Maros András
Pisti és Verne
Nem konkrét novellák vagy regények elolvasása, sokkal inkább egy irdatlan nyár eleji zápor hozta meg a kedvem az íráshoz. Tócsákban állt a víz az udvaron, nem lehetett focizni, a szobajátékok meg már nem kötöttek le – gombfocicsapatomból két kulcsjátékos vonult vissza (az ágy alá, méterrúddal is elérhetetlen távolságba); a gyilkosos-nyomozós szerepjáték meg már vontatottá, kiszámíthatóvá vált. Előszedtem egy üres vonalas füzetet, és írni kezdtem, azzal a titkolt szándékkal, hogy műveimmel magamhoz csábítom az 5.a osztálynak azt az olvasórétegét, melyet Pisti nevű pad- és osztálytársam tartott bűvöletben folytatásos sci-fi képregényeivel. Na, jó, nem csak Pisti, Jules Verne is befolyásolt valamennyire; egy példányban megjelenő munkáim igencsak emlékeztettek a francia szerző regényeire, különösen a kedvencemmel, A rejtelmes szigettel mutattak rokonságot. Aztán megszületett az Elmarad a kártyaparti a temetőben c. novellám, ez igazi áttörést hozott, úgy éreztem, az Elmarad…-dal végleg leráztam magamról a Verne-hatást, és sikerült saját (tizenkét éves) hangomon megszólalnom.
Aztán rövidke szünet következett. Úgy tizennyolc év. Majd újságírással kezdtem próbálkozni, de hogy a cikkeket szórakoztatóbbá tegyem, hagytam, hogy a tények közé fikciós elemek szövődjenek, melyek aztán pimaszul, engedély nélkül előrébb és előrébb tolultak, mígnem végleg „ellopták a show-t”: így lett vége igen rövid újságírói karrieremnek, így születtek meg első publikált novelláim. Jolsvai Andrásnak mutogattam meg őket először, a mai napig ő az első olvasóm és tanácsadóm, és első számú biztatóm és jó barátom (ez nem volt a kérdés része, tudom).
Hogy ki mindenki hat(ott) rám? Hosszú lenne felsorolni. (Vagy inkább: lehetetlen.) Könyvcímeket gondolkodás nélkül tudnék mondani – a sor eleje a Don Quijote és A Pickwick Klub –, azonban ha tényleg meg kéne írnom a „rám hatást gyakorló írók” listáját (és elvárás lenne, hogy a lista végére is érjek), alighanem a huszadik századi amerikai prózaírók nyernék az összetett pontversenyt (Vonnegut a csapatkapitány). És az is csaknem biztosra vehető, hogy e – soha el nem készülő – jegyzék összesítése végén az orosz válogatott szerezné meg az ezüstöt, főként Gogolnak és Csehovnak köszönhetően. És persze magyarok is lennének az élbolyban: Molnár Ferenc mindenképp, későbbről Bólya Péter, Hajnóczy Péter, Kardos G. György. (Na, csak belementem, felsorolás lett belőle! Jókora hülyeség volt, máris hiányoznak fontos nevek… mindegy, ez már így marad, viszont itt most leállok.)
