Rovatunk négy szerzőjét arra kértük, hogy írjon nekünk négyhetente egy-egy 4-6 ezer karakteres jegyzetet, tárcát, publicisztikát az irodalomról általában vagy aktuálisan, közös ügyeinkről vagy személyes ügyeiről, friss vagy régi olvasmányáról, alkotói gondjáról stb. Fontos, hogy érdekes, izgalmas, akár provokatív, figyelemkeltő szövegek íródjanak. Tehát arra kérjük, hogy tartsa ujját a kortárs irodalom ütőerén. Emeljen ki, mutasson rá, elemezzen, értelmezzen bármit, amit fontosnak vél napjaink irodalmával, saját munkáival kapcsolatban. Minőségi irodalmi szövegeket várunk az irodalomról. De nem az irodalmi életről, nem az irodalompolitikai vitákról.
Magyary Ágnes
Csak semmi intellektuális zagyvaság,
mi olvasók vagyunk!
Legújabb könyvem megjelenése óta az olvasók következetesen vetik a szememre: hol a valóság az önéletrajzi elemekkel tűzdelt esszémből, hol lehet a lét kínzó agóniájáról még többet olvasni, és hogy ez nem igazság: én Senecával jövök, amikor ők inkább a lét keserű poharának feneketlen kilátástalanságával szeretnének találkozni. Annyian vetették szememre a Testodüsszeia című, a betegségről szóló esszékötetemből, állítólagosan hiányzó személyességet, hogy jónéhány dolgon el kellett gondolkodnom.
Mégis honnan ez a szomjúság az élet örökös vergődése és szenvedései iránt? Az ember azt gondolná, hogy abban a korban, ahol a világ eseményeinek örökké tartó borzalmai közt élünk, amelyek naponta jönnek velünk szemben a virtuális világ csatornáin keresztül, az olvasók inkább elvágynának ebből a rémségek tárházából, és valami elvont fantáziavilágot keresnek, amit egyszerűbben nevezhetnénk akár irodalomnak is.
De még sincs így, hanem az olvasók ki vannak éhezve a valóságra. Ezt a valóságot egyfajta személyességben, az önvallomások álságos őszinteségében vélik fellelni. Így törnek babérokra az autofikciók, ahol a szerzők zavarba ejtő módon tárulkoznak fel – vagy pózolnak (ez nézőpont kérdése).
Mégis úgy tűnik, könnyebb azonosulni az egyes szám első személlyel, mint azzal, hogy egy hatalmas méretű macska sétálgat Moszkva utcáin, mindenféle galibát okozva. Ez utóbbi senkit nem érdekel, sőt valamiféle aljas és tehetségtelen írói fogásnak ítéltetik, abban a korban, ahol a kétes értékű vallomás dicsmenetét látjuk.
Mintha egyes szám első személyben nem lehetne hazudni, mintha a személyesség látszatát keltve nem lehetne fikciót írni. Mintha nem tudnánk elvonatkoztatni. Más szavakkal: annyira gyanakszunk, hogy félnótás szerzők delejes fantáziavilágukkal szemfényvesztést űznek, hogy kecsesen adjuk át magunkat annak: végre valaki átvágjon minket az érzelmeivel.
Számomra az is kérdés, hogy valóban személyesre és őszintére vágynak az olvasók, vagy egész egyszerűen csak a giccsesen meghatóra. Arra, hogy a világ metafizikai káoszában önfeledten dagonyázhassanak az érzelmek instant érzelgősségének csatakos lázálmában? Mert ebben a felgyorsult világban senkinek sincs ideje hosszasan érezni – ez rengeteg időt és energiát emészt fel. Így nem marad más, mint érzelgősnek lenni, azaz egy pillanatba besűrítve átélni az elemésztő szenvedélyt, hogy aztán lehessen továbbhaladni az élet komoly dolgaival és a következő izzó szenvedélyhez eljutni mihamarabb.
Az európai civilizáció hajnalán Platón elég plasztikus módon tisztázta, hogy mit is kell – sőt illik – gondolnunk a valóságról: az számunkra láthatatlan lények árnyékai. A túlburjánzó héber képzelet persze máshol ragadja meg a valóságot: „És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság.”
De ha ennyire valóságra vágyunk, akkor azt jelenti, nincs valóság az életünkben – hiába dübörögnek a hírek kérlelhetetlenül. Amiben lehet igazság, mert a virtuális verziója a világ eseményeinek nem lehet azonos még a Platón által oly érzékletesen leírt árnyaknak sem, hogy a világosságról – annak konkrét és átvitt értelméről − már ne is beszéljünk.
Úgy tűnik, a valóság ebben a korban egyre inkább az: amit mi magunk elfogadhatónak tartunk vagy elképzelni tudunk. Ebből viszont az következik: elfogadhatatlan és elképzelhetetlen az, hogy valaki nem szenved és nem adja ezt hírül hangos jajveszékelések közben, embertársai együttérzéseire apellálva. Micsoda pofátlanság ez itt, kérem!
A sokat ajnározott és agyondicsért őszinteséget is érdemes egy kicsit górcső alá venni. A kiindulópont: az elhallgatás, ami rossz; ezzel szemben áll a kitárulkozás, ami jó és kívánatos. De vajon van az őszinteségnek határa? Valóban mindent ki kell mondani, vagy egyáltalán ki lehet-e mindent mondani? Jót tesz-e nekünk vagy a kapcsolatainknak, ha mindig mindenhol őszinték vagyunk?
Vannak olyan szerzők, akik egyenesen azt állítják, ha a szülők mindig és mindenhol igazat mondanának, azzal elbizonytalanítanák gyerekeiket. Mások meg egyenesen arra jutottak: ha a párkapcsolatokban minden egyes pillanatban a valóság kimondását választanák a felek, akkor minden szerelem azonnal szakítással végződne.
Gondoljunk csak ilyen triviális helyzetekre, amikor a feleség megkérdezi a férjét: kövérít engem ez a ruha? Nincs olyan bamba férj itt, e földön, aki erre gondolkodás nélkül mondaná: igen − függetlenül attól, mi a valóság. És nincs az a nő, aki könnyekig meghatódna azt gondolván, hogy milyen őszinte az a férj, aki erre a kérdésre gondolkodás nélkül mondja: igen.
Mintha itt a XXI. század hajnalán mindannyian rosszul éreznénk magunkat a bőrünkben, és mivel sok időnk van ezen merengeni, emiatt kissé feszültek is vagyunk, hiszen értjük mi: erre semmi okunk nem lenne, de akkor vajon mégis miért van így?
Erre keressük a választ mások vélt vagy valós nyűgjeinek a megismerésekor, abban a reményben: így a magunk bajára is találunk gyógyírt. Mert közben mérhetetlenül bizalmatlanok vagyunk mindennel kapcsolatban, és a dolgok helyrehozását csak úgy érhetjük el, ha levonva a megfelelő konzekvenciákat, a hajunknál fogva fogjuk tudni kirángatni magunkat a szüntelen nyűglődés mocsarából.
Barbárokra várva
„S most – vajon barbárok nélkül mi lesz velünk?
Ők mégiscsak megoldás voltak valahogy…”
(Kavafisz)
Bármely közösség – szándékosan nem használom a társadalom szót –, amely civilizációt képes létrehozni, ennek megszületésétől fogva, rettegni kezd, hogy a felhalmozott közösségi tudásnak köszönhetően megszületett jólét pillanatok alatt semmivé válhat. Más szavakkal: bármikor eljöhet a magabiztos és a mindent elpusztító apokalipszis.
Mások szerint azonban a félelem hozza létre a civilizációt, mert a világban nem érezzük biztonságban magunkat, és ezért magas falakat kell építeni, csodálatos fegyvereket megalkotni, amik képesek távol tartani a bajokat és a barbárokat.
De mi van akkor, ha kiderül: nincsenek barbárok? Akkor mivé lesz a civilizáció, amely pont amiatt jött létre, hogy ne essen bántódásunk? Akkor le kell bontani a falakat, kukába kell dobni a fegyvereket?
Persze vannak olyan vélemények, miszerint minden baj forrása maga a civilizáció, ezért inkább uzsgyi vissza a természetbe. Ehhez azonban már túl kényelmesek vagyunk, mert nincs olyan ideológia, amiért lemondanánk az okostelefonról, a kedvezményes Wizz Air-jegyekről, vagy az avokádós pirítósról rozéval. Azaz szidjuk bármennyire is a civilizációt, nélküle mégsem tudunk, sőt nem is akarunk élni.
Leszek Koŀakowski arra hívja fel a figyelmet, hogy egyetlen civilizáció sem tudja definiálni önmagát, de az szinte biztos: szinte állandó benne a lamentálás, hogy régen minden jobb volt. Talán ez köt össze minden egyes kulturális konglomerátumot: a létrejöttének a pillanatában nem kétséges a hanyatlása. Pont, mint az ember: azért születtünk meg, hogy egyszer meghaljunk.
Tulajdonképpen ez a legnagyobb zavaró elem bármelyik civilizációban, ez borzolja az arroganciánkat: mégis, hogyan lehetséges, hogy vége lesz valami olyan nagyszerű dolognak, amit mi hoztunk létre.
Ugyanis minden egyes civilizáció meg van győződve arról: ő a legjobb, a legfejlettebb, a legkulturáltabb – az összes többi csak műveletlen barbár. A műveletlen barbárok általában erről nem tudnak, de ez is csak az bizonyítja: mérhetetlenül civilizálatlanok.
Mindenki civilizált szeretne lenni, mert az ember alapvetően ambiciózus. Gyanakodva tekintünk arra, aki nem az. Gyanakodva és némi megvetéssel, miközben persze irigykedünk rá, mert ambiciózusnak lenni meglehetősen kimerítő, és egy cseppet sem mulatságos. A görögök is feszítő mellekkel és jó adag nagyravágyással hajóztak Trója alá, aztán utána igencsak lógatni kezdték az orrukat, amikor kiderült, mégsem olyan egyszerű bevenni a várost. Az első világháborúba is dalolva vonultak a legények, aztán halomba rakták a hullákat, miközben a többiek a sáros lövészárkok mélyén éppen krónikus gyomorrontásukat kezelték – hiszen ahogy említettem, az ambíció alkotta civilizáció kimerültséget és kevés mulatságot hoz.
A civilizáció egyik feltétele a változás. Ha az ember már nem barlangban él, hanem fallal körbevett városokban, ezt a minőségi ugrást nehezen lehetne leírni a változások emlegetése nélkül.
Paradox módon az ember mindig a változásoktól fél a legjobban – a társadalom is. Mert mi lesz az után, amikor minden más lesz. Ez a bizonytalanság felőrli az idegrendszert, ezt hívjuk neurózisnak, és ettől rettegünk örökösen. Nem könnyű változni, sem változtatni. Gondoljunk csak az orvosra, aki szigorúan megtiltja a reggeli kávézást, és már ettől az aprócska eltéréstől is kiver bennünket a víz, hiszen nem szívesen mondunk le a megszokottról.
Félelem, változás, ambíció – a civilizáció nyűgjei. Talán ezért kezdtük el magunkat annyira rosszul érezni a saját bőrünkben és a saját civilizációnkban? Ezért kiáltunk kígyót-békát arra a felhalmozott tudásra, amelyhez évszázadok kellettek, hogy végre kikristályosodjon? Ezért gondoljuk, hogy a mi kultúránk annyira pocsék (bűnös, elrontott, vakvágányon száguldó, sötétben tévelygő, romlott stb.), hogy ehhez képest bármi más csak jobb lehet? Még a barbárok is jobbak? Sőt nemcsak jobbak, de még sokkal civilizáltabbak, mint mi az összes arroganciánkkal? Vagy tulajdonképpen az van, amit Spengler megjósolt A nyugat alkonya című esszéjében, hogy szépen lassan visszatérünk a saját barbár gyökereinkhez?
Székelyföldi anomáliák
Székelyföldön nincsenek járdák. Na jó, néha elvétve akadnak, de mégsem jellemző. Mert minek, hiszen a középkorban az úton prímán elfért egymás mellett a lóháton haladó vagy gyalogosan igyekvő góbé. Azóta bár eltelt néhány évszázad, és technikai vívmányok is átalakították a közlekedés módozatait (kiváló utak, gyorsan haladó járművek, suhanó vonatok, repülők – egy szóval: minden arra ösztönöz, hogy úton legyünk és hogy gyorsan haladjunk). De nem elégséges eljutnunk úticélunkhoz, az egészségünkre is vigyáznunk kell − még a székelyeknek is. Vélhetőleg ezt neszelhette meg az Európai Unió, mert Székelyföldön most bicikliutat építenek: szálljanak már le a lóról, és üljenek át a drótszamárra; na de nem úgy, hogy a kocsmában magukba döntenek fél liter pálinkát majd kacskaringókba haza karikáznak, hanem biciklisnadrágban, napszemüvegben végezzék a jótékony testmozgást az Európai Unió ajánlásával.
Így bár gyalogosan továbbra is bajos közlekedni, mert őrült módjára cikáznak az autók és a böhöm kamionok, de – mivel igenis van haladás –, lesz a korszellemnek megfelelő kerékpárút, mert drótszamáron közlekedni menő, helyi lakosoknak az úton dülöngélni nem menő, bármennyire is ragaszkodnak ehhez a helyiek, ezt legfeljebb a hatóságok rosszallása mellett teszik, de főleg nem az Egészségügyi Világszervezet egyetértésével, ami érthető módon az egészséges életmód híve, és a testmozgás megannyi formáját támogatja, mint a biciklizés, így átugorva a fejlődés néhány évszázadát a középkorból egyenesen megérkezik Székelyföld a XXII. századba. Még a XXI. századot is nagyvonalúan átugorja – nem fog veszett ügyekkel bajlódni.
Székelydályába – gyermekkorom egyik színhelyére – földút vezet. Nem nagy táv, talán hat kilométer, de az már a vízigótok ideje óta (Kr. u. 376-425) ugyanolyan állapotba leledzik, azaz hatalmas járatokat vájtak a vad esőzések, a hömpölygő vizek méretes köveket hordtak az útra. Igaz, 376 óta mindenki megígérte: javítani fog a pocsék utak állapotán, mert nem lehetünk olyan szegények, hogy még ígérni se tudnának a hatalmasságok.
Szóval minden évben nyakkendős, öltönyös úriemberek jönnek, nagy hümmögések közepette méregetik az árkokat, köveket; arrébb lökdösnek néhány sóhajt, ráncolják a szemöldöküket és elmélázva bámulják a Fogarasi-havasokat. Aztán nem történik semmi. Mert a mindenkori hatalmasságoknak adódnak sokkal fontosabb gondjaik: a római birodalom összeomlása, tatárjárás, költségvetési hiányok, kormányválságok miegymás. Így marad a földút, mert nem lehet mindenre gondot fordítani, különben sincs miért panaszkodni, hiszen a pár éve beomló hidat csak rendbe tették, nem? Mit akarnak még?!
De hogy ne mondja senki, hogy 376 óta egy árva papírt sem tettek arrébb a hivatalban, 2025-ben mégis csak tesznek nagy hurkájú és lógó tokájú intézkedéseket: kijavítják a mezei utat. Azt, amely a dombok gerincén fut, a falvak és a földút felett. Azt, ahol dühöng a természet, ahova lezúdul a hegyekből a víz és a sár. Ott olyan simára dögönyözik a jóféle székely agyagot, hogy még jégpálya sem lehetne simább felületű. Lehet is rajta száguldozni, és még a kilátás is pompás. Kár, hogy az csak egy mezei út, ennek megfelelően többsávosnak sem lehetne nevezni, mert ugyan ki megy ki a mezőre, erdőre több sávban. Így a meredeken felfelé a kanyarban sem igen látni ki jön velünk szemben hasonló lendülettel, de ha jönne is, nincs hova félreállni, mert az egyik oldalon a völgy a másikon az árok.
Közben az őzek, medvék és farkasok közösen petíciót nyújtottak be, hogy tarthatatlan: nekik az erdőben vezető úton gödrökön, árkokon kell botorkálni. Ezt a beadványt is komolyan vették a hivatalban, mint ahogy az összes többit is – mondjanak bármit is az örökösen elégedetlenkedő helyiek –, és olyan aszfaltutat rittyentettek az erdőben, hogy hétnyelven beszél. Boldogok is az őzek és medvék, sőt még a farkasok is. A főút továbbra is földút gödrökkel, kövekkel, árkokkal meg miegymással, de csak azért mert ez istenhátamögötti vidék, ahol a kurtafarkú malac túr és aki nem hiszi, az nézze meg: van vajon arrafelé bicikliút? Természetesen nincs, és ha így haladunk, nem is lesz. Hamarabb fognak az erdőben az őzek és medvék biciklizni az aszfaltozott erdei úton, mint a székelyek a főúton.
Mi a tanulság? Az, hogy fontos az egészség, amelynek alapja a rendszeres testmozgás!
Csepel
– avagy kis magyar sznobéria –
1989 óta élek Csepelen. Nem akkora nagy szám, csupán a magyar kispolgári lélek erkölcsi lakmuszpapírja. Bárki, aki meghallja Csepel nevét, az ájulás szélére kerül, elkerekedik a szeme és álságos módon óbégatni kezd. Hogy az ő világnézete, szociokulturális helyzete, szent meggyőződése, vallása, politikai hitvallása és egészségügyi állapota nem teszi lehetővé, hogy Csepelre gondoljon. Nemhogy még oda el is menjen!
Ugyanis a magyar társadalom mindennél jobban szeretne dzsentri lenni. Ne legyenek illúzióink! Nem polgár, nem politikai aktivista, nem kommunista, de még fasiszta sem – hanem dzsentri. Tulajdonképpen ezért jöttünk a Kárpát-medencében tűzön-vízen át. Ezért kalandoztunk Európában jobbra és balra, hogy végre valaki megmutassa nekünk: hogyan lehetne dzsentrivé válni – csak akkor ezt még Európában sem tudták. Azóta sem, de ez már egy másik kérdés. Még a kereszténységet is felvettük minden meggyőződésünk ellenére, olyan nagyon vágytunk arra, hogy kölcsön bundában, kölcsön ékszerekben és kölcsön fogaton mehessünk fényes ünnepségekre, ahogy azt a nagy magyar író, Mikszáth is megírta halhatatlan Gavallérok című művében, amely azóta is a magyar dzsentri lélek kiskátéja. (Kérdés: Milyen úr a dzsentri? Válasz: Olyan kis úr, aki nagy úr. Kérdés: Hol él a dzsentri? Válasz: Az illúziókban. És a többi.) Mert nem az számít, hogy mi van, hanem az, hogy mi látszik. Ez a dzsentriség lényege.
A magyar dzsentri tehát olyan egyén, aki kényesen eltartja a kisujját Csepeltől, miközben pezsgőspoharat szorongat, amiből szabolcsi szilvapálinkát vedel, amiről persze azt mondja: Dom Perignon, de ő akkor sem megy Csepelre. A másik kezében közben egy fogpiszkálón vegán falatkának álcázva füstölt kolbász billeg, fennhangon persze az egészséges életmódról papol, de magában disznótorosról álmodik, de Csepelre akkor sem menne ki, ha ott vegán Dom Perignont lehetne kapni.
− Annyira ki vagyok idegileg − nyafogja –, hogy elugrottam a hétvégén Milánóba.
Mivel az köztudomásúlag sokkal közelebb van, mint Csepel. Hiszen bármi közelebb van, mint Csepel: a Maldív-szigetek, Buenos Aires, Fokváros. A távolságot nem csak térben, hanem időben is mérhetjük, hiszen Csepelen még 1975 van. Dühöng a szocializmus. Építik a Csepel Művekben a rendszert. Miközben az ország többi részén 2025-ben járnak, pár kiváltságos helyen már 2036-ban – őket hívjuk felvilágosultaknak, és ők azok, akik a leginkább ódzkodnak kiutazni Csepelre, ami érthető, hiszen az időutazás kimerítő és meglehetősen bonyolult.
Szóval, amíg a vörös Csepelen a kétesértékű múlt posványában fetrengenek a retardáltak, addig a lakosság szerencsésebb fele Milánóban szürcsölgeti a lattéját, miközben Barcelonáról ábrándozik – szigorúan c-vel ejtve –, de Párizsba semmi pénzért sem tenné be a lábát, mert azt már a tömegturizmus teljesen tönkre vágta.
Én 1989-ben költöztem Csepelre – akarom mondani 1975-ben, mert Csepelen mindig 1975 van – és rá egy évre kitört a kapitalizmus, igaz, ehhez tőke kellett volna, csak az éppenséggel nem volt, mert errefelé (errefelé=Kelet-Európa) senki sem örököl a nagyapjától. Így aztán a kapitalizmusból szabadrablás lett, valamiféle elvadult lovagkor, ahol, aki kapja marja alapon, ha örökölni nem is volt lehetséges, a családi vagyont harácsolással is meg lehetett alapozni. De mivel úgysem az számít, ami van, hanem az, ami látszik, ez nem gond, és nyugodtan hívhatjuk akár kapitalizmusnak is.
Így már van tőke, szerencsére, csak az nem Csepelen van − hiszen ahogy már említettem, ott még a szocializmus honol, az pedig tőke nélkül is remekül virágzik. De ha ez nem lenne elég, közben már arra is fény derült, hogy az 1990-ban annyit ajnározott kapitalizmus sem az igazi, mert hajlamos mindenféle tőkefelhalmozásra – a szabadrablás fejlődőképesebb elnevezése –, és ha az embereknek lenne esze, akkor boldogan mennének vissza a kommunizmusba. Még szerencse, hogy Csepelen még mindig 1975 van.
Szóval az élet Csepelen kívül tiszta rémálom: kudarcos rendszerváltás, polgáriasodni képtelen és nem akaró társadalom, dzsentri allűrökkel fennhéjázó újsznobok, az illúziók és a látszatok teljes hiánya. Még szerencse, hogy Csepelen lakom.
Női és férfi katarzisok
A nők mazochisták. Arra teszik fel az életüket, hogy a férfiakat megváltoztassák. Nem arról van szó, hogy ez ne lenne lehetséges – elméleti szinten mindenképpen az −, inkább arról: ez inkább mitikus, mint kézzelfogható kihívás. A társadalom azonban arra sarkall bennünket, győzzük le a kihívásokat, sőt keressük azokat, hiszen, amikor sikerül felülkerekedni akadályokon, az maga a megdicsőülés, a hős útja, a hőssé válás betetőzése. Ez az, amit korunk rajongva imád: az egyéni hősök, egyéni erőfeszítéseinek zamatos, egyéni eredményeit.
A férfiak átnevelése azonban egyetemes kudarcra van ítélve. Nem egyénire, hanem egyetemesre. Mint amikor a nők apollói törekvése összecsap a férfiak dionüszoszi őserejével. Sehol egy falatnyi siker, nyoma sincs a hőssé válásnak, a megdicsőülés mitikus homályba vész. Így marad a szenvedés. A szenvedés gyógyírja azonban az ókori görögök receptje szerint a katarzis. A világ rondaságait, az élet eszeveszett fordulatait, a mindennapok szörnyűségeit csak és kizárólag valamiféle emelkedettséggel lehet kissé tompítani.
A katarzis azonban közösségi élmény, a görög drámák megtekintése közben a nézők együtt esnek át a mentális megtisztuláson, és ha csak egy percre is, levetik magukról a lét szorongató gondjait.
De mégis mi lehet ebben a helyzetben katartikus, amikor a nők a kínok kínját élik át mindennap, és panaszkodnak? Hogy így, hogy úgy, de miért, és mégis hogyan lehetséges. Márpedig minden jel szerint lehetséges.
A panaszáradatnak, azaz a verbális túllengésnek is az lenne a célja: a férfiak megváltozzanak. Mintha a szavaknak lenne ereje. A nők szerint van. Hiszen nekik ez a fegyverük. A kívánt változás persze nem következik be, de a remény hal meg utoljára. Magyarázat erre a makacs ellenállásra nincs. Legalábbis a nők szerint, csakis az: a férfiak megátalkodottak.
A férfiak naivak. Hajlamosak hinni mindenféle csacskaságban. Mint például abban, hogy a nők nem változnak meg. Márpedig ez dőreség, hiszen a nők minden pillanatban átváltoznak, a gyengébbek kedvéért ezt csak változásnak hívjuk. Jelen esetben a gyengébbek a férfiak, akiknek minden jel szerint kissé nehézkes a felfogásuk. A nők igény szerint változnak át démonná, sárkánnyá, anyává, feleséggé, dolgozó nővé, háziasszonnyá, dívává, diáklánnyá, jósnővé, bankigazgatóvá, látnokká, titkosügynökké, házmesterré. És igény, az van.
Hogy az átváltozás mennyi ideig tart, az rengeteg dologtól függ: az inflációtól, az időjárástól, az évszakoktól, a gyerekek számától, a férfiak naivitásától. A férfiak persze nem beszélnek, mert sok beszédnek sok az alja, inkább hallgatnak. És szenvednek. Várják a katasztrófa végét. Nem tudják, ennek nincs vége, csak eleje. Ennek persze nem sok értelme van, hiszen aminek van eleje, annak valahol vége is kell legyen. De vajon van valahol vége a világűrnek? Lehetséges. Csak mi nem tudunk erről. Amiről nem tudunk, az viszont nem fáj.
És ha még nem lenne elég bajunk, valaki valahol kitalálta, hogy a nőiesség és a férfiasság pusztán társadalmi konstrukció. Semmi köze sem a biológiához, sem az átváltozáshoz, vagy a megátalkodottsághoz. Még a biológiai érv csak-csak, hiszen egyértelmű: nővé vagy férfivé váláshoz hosszú és rögös út vezet, de az átváltozás és a megátalkodottság az mégis valami oly rendkívüli dolog, ami a zsigereinkben van. Márpedig a zsigereket nem lehet levágni, kivágni, gyógyszerrel lenyomni, átnevelni, meggyőzni és társadalmilag re- vagy dekonstruálni.
Az individualizmus korában a nagy közösségi kihívások egyéni gondokká válnak, nincsen egységes módja megküzdeni az emberre zúduló bajokkal. Ha a társadalom nem is esett annyira atomjaira, ahogy azt Zygmunt Bauman megjósolta a likvid társadalom elméletével, abban mégis csak igaza van Baumannak, hogy szentül hiszünk abban: az idő nekünk dolgozik, és magunk vagyunk a saját sorsunk kovácsa. Vagyis napról napra minden jobb lesz, napról napra boldogabbak leszünk, csak dolgozni kell rajta.
Ennek az életprogramnak a kerékkötője a nők örökös és ösztönös átváltozása és a férfiak zsigeri változásra való képtelensége.
Számos felmérés mutatja: a mostani fiatalok jóval kevésbé érdeklődnek a testiség iránt, mint a szüleik vagy a nagyszüleik generációja. Micsoda abszurd paradoxon ez?! Freud forog a sírjában. Hova lett a libidó ebben a nagy szabadságban és jólétben? Mindenféle mondvacsinált érvvel állnak elő a kutatók, hogy miért is lehet ez, de mondanom sem kell, egyáltalán nem meggyőzőek.
Tulajdonképpen tehát az a katarzis, hogy nincs katarzis. Mert ha nincs többet a szexuális hajtóerő, akkor mondhatni kihúztuk a szőnyeget az átváltozás és a megátalkodottság lába alól.
