Erdész Ádám
Fiumei forgószínpad
Aligha kétséges, hogy Fiume a magyar történeti emlékezet kitüntetett helyszíne. Az viszont valószínű, hogy a „Szent István koronájának legszebb gyöngyeként” emlegetett város változatos múltjának eseményei elhalványultak, sőt kikoptak az emlékezetből. Maradtak a legendák és az időtálló irodalmi szövegek. Bennük olyan hangulatok, amelyeket talán Szabó Lőrinc fogalmazott meg legszebben: „»Fiume«, mondta apám, »Fiume! / Jövőre megnézzük!«... Bűvös zene / indult értem: ott vár a Parttalan, / ott, ott kezdődik, ami nincs, de van, / ott a tenger, a Létező Csoda”. „Ami nincs, de van” – a lehető legpontosabb fogalmazás, így él tovább Fiume emléke. Talán az utóbbi évtizedben változott valami, az elmúlt években sorra jelentek meg a Fiuméről szóló új könyvek. A kikötőváros történetének kutatói között Ordasi Ágnes a legszorgalmasabb, a mögöttünk lévő tíz évben tucatnyi írást publikált Fiume történetéről. Köztük az utolsó magyar kormányzóhelyettes, Egan Lajos impériumváltásról szóló naplóját is.
Ordasi Ágnes 2023-ban a Társadalom és állam kapcsolata Fiumében a dualizmus korában című, több mint 600 oldalas vaskos könyvében összefoglalta kutatásait. Az alcím pontosítja és szűkíti a tematikát: A magyar állami hatalomgyakorlás lehetőségei, eszközei és korlátai Fiumében. Azaz a szerző nem a kikötőváros politika-, gazdaság- és társadalomtörténetét kívánta feltárni, hanem arra a kérdésre kereste a választ, hogy egy, az ország törzsterületétől távol eső, egészen speciális jogi helyzetű, nemzetiségi többségű városban hogy működtek a magyar állam szervei? Hogyan zajlott a nemzetépítés és a modernizáció, miként alakult az állami és a helyi elit kapcsolata, hol húzódtak a törésvonalak? A vizsgált területek nem korlátozódnak a közigazgatásra, a politikumra, hanem kiterjednek a mindennapi élet színtereire: például az oktatásra, az egyesületi életre, a szimbolikus politika mezőire, például a közterületek névadására. Ráadásul a színes történeti palettáról nem statikus képeket, lineáris elbeszélést kapunk, hanem sokféle politika- és társadalomformáló erő együttes működését láthatjuk. Erősödő, gyengülő dinamikákat, egyszerre zajló ellentétes politikai folyamatokat. Az országos politikai és a lokális társadalmi keret eleve adva van, de Ordasi Ágnes fiumei történeteit az Osztrák–Magyar Monarchia birodalmi és a Földközi-tenger nemzetközi viszonyrendszerében is értelmezte. Igazán ambiciózus vállalkozásról van szó: egy többféle erőtér hatása alatt élő, színes világban zajló mozgások hosszú távú bemutatásáról.
Fiume különleges volta először is közjogi helyzetéből fakadt. A kikötőváros fejlesztése a 18. század elején indult meg, mikor is III. Károly vámmentes szabad kikötővé tette. A tengermellék kínálta gazdasági lehetőségek kiaknázását szorgalmazó Bécs az infrastruktúra és az intézményhálózat fejlesztésével erősítette a várost. Több, a könyvben részletezett reform után Mária Terézia 1776-ban Fiumét magyar közigazgatás alá helyezte, de a város nem vált a Magyar Királyság részévé, hanem a Magyar Királyság Szent Koronájához csatolt „különálló test”-nek nyilváníttatott. A közjogi finomságoknál fontosabb volt, hogy a város folyamatosan a horvát területi aspirációk célpontja maradt. A zágrábi remények az 1848/49-es szabadságharc bukása után váltak valóra, amikor Fiume horvát igazgatás alá került. A korábbi status quo csak az 1868-as magyar–horvát kiegyezés után állott helyre, de ez a megállapodás korántsem vetett véget a Fiume körüli feszültségeknek, amelyek a Monarchia nyugalmát és a birodalom kereskedelmi érdekeit egyaránt veszélyeztették. Mint annyi válsághelyzetben, az uralkodó személyes beavatkozása hozta meg az ideiglenes, de ötven évig működő megoldást. A király 1870 júliusában kihirdetett „fiumei provizóriuma” egyebek mellett rendelkezett arról, hogy Fiume városa, ideiglenes jelleggel magyar közigazgatás alá kerüljön. Élére a magyar miniszterelnök ellenjegyzésével kormányzót nevezett ki. A magyar királyi kormányzó az újonnan felállított Tengerészeti Hatóság elnöki posztját is betöltötte, így hatásköre kiterjedt a város közigazgatásán túl az egész horvát–magyar tengermellék tengerészeti és gazdasági ügyeire. A hangsúlyozottan ideiglenes rendezés csak kereteket adott, sok fontos kérdést nem szabályozott. Ordasi Ágnes könyvének egyik központi kérdése, hogy az uralkodó által kijelölt kereteket a történet fő- és mellékszereplői miként töltötték meg tartalommal.
Fiumét különlegessé tette a helyi társadalom összetétele is. A kikötőváros dualizmus kori súlyának növekedését jelzi a népesség számának rendkívüli gyarapodása. 1869-ben mintegy 18 000 lakosa volt a településnek, 1910-ben már 50 000. 1910-ben a lakosság 49%-a volt olasz, 26%-a horvát, 13%-a pedig magyar. Mellettük szlovének, németek, szerbek és más nációk képviselői éltek itt. Ordasi Ágnes ismerteti a változásokat, a vallási megoszlást és azt, hogy a korszakban milyen mozgások zajlottak a politikaformálásban különösen fontos szerepet játszó helyi elit soraiban. Rendkívül érdekesek azok a társadalomtörténetirészletek, amelyekben a szerző bemutatja, hogy a globalizálódó gazdasági viszonyok között felbukkanó új nagyvállalkozók házasságaik révén hogyan találkoznak a hagyományos patrícius világgal.
Ordasi Ágnes
Alapos elemzést kapunk arról, hogy a magyar politika alakítói miként értékelték ezt a bonyolult, soktényezős helyzetet. A meghatározó politikusok, Deák Ferenctől kezdve, inkább lehetőséget láttak a provizóriumban. Lehetőséget arra, hogy Magyarország gazdaságának szolgálatába állítsanak egy adriai tengeri kikötőt, hogy Fiumét Magyarország Hamburgjává fejlesszék. Gyakorlatiasabban: hogy a magyar állam az általános modernizációs folyamatba bekapcsolja a kikötővárost, és annak egyik motorjává tegye. Lehetőséget láttak a nemzetépítésre, a város társadalmának magyarosítására, a magyar közigazgatásba való szorosabb beépítésére is. Természetesen voltak, akik a provizóriumot korlátnak tartották, a helyzet kialakulása és fennmaradása miatt az éppen regnáló kormányt ostorozták, annak gyengeségét emlegetve. A szerző e téren is a különböző politikai erők egymásra hatásának bemutatására, a dinamikus változások megragadására helyezte a hangsúlyt.
Ordasi Ágnes a vázolt keretben vizsgálta a Kormányzóság, a Tengerészeti Hatóság működését, a vezető intézményekkel kapcsolatos közigazgatási szervezetek sajátosságait és az igazgatási struktúra társadalomformáló szerepét. Az derül ki, hogy az 1870-ben bevezetett ideiglenes rendezés a kisebb-nagyobb változások közepette is szilárd status quót teremtett. A kulcs a magyar kormányzat és a fiumei olasz nyelvű elit együttműködése volt. A Kormányzóság és a hozzá kapcsolódó szervezetek hivatali nyelve magyar volt, de a város 50+6 fős képviselő-testülete – a Rappresentanza – az olasz nyelvet használta. Utóbbi élén állt a podesta, vagyis a polgármester. Míg a kormány a magyar állam jelenlétének kiterjesztésén dolgozott, a podesta és a képviselő-testület féltékenyen és szívósan óvta a város évszázadok alatt megszerzett autonómiáját. A változó erőtérben mutatja meg a szerző a közigazgatás társadalomformáló lépéseit, az országos és a helyi politika színterein folyó taktikai küzdelmet és a nyílt összecsapásokat. Újra és újra forognak a látószögek: követhetjük, hogy az éppen hivatalban lévő kormányzó a hazai nagypolitika csataterein milyen kormányzati, parlamenti elvárásoknak kellett, hogy eleget tegyen, s párhuzamosan milyen támadások ellen kellett védekeznie. Ugyanekkor láthatjuk ugyanezt a kormányzót a városi politika fórumain egyezkedni, vagy éppen erősködni. De nemcsak az intézményi oldalt vizsgálta Ordasi Ágnes, remekül megírt társadalomtörténeti fejezetekben bemutatja a kormányzók, a kormányzóhelyettesek, a podesták sorát. Származásukat, iskoláztatásukat, házasságaik révén kialakított személyes kapcsolataikat. Megismerjük a többes lojalitás működését, amikor egy fiumei egyszerre igyekezett megfelelni a birodalom, a dinasztia, Magyarország és a városi közösség elvárásainak. Nyugodtabb időszakokban ez egész jól ment, s a később történtek fényében akár „boldog békeidőknek” is tűnhettek ezek az évtizedek. Amíg a birodalmat szét nem törték a különféle nemzeti törekvések, a helyi színterek együttműködést választó szereplői egész tűrhető világot teremthettek maguknak.
A hatalmas és jól rendezett információmennyiséget elénk táró könyvről módszertani szempontból is szólnunk kell. Ordasi Ágnes a maga által kitűzött tematikát nem a nemzeti narratíva hagyományosnak mondható kereteibe illesztette. A magyar mellett olasz és horvát forrásokkal dolgozott, a felhasznált irodalom még szélesebb. A nem csupán a magyar, hanem a nemzetközi háttérbe állított sokszínű Fiumét láthatjuk. A tárgyalt témakörök rendszerint teoretikus kontextusba is be vannak ágyazva. Például, amikor a Fiume tágabb földrajzi környezetéről, a Földközi-tenger medencéjéről esik szó, mások mellett utal Fernand Braudel és Predrag Matvejević Adriaticum értelmezésére. Braudel ismert teóriája szerint az Adria térsége földrajzilag, gazdaságilag, kulturálisan homogén terület. Ezzel szemben Matvejević értelmezése szerint a 20. századra az Adriaticum egysége széttöredezett. A munka doktori disszertációnak készült, Ordasi Ágnes nem akart sok esélyt adni az opponenseknek, így fontos kérdéseknél a teoretikus hátteret is megkapjuk, de ez inkább javára válik a monográfiának. Ugyancsak nagyon fontos, hogy a szerző a látószögek, a léptékek váltogatásával a folyamatos változások megragadásával kísérletezett, mégpedig úgy, hogy ezeknek a mozgásoknak a dinamikáját is megmutassa. A politikai átrendeződéseket, az eliten belüli társadalmi mozgásokat és azok tükröződéseit rekonstruáló elemzések között rendszeresen találunk hosszabb idézeteket. Ezek jellegzetes korabeli narratívák Fiume helyzetéről. Olvashatjuk a viszonyokat belülről ismerő Fest Aladár leveleit, a kormánytól sokkal határozottabb magyarosítást váró publicista és fiumei podesta sorait. Ezek a szövegek újabb értelmezési mezőket nyitnak meg az olvasó előtt. Szóval, a fentebb ambiciózusnak minősített vállalkozást siker koronázza: a történész elénk tárta Fiume történetének egyik folyton változó színes korszakát, mégpedig jó stílusban megírt érdekes szövegként. Említenünk kell azt is, hogy a monográfiához terjedelmes adattár kapcsolódik, amely demográfiai adatokat, tisztségnévsorokat, fontos dokumentumokat tár az érdeklődő elé.
A monográfia is, a történet is az első világháborút követő impériumváltással zárul. Fiume 1921-ben szabadállam lett, majd 1924-ben Olaszország annektálta. Mussolini Olaszországában a város elveszítette évszázadok alatt szerzett és oly gondosan őrzött kiváltságait, s egyike lett a provinciális olasz kikötőknek, De tudjuk, nem ez volt az utolsó fordulat, 1945-ben jugoszláv partizánok vonultak be a városba, amelynek olasz lakói vándorbotot vettek a kezükbe. A magyar és olasz múlt fontos színtere Rijekává változott, ahol amolyan nosztalgiaféleként az elmúlt években újra figyelmet kapott a fiumei autonómia korszaka.
Ordasi Ágnes munkája a kis példányszámú Doktori disszertációk a Magyar Nemzeti Levéltárból című sorozatban jelent meg, de párhuzamosan digitálisan is hozzáférhetővé vált. A bibliográfiai adatok közé beszúrom a linket is, hátha valakinek kedve támad egy kis fiumei kalandozásra.
Ordasi Ágnes: Társadalom és állam kapcsolata Fiumében a dualizmus korában – A magyar állami hatalomgyakorlás lehetőségei, eszközei és korlátai Fiumében. Budapest, MNL, 2023.
https://szakkonyvtar.natarch.hu/T%C3%A1rsadalom_%C3%A9s_%C3%A1llam_kapcsolata_Fium%C3%A9ben_MNL_dok tori_sorozat_4_e-k%C3%B6nyv.pdf
