Falvai Mátyás
Donaldkacsázás
Karinthy Frigyes: A rossz tanuló felel
Louis CK – az amerikai humorista és filmes – pszeudo-önéletrajzi sorozata új évadában rémálmokkal küzd. Az egyik álomszekvenciában a stand-up komikusként dolgozó Louie egy szál pólóban, donaldkacsázva (vagyis alul semmiben) kényszerül színpadra lépni, a megaláztatást pedig csak fokozza, hogy hímtagja helyén egy torz, értelmezhetetlen alakú görcs van csupán.
Louie izzad, a közönség várja a nagy sztár műsorát: akkor most tessék viccesnek lenni!
Gyakori rémálmodóként átérzem a helyzet szürreális kegyetlenségét.
Ugyanezt a jeges rémületet írja meg Karinthy A rossz tanuló felel című novellájában. Borzongó hitetlenséggel olvasom mindig a kristálycukor csomagolásán: „Minőségét korlátlan ideig megőrzi”. Pedig létezik ilyen, Karinthy novellája is romolhatatlan. A félelem, hogy ki kell állnunk a világ elé, letolt gatyával, csupasz seggel – örök. A magyar iskola lényege száz év alatt nem változott semmit: anyagot lead, számon kér, osztályoz. Beszarat. Boldogok, akiket nem nyomorított meg lelkileg az iskolai rendszer, bár úgy sejtem, exkluzív társaság lehetnek, mely nem számlál túlontúl sok tagot. Annyit azonban meg kell hagyni, hogy az iskola valóban az életre nevel. Bár erről nagyvonalúan minden felnőtt elmulaszt informálni bennünket, és az ember, ha a kisvárosi középosztály polgári burkában nő fel, csupán húszas évei közepén kezdi pedzegetni, de az életben – éppúgy, mint az iskolában, miközben „dadogó kézzel”, a krétát véraláfutásosra szorítva matatunk a táblán – senki nem fog segíteni rajtunk. Ha elbukunk, ha nem készültünk, a miénk a szégyen.
Sokáig azt hittem, a művészlét lélektani törvényszerűsége a felnőni képtelenség. Hogy a művész sosem tud a cselekvő, alfa pozícióba, „az események epicentrumába” kerülni, hiszen „akkor legfontosabb perspektíváját veszítené el, az élet oldalnézetét” (Térey). Ma viszont egyre inkább úgy látom, összmagyar jelenségről van szó, sőt, megkockáztatom, alapvető egzisztenciális emberi problémáról.
Latinovitsból – a maga darabos, zárt artikulációjával – súlyos, önmarcangoló vallomásként szakad ki Huszárik Szindbádjában: „Az a baj, hogy én annyit értek az élethez, mint egy gyerek. Nem tudom a titkát annak, hogyan kell viselkedni. Hogy mit kell mondani. Hogy kell boldogulni. Nekem tulajdonképpen egy kertben kellene ülnöm, vagy egy kórházban, és tervezni. Csak tervezni. Csak tervezni. Mert amint cselekedetekre kerül a sor, rögtön elhibázom a dolgot.” Majd beleiszik vörösboros poharába, és így összegez: „Melléütök a szegnek.”
Karinthy írása többek között erről a gyermeki rémületről szól. Arról, hogy be vagyunk szarva az élettől, a Frőhlich tanáruraktól, hogy a hierarchia lebénít, hogy a társadalom különböző intézményei a gyereklétbe konzerválnak bennünket, mi pedig mindent megteszünk azért, hogy megspóroljuk magunknak a felnövést.
Ahelyett, hogy önszántunkból dobnánk le a gatyánkat, és mutatnánk oda a világnak a hátsónkat: akkor most tessék csókot nyomni rá!
Karinthy novellája:
http://mek.oszk.hu/00700/00719/00719.htm#6
