Pár perccel tíz óra előtt, a csillagokkal fölszórt későnyári ég alatt jött a csattanás. Vagy néhány órával hamarabb. Nem tudom, mikor. Csak az emléke van meg, a halánték borzasztó lüktetése, a szakadatlan fülzúgás. Meg a hely, ahol annak idején jártunk: a hosszában keskenyedő kert, végében a hétvégi házzal, a karcsú szerszámos viskó a kiskapu mellett, a kiszáradt öreg kút, a kert túlsó szegletébe tákolt favécé. És a szőlőskerttel szemben sebesen kanyargó csatorna, a vasúti híddal.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, olyat, amilyen Péteréknél volt nyaranta, javasolja gondterhelten Attila, s közben a vasúti híd hűvös korlátjára könyökölve azon tipródunk, vannak-e még indiánok a fóliasátrak melletti cserjésben. Gyerekkorunkban voltak, ez biztos. Vakáció alatt gyakran kint aludtunk a hobbikertben, s miután nagyanyánk betakart bennünket, sokáig nem jött álom a szemünkre – a faház környékén apacsok ólálkodtak, a bokrok alján mohikánok lapultak, az óvatlanul tárolt kishal reggelre a sziúk zsákmányává vált. Neszezés a tornácon. Az üres kishalas vödör kotyogása. A horgászbot, ahogy egy kóbor macska óvatlan mozdulata nyomán a fonott karszékek közé zuhan.

A sínekre helyezett aprópénzek egy életre beleégtek a fémbe, olyanok voltak, akár a fosszíliák. A pesti gyors érkezését a sínpálya ideges kattogása jelezte. Ha fülünket a vashoz nyomtuk, könnyedén megjósolható volt, mikor ér elénk a vonat. A talpfák alatti kavicságyon lapultunk, míg el nem vágtatott a szerelvény. Könnyebb nyári napokon a hangosbemondó recsegését tisztán elhozta a szél az állomás épülete felől.

A vasúti híd korlátján kövér harmatcseppek nyargalásznak. Egy közülük félrebillen, s elgurul, akár a briliáns. A lemenő nap fényében egy utolsó pillantást vetünk a csatorna kanyarulatában árválkodó öreg fűzfára: sárga. De milyen sárga ez! Egyszerre felemelő, bájos, elegáns, tündéri, álmatag, eleven, alázatos, sápadt, heroikus, barbár és kegyetlen. Látjátok, feleim, élcelődünk Attilával, mennyi arcát mutatja ez a sárga.

Péter, aki a szomszéd utcában lakott az édesanyjával, betegre olvasta magát indiánregénnyel. Megtudtuk tőle, hogy hajnalban a csejenekkel kel útra, alkonyatkor pedig a dakotákkal tér meg. Egy ízben azt is elárulta, hogy az irokézek megmutatják magukat az ellenségnek, mielőtt eliszkolnának előle. Hisszük, ha látjuk, gúnyoltuk Attilával.

Jönnek-mennek a vonatok, akár egy József Attila versben. A pályaudvar felől hullámzik a hangosbemondó recsegése. A kert közelébe érve tülköl a masiniszta. Úgy nyomja, hogy az ember beleőrül. Zakatol a ricsaj a halánték mögött Vagy beljebb, a hallójáratok alagútjában. Nem tudom, hol. De hideg, nagyon hideg van.