Hazai András
Kígyó
A történet tanulsága, hogy ki kell kapcsolnod a zenét az autóban, ha hallani akarod a sikolyokat.
Miklós későn vette észre a piros lámpát. Nem az eső vagy a szürkület volt az oka, egyszerűen csak nem figyelt eléggé. Túlságosan tele volt a feje a munkával, beteg anyja kórházi kezelésével, a gyerekszoba felújításával és ezer másik dologgal. Egyiken se gondolkodott éppen, hagyta, hogy egy általános zsongássá álljanak össze a fejében, és ez a zsongás altatta el a figyelmét. Egy kis csúszkálással azért sikerült megállnia, szerencsére mögötte nem jött senki. A zebrán átsétáló nő, aki egyik kezében az esernyőjét egyensúlyozta, a másikkal a babakocsit próbálta egyenesen tartani a macskaköveken, talán nem is ijedt meg, de nagyon dühös lett. Elengedte a gyereket, és vadul mutogatott, viszont a kiabálását elnyomta az autó hangcuccából szóló drum & base.
Először bocsánatkérően intett, de ahogy a nő tovább dühösködött, már azt artikulálta felé, hogy „menjél tovább”. Ki tudja, meddig tartott volna a jelenet, ha az enyhén meredek utcán a babakocsi nem kezd el lassan lefelé gurulni. Kaján mosoly kíséretében odamutatott, az anyuka meg ijedten utánakapott. Kihasználva, hogy a lámpa közben zöldre váltott, csikorgó kerekekkel elindult, vad kormánymozdulattal kikerülve a nőt. A tükörben látta, hogy az hosszan néz utána. Kicsit elszégyellte magát, és a következő kereszteződésbe már nagyon óvatosan, a környezetét alaposan felmérve érkezett meg.
Valószínű, ha nem így történt volna, akkor nem érzékeli a növekvő félhomályban az út melletti foghíjtelken lejátszódó jelenetet. Egy magas vasbeton kerítés választotta el a területet az utcától, de az idő és a karbantartás hiánya miatt már jócskán omladozott, sőt széles részeken már teljesen eltűnt. Egy ilyen résen keresztül pillantott be Miklós is.
Hárman voltak meg a lány. Hirtelen már nem számított a közlekedés, a gondolatok össze-vissza morajlása is úgy csendesedett el a fejében, mintha hirtelen kihúzták volna a tápkábelt. Csak a drum & base üvöltött tovább az autóban, amíg néhány pillanattal később észbe kapva ki nem kapcsolta. Ekkor már hallotta a sikoltozást is.
A három férfi rángatta és ütötte a fiatal nőt, aki néha a földre is került, de felrántották, és folytatták. Mozdulataikból úgy tűnt, nem először csinálnak ilyet, szokva vannak az erőszakhoz.
Miklós öntudatlan mozdulattal nyúlt hátra, és húzta ki a viperát az anyósülés alól. A feleségétől kapta néhány éve szülinapjára. Már több, mint egy évtizede járt eskrimázni, ami egy főleg kés- és botharcot tartalmazó fülöp-szigeteki küzdősport, ezért is volt jó ajándék a fegyver. Persze soha nem használta, edzésen kívül életében nem verekedett, még gyerekként se. A viperát persze kipróbálta már, az erdőben néhány vastag fa törzse bánta, ahogy gyakorolta rajtuk a különböző technikákat.
Nézte a jelenetet, látta, hogy a lánynak segítségre van szüksége, de habozott. Egyelőre még nem félt, egyszerűen csak az erőszak koncepciója volt nagyon idegen neki. Végül azonban kiszállt. Nem sietett, még arra is volt érkezése, hogy bekapcsolja az elakadásjelzőt. Nagyon óvatosan becsukta az autó ajtaját, és megindult a társaság felé. Az a néhány járókelő, aki az utcán volt, igyekezett nem tudomást venni a jelenetről, nemhogy a vasat nem látták a kezében, de valószínűleg még őt sem.
Meglendítette a csuklóját, és elképedt, hogy nem jön az a kielégítő érzés, ahogy kinyílik a vipera. Eszébe jutott, hogy van egy biztonsági zár az eszközön, amit nem pöccintett arrébb. Most megtette, és az újbóli próbálkozás után ott volt a markában a hatvancentis acélrúd. Meggyorsította lépteit.
Izgult, hogy használhatja végre a viperáját, hogy végre élesben is kipróbálhatja, amit edzésen annyit gyakorolt. Ebben a pillanatban viszont a félelem is megérkezett: úristen, ezek hárman vannak, ő meg egyedül, nagyon nem jók az arányok. De már nem fordulhatott vissza, nem tudott volna együtt élni a tudattal, hogy megfutamodott.
Nem vették észre, ahogy közeledik, és miközben arra gondolt, hogy a filmekben ilyenkor valami nagyon kemény szöveggel hívná fel magára a figyelmet a hős, meglendítette a botot, és a legközelebbi férfit gerincen vágta.
Nem volt elég nagy az ütés, egyszerűen visszafogta a kezét az, hogy még életében nem támadott senkire. Felismerte a hibáját, és ahogy visszahúzta a viperát, visszakézből arcon találta a másodikat, ezúttal azonban úgy, ahogy kell, csípőből indítva az ütést, elforgatva a sarkát. Ez hatott is, a férfi egy hang nélkül összecsuklott.
Most már figyelt rá a másik kettő. A lány megérezve a lehetőséget, botladozva azonnal futásnak eredt. Egy végtelenül hosszúnak tűnő töredékmásodpercre Miklós leállt, felmérte a helyzetet, de nem akart esélyt adni a másik kettőnek, hogy összeszedjék magukat, azonnal támadott. Oldalra kilépett, hogy egyik ellenfele takarja a másikat, ne tudjanak egyszerre hozzáférni, és egy gyors X-et suhintott, aminek egyik szárával eltalálta a felé mozduló támadót. Újabb apró lépéssel tette bele a teste erejét a következő mozdulatba, és a viperával hasba szúrta a férfit, majd felfelé rántva a fegyverét az állát, lefelé pedig a vállát találta el. Hallotta a kulcscsont reccsenését, és ez elégedettséggel töltötte el.
Üres volt belül, flow-ban volt, tudta, mit csinál, mit kell tennie, de nem gondolta túl. Hagyta, hogy a beégett mozdulatok, a rengeteg puhabotos harc tapasztalata irányítsa a testét. Az egyetlen megmaradt ellenfele – az, akire az első ütést mérte – egy pillangókést pörgetett meg a kezében, de nem volt ideje már rendesen ráfogni a markolatra, mert ezúttal Miklós nem erősen, csak a csuklójából indított csapással kiütötte a kezéből, egyszersmind valószínűleg egy-két ujját is eltörte. A következő ütésekre megint rálépett, egy újabb X következett, kétszer is eltalálta vele a másik testét.
Mindhárman a földön feküdtek. Miklós első gondolata az volt, hogy milyen igaza volt az instruktorának, éles helyzetben nem a nagyon szofisztikált technikák, hanem a legegyszerűbbek jönnek elő.
Körülnézett, a nő nem volt már sehol, ahogy mást se látott a közben sűrűvé váló zivatarban. Egyszerre érzett szégyent, büszkeséget és némi hányingert, amit az adrenalin távozásának tudott be. Nem akarta megvárni, amíg a másik három feltápászkodik, ha tud, és nem akart rendőrségi hercehurcát sem. Az autójához sietett, és nagyon óvatosan vezetve hazahajtott. Nem gondolt semmire, az elméjében megmaradt a csend. Csak amikor már beállt a garázsba, regisztrálta, hogy menet közben újra bekapcsolhatta a hifit, mert megint szólt a zene.
Felment a lakásba, ahol először nem értette, hogy ilyen későn este miért nincs senki, aztán eszébe jutott, hogy felesége meglátogatta a nagyszülőket a gyerekekkel. Az órájára nézett, látta, hogy hamarosan hazaérnek. Kicsit téblábolt szerencsétlenül, kiment a konyhába, aztán a nappaliba, majd mintegy álomból ébredve belépett a fürdőszobába, és megmosta a kezét meg az arcát. Csak most tudatosult benne, hogy ruhája csurom víz lett az esőtől, úgyhogy átöltözött. Utána leült a kanapéra, és sírni kezdett. Azt mondta magának, biztos most távozik a stressz, de közben egyre inkább bűntudatot is érzett.
De akkor is! Jót tett! Ugye? Ugye?
Ekkor merült fel benne először, hogy nem ismerte a történetet, nem tudja, mi történt, nincs lehetősége felmérni, hogy az a három azt kapta-e, amit megérdemelt – és ettől furcsán lecsendesett a fejében újraindult zsibongás. Egyszerűen csak használta a technikákat, amiket már tizennégy éve gyakorolt, és jól használta. A többi csak zaj. Hideg lett, fókuszált és nyugodt. Mint egy vipera.
Hazai András 1980-ban született Budapesten, jelenleg Remeteszőlősön él.
