Kabai Lóránt
Nem hull a hó,
de persze nem is vagyunk Na’Conxypánban, csak nagy ritkán, már ha, álomirányba haladtunkban szabad kicsit kinézni az ablakon át a tájra, melyen épp hogy átsuhanunk, konkrétan egy másik pokol felé, jegyünk rendszerint retúr, de nem feltétlenül találunk nagy, valódi különbségeket a két hely között; ha innen nézzük (és nem is érdemes máshonnan nézni), akárhonnan jövünk (jöhetünk több irányból is), a vége ugyanaz; a költő világokat akar mozgatni: holló röptét megállítani, kiscsikót térdreesésig meghatni, vizeket, napot-holdat megszelídíteni, fügefát gyöngykönnyekre ragadtatni, és szavamra, olykor bizony sikerül is, de nyilvánvaló, hogy nem maradhat büntetlen a világrendbe való beavatkozás, a bevégzett dolgokért jutalmat kapsz, még szerelmes is lehetsz, majd elevenen megnyúznak a már nem keresztbe font karú, dühös istenek, csak gúnyolódnak, állítva: legyőzheted most a halált, akár kedvesed halálát is, ha megbízol benne (és nem nézel vissza, tényleg követ-e), de szemfényvesztés ez is, üres hazugság; Orpheus sem fordult meg, csak muzsikája szakadt darabokra (azóta is pusztán a versek nyomait olvashatjuk); hogy is nézne ki, ha egy halandó világokat mozgathatna, legyen elég a költőnek, ha az álom vackait mossa, szava nem lehet világrengető, hiába a nagyravágyás, olykor meg annak örülne a legjobban, ha szavak nélkül fejezhetné ki a gondolatot (különös beismerés ez); de a beszédet a másik mindig másképp érti, többé nem kerülhet szóba semmilyen jövő idő, a nyárnak vége van, a télnek még nincs jelen; a költő örüljön vagy tagadja le ökle rángását (és annak alakmását), amikor végre belátja: felesleges (mert értelmetlen és hatástalan) megszólalnia, semmit nem tesz igazából, hullhat a hó is most már akár, állunk csak a nagy ellenféllel szemtől szemben, ahogy soha; két túlvilág, két pokol mered egymásra.
Kormos István
Orpheus panasza
amikor muzsikába kezdtem röptében a holló megállt
csengős nyakát bolondul rázva térdreesett a kiscsikó
a vizek hozzám kezesedtek nap hold örvendve hozzám futtak
ikrás gyöngyöt sírt gyönyörében az elhagyatott fügefa
valahol dühös istenek hallgattak keresztbefont karral
lábuknál Eurydike lökdösték röhögve utánam
fülem sírással volt teli szívem vasszeggel volt teli
szemem sós könnyel volt teli öklöm rángását letagadtam
nem fordultam meg! nem igaz! szétrúgott muzsikámra mondom!
