„boldog az, akinek befellegzett, / s aki nem tartja fenn magát feleslegnek, / annak még leeshet, hogy nem is volt / rossz lófrálnia a fellegekbe’.” Marno János versei a Bárkából. 

„Lábunkhoz tettük mindenünket, / azt szeretnénk, hogy megvegye valaki. / Amikor lehajolnánk a legkedvesebbért, / látjuk, hogy nincs már semmink. / A nagy vásár elmarad hát, / nincs mit eladni,...

„Az én anyám a legbátrabb asszony, / ha kilép az ajtón, kihúzza magát, / dagad a mellkasa, egyenesen tart, / nem tudja, de nem a jóslatait, / a tekintetét félik.” Veszprémi Szilveszter versei. 

„Imamagokat vetek az égbe, / miközben, ha úgy vesszük, / koldustetűmagokat vetek a földbe, / még ha akaratlanul is, bő termésről / gondoskodom, potyognak az őszi / fűbe a rejtelmes útra kelő parányok...

„Tekintetéből megérthető, hogy / ugyanazon ábécé miért épít / fel mindenkiben más gondolatot. / Uramisten, nem tudok beszélni!” Géczi János versei a Bárkából. 

„A nevető és a síró maszk / egymásba illesztve / az átszellemült komolyság képzetét keltheti. / Gyermekkoromban / minden embert annak láttam. / Komolynak.” Kovács István verse. 

„A csend az egyetlen menedék. / Az összefésült füvek biztonságában ilyen / egy ima, mely mentes már minden gondolattól. / Csak a kegyelem állapotában / tárul fel.” Bánfai Zsolt versei. 

„A magány az, hogy egyvalakit vágyom / tudni. Lenne itt! S a vágy megjelentet: / itt vagy, mielőtt önmagammá vásom, // és szemed világa nekem világnyi.” Halmai Tamás versei a Bárkából. 

„Mindenen sárga árnyalat, mint az esküvőre / vett sárga ponyva, ami harminc éve / porosodik az üres disznóólban. / Sosem csomagolták ki.” Poós Zoltán verse.