Jászberényi Sándor
Wonderful life
„Here I go out to sea again”
1.
Black halott.
Ez jutott az eszembe, amikor a zenekar játszani kezdte a Wonderful Life című dalt.
Nagyot kortyoltam a gin-tonikból.
Megborzongtam, ahogyan a jég a fogamhoz koccant. Ugyanazt a hideget éreztem az ínyemen, mint a lelkemben.
Egyébként balzsamos éjszaka volt.
A csillagok persze nem látszottak a város fényeitől, de az Iránból indított rakéták pompásan bevilágították az égboltot.
„No need to run and hide. It′s a wonderful, wonderful life.” – énekelték kórusban a frontemberrel a tánctéren a vendégek.
Néhányan fényképeztek, de senki sem foglalkozott különösebben a dologgal. Nem Libanont lőtték.
Balzsamos nyárvégi éjszaka volt Bejrútban, én pedig a házigazdám fogadásán álltam egy tetőteraszon Hamrában.
Nem sok kedvem volt, de roppant udvariatlan lett volna nemet mondanom. Henrik partijai legendásak voltak a Bejrútban élő külföldiek körében. Az egész nemzetközi sajtó képviseltette magát, és természetesen a libanoni elit is.
Öregnek és végtelenül fáradtnak éreztem magam, miközben a terasz korlátjának dőlve kivégeztem a negyedik italomat.
Hosszú napom volt.
Reggel nyolckor érkeztem az országba, elfoglaltam a szállásom, kihallgatott és akkreditált a Hezbollah, végigtudósítottam az izraeliek által kilőtt Fuád Shukr temetését, és cikket írtam a tömegtüntetésről.
A németre kétségtelenül nagy hatással volt, hogy kevesebb, mint tizenkét óra alatt futottam be mindezt.
Aludni szerettem volna, Henrik azonban ragaszkodott a jelenlétemhez. Mire visszakavarogtam Dahíjából a lakásába, a parti már vagy két órája tartott.
A tízemeletes ház valamikor a hatvanas években épült. A kétszáz négyzetméteres lakásnak, amit Henrik bérelt, páncélozott ajtaja volt. A Palesztin Felszabadítási Szervezet irodája lehetett korábban, legalábbis a házigazdám azzal viccelt, hogy ne lepődjek meg, ha éjfélkor Jasszer Arafat szellemét látom a nappaliban keringeni.
Negyedórán keresztül szarakodtam, mire be tudtam zárni az ajtót. Természetesen semmire sem emlékeztem már Henrik reggeli bemutatójából, hogy melyik gombot kell lenyomva tartani, miközben elfordítom a kulcsot. A sokadik nekifutásra sikerült.
Sokan voltak a fogadáson. A teraszra nyíló ajtó mellett műanyag asztalok álltak a csillagmintás cementlapokon, körülöttük élénk beszélgetés folyt. Egy négytagú libanoni zenekar örökzöldeket játszott a sarokban.
Elindultam, hogy keverjek magamnak egy italt, közben szemügyre vettem a társaságot. Harmincan lehettek, főleg nyugatiak, néhány libanoni.
Egy fiatal nő állt a társaság középpontjában. A húszas évei elején járt, vállig érő szőke haja volt. Farmert és pólót viselt, az ajkain visszafogott rúzs. Nem volt semmi kihívó benne, mégis minden férfi szeme csillogott, ahogyan hallgatta. Olyan volt, mint a Nap egy galaxis közepén: mindenki a belőle sugárzó fény körül keringett. A fiatalság és a meggyőződés táplálta a benne lobogó lángokat, a terasz túloldalán is éreztem a melegét.
„Amit a gyarmatosító náci Izrael művel, az népirtás” – mondta a nő. A társaság tagjai bólogattak.
„A világ már látja ezt, a munkásosztály már kint van az utcákon. Győzni fog az igazság! A folyótól a tengerig felszabadul Palesztina!”
Henrik észrevett. Felállt az asztaltól, és odajött hozzám.
„Csakhogy itt vagy.”
„Bocsánat, nehezen tudtam bezárni az ajtót.”
„Ezért kell támogatni a palesztin ellenállást. A társadalmi igazságosság nevében” – mondta a nő az asztalnál. Néhányan tapsoltak.
„Ő Kat. Kommunista aktivista, Hamburgból. A kurdokkal volt Szíriában.”
„Új generációs Vörös Hadsereg Frakció?”
„Valami olyasmi. A Palesztin Kommunista Párt üdvöskéje. Eladta a lakását, és a pénzt elutalta nekik. Az ügyért él. Semmi pénze nincs. A PFN shatillai irodájában alszik, a palesztinok etetik.”
„Őrültnek tűnik.”
„Őrült és vad.”
„Olyan, mint egy korai Lana Del Rey szám.”
„Vagy a fiatal Leila Khalid.”
„Szóval repülőgépeket fog eltéríteni?”
„Kinézem belőle. Bemutassalak?”
„Feltétlenül.”
Odamentünk az asztalhoz, és leültünk.
„Ha véget ér az izraeli gyarmatosítás, és a palesztin nép kivívja az önrendelkezést, ugyanolyan forradalom fog történni, mint a rozsavai kurdoknál. Megszűnnek a nemek közti különbségek, és eljön a társadalmi igazságosság.”
Láthatta az arckifejezésemet, mert megállt a beszédében, és rám nézett. A szemei szikráztak, mint egy napkitörés.
„Nem ért egyet velem? Nem gondolja, hogy Izraelnek azonnal be kell fejeznie a népirtást?”
„De. Ezzel egyetértek” – feleltem.
„Akkor?”
„Kicsit szkeptikus vagyok a társadalmi igazságossággal kapcsolatban. Nem látom magam előtt, ahogyan a dzsihadisták a nők egyenjogúságáért kampányolnának.”
„Ez cionista propaganda.”
Henrik közbevágott.
„Sok mindent lehet Marosra mondani, de azt nem, hogy izraeli propagandista. Egy nap alatt akkreditálta a Hezbollah, elmehetett Fuád Shukr temetésére. Ismerek olyan kollégát, aki évek óta él Bejrútban, és nem tudta ezt befutni.”
„Szóval nem propagandista?”
„Nem. Egyszerűen nem hiszek az emberiségben” – feleltem.
„Akkor miben hisz?”
Hallgattam.
„Nem hisz semmiben. Az ilyen cinikusok miatt tart itt a világ, hogy élőben nézi végig egy nép kiirtását.”
„Pláne, hogy én közvetítem.”
Keserű lett a számban a nyál.
„Ha megbocsát, most megyek, és szerzek magamnak egy italt. Addig kérem, ne váltsa meg a világot” – mondtam, felálltam, és megsemmisülve az italpulthoz vonszoltam magam.
2.
„Igaza van a nőnek, tényleg nem hiszek semmiben” – gondoltam.
Nem tudok lelkesedni semmiért. Az első kérdésem bárkivel kapcsolatban, hogy mit akar tőlem. Hideg vagyok és számító. Végigfutott a hideg veríték a gerincemen, amikor rájöttem, hogy valószínűleg a húszéves énem pont ugyanígy undorodna tőlem, mint ez a húszéves nő.
Az embernek nem tűnik fel, hogy kikeményedik harminc felett. Észre sem veszi, hogy elárulta azt a szenvedélyes, nemes és bátor fiatal embert, aki valaha volt. Nem is emlékszik rá nagyon, kivéve, ha emlékeztetik. Ettől rosszkedvem lett.
Pontosan tudtam, hogy a palesztinok veszíteni fognak. Az életben maradókat majd átlökik Egyiptomba, Izrael meg bevonul a Gázai övezetbe, és üdülőket épít a halottak csontjain, a világ meg szó nélkül nézi végig.
Mégis bármit megadtam volna, hogy hinni tudjak az ellenkezőjében.
Hová tűnt az idealizmusom, az emberiségbe vetett hitem? Mi történt velem?
Az idő. Az történt.
Ha a legrosszabbat feltételezed az emberekről, hellyel-közel pontosan meg tudsz jósolni bármit. Ez pedig igaz a politikára, de a legelemibb társas kapcsolatokra is. Mire negyvenöt leszel, minden reményt feladsz. Ez önvédelem. Ha nem remélsz, nem is csalódsz.
Ha elég sokáig élsz, szükségszerűen ki fogsz égni.
Az ember lelkének életciklusa tulajdonképpen teljes egészében megfeleltethető a csillagokénak. Megszületsz, elindul benned a fúzió. A hidrogén héliummá alakul, ez iszonyatos hővel és fénnyel jár. Beragyogod a világűrt, felmelegíted a körötted keringő bolygókat. Egy idő után azonban fogyni kezd a hidrogén. A belső mag összehúzódik, a külső rétegek kitágulnak – vörös óriássá alakulsz. Mondhatnánk úgy is, hogy falakat emelsz magad köré, hogy védd, ami maradt. A végére teljesen elfogy az üzemanyag. Fehéren izzó törpe leszel, a fúzió emléke. Aztán az sem.
A csillagoknak ehhez évmilliárdokra van szüksége, az ember azonban simán be tudja futni húsz-huszonöt év alatt.
Nem is jut eszedbe, ha nem emlékeztet rá valaki más lángolása.
Végignéztem a vendégeken, és megállapítottam, hogy egy, legfeljebb két ember lehet nálam idősebb. A társaság közepén pedig ott ragyogott ez a huszonéves, kommunista, Kat nevű Nap. Bármit megadtam volna, hogy újra érezzem annak a tűznek a melegét, ami ebben a kislányban ég. Végül a zenekar játszani kezdte a Wonderful Life-ot.
„Look at me standing
Here on my own again
Up straight in the sunshine”
Az első versszak végére majdnem elbőgtem magam.
3.
Hajnali kettőkor feladtam, hogy aludjak, és kimentem pisálni.
Amikor kinyitottam a mosdó ajtaját, Kattal találtam szembe magam. Anyaszült meztelenül állt a tükör előtt, és a haját törölgette.
„Elnézést, nem tudtam, hogy foglalt.”
„Gyere nyugodtan, engem nem zavar.”
„Annyira nem sürgős” – mondtam, és rávágtam az ajtót.
A konyhai csapban elintéztem a dolgomat, majd kiültem a teraszra cigarettázni a növények közé. Az járt a fejemben, hogy az űrben sodródó hideg kődarab vagyok. Nincs bennem semmi élet. Soha senki sem fogja tudni, hogy volt, hiszen én sem nagyon emlékszem rá. Hamarosan elhagyom a galaxist.
Nem tudtam sokáig sajnálni magam.
„Szerintem kezdjük elölről” – rángatott ki a fejemből a nő hangja. Az asztal mellett állt két sörrel a kezében. Az egyiket letette elém. Nem volt már teljesen meztelen, időközben felvett egy bugyit. Formás kis mellei fehéren ragyogtak a félhomályban.
„Kat vagyok.”
„Daniel.”
Mosolygott, miközben leült. Barna szemei égették a bőröm. Próbáltam nem bámulni a meztelenségét, de nem ment. A fejemben hallottam a huszonéves önmagamat: „A vén szar itt nyáladzik egy lányra, aki a gyereke lehetne. Kevés ennél undorítóbb dolgot tudok elképzelni.”
A nő oldalán arab tetoválás futott. El tudtam olvasni, amikor koccintottunk a sörrel.
MI VAGYUNK A FORRADALOM
„Kanafani?” – kérdeztem.
Nem sokat olvastam Ghasam Kanafanitól, de ezt a mondását ismertem. Minden palesztin menekülttáborban olvasható valamelyik házfalon. A Moszad gyilkolta meg, mint minden palesztin értelmiségit. Pokolgépet rejtettek a kocsijába Bejrútban.
„Igen” – válaszolta Kat, és mosolygott. „Megváltoztatta az életemet, amikor olvastam.”
Hallgattunk.
„Őszintén szólva inkább számítottam arra, hogy Arafat szellemébe futok bele, mint beléd.” Próbáltam témát találni, és nem bámulni a mellét.
„Henrik mondta, hogy aludjak itt. Késő van, és fel kellene keltenem az irodavezetőt Shatillában, hogy beengedjen.”
„Te és Henrik?”
„Dehogy. Henriket nem érdeklik a nők. Egyébként mit számítana, ha igen?”
„Semmit. Nem tudom, miért kérdeztem.”
„Én igen. Működésbe léptek az ösztöneid. Egy nő csak valakié lehet a patriarchális hüllőagyad szerint.”
„Sajnálom.”
„A nőknek is nehéz feldolgozni, nem csak a férfiaknak. Arra vagyunk kódolva, hogy személyeknek, és ne eszméknek adjuk oda magunkat. Én a forradalomé vagyok.”
„Roppant magányos lehet.”
„Egy pillanatra sem voltam magányos az életemben.”
„Jó neked.”
Hallgattunk.
„Nagyon hamar elmentél a fogadásról. Amikor kerestelek, már nem voltál sehol.”
„Fáradt voltam.”
„Mégis itt ülsz.”
„Nem tudtam aludni.”
„Én sem tudok. Holnap megyünk le a határhoz a menekülttáborba.”
„Pihenned kellene. Az izraeliek lövik a határt. Nem árt észnél lenni, ha odamész.”
„Nem hiszem, hogy tudnék aludni.”
„Elég, ha lefekszel, és behunyod a szemed. Nekem működni szokott.”
„Semmi kedvem sincs behunyt szemmel feküdni kilencig.”
„Akkor mit akarsz csinálni?”
Kat felállt a székből, rátenyerelt az asztalra, és olyan közel hajolt hozzám, hogy éreztem a leheletét.
„Arra gondoltam, hogy baszhatnánk reggelig.”
A sörösüvegek csörömpölve estek le az asztalról, miközben belecsapódtam a Napba.
4.
Kat bőrének szappanszaga volt.
Orgazmus közben a számra tapasztotta a száját, én meg úgy éreztem, hogy felrobban a kezeim között. Próbáltam leszorítani az ágyra, fogtam a nyakát, a csípőjét, hogy irányítsak, de nem ment. A próbálkozásom mindenesetre tetszett neki.
Félhomály volt már, amikor szünetet tartottunk. Csatakosan feküdtünk az ágyban egymás mellett, miközben a Földközi-tengerből kiemelte fejét a Nap.
Minden sejtem azt üvöltötte, hogy élek. A testem lángolt, a lelkem szikrázott, miközben kapkodtam a levegőt.
Értettem már, miért próbálkoznak a középkorú férfiak reménytelenül a fiatal nőknél. Azt gondolják, ha megkapják őket, részesülnek a fiatalságukból és az idealizmusukból, ami tulajdonképpen igaz is.
Úgy éreztem magam, mint egy kő, amit a tűzbe dobtak, és most fehéren izzik a lángoktól.
Remek érzés volt, még akkor is, ha tudtam, elmúlik, amint elválunk egymástól. El is határoztam, hogy soha többé nem csinálok ilyesmit. A hamvak ne álmodozzanak a tűzről.
Felálltam az ágyból, a földön heverő farmerem zsebéből elővettem két szál cigarettát, meggyújtottam őket, az egyiket Katnek adtam, és visszafeküdtem mellé az ágyba. A plafonon lévő repedéseket bámultam, miközben szívtam a cigit.
„Az apád lehetnék.”
„Szerencsére nem vagy az” – mondta Kat, és a mellkasomra tette a kezét.
„Vén kecskének érzem magam.”
„Én basztalak meg téged, nem te engem.”
„De miért engem? Bárkit megbaszhattál volna.”
„Szeretem az idősebb pasikat.”
„Miért?”
„Mert tudnak baszni.”
Mosolygott, a nagy barna szemeiből fény és meleg folyt végig az egész testemen. Elnyomta a csikket az éjjeliszekrényen fekvő hamutartóban.
„Cigiszünetnek vége” – mondta mosolyogva, majd rám ült.
„Tényleg csatlakozni akarsz az ellenálláshoz?” – kérdeztem utána.
„Tényleg.”
„Tudod, hogy nagy eséllyel meg fogsz halni?”
„Tudom.”
„És nem zavar?”
„Előbb-utóbb mindenki meghal.”
„Igen, de nem agyonlövik vagy lerakétázzák.”
„Az én halálomnak legalább lesz értelme.”
„A halálnak nincs értelme.”
„Nincs, ha nem valamiért halsz meg. A legtöbb ember csak úgy meghal.”
Cigarettáztunk és hallgattunk.
„Henrik nagyon jó véleménnyel van rólad” – mondta Kat.
„Igen?”
„Elmondta, hogy az elmúlt húsz évben minden konfliktusban ott voltál a Közel-Keleten.”
„Ez igaz.”
„Sosem érezted úgy, állást kellene foglalnod? Hogy nem elég megírni, mi történik?”
„De igen. Sokszor.”
„Akkor?”
„Mindig gyáva voltam.”
„Legalább nem prédikálsz az újságírás függetlenségéről.”
„Nem.”
„Egyébként meg nyilvánvaló, hogy elfogadnak téged, és jó a kapcsolatod az ellenállással.”
„Ezt miből gondolod?”
„Egy nap alatt akkreditált a Hezbollah.”
„Szerencsém volt.”
„Meg kapcsolataid.”
„A faszt. Tudod, mi történt? Beültem egy taxiba, és odamentem a mecsethez, ahol a temetést tartották. A tér bejáratát mindkét oldalról fegyveresek zárták. Mivel nem voltam akkreditálva, azonnal megállítottak.”
„És mit csináltál?”
„Semmit. Elmondtam, hogy ki vagyok, és hogy aznap érkeztem. Azt mondtam az őröknek, hogy ha nem lehetséges, hogy bemenjek és tudósítsak a temetésről, elmegyek, de ha tudnak segíteni, segítsenek.”
„És?”
„Vártam. Jött egy motoros pasas, fel kellett ülnöm mögé. A Hezbollah sajtóirodájába vitt, ahol kikérdeztek, majd akkreditáltak. A Hezbollah sajtósa megadta a számát, és azt mondta, hogy legközelebb hívjam fel.”
„Ennyi?”
„Igen. Ettől van elájulva mindenki.”
Kat nevetett.
„Ki most a Hezbollah sajtósa?”
„Egy harminc körüli fiatal pasas. Perfekt angol.”
Nem jutott eszembe a neve, ezért felálltam és elővettem a noteszemet a nadrágomból, és megmondtam.
„Aha” – mondta Kat, és kivette a noteszt a kezemből. Felvett egy golyóstollat az éjjeliszekrényről, a tenyerébe írta a szóvivő telefonszámát, majd beleírta a noteszomba:
FORRADALMÁR
Kat2001@protonmail.com
„Ha el akarsz érni” – mondta.
Kimentem a konyhába, és kávét főztem. Már felöltözött, mire visszaértem. A tükör előtt állt, és rúzsozta magát. Mosolygott, amikor észrevette, hogy bámulom.
„Kár lenne érted, ha meghalnál” – mondtam végül.
„A testem így is-úgy is elromlik.”
„Baszni mindenki tud. Azokból van kevés, akik hisznek valamiben.”
„Cuki vagy. De szerintem te is hiszel valamiben.”
„Miben?”
„Nem csinálnád ezt a munkát, ha nem hinnél valamiben.”
„Semmi máshoz nem értek. Időm sincs már újrakezdeni.”
Megszólalt Kat mobilja.
„Megjöttek értem. Látlak még?”
„Holnap megyek vissza Kairóba.”
„Akkor Bejrútban már nem találkozunk.”
Elővettem a tárcámból a névjegyemet, és a kezébe nyomtam.
„Írj rám, ha Egyiptomban jársz.”
„Találkozunk még” – mondta.
„Megígéred?”
„Meg.”
Szájon csókolt, vette a hátizsákját.
Sokáig ültem a félhomályban, miután elment.
Bámultam az éjszaka romjait, a sörösüvegeket a padlón, az összegyűrt és átizzadt lepedőt az ágyon. Végül összetakarítottam. Szikrázott a nyár odakint, remegett a levegő a beton felett.
Az e-mailjeimet böngésztem, közben a Wonderful Life-ot hallgattam végtelenítve. Fáztam.
„A Nap elhagyta Bejrútot” – gondoltam. „Téged meg vár a kihűlés.”
Bár többször eszembe jutott, megálltam, hogy e-mailt írjak neki.
Mégis mit írhatna egy negyvenöt éves öregember egy huszonnégyéves nőnek?
Semmit.
Ahogy nem is remélhet semmit.
5.
Két hónappal később írtam neki, Kairóból.
A Moszad célzott rakétacsapással megölte Haszán Naszrallahot, a Hezbollah vezetőjét. Ezzel nagyjából egy időben pedig bombát telepítettek minden fontosabb Hezbollah-tag pagerébe, ami az arcukba robbant. Sok volt a halott.
Nagyon rossz érzésem volt. Böngésztem a híreket Kat halálhírét keresve, de senki sem írt fiatal német áldozatról.
Annyit írtam neki, remélem, jól van, és hogy sokszor jut eszembe.
Nem válaszolt, ez persze semmit sem jelentett.
Egyébként tényleg sokat gondoltam rá. A hamu emlékezhet így a tűzre.
Az életem visszatért a rendes kerékvágásába. Ismét egy halott és hideg kődarab voltam a világűrben.
Gyakran kaptam azon magam, főleg, amikor egyedül voltam, hogy a bejrúti éjszakára gondolok. Jobb lett volna, ha nem történik meg. Akkor legalább nem tudnám, milyen hidegben élek.
Az idő persze nekem dolgozott, és az emberiség ellen.
A Hezbollah lefejezése után Izrael az amerikaiakkal és a törökökkel megdöntötte az Aszad-rezsimet Szíriában, majd szétrakétázta Iránt.
Az éhen halt és kiálló csontú palesztin gyerekek fényképei a Gázai övezetből elárasztották a nemzetközi sajtót.
Többször voltam lent az egyiptomi határátkelőnél Rafahban. Húsz kilométernyi segélyszállítmány rohadt az út mellett.
Izrael persze tagadta a segélyek szabotálását, és hevesen tiltakozott, amikor a palesztin politikáját népirtásnak neveztük.
A hivatalos álláspont szerint minden nemzetközi jogot betartva jártak el. A sajtót persze nem engedték be az övezetbe tudósítani.
Az egész krízis hozzám tartozott, az egyetlen kiküldött tudósító voltam Kairóban. Gyűlöltem az egészet. Az izraeli propaganda Közép-Európában volt a legkeményebb. Már azért is megkaptad, hogy antiszemita vagy, ha csak a tényeket közölted.
6.
Újra augusztus lett, dögletes, kairói hőség. A háború a Gázai övezetben már két éve tartott.
Dokkiban ültem a lakásomban, amikor csörgött a telefon.
A kormányzati sajtóosztály volt.
„Sajtótájékoztató lesz a béketárgyalásokról. Akarja, hogy akkreditáljuk a Külügyminisztériumba?” – mondta a nő a telefonban.
„Megállapodtak a tűzszünetben?” – kérdeztem.
A háború kitörése óta tárgyalt Izrael a Hamásszal Egyiptom, Katar és az Emirátusok közvetítésével. Egy rövid tűzszüneten kívül nem sikerült megállapodni semmiben.
Izraelt nem nagyon érdekelték a túszok. Nagyon úgy tűnt, hogy végleg meg akar szabadulni a palesztinoktól Gázában így vagy úgy. Az összes kollégával arra vártunk, mikor tolják át őket Egyiptomba.
„Sajnos nem. Mindemellett lesz egy közös sajtótájékoztató, amire szeretettel várják a nemzetközi sajtót. Akkor felírhatom a listára?”
Akart a tököm Új-Kairóba menni, hogy meghallgassam Izrael legújabb hazugságát, miért nem lehet abbahagyni a civilek éheztetését és halomra gyilkolását. Lehet, hogy a Hamász egy dzsihadista szervezet, de már régen nem volt semmilyen lapjuk. Az, hogy mi történt az övezetben, kizárólag Izraelen múlt.
„Persze” – feleltem. Jobb, ha az ember nem mond nemet semmire, ha az egyiptomi kormányzati sajtóiroda keresi. Már, ha szeretné, hogy ne vonják vissza a tartózkodási engedélyét.
„Mikor lesz a sajtótájékoztató?”
„Ötkor.”
„Rendben, ott leszek.”
Ránéztem az órámra, kettő volt. Felálltam a számítógépem mellől, és készülődni kezdtem. Zuhanyzás közben az járt a fejemben, hogy mennyire nem érdekelhet senkit az izraeliek sajtótájékoztatója, ha a sajtóosztálynak egyenként kell felhívni a kiküldött tudósítókat.
Egy órán keresztül ültem a taxiban. Mire Új-Kairóba értem, átizzadtam az ingem.
Fokozott biztonsági ellenőrzés volt a Külügyminisztériumban. A bejáratnál mindenkit átvizsgáltak, és a negyedik emeleten, ahol a sajtótájékoztatót tartották, újra megmotoztak.
Egyiptomi zászlók voltak a falon, székek szemben egy pódiummal. Leültem a leghátsó sorba.
A kezdésre megtelt a terem. A sajtóosztály tényleg mindenkit felhívott. A telefonomat bámultam, amikor megérkeztek a delegáció tagjai.
Akkor néztem fel, amikor az izraeli küldött beszélni kezdett. Egyedül őt vették körül katonák. Egy férfi és egy nő állt mellette az Izraeli Védelmi Erők egyenruhájában. A sajtótájékoztató alatt pásztázták a tömeget, mint általában a biztonságiak.
A nőt bámultam.
Az összeomlott csillagok jutottak eszembe róla, melyeknek akkora a gravitációjuk, hogy még a fényt is elnyelik.
A NASA 2022-ben lefényképezett egyet, ötvenhárom millió fényévre a Földtől.
Egy fekete lyukat persze nem lehet lefényképezni, de azt a határvonalat igen, amelyen sem a fény, sem más nem tud kijutni. Az iszonyatos tömegvonzás minden anyagot felhevít, melyek korongként vonják fénykörbe a sötétséget, mielőtt örökké eltűnnek benne.
A nő haja most fekete volt, de kivillant a mellkasán lévő arab tetoválás első betűje blúzának gombjai között.
Úgy ragyogott a diplomata mellett, mint az eseményhorizont korongja.
Megjelent a Bárka 2026/5-ös számában.
