Ismert tény, hogy míg az úgynevezett rendszerváltozást megelőző évtizedekben egyáltalán nem volt ritka a hazai szépirodalmi szerzők könyvei többségének több tízezres eladott példányszáma, addig a liberalizált könyvpiacon e szereplők jelentős többsége kénytelen alkalmazkodni a minden bizonnyal objektív statisztikákon alapuló lehetőségekhez: jó, ha könyvei az állami vagy a magán mecenatúra anyagi támogatásával ezer, esetleg pár ezer példányszámban napvilágot látnak, több úgysem fogy.
Azt gondolom, hogy ezek a mutatók – annak ellenére, hogy a kereskedelmi médiumok, az internet stb. térhódítása generálta ugyan a folyamatot – nem feltétlenül jelentik az írott magas kultúra iránti hazai érdeklődés és igény csökkenését, ilyen arányú, drasztikus csökkenését semmiképpen sem, inkább azt: a piacgazdaság egyéb területeihez hasonlóan a könyvpiac prosperitását is elsősorban a kereslet-kínálat viszonya határozza meg. Ma gyakorlatilag minden kézirat megjelenhet, a szelekció közel húsz éve nem a könyvkiadás, hanem az üzleti alapokra helyezett könyvterjesztés során következik be. Több tucat kiváló hazai szerzőt lehetne sorolni, akiknek a könyvei néhány tiszteletet érdemlő fővárosi könyvesbolt és könyváruház polcain kívül sehol az országban nem találhatók meg. Az üzletemberek már Murphy előtt is tudták, hogy a nem létező áru nem fogyhat, ergo: míg a vidéki könyvpiacon nincs igazi szépirodalmi kínálat, nem lesz igazi kereslet sem.
Szakemberek mondják: egy könyv három-ötezer eladott példányszám után kezd nyereséget termelni. Ha belegondolunk például abba, hogy az ország mintegy háromezer-kétszáz településének mindegyikén – és ebben a községek mellett a megyeszékhelyek, a több mint kétszáz város, illetve a kétmilliós főváros is benne van – egy adott könyvből mindössze két példánynak kellene gazdára találnia ahhoz, hogy a kiadás nyereséget hozzon, a helyzet egyáltalán nem tűnik reménytelennek. Ha viszont belegondolunk abba is, hogy a hagyományos könyvterjesztés nem képes elérni a kistelepüléseket, illetve abba, hogy a terjesztőknek nem érdeke a kevés példányszámban fogyó könyvek forgalmazása, a helyzet továbbra sem tűnik ugyan reménytelennek, csak kilátástalannak. Ráadásul amellett, hogy a szerzők többsége a korábbi évtizedek politikai szorongattatása helyett két évtizede az anyagi fenyegetettség tudatával kénytelen együtt élni, a jelenlegi könyvpiaci helyzet vidéken még szellemi-kulturális leépülést is indukál, olyan olvasók körében is, akiknek pedig lenne igénye legalábbis valamiféle szinten tartásra.
Nem gondolom, hogy a kiskereskedők vagy a privatizált könyvhálózatok vezetői érdekeikkel ellentétben, csupa jó szándékból változtatnának megrendelői, árusítási szokásaikon. Továbbra is azt kínálják majd, amiről feltételezik, hogy fogy, ám abban, hogy mire van kereslet, meglehetősen nagy a befolyása – információs társadalomban nem egészen meglepő módon – az információáramlásnak. Nem kívánok megoldási javaslatokkal előhozakodni, ezért csak két dolgot említek: a közszolgálati médiumok felelősségét, illetve az internetes könyvterjesztés szerepét. Úgy gondolom, az üzleti alapú, ezért szelektív információáramlás ellensúlyozásában a közszolgálati médiumoknak a jelenleginél nagyságrendekkel nagyobb szerepet kellene vállalniuk, bár ne mondanám, de muszáj: hangsúlyozottan nem pártpolitikai alapokon. Az online könyvbirodalmak (virtuális) könyvállományának bővíthetősége pedig a hagyományos könyvesbolti kínálattal ellentétben gyakorlatilag korlátlan. Akár csak ez a két tényező megfelelő együttes működése is lehetne olyan kulturális identitást képző erő, ami ebben az értelemben tűrhetőbbé tehetné a mai vidéki lét elviselhetetlen könnyűségét.