Barnás Ferenc
A vonaton
Soha nem barátkozott. Tartózkodó volt. Tartott az emberektől. A barátsághoz meg kell nyílni. Ő nem tudott megnyílni senki előtt. Azok előtt sem, akiknek a közelében jól érezte magát. Z-vel is jól érezte magát. Nem emlékezett, kinek az ötlete volt, csak úgy elindultak. Találomra vonatra ültek az egyik hétvégén. Már az is nagy szó volt, hogy el mert menni vele egy kisebb útra. Több órán keresztül együtt lesznek, gondolta. Előre szorongott, miként fog telni az idő. Amíg zakatolt a vonat, egész tűrhetően érezte magát. Pedig már megbánta, hogy igent mondott a kirándulásra. Tudta, eljön a pillanat, amikor nehezen fogja viselni a másik közelségét. El kellett döntenie, hogy az út alatt elengedi-e magát, vagy ugyanazt csinálja, mint életében mindig: egyedül van és azon kesereg, hogy magányos. Nem kesergett. Szeretett egyedül lenni. Ha egyedül volt, azokra gondolt, akiknek a társaságában viszonylag jól, vagy legalábbis tűrhetően érezte magát. Ilyenkor szeretetet érzett az ismerősei iránt. Meleg érzések fogták el. Be kellett látnia, hogy vannak pillanatok, amikor kifejezetten örül a másik társaságának. Azt nem értette, hogy ezt miért csak egy bizonyos távolságból képes érezni, miért nem éli át ezeket a pillanatokat akkor, amikor a másikkal együtt van. Lehet, hogy ezek az érzések a másik jelenlétében nem is voltak, csak utólag támadtak benne? A távolság teremti meg benne a szeretetet, a másik iránt való ragaszkodást? Utóérzés-szindrómában szenved? Nem hinné. Húszévesen sok baja van az embernek. Ha valami miatt túl sokat kell gondolkodnia a dolgokon, akkor ez hozzájön, hozzáadódik a többihez. Rengeteg minden történik ilyenkor az emberrel. Biológiai dolgok is. Mialatt ültek egymás mellett Z-vel a vonaton és figyelte, ahogy eltűnnek a dombok, a települések, a házak, ahogy minden eltűnőben van. Ahogy a mozgás bekeretezte a tájat, mert ugyan a tájat nézte, de a tájban a mozgást, az eltűnést, az előtűnést és az elmaradást vette észre. Ha lett volna fényképezőgépe, ezt az eltűnést-elmaradást nem akarta volna lefényképezni. A kép nem adta volna vissza azt, ami benne volt. Az eltűnésnek az a pillanata, amikor a vanból nincs lesz. Hogy erről beszélhetett volna a mellett ülő Z.-nek, akinek a közelségében jól érezte magát? Mert jól érezte magát. Még jól. Semmit sem tudott volna neki a fentiekről elmondani. Ha belekezd, akkor biztos zagyvaság lett volna az egészből, ahogy ez vele sokszor megesett. Nem értette, miért nem képes a gondolatait a másiknak elmondani. Megérintette Z. karját. Kíváncsi volt, a másik miképpen reagál. Ebből szűrte volna le, hogy Z. elfogadta-e a hallgatását, jól érezte-e magát vele, vagy szorongott, attól, hogy nem szólal meg, attól, hogy csak ül, és néz kifelé, nézi a tájat, az elsuhanó fákat, hogy az egész néha átmegy feketébe. Ha felgyorsul a vonat, a fákból fekete csíkok lesznek, a láthatárból vonalzó, melyet, ha tehetne, magához húzna, egészen közel a szeméhez, hogy lássa, egészen közelről lássa a szemhatárt. Ez esetben elmondhatná neki: látod, itt a láthatár, ez az, amiért vonatra ültünk, ezt szerettem volna megmutatni neked. Nem azért hallgattam, mert nem érzem jól magam veled, hanem azért, mert nem tudok beszélni, mert az érzéseim nem hagynak beszélni. Ha hagynának, akkor mindenféle badarsággal árasztanálak el, ettől pedig elszégyellném magam, amit nem akarok. Épp eleget szégyenkezem magam előtt. Előtted nem akarok. Az még egyenlőtlenebbé tenné a viszonyunkat. Pedig nincs is viszonyunk. Ezt te is tudod. Csak barátok vagyunk. Elfogadtam a meghívásodat, vagy te fogadtad el az enyémet, már nem tudom, melyikünk ötlete volt vonatra szállni, de örülök, hogy itt ülünk egymás mellett. Előbb a válladhoz ért a vállam. Szerettem volna, ha te is látod a szemhatárt, ami még mindig ott a távolban, soha nem lesz a mienk, vagyis most a mienk, akkor is, ha te nem tudsz róla. Egyszer majd elmesélem neked, miért hallgattam egész úton.
Semmi
Nem tudtunk visszatérni a dolgunkra. Nem jutott eszünkbe semmi. Ráadásul minden megváltozott. A nézőpont is. Lásd alább.
Ha végig tudná vinni logikailag a gondolatot, amely régóta foglalkoztatta, miszerint a dolgoknak a semmi ugyanúgy a része, mint a valami, és ebből le tudná vonni a megfelelő következtetéseket, akkor máris nem tépelődött hiába. Ő, mint helyettesítő belátja, hogy helyettesít. A valami bármivel helyettesíthető. Bármivel, amivel találkozunk az utunkon. A semmi azonban nem helyettesíthető bármivel, holott a semmi ugyanúgy a részünk, mint a valami, ugyanúgy támpont és karó, mellyel ki lehet jelölni a területet, amin belül, illetve kívül mozgunk. Határmezsgyékre szükségünk van. Honnan jöttünk? Lehetséges válasz 1: a semmiből. Hová megyünk? Lehetséges válasz 2: a semmibe. Akkor a semmi elérése a cél? Lehetséges válasz 3: lehet. Az biztos, úton vagyunk a semmi felé, a semmivé válás felé. Ha a semmiből jöttünk, akkor van bennünk semmi-rész. A semmi nem olyan, mint az üresség, amely az alapélményünk attól fogva, hogy néhány dologra rájöttünk. A semmi más minőség. Szükségünk van rá. Szükségünk van rá ahhoz, hogy a valamihez közelebb kerüljünk, hogy a valami titkát jobban értsük. A kikutathatatlan, a másik oldal, mely a semmi ruháját ölti magára, a semmi köntösébe öltözik. Kezdjük újra: a semmi semminek álcázza magát, pedig a semmi is valami. Ha nem lenne az, akkor értelme nem tárna fel számunkra lényegit, márpedig feltár, ha nem is értelmet, de alkalmasint érzetet, például halálérzetet. Jól véssük az eszünkbe: a semmi nem semmi, hanem valami. A kérdés az, hogy a semmi valamije milyen semmivalamit fed le, mert valamit nyilván lefed. Elfedi magát előlünk. Nemlétezőnek kívánja feltüntetni magát, ami ellenmondás és logikai öngól, ha ugyanis a semmi az volna, amit magáról állít, akkor egyrészt nem is rémlene fel bennünk a fogalma, másrészt nem volna semmi-érzetünk, nem ismernénk ezt az érzést. A kérdés az, hogy miként van a semmivalami. Ha például eljön a nap, amikor ő maga semmivé válva a semmibe jut, akkor egyszersmind a valamibe is jut, abba a valamibe, amit semminek hiszünk, éspedig azért, mert nem ismerjük, nincs tudásunk róla. Nincs róla sem személyes, sem közös tapasztalatunk. Amiről nincs közös tapasztalatunk, az semmi?
Aligha.
A semminek a valamihez képest semmi-értéke van, ami azonban érték. A semmi is érték. A valami például a semmihez képest valami. Engedjük meg magunknak ezt az állítást: a semmiből jövünk. Ebből következően a semmit kreáló, a semmivel foglalkozó, a semmit megragadni akaró szellemünk eleve részesedik a semmiből, így tehát az nagy bizonyossággal a semmi része. A Teremtő a semmit a világ részévé tette. A világ a semmivel egész, a semmivel teljes. A léleknek is van semmi-része, már hogyne lenne. A semmi az az elem, amely rész-alkotója a valaminek. Nem tűnik hihetőnek, mi mégis azt mondjuk, hogy a semmin keresztül jön létre a valami. A semmi végtelen dúsítottságú valami – mínuszban kifejezve. Mint fentebb mondtuk, mi magunk is a semmi felé haladunk: a nagy semmi felé és a kis semmi felé. A kétféle semmi között másféle semmik is vannak. Ezt kellene megértenünk. Egyelőre képtelenek vagyunk rá. De mert ezt nem vagyunk képesek felfogni, a dolog attól még van, még létezik. Hát hogyne létezne, ha ennyit foglalkozunk vele, ha ennyit gondolunk rá. Ő sokat gondol arra, milyen lesz, amikor a semmibe ér, amikor a semmi része lesz, amikor a semmi másképpen lesz része, mint most, telítettebben. A tudat semmi része más elemekkel fog kiegészülni. Ez az, amiről egyelőre nem lehet tapasztalatunk. És fogalmunk sem. Mármint a más elemek létéről, ezeknek a létezéséről, még akkor sem, ha fantáziálunk róla, hisz mindez csupán fantáziálás, képzelgés, nem gondolkodás. De a fantáziálásnak kell valami valóságalapja legyen. Ha nem volna, akkor nem is kerülhetne sor erre a fajta fantáziálásra. Vannak olyan elemek, amik itt vannak, de nem észleljük és érzékeljük őket, vagy érzékeljük és észleljük, csak nincs olyan médiumunk és eszközünk, amellyel e hullámokat és rezgéseket értelmezni tudnánk, értelmet tudnánk adni nekik. Akkor is, ha nincs értelmük? Akkor is. Na látod, pontosan ez az, amit művelünk, amit folyamatosan csinálunk. Értelmet akarunk adni olyan dolgoknak, melyeknek nincs értelmük. Létük van, egzisztenciájuk, formájuk, alakjuk, és így tovább, de értelmük nincs.
Kalifornia
Találhattam volna kifogást. Nem is állítottam volna valótlant. De mondom, ha már egyszer beadtam a derekam. Közben váltok is. Miért ne? Vannak még olyan iskolák, ahol a váltást tanítják? Az Egyesült Államokban voltak ilyen iskolák, erről tudok, hallottam róluk, egyről mindenképp, az is lehet, hogy olvastam róla, hah, volt ez az iskola, ahol a váltást oktatták a tanárok, maguk is költők/írók, sok mindenről beszéltek a téma apropóján, tanítani nem tanítottak, nem merték volna azt állítani, hogy tanítanak, de a tényt, hogy beszélnek, azt beismerték volna, ha kérdezik őket. Azt feltételezem, hogy nem kérdezték. De beszélni beszéltek. Hogy mikor? Az elején. Mielőtt kimentek volna a szabadba. Huss, kifelé, mondták a jelenlevőknek, menjünk ki. Kimentek a falakkal határolt terekből az Isten ege alá. Kicsit álldogáltak kint, nem tudták, mitévők legyenek. Úgy emlékszem, Kaliforniában volt az iskola: klíma bent, klíma kint, feltéve, hogy a teremben használtak légkondit, lehet, hogy nem használtak, de mi most vegyük úgy, hogy használtak. Temperált tér bent, temperálatlan kint, ha csak a másik fajta temperáltságot nem számítjuk. Egy biztos, a teremből nem a bizonytalanba mentek ki, hanem a határtalanba. Kezükben nincs toll és ceruza, legfeljebb eszükbe jut, hogy akár lehetne; négyen-öten lehettek egy csoportban. Amikor megunták az álldogálást, elindultak. Mozgásban kell lenni, ezt maguk is tudták. Ha nem vagy mozgásban, lelassul benned az élet, a belső élet, a vérkeringésedre gondolj (ütőér). Mialatt mentek, a tanárok instrukcióira gondoltak. Voltak olyanok, akik eközben ezt-azt felírtak, nem bíztak magukban, ezért puskáztak. Nem volt megtiltva a toll és a ceruza használata. Többségük nem puskázott. Túl direkt lett volna rögtön átfordítani az elméleti ismeretet gyakorlatiba. A tanárok, maguk is költők/írók, azt mondták: könnyű légzés. Ez most csak próba, légzéspróba, helyzetgyakorlat, írásgyakorlat írás nélkül. Mielőtt elindultak volna a szabadba, egy-két szempont meg lett adva, például: írj úgy, mondták, ahogy a körülöttünk lévő világ van, nézd, figyeld a világot, közben ne gondolkodj, ne akarj gondolatot kifejezni, ha van is gondolat a fejedben, dobd el, ne bízz a gondolatodban, az igazi gondolat máshonnan jön, senki sem tudja, honnan, csak annyit tudunk, hogy máshonnan. A forrást kellene megkeresni, a gondolat forrását. Nézzük először a légzést. Figyelj, te is figyelj, bárki is vagy. Jaj, a levegő. Ahogy beszívod a tüdődbe a levegőt. Legyen a gondolat forrása felé való közeledés egy folyamat, lásd légzés. Ez csak ötlet, léha ötlet, de praktikus, mert miközben elkezdünk figyelni a lélegzésünkre, pillanatokon belül rájövünk, hogy nem jó a légzésünk, nem jól lélegzünk, gond van a légzésünkkel, ha pedig gond van vele, akkor mindennel gond van. Hogyan is juthatnánk el a gondolat forrásához, ha gondolkodni sem tudunk helyesen? Ne siess, meglódultál. Jaj. Persze hogy meglódultál, hisz nem lélegzel helyesen. Ezért most megállunk, nem folytatjuk, letesszük a tollat, kikapcsoljuk a számítógépet. Nem. Még nem kapcsoljuk ki, hogyan is kapcsolnánk ki, még nem indokoltuk meg, hogy miért adtuk be a derekunk. Szünetet viszont tartunk. Szünet. Nekiállunk légzőgyakorlatokat végezni, ezért teszünk ide egy pontosvesszőt, így ni: ; Gond nélkül telik az első néhány másodperc a légzéssel, ami nem egyszerűen légzés, ugyanis a gyakorlat végzése közben valami bekerül a folyamatba, nem egy idegen elem, hanem a folyamat egy része mintha leválna saját magáról (homályos gondolat), és elkezdi mutatni, pontosabban megmutatni magát. A levegő nem egyszerűen bejut a tüdődbe, hanem ott megáll, a bolyhokban szétterpeszkedik. Tudod, mi történik, nagyon is tudod, hisz te vagy az, aki a tüdődben tartod a levegőt. Egyfajta feszülés keletkezik a testedben, megjegyzem, nem csak ott, hanem a tested részét képező egyéb valamiben is. Most nem kezdünk bele, hogy mi ez a valami, elég legyen annyi, hogy kezded érezni a jótékony feszülést, a levegőprés gondoskodik a jóérzetről. Néhány másodpercig tart. Nem mondhatnánk, hogy érzékeled, vagyis észleled a másodperc hosszúságát, de ha utólag visszagondolsz erre a gyakorlatra, akkor tudod, szinte biztosan állíthatod, hogy nem másodpercben mérted a múlást, a jóérzet múlását, ami persze hogy nem múlt, nagyon is nem múlt. Mondhatnánk, hogy megállt az idő. De nem állt meg. Tested az idő foglalataként egzisztál, ezt a gondolatot ne felejtsd el. Látod, tehetsz kijelentéseket. Például azt is kijelentheted, hogy bizonyos nézőpontból néhány másodperc mégiscsak eltelt ebben a jóérzetben. Tovább végzed a légzőgyakorlatot, azaz végeznéd, ha valahol az agyban egy hullám nem adna magáról jelet. De ad. Ha csak azt adna. De egyszere ráeszmélsz, hogy ez a hullám, nevezzük agyhullámnak, viszi tovább az iménti gondolatot, azt, amivel le akartál állni, amit ki akartál dobni, ahogy a kaliforniai tanárok – maguk is költők/írók – tanácsolták a hallgatóiknak. Feltett szándékod volt, hogy kidobod, éspedig azért, hogy megértsd, honnan jön a gondolat (visszakeresés), továbbá azért, hogy – itt most egy nagyot ugrunk –, hogy eljuss a gondolat forrásához. Ha egyszer képes leszel eljutni ide, akkor talán arra is rájössz, hogy az igazi gondolatok honnan jönnek. Ám ennek még semmi jele. A kisagyhullám viszi tovább az elfelejteni kívánt dolgot, hiába akartunk szünetet tartani és csak a légzésünkre koncentrálni, a gondolat futott tovább. Hiába végeztük néhány másodpercig helyesen a gyakorlatot, rá kellett jönnünk, hogy távolról sem végeztük helyesen, mert, mondhatnánk most lélegzetünket visszatartva, egy utórezgés közbeszólt. Ezért most tényleg megállunk, nem folytatjuk, letesszük a tollat, kikapcsoljuk a számítógépet, nekiállunk egy újabb légzőgyakorlatnak, és ha néhány másodpercig tényleg képesek vagyunk kikapcsolni, akkor visszatérünk erre az egészre.
