresnie a számára létező szabadságot, hanem ha megteremtheti abban, amivel éppen foglalkozik.
Ön mivel foglalkozik? Már, amikor nem a magamfajtákkal társalog.
Kreatív producerként tevékenykedem a televízióban.
Ezek szerint pályatársak vagyunk! Vagy legalábbis voltunk. Én a nyomtatott sajtó világából vonultam nyugdíjba. Mondja: létezik még média? Vagy csak visszhangok vannak?
Az igazi kérdés inkább az: létezik-e még médiafogyasztó? Aki elvárja a médiától a tárgyilagos tájékoztatást. Ami egyenes következménye annak, hogy a világ urai egyre kevésbé szeretik azokat, akik átadják magukat a „gondolkodás bűnének”. Az emberek manapság sokszor nem azért követik a médiát, hogy megtudjanak valamit a világból, hanem azért, hogy megerősítést nyerjenek a világról alkotott elképzelésükre. A nagy többségnek egyáltalán nincs igénye a társadalmi párbeszédre, meg arra, hogy az információ mögé lásson. A mindenkori másik oldal valóságértelmezését úgyis manipuláció eredményének tartja.
Amikor provokálni szeretném magam, felteszem magamnak a kérdést: én hogyan manipulálnék?!
És vajon milyen megállapításra jut?
Arra, hogy sohasem szabad felülni a provokációra. Önnek azonban tévéproducerként alkalma nyílik a nagyérdemű tényleges befolyásolásra. Most éppen min dolgozik?
Az első igazi valóságshow előkészületeit végzem.
Mitől lenne igazi a már meglévőkkel szemben?
Attól, hogy a tényleges, és nem a megrendezett valóságot tükrözné! Nem lennének benne kitalált feladatok, titokban közölt elvárások, kötelező összejövetelek, mindenki ténylegesen önmagát adhatná. Ami a legizgalmasabb, a terv szerint börtönbüntetésüket töltő egyének vennének benne részt! Köztük közismert, egykor magas rangú állami tisztséget betöltő politikusok is! Mindannyiukat egy lakatlan szigetre költöztetnénk, amelynek minden zugát bekameráznánk, így a tévénézők napi huszonnégy órában követhetnék a mindennapjaikat. Idővel akár még alkalmi kirándulásokat is szervezhetnénk turistacsoportoknak, amelyek tagjai testközelből is megtekinthetnék, hogyan élnek ezek az emberek. Jelenleg több büntetés-végrehajtási intézet és tévétársaság között zajlanak az egyeztetések.
Nincsenek erkölcsi dilemmái a projektummal kapcsolatban? Nem tart attól, hogy netán empátiát ébreszt a nézőkben bizonyos elítéltek iránt? Ha egyes rabok rokonszenvessé tudják tenni magukat a közönségnek, hogy úgy mondjam: eladják magukat, akkor sokan azonosulnak majd velük. És ne legyenek illúziói afelől, hogy némelyek ezt szándékosan meg is teszik. Ne feledjük, egyeseket éppen az állandó konspirációk tartanak sokáig fitten. Szélsőséges esetben megesik, hogy valakit már csak a gonoszság tart életben – és ez jelentős erő. Mi van akkor, ha a nézők petíciógyűjtésbe kezdenek az efféle alakok kiszabadításáért?!
Az majd nyilván növeli a nézettséget. Időről időre úgyis minden átértékelődik, és mindenkinek jogában áll megváltozni.
Egyáltalán miért találkozik ön a magamfajtákkal?
Szeretek megismerni új embereket. Érdekes új embereket! Akik erre a lépésre szánják rá magukat, többnyire azok.
Szóval én és a hozzám hasonlók ihletbányaként szolgálunk önnek?!
Maradjunk inkább annyiban, hogy szívesebben hallgatom a valódi történeteket hús-vér emberektől, mint a mesterséges intelligencia által kreált és elmondott meséket.
Érdekes kettősséget vélek felfedezni önben. Látja a hibát, ám ahelyett, hogy megpróbálná kijavítani, ön inkább alkalmazkodik hozzá. A kérdés az, hogy miért? Mert kényelmesebb? Vagy, mert kifizetődőbb? Esetleg nagyobb kihívásnak tartja a realitás megismerésénél az alternatív valóság megalkotását?
A kettő mára már, azt hiszem, teljesen összefonódott. Tetszik az vagy sem, az embereket kevésbé érdekli az igazság, mint a kitűzött cél, ritkábban ejtenek szót arról, ami van, sokkal inkább arról beszélnek, ami az érdeküket szolgálja. Ha ezt megértjük, sok minden más is világossá válik előttünk.
Az imént emlegetett hölgyet első találkozásunk után nem láttam többé, ám a felkeresésére fordított idő alatt sok mindent észrevettem a világról, ami korábban sohasem tűnt fel. Ez most annak kapcsán jut eszembe, amit az igazi valóságshow-ról mondott. Felfigyeltem arra, hogy a városi autóbuszjáratokon az emberek zömében egyedül utaznak. Ritkán látni egy párt együtt, legfeljebb anyát kisgyerekkel. Rendszerint az utas vagy a kapaszkodót markolva néz maga elé, vagy a telefonjába merülve ül az ülésén. Ez is egy lehetséges valóságshow.
Nem fűzött kommentárt a megjegyzésemhez. Néhány percig némán ültünk egymással szemben, végül én szólaltam meg.
Sokszor bohócnak álmodom magam.
Piros orrú bohócnak, aki gyertyafény felett ül, és a táncoló lángot bámulva töpreng.
Mit tehet a magányos bohóc egy olyan világban, amely elfelejtett örülni?
Hogyan sírjon a bohóc egy olyan világban, amely a szomorúságot megveti?
Mihez kezdjen magával a bohóc egy olyan világban, amely önmagát gyűlöli?
Korunk sárba tiporva gúnyolja a szépséget, a gyengédséget és a költészetet.
Az én feladatom a megnevettetés, ám a világ manapság már nem akar nevetni.
Az én feladatom az elgondolkodtatás, de a világ ma már nem igényli a gondolkodást.
Az én feladatom a meghökkentés, de a világ már képtelen bármin is meghökkenni.
Elhallgattam. Ezúttal asztaltársam törte meg a csendet.
Milyennek éli meg ezen álmait?
Hosszan elgondolkodtam a lehetséges válaszon, ám mielőtt még kifejthettem volna azt, egy pittyenés megszakította a társalgást. A férfi okostelefonjára pillantott, és közölte velem, hogy lejárt a kiszabott időnk. Hozzáfűzte, hogy ha ismét szeretnék vele találkozni, jelezzem a kölcsönző ügynökségnek. Ő személy szerint nagyon élvezte az eszmecserét, ezzel illedelmesen elköszönt tőlem, és távozott.
A választ a feltett kérdésre végül magamban mondtam el.
Szeretem a lidérceimet. Azokat is, amelyektől egész álló napon át egész testemben reszketek és fáj a fejem. Ők a legfőbb bizonyíték arra, hogy emberi lényként még nem semmisültem meg teljesen. Ez akkor is igaz, ha tisztában vagyok azzal, hogy végül úgyis mind vesztesek leszünk, és történeteinkből csupán szilánkok maradnak.
Megjelent a Bárka 2026/4-es számában.
