Andrásy József
Egy másik élet
(regényrészlet)
Az egész falu tudta, hogy Marschall Gyurkába vagyok szerelmes, beléd, fordult Ómama a vendég felé, egyes legények nem bánták volna, ha otthagyod a fogad a fronton. De azért mindenki tiszteletben tartotta ezt, még Lendvai Bélus is, aki nagyon, de nagyon odavolt utánam. És én is kedveltem, már akkor, amikor még Gyurka udvarolt nekem, de tudjátok, csak úgy barátként. Nagyon rendes volt, te tudod, hogy ő volt a legjobb szívű ember a Földön, nézett a fiára Ómama, aki nagy nehezen végül legyűrte a falatot a torkán, és rágyújtott egy cigarettára. Amikor Gyurka másodszor is elment, Bélus úgy érezte, eljött az ő ideje. Egy hónapig naponta járt hozzám, hozott is mindenfélét ajándékba. Miután minden kétséget kizáróan éreztem, hogy gyerekem lesz, elmondtam neki is, hadd lám, vajon akkor is kellek még? De sokkal jobban fogadta, mint a szüleim. Fél perc alatt döntött, elveszlek, mondta, és senki nem fogja megtudni, hogy nem tőlem van. Én voltam az, aki nehezebben mentem bele, mert reménykedtem, hogy Gyurka hazajön, de szorított az idő. Meg hát... féltem, ha igent mondok neki... és te meg közben hazajössz... de aztán mégis beleegyeztem. Szüleim mindent elhatároztak Bélussal, jövendőbeli anyósomék sem akadékoskodtak, sürgősen megesküdtünk. Akkoriban rengeteg volt errefelé a vadházasság, meg a férfiak hiánya miatti félrejárások, így még örült is neki mindenki, hogy két ember becsületesen, pappal és papírokkal, hivatalosan fekszik össze. Nagyanyánk szégyenlősen rám nézett, aztán testvéremre. Fél másodpercnyi gondolkodás után végre kinyögte, amit már mindketten, mindhárman vártunk: ő a vér szerinti nagyapátok, Marschall György.
Ómama felpattant, hátat fordított, hogy nehogy eszünkbe jusson kényelmetlen kérdéseket feltenni neki, és tányérokat csörömpöltetve teríteni kezdett. A plafon alatt összefüggő, vékony felhővé állt össze a dohányfüst, nagybátyánk, miután megette a pitét, egyik cigarettát a másik után gyújtotta meg. Ez nem lehet igaz, mondta is halkan, megtörve a csendet, orrából sárkányként füstöt eresztve, de elharapta a szót, édesanyja úgy nézett rá hátra a válla fölött. A férfi, akiről megtudtuk, hogy felmenőnk, krákogott egyet. Ómama rájött, jobb, ha azonnal folytatja.
Józsi nem a Bélus fia volt, pedig magára vállalta. Szárazabb lett a hangja, mint eddig. De te az övé vagy, fordult nagybátyámhoz, három évvel azután születtél, hogy férjhez mentem hozzá, és nagyon, de nagyon sok mindent köszönhetek neked. Kihozta a gőzölgő levesestálat, az asztal közepére tette. Finom illat kezdett terjengeni. Odaült a fia mellé, megfogta a kezét, és mélyen a szemébe nézett. Nem is tudod, hogy a világra jöttöd mennyi jót hozott az életemben, a házasságunkban. Amíg csak Józsi volt az egyetlen gyerek, ott volt köztünk valami hidegség, Bélus tudta, hogy másba vagyok szerelmes, hogy szoptatás közben is azon jár az eszem, hátha visszajön, hátha egy nap megjelenik… Csendben sírtam, altatódalokat énekeltem a vágyról, a magányról. Ez három évig volt így, addig tart egy szerelem, addig tart a csalódás, a féltékenység, az epekedés… a szív dolgai három évig tartanak. Már akkor, amikor éreztem, hogy másodszor is teherbe estem, már akkor kívánni kezdtem apádat, aki csendesen, állhatatosan kitartott mellettem. Jó dolog szeretni valakit, de még jobb, ha téged szeretnek. És lassan én is beleszerettem. Egyre jobb lett vele minden, igazi család vált belőlünk. Addig sose vette ölbe Józsit, de utána elfogadta, együtt játszott mindkét gyerekkel. És közben Gyurka… megmaradt egy szép emléknek. Egy fájdalmas, szép emléknek. Egy fiatalkori bohóságnak. Átvette a helyét Bélus… teljesen a helyébe lépett. Istennek legyen hála, harminchét évig voltunk együtt.
Akkor most már értem, mért szeretted jobban Józsit, szólt közbe nagybátyám, kihasználva a másodpercnyi szünetet egy alsó ajkára ragadt dohánydarabkát lepiszkálva, és érezve, hogy édesanyja másfelé tereli a szót. Mindent megtettél, hogy ezt ne éreztesd velem, nem hányom fel neked, mondta tovább, és hangja nem volt panaszos, inkább hideg, tényszerű. Apu engem szeretett jobban, most már tudom, miért, te meg Józsit. Mondom, nem éreztetted, mindent egyformán adtál, adtatok nekünk, de így is tudtam. Úgy, ahogy rá néztél, rám sose tudtál nézni. Ha én tűntem volna el nyolcvankilencben helyette, talán könnyebben túltetted volna magad rajta. Nekem még gyerekeim sincsenek... Azzal megsimogatta édesanyja fekete szvetterét, majd zokogni kezdett.
Ómama melléült, átölelte. Belenézett a szemébe, és még egyszer kimondta: butaság, mindennél jobban szeretlek, kicsi fiam, mindenkinél többet adtál nekem ezen a világon. Elhallgatott, letörölte könnyeit, aztán a Béla arcát is. Az öreg Marschall csak ujjait törderlte szótlanul, mi pedig mindketten lassan kezdtünk felocsúdni, mások drámája valahogy hidegen hagyott, most kezdtem csak felfogni az elhangzott szavak súlyát: Béla tata nem is volt az igazi nagyapánk?... Szemem sarkából a vakot lestem, bár nézhettem volna egyenesen is, arcba, hisz úgyse látta volna, mégis, szégyelltem. Ez az idegen, ez a hideg, ösztövér ember… akaratlanul is hasonlóságot kerestem ráncai és az én vonásaim, aztán apám meg öcsém arca között, és tényleg, mintha találtam volna… az orra… a füle, igen, az pont olyan, mint apámé volt, csak hosszabban lelógott. Jobbnak láttam egyelőre csendben maradni, mert nagyanyám, mintha ez a kis intermezzo el se hangzott volna, fiát továbbra is ölelve, ugyanazon a mesélő hangon folytata:
Az ötvenes évek nagyon kemények voltak. Hatan laktunk egy szobában, szüleink a konyhában. Ha levágtunk egy disznót valahonnan, vagy csapra vertünk egy hordó bort, amíg tartott belőle, húszan is összegyűltek a nyakunkon, itt ettek-ittak, dorbézoltak, a földön aludtak. Sokszor én mentem a csendőrségre feljelenteni, hogy muri van, jöjjenek szétszalasztani őket. Ti nem emlékeztek erre, Béla, kicsik voltatok, apátoknak nem volt munkája… illetve hébe-hóba volt, egy-egy tatarozás, egy kis falazás, csak hogy ne haljunk éhen. Akkoriban volt a kollektivizálás, na, az rosszabb volt, mint a németek meg az oroszok együttvéve. Az oroszok jöttek, aztán egy idő múlva elmentek, de a bolsevikok itt maradtak. Ha máma megúsztad, és nem jöttek a te utcádba, jövő héten vagy jövő hónapban biztos betörtek. S ha sikerült eldugnod előlük valamit, visszajöttek katonákkal, fegyverrel, volt, hogy karácsonyeste vitték el az ételt az asztalodról. Kilapátoltatták a szénát is a padlásról, kikapartatták a krumplit a földből. A tojásokat, ha megtalálták, összetörték. Ha nem tetszett a pofád, elhurcoltak, vissza se hoztak többé, a Baragánba vittek. A legrosszabbak a magyarok voltak köztük, azok, akik már nem akartak megszólalni az anyanyelvükön, csak románul. Illetve… mit beszélek, nem ők, ugyan már… tényleg rosszabbak lettek a románoknál, de a szerbek mellett kismiskának tűntek. A szerbeknél rosszabbat nehéz találni. Emlékszetek Titóra, ugye, kicsik voltatok, amikor meghalt, a jugók nagyon szerették, mert szovjet segítség nélkül zavarta ki az országból a hitleristákat, ő is szerette a népét, irigyeltük a szomszédokat. Irigyeltük, de nem szerettük, senki sem szerette őket, a ruszkik összevesztek vele, az amerikaiaknak csak azért tetszett, mert az oroszok ki nem állták… még a románok is féltek tőle… A háború után attól rettegtek, hogy ez a fenegyerek nekünk jön. Csomó bunkert építtetett Gheorghiu-Dej a határ mentén, mert biztos volt benne, hogy Tito megtámadja, már csak azért is, mert tizenkilencben nem ők kapták meg a Bánátot. Na, nem hadsereggel, mert ugye hivatalosan szocialisták voltunk mi is, ők is… Hanem a partizánjaival. Mert azok továbbra is megmaradtak. A nácik meg a sajátjaik, a csetnikek már nem jelentettek nekik veszélyt, de a magyarok, németek, akik túlélték a háborút Bánátban meg a Vajdaságban, azok igen. Ezeket szemelték ki, rajtuk bosszulták meg magukat. És nem csak odaát, itt is volt olyan, aki szimpatizált velük… például Vujovićék. Rohadt cérnarágó rácok, tört ki belőle, s önkéntelenül is lehalkította hangját, kinézett az ablakon át a kerítésre, túl a fekete szurkos léceken, ahol az említett család lakott. Tekintete elborult, megint könnycsepp jelent meg a szeme sarkában.
Utáltak minket. Az öreg Miodrag, aki akkor még fiatal volt, és mindig partizánruhában járt, vörös csillagos csákóval, úgy is köszönt az utcán, hogy Druzse Tito!, és az öklével szalutált, így ni, emelte összeszorított jobb öklét a homlokához Ómama. Aki meg nem így köszönt vissza neki, azt megjegyezte. A román milícia elnézte neki, elvégre akkor még a vörös csillag volt az új szentség, a nácik meg az ördögök, akiket legyőztünk. Egy nap, kezdte, de elbicsaklott a hangja. Úgy nézett hátra, kilesve az ablakon, mintha attól félt volna, hogy valaki ott kint meghallja a hangját. Aztán rám nézett, és nekem magyarázta: csak hogy értsed, Gabika, miért mondom, amit mondok. Hogy értsed, nekem nem Jelenával van bajom. Én csak nem tudok egyes dolgokat elfelejteni. Egy nap, ötvennégy tavaszán, Béla a templomból jött hazafele. Misére járt néha, nem törődött az oroszoktól jött tilalmakkal. Készültünk ebédelni, vasárnap volt. És egyszer csak Bélus eltűnt. Egyik pillanatban még ott volt a járdán, fekete szövetkabátban, a saroknál, közeledett, és amikor másodszor kinéztem, már sehol sem volt, pedig már ide kellett volna érnie. Traccsolni nem szokott bejárni sehova, nem tudtuk, kihez mehetett be. Végigmentem az úton, szinte a templomig, mindenhova belestem, de nem láttam senkit sehol. Mindenki a konyhában tett-vett, egyesek már asztalnál ültek. A túloldalra is átmentem, de nem láttam semmi jelét a férjemnek. Csak Vujović-ékhoz nem tudtam benézni, mert be volt húzva a függöny. Omiék nem ijedtek meg, neki is láttak az ebédnek, ti is ettetek, gyerekek, meg se kérdeztétek hol van apátok, de én tudtam, hogy baj van. Már kora délután volt, amikor úgy döntöttem, bekopogok a szomszédékhoz, hisz sejtettem, hogy ott kell keressem, amikor iszonyú kiabálást hallottam. Mintha valóban Vujović-éktól jött volna, de nagyon tompa volt. Megismertem az én Bélusom hangját, hátulról jött, mintha a föld alól. A kert fele rohantam, onnan belátni hozzájuk a csűrbe, meg a pince is ott van, de akkor kinyílt elöl a bejárati kapu, és Bélus tántorgott be rajta, keze be volt tekerve valamibe, és nagy véres foltot hagyott a szép kabátján. Az arcát összeverték, az orra is vérzett, ruhája mocskos volt, alig tudott beszélni. Miután betámogattam, valahogy elmesélte, hogy járt. Miodrag szomszédunk, a partizán, tudta, hogy templomból jön hazafelé, s amikor a házuk elé ért, behívta. Vagy berángatta, nem tudom már, aztán levitte a pincébe, miközben gúnyolódott vele. Hogy a magyarok és németek kora lejárt, ne járjon már katolikus misére, mert az ortodoxok ideje jött el. A románoké, de főleg a szerbeké, úgyis ők dirigálnak még mindig ebben a faluban. Isten szerb, nem tudtad? Szávának hívják, kiabálta, hozzá imádkozol, te szerencsétlen bozgor! Leültette egy székre, és ütni kezdte, nem egyedül, többen voltak, nem tudott védekezni. Aztán odarakta, hogy ha olyan nagy vallásos, vessen keresztet, miközben kiabálta, hogy nem jól csinálod, nem fel-le balra-jobbra, nem így kell keresztet vetni, csakis úgy, hogy előbb fel, aztán le, utána meg jobbra és végül balra, és aztán megint, egymás után háromszor. Az ujjait meg így tartsa össze, ezt a hármat, mutatta Ómama a hüvelyk-mutató-középső ujjait összecsippentve, aztán a többiek lefogták, és ő meg baltával levágta a gyűrűsujját meg a kisujját, hogy rendesen tudjon ortodox keresztet vetni. Csomó vért veszített, majdnem el is ájult. Lemostam, bekötöztem, lefektettük, aztán elszaladtam a községházára, de vasárnap nem volt ott senki. Másnap kihívtam a csendőrt, de az egy aktivistával jött, aki még meg is akart minket büntetni, amiért az uram templomba jár, meg keresztet vet, nem érdekelte, melyik irányból. Átment aztán Miodragékhoz is, de hát ők egy követ fújtak a bolsevikokkal, tőlük még csendőr is tartott, mert tudta, hogy fegyvere van valahol elrejtve. Bosszúból Vujović kedden átjött hozzánk, épp amikor Bélus kezét borogattam, az apósával együtt, aki a kabátja alatt géppisztolyt dugdosott, és megfogta az egyetlen lovat, amit a kollektivisták meghagytak, befogta a szekerünk elé, és elvezette. Annyit kiabált csak felénk, hogy attól fogva a szekér a lóval az övé. Az ablakból néztük, ki se mertünk jönni. Béla is zokogott, tehetetlenül, és csak azt hajtogatta, hogy nem az ujjait sajnálja, nem is a lovaskocsit, hanem a jegygyűrűjét, amit Miodrag ugyan nem kobozott el, de miután kimenekült tőlük, valószínűleg az utcán leesett a levágott ujjáról és odaveszett.
Megjelent a Bárka 2026/4-es számában.
