Rovatunk négy szerzőjét arra kértük, hogy írjon nekünk négyhetente egy-egy 4-6 ezer karakteres jegyzetet, tárcát, publicisztikát az irodalomról általában vagy aktuálisan, közös ügyeinkről vagy személyes ügyeiről, friss vagy régi olvasmányáról, alkotói gondjáról stb. Fontos, hogy érdekes, izgalmas, akár provokatív, figyelemkeltő szövegek íródjanak. Tehát arra kérjük, hogy tartsa ujját a kortárs irodalom ütőerén. Emeljen ki, mutasson rá, elemezzen, értelmezzen bármit, amit fontosnak vél napjaink irodalmával, saját munkáival kapcsolatban. Minőségi irodalmi szövegeket várunk az irodalomról. De nem az irodalmi életről, nem az irodalompolitikai vitákról.
Háy János
Holiday
Július van. Mindenki a nyaralását szervezi, hamarosan elindul az a két vagy három hét, amit igazán megérdemelnek, hisz miről szólt ez az év is, csak az tartotta bennük a lelket, hogy össze tudják erre is szedni a pénzt. Vajon kinek mi az úticélja, milyen szinten tud nyaralni. A nyaralás helyszíne és minősége eldönti, melyik társadalmi csoportba tartozol, ez adja meg a presztízst neked és a családodnak, ezzel fog dicsekedni a gyereked az iskolában, s ez által méri be, hogy az osztálytársak sorában hol helyezkedik el ő, és hol helyezkedik el a családja. Nem mindig jön be a romantikus Tisza-tó, mert a többség nem tartja romantikusnak, csak olyannak, ami az ő célpontjukhoz képest olcsó volt.
Valamikor, a tizenhetedik században az éledező gyáripar mágnásai besegítettek az egyháznak, hogy harangokat tudjon tenni a templomtornyokba, hogy a munkások tudják, hatkor kelés van és nyolckor már meg kell közelíteni az ágyat, ha holnap is teljesíteni akarnak, és akarnak, mert teljesítés nélkül nincs bér, amiből éppen csak kijönnek, nem véletlenül nevezhető éhbérnek.
A munkaerő megfogásának új módjait tették lehetővé a gyárakban elhelyezett órák, a gyárkürtök, aztán 1802-ben felgyulladtak az első villanykörték, és innéttől lehetővé vált, hogy éjjel-nappal lehessen dolgozni. De hol van ez már. Azóta kiharcoltuk a negyvenórás munkahetet, a szabadságot, a jobb munkakörülményeket. Persze, csak azért sikerült, mert közben a húzósabb munkákat evakuáltuk a távolkeletre, ahol még mindenki leszarja a munkások megélhetését és egészségügyi állapotát, majd jön másik, ha valamelyik kidől. Meg persze, a korszerű gépek olyan termelékenységgel rendelkeznek, ami rövidebb időn belül is meghozza a várt hasznot.
A huszadik század elején megszűnni látszott a gyárosok és megfizetett helytartóik arroganciája. Nem lehet már korbáccsal ütlegelve munkára kényszeríteni a dolgozókat. De nem is kell. Néhány leleményes propagandista, élükön Edward Bernays-zel, aki nem utolsósorban Freud unokaöccse és amerikai ügynöke is volt, rájöttek vagy csak inkább ő jött rá, a többiek őt követték, hogy hiba az, ha csak a szükségletekre gondolunk, a szükséglet termelési szempontból kevés. És persze a nagybácsi is azt mondta, a vágyak a legfontosabbak, azok motiválnak mindent az életünkben, különösen a szexuális vágyak. Szóval nem a szükségletekre kell koncentrálni, hanem a vágyakra. Hogy akarjak valamit, amiért képes vagyok áldozatokat is hozni. Így aztán a porondon megjelent minden idők legádázabb és legkörmönfontabb rabszolgahajcsára: a vágy.
Nem kell külső erőt alkalmazni, elég csak meglengetni egy-egy terméket a lehetséges vásárló szeme előtt. Elég csak elmondani róla, hogy ezzel végre felépítheted az öntudatodat, mert mi másról szólna egy autó, vagy ezzel megélheted a szabadságodat, mert mi másról szólna az a lehetőség, hogy nőként bátran bagózhatsz az utcán. Lucky Strike. Az új ajánlat szinte észrevétlen kötötte össze a vágyat, az önértékelést, a szabadságot és az életünk ki- és beteljesülését. Beterelni az állampolgárokat a vágy fogdájába, ahol a felcsillantott áru egyben az öntudat, a presztízs és a társadalmi státusz jele is. Ha sikerült ez a terelés, utána már nincs gond, az engedelmes vágyólény követi vadul a vágyait. Mindent feláldoz azért, hogy az árucikkeket birtokolja, és ezzel birtokolja azt az életmegoldást, hogy általuk végre megélheti, hogy valaki. Örülnek a termelők és örülnek az államok is, hiszen engedelmes állampolgáraik vannak, akik a felcsillantott vágy árnyékában lemondanak minden önállóságról és szabad akaratról. Akik a freedomot holidayre, a szabadságot szabadságolásra cserélik önként és dalolva, ahogy azt mondani szokás. Július van, a szállás már lefoglalva, Balaton, tenger, szigetek? Az vagy, ahová mész, amilyen árukkal körbeveszed magad. Ezen kívül semmi nem érték.
Nem Nietzsche, nem Marx, nem Freud, nem Heidegger, nem Kafka és nem Proust volt a legnagyobb hatással a modern gondolkodásra és életmódra, hanem ez a kevesek által ismert propagandista, Edward Bernays. Ő teremtette meg az önkéntes rabszolgaság informális intézményét, amit némikor egy-egy hitel mégiscsak formalizál. A vágyak kielégítésében érdekelt, s ezért a társadalmi elvárásokat és kényszereket teljes mértékben elfogadó embert. Az American dreamer most világpolgár lett, világvágyó, ahol a világ nem más, mint megvásárolható áru.
És a vágy soha nem elégül ki, mindig újabbak és újabbak jönnek a helyébe, s ha valamiről lemondasz, a többiek viszont megszerzik, te kudarcnak éled meg az életedet és a többiek is bukott arcnak tartanak. A vágynak nincs vége, a vágy az emberi élet végtelensége, a vágy hatalma túlszárnyalja a diktátorok hatalmát, akik csak ideig-óráig képesek mások élete fölött rendelkezni, de a vágy, az nullahuszonnégyben dolgozik és mindenkit elér.
A megvásárolhatóvá transzformált világ mindent tárgyiasulttá tesz, először csak az áru lesz a vásár fia, de később minden és mindenki nem fia, lánya, szerelme, anyukája lesz valakinek, hanem csak vásárfia. A vágy kielégületlensége folyamatosan abban a lázban tart, hogy eredj a nyomába és elégítsd ki. Futsz a vágyad után, holott ez a vágy soha nem lehet kielégülve, mert nem képződik meg az érzelmi azonosulás a dolgokkal. Az új propagandisták, akik különben megelőzték Goebbelst (Bernays: Propaganda, 1928), épp abban érdekeltek, hogy soha ne elégülj ki érzelmileg, mert az érzelmi kielégülés a világgal való érzelmi azonosulás figyelmetlen vásárlóvá tesz, olyanná, aki elégedett azzal, amije van. Az érzelmi azonosulás ellentétben áll a gazdaság vágyával, hogy növekedjen és egyre intenzívebben pörögjön.
Azt hisszük, ha megveszünk valamit, közelebb kerülünk az életünkhöz, holott a vásárlásba való belemenekülés egyre csak tol el az életünk mélyebb valóságától. Semmit nem élhetünk meg mélyen, hiszen az kiszakít a tárgyak beszerzésének folyamatából. Az irodalmi szövegek jelentős része épp olyan áru, mint bármi más, mint az autó, a divatcikkek és az egyre modellszerűbb feleségek. Ám az irodalmi mű, mint műalkotás, lényegét tekintve szemben áll az áruszerűséggel, bár ő maga is úgy érhető el, mint más árucikkek. Szemben áll, mert a lényege nem más, mint hogy arra késztessen olvasót, nézőt, hallgatót, hogy a világgal érzelmileg vállaljon azonosságot, mert akkor kerülhet közel az életét igazgató valós erőkhöz, amely erők egyáltalán nem írhatók le a modern korok logikájával, ha már akkor jobban kötődik azokhoz a tudásokhoz, azokhoz a világról való gondolatokhoz, amiket az első mesélők valaha régen elkezdtek mondani, amit azóta is hordozunk és továbbadunk mindahányan, akik belefogunk a mesébe. A művészet mindig abban érdekelt, hogy fenntartsa az érzelmi viszonyt ember és ember, ember és világ között, hogy fenntartsa az érzelmi viszonyt a végesség és a végtelen között, az én és a sokaság között. Abban érdekelt, hogy mindenki mélyebben tudja átélni a saját sorsát, abban érdekelt, hogy ne tagadja el a fájdalmakat, hogy jelezze, a fájdalom és az öröm egy skálán vannak, s ezen a skálán nincsenek rajta a nagyvárosok bevásárlóutcái, és az érzelmi problémáikat fogyasztással megoldani vágyó emberek. A művészetnek nincs haszna, nincs célja, mégis a leghasznosabb abban, hogy a saját sorsunkat éljük, és ne kövessünk ránk erőltetett külső mintákat, hiszen a sorsunkkal való azonosság, annál mélyebb, minél több benne az általunk meghatározott rész, az a rész, amit a mi cselekedetünk hozott létre. Az irodalom világajánlat. Nem a világ birtoklására hív, hanem a megismerésére és átélésére, arra, hogy valóban otthonra leljen az otthont kereső ember.
Világvonták találkozása
Nem árulom el, milyen hónapban írom azt, amit írok, bár előzőleg ígéretet tettem arra, hogy mindig elárulom, de most nem, ravasz vagyok, váratlan helyzetbe hozom az olvasót. Nem árulom el, bár ki lehet következtetni. Áprilisban kezdtem és ez a harmadik. Ezért sem kell elárulnom, hiszen csak annyit kell megírni, amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a másik, aki olvassa, aki révén valóságossá válik az elbeszélés, megértse, vagyis a maga számára valóságossá tegye a történetet.
Aki beszél, mindig valakihez beszél. A valaki nélkül a beszélőt bolondnak tartjuk. Aki magának beszél, megy az utcán és kéretlen is csak mondja és mondja, az a bolond. A Biblia magányos beszélői valakihez szóltak, hol a néphez, akit nem győztek ócsárolni, hol a teremtőhöz, akitől valamit, némikor dörgedelmeket, a gonoszok megbüntetését, némikor segítséget és irgalmat kértek.
A botnak és a beszédnek két vége van. Ha valamelyik vége nincs, akkor nem beszélhetünk botról és nem beszélhetünk beszédről.
Két vándor van a pusztában, ezért sem tekinthető a pusztában kiáltott szó pusztába kiáltott szónak. A vándor megpihen egy homokkőszikla árnyékában, előveszi a kis táskáját, amiben az ő sorsa van. Régi típusú hátizsák, olyan, amilyennel nagyapa az erdőre járt dolgozni, amiből este elővette a maradék kenyeret és azt mondta, nézzétek, madárkalátta kenyérke. És akkor mi leültünk mellé, és elropogtattuk azt a maradék kenyérkét, aminek mintha erdőíze lett volna, mert valójában az volt. A konyharuhát a nagyapa egy kidőlt farönkre tette, és onnét először a konyharuha, aztán a kenyér magába szívta az erdőízt.
A vándor most a pusztában, ahol az imént hagytuk, a homokkőszikla árnyékában előpakol a zsákjából. Előkerülnek életdarabok, valóságmorzsák, és felépül ott, a semmi közepén, ahol majd később szaúdi üzletemberek horrorpénzből a világ legmodernebb és legnagyobb épületét, a Line-ot akarják felhúzni, amely épület költségvetését örökösen megkérdőjelezi az épp aktuális kormányzat, folyamatosan fenntartva a bizonytalanságot, hogy ebből aztán lehet, hogy nem lesz semmi. Ehhez az épülethez nem kellett annyi áldozat, annyi befektetés, vagy legalábbis ami kellett, nem pénzben mérhető, bár a vándornak az volt mindene, az volt az ő vére és húsa. Abból épült az a kis otthon, ahová a másik vándor hirtelen megérkezik.
A másik vándornak is van hátizsákja, épp olyan, mint az elsőnek, neki is vannak benne életmorzsák, történések és tapasztalatok. Ezeket veszi elő, hogy egy egyik vándor birodalmában tájékozódni tudjon. Ha nem téved el, akkor ez a birodalom az övé is, ha nem téved el, akkor az ő zsákjának tartalma rátalál az első vándor zsákjának tartalmára és összeölelkeznek. Olyanok lesznek, mint a szerelmesek. Úristen, ezt te mind tudtad rólam, mondja a másik vándor. Tudtam, mondja már nem az első vándor, hanem a kipakolt holmi, amit korábban épületnek és birodalomnak is neveztem. És tudok rólad olyat is, amit nem tudtál. Akkor menjünk innéttől együtt, mondja a második vándor, hátha akkor kijutunk a pusztából, eljutunk oda, ahol dúsvizű folyók mossák a földdarabok partjait, ahol a mezők, mi szemszájnak ingere. Menjünk!
És nem tévedett a második vándor. Amikor elfogadta, hogy innéttől együtt könnyebb lesz, valóban könnyebb lett. Mintha azt a terhet, amit a sors rápakolt, azt a betonelemet, amit ottfelejtett a legrégebbi kőműves, most valami, a másik ember tapasztalata, a mű tapasztalata megemelné. A beszéd és a beszéd életre keltése az ember legmélyebb segítsége az élethez. Nincs más általunk teremtett dolog, ami ennyire képes volna beleilleszteni a teremtett lényt a körülötte lévő mindenségbe, ami ilyen zökkenőmentesen és egyértelműen tudná szervessé tenni a világban való bennelétünket.
Olvasunk, zenét hallgatunk, képeket nézünk és fellélegzünk. Fellélegzünk, ahogyan akkor tesszük, mikor meglátjuk a szerelmünket. Nem vagyunk egyedül, de a másik nem csupán a másik, hanem a mindenség.
A mű létrehozója hiába tudja mindezt, mégis olyan, mint a szerelmes, aki reménytelenül keresi a párját. Míg a megszólalást formálja, csak arra a tartalomra tud figyelni, ami a megszólalás tárgya, s mikor végre megformálta a mondandóját, már hiába néz körbe, hiszen ő már nem része a társalgásnak, mások borulnak egymásra boldogan, hogy összekössék azt, ami addig szét volt szakadva.
Ki beszél?
Május van. Elgondoltam, hogy minden hónapban, amikor ezt a sorozatot írom, megemlítem, milyen hónap van. Május van. A természet olyan eleven, hogy az ember szégyelli magát, hogy mennyire kevésre képes. Májusban minden alkotó vesztésre áll. Az a régi ember jut eszembe, aki ott ült a tábortűz mellett és örült, hogy végre nem kell fázni. Felnézett az égre, villám cikázott át a sötéten. Félt. Alig történik vele valami, és mégis megtörténik minden. A villámból félelem lesz, a félelemből istenek és így fekszik le, hogy van, aki megmenti, és mellé bújik a másik ember és jó együtt lenni és együtt hinni, hogy ők meg vannak mentve. Én megmentelek, ezt mondaná az a régi ember a mellette fekvőnek, ha nem éppen a bőre, a nyála, az ölelése mondaná ezt. Nem kellett ezen az estén nyelv, hacsak arra nem gondolunk, amivel egymást érintették. Olyan finom a bőröd, ezt mért mondta volna, ha nem volna finom, nem csúsztatná végig a nyelvét ezen a bőrön.
Milyen unalmas lehetett akkor embernek lenni, gondolhatnánk, holott az a villám épp elég volt ahhoz, hogy betöltse a gondolkodás terét és lángra lobbantson ott mindent. Bent lobogott a láng, izzott minden, mikor ránézel egy kései utódra, amilyen például én is vagyok, és csak azt látod, hogy nem fél a villámtól, nem is figyel rá, és körötte ezer kis villám szikrázik az elektronikus térből, vonja el a figyelmét a félelemről, viszi oda ezt a figyelmet, ahol minden érvényes érzelem le lesz mészárolva. Helyesebben oda, ahol az érvényes érzelmek meg sem tudnak képződni, mert a kicsi villódzások elterelik róla a figyelmet. Nem tudsz félni, ha nem veszel tudomást a létezésedről.
Szeretem a kőkori rokonaimat. Ők olyan életet éltek, amilyet én is szeretnék élni, amikor még pontosan tudták, ha nem bújunk össze, elveszünk. Egymásnak voltak melegítői, egymásnak voltak az óvás és a védelem. Bújjunk össze, mint a szegény ember malackái, és így is tettek azok a régi rokonok a kőkorszakban, és így volt téve abban a kicsi kőkorszakban is, ami a gyerekkorom volt. Ott, abban a ma, egy ilyen átszagosított világban, büdösnek ható levegőben szólalt meg, mondjuk, az anya és mondott valamit a gyerekének. Ezek voltak a mesék. Megijesztelek a mesével, aztán megölellek, hogy ne félj. Ezek voltak azok a történetek, amikor az anya és az apa kialakították, hogy ők hogy akarnak, és hogy nem akarnak élni. Beszéltek egymással és a rokonokkal, a szomszédokkal, a messziről odavetődő vándorokkal. Tudták, hogy kell elmondani valamit, hogy a szomszédok is értsék. Az elmondásban fontos tudni, mi tartozik a szomszédokra és mi nem. Fontos tudni, mennyi információt kell beletenni a történetbe, hogy értsék, és mit kell kihagyni, mert az az információ csak teher. Akkor alakult ki az elbeszélés alapvetése a tipikusságok és az egyediségek aránya. A tipikusságok a felismerhetőséget szolgálták, míg az egyediségek tették átélhetővé a történetet. De mindenből csak annyi kell, amennyiből a másik meg tudja képezni a saját maga által átélhető valóságot. Mert mindenki a saját valóságát akarja átélni. Ezért hallgatja meg a másik történetét.
A legjobban beszélő történetét messzeföldre is elvitte a hír. Egy ember mondta, és ez az egy ember hitelesnek tűnt, mert olyan volt az elbeszélés, hogy hitelesítette az elbeszélőt. Aki beszél, épp annyit mondhat el az eseményről, amennyit láthatott. A gyerek voltam, amikor… kezdetű elbeszélésbe nem kerülhet bele olyan, amit nem láthattam, mert gyerek voltam. Az elbeszélő felismerési tere a hitelesség egyik alapja. Ha nem ismeri azt a teret, nem hiszünk neki, ha túlzottan ismeri, azt gondoljuk, nem ő volt, aki ezt átélte, ő az, aki megtanulta. Az elbeszélés hitelessége egyszerre nyugszik a tudáson és az érzelmi azonosuláson. A tudás mértéket szab az érzelemnek, az érzelem mértéket szab a tudásnak és közben mindkettő megerősíti a másikat.
Hogy higgyek egy történetnek, tudnom kell, hogy ki mesélte el. A hitelesség alapja az elbeszélő hitele. Tudnom kell, ki beszél, és honnan beszél. Milyen rálátása van a világra és milyen elfogultságai vannak. Amikor az elbeszélő belefog a történetbe, tudnia kell, hogy ki az, aki elmondja a történetet, mert ez fogja megrajzolni a történetről való tudás terét és a nyelvet, amin megszólal. A megjelenített nyelv alapja a hitelességnek. Nem lehet bárhogy megszólalni.
Úristen, mennyi szabály, kiált fel a leendő elbeszélő. Annyi mindenre kéne figyelni, amennyire nem is lehet. Ha nem kezdte volna el a történetet az a régi rokon ott a tábortűznél, a villámló ég alatt, ma nem lenne történetmesélés, mert képtelenség annyi mindenre figyelni, amennyire kellene. Ha nem ösztönből, ha nem a régi mesélők belénk ázalgott tapasztalatából mesélnénk, inkább hallgatnánk, és csak arra használnánk a nyelvet, amire praktikusan kell, hogy megszervezzük az életünket, a munkát, és az együttélést.
De még e sok-sok, egymásnak történetet átadó régi mesélő ellenére is felvetődik a gondolat, hogy vajon ki jogosít fel engem arra, hogy ne csak a szomszédnak, a gyerekeimnek, a szüleimnek, a barátaimnak mondjak el valamit, hanem úgymond mindenkinek. Mi jogosít fel arra valakit, hogy a senkinek elmondásból átlépjen a mindenkinek való elmondásba. Hol és ki adja ki ezt az engedély? Ha egyszer ki lett adva, vajon ki fogja meghosszabbítani? Elég egy szemvizsgálat és egy vérnyomásmérés, mint a jogsinál, hogy innéttől beszélhetsz, mondjuk, még öt vagy tíz évig.
Minden reggel úgy kelek fel, hogy kétségbe vonom a megszólalás jogosságát. Azzal a téttel, ha erről meg tudom győzni magam, hogy szabad és jogos nekem beszélnem, akkor elkezdődhet a töprengés azon, hogy ha megszólalhatok, ki az, aki beszél, mit tud a világról, és azt miképpen mondhatja, miképpen tudhatja elmondani. Amikor megszólalok, már hiszek a világ elbeszélhetőségében.
A beszéd
Április van. Minden pillanatban elmúlik egy pillanat, minden pillanatban elmúlik egy év. És én ebből a múlásból beszélek kifelé. Amig beszélek, csak múlok, de még nem elmúlok. A beszéd zaja nem törli ki a mélységes kapcsolatodat a létezéshez. A beszéd nem hangzavar, hanem a megélés eszköze. A beszéd nem az, ami elfoglalja a félelem helyét, vagy lekiabálja a benned rejlő szorongásokat. A beszéd nem olyan, mint a reklámok, vagy a látványfilmek zenéje, nem olyan, mint a szűnni nem akaró árukínálat, nem olyan, mint a minden percünket kitölteni akaró elektronikus információhordozók. A beszéd az, ami örökösen nekiindul, hogy megfogalmazza azt, ami veled van és történik.
Amikor az első emberek, nevezzük őket ádámoknak és éváknak, belenőttek az időbe és elhagyták a gyerekkorukat, nevezzük édenkertnek, meztelennek és kiszolgáltatottnak látták magukat. Éhesek voltak, mert megszűnt az édenkert napi menüje, csak az maradt, amit meg tudtak szerezni maguknak. A kiűzetés nem más, mint az idő észlelése, mint az emberréválás alappillanata, amikor már nem háríthatunk át felelősséget a rajtunk kívüli gondoskodóra.
A férfiak összeverődtek, még alig tudtak beszélni, a gondolkodásuk bizonyára, mint az állatoké, mélyebben volt vizuális, de mutatták egymásnak, hogy mit kell csinálni, s megértették, hogy a feladattal csak közösen tudnak megbirkózni. A feladat ez esetben egy mamut volt. Azt kell elejteni, aztán hazacipelni, hogy az otthon maradottak, a nők segítségével, étel készüljön belőle. Tudták, mi a szerepük, hisz ezt a szerepet még az állatvilágból hozták, és ezekre a szerepekre épült aztán annak a kis közösségnek a működése, amely közösség az első társadalom volt vagy a későbbi társadalmak csírája. A szerepeket elsődlegesen nem a társadalom alakította ki, hanem a szerepek alakították a társadalmat, hogy ettől fogva persze, a társadalom tovább erősítse a szerepeket, legtöbbször erőszakkal egyirányúsítva a szerepvállalást, nőivé és férfivé osztva a feladatokat. Kékekre és rózsaszínekre osztva már a bölcsis csoportokat is.
Amíg a feladatok maguktól értetődően oszlottak meg, a földművelő társadalmakban mindenképpen, a középkorban még biztosan, s bizonyos közösségekben egészen a huszadik századig, és tovább, addig arányos volt a nemek közötti teherviselés. Senki nem élősködött a másik erején és szorgalmán, a másik kitartásán és igyekezetén. A nemi szerepekben mélyen benne volt az arányosság és a nemekből adódó fizikai adottságok lehető legökonomikusabb kihasználása. A cél mindig a legkisebb erővel a leghasznosabbnak lenni, hogy a maradék erőt másra lehessen fordítani.
A férfiak vadászni mentek, a cél a mamut. Nem tudni, mikor érnek haza, de nagyon várva vannak. Nélkülük a közösség jobban ki van téve a veszélynek, az ólálkodó vérvadaknak és az ellenségnek, az éhségről már nem is beszélve. Egyszer aztán zajt hallanak a táborlakók. Ezek ők lesznek. Hangosak és vidámak, mert zsákmánnyal térnek haza. Vajon mindenki megúszta épségben, vagy valaki a táborlakók közül egyedül marad, mert a társa ottveszett és apa nélkül maradnak a gyerekek is. A várakozás perceiben keveredik a vágy és a rettegés.
Mind megjöttek. Mutatják a húst, amit hoztak, aztán nekifognak a feldolgozáshoz, hogy estére minden készen legyen és jóllakva ülhessenek a tárbortűz mellett, hogy végre hozzáfogjanak a hús után az események feldolgozásához. A legjobb beszélők viszik a szót és ügyesen átadják a rosszabbul beszélőknek, hiszen az ő felelősségük, hogy a gyengébb adottságúaknak is helye legyen az elbeszélésben. Ott, abban a mesében kezdődött el a magunkról való gondolkodás, a magunkról való gondolkodás folyamatos elmélyítése. Ott, a tűz mellett kezdődött el az irodalom és a világ megtanulása. Azt a beszédet folytatjuk mindahányan, amikor elmeséljük a velünk történteket, és amikor meghallgatjuk, amikor levelet írunk arról, hogy mi van velünk, és amikor elolvassuk, amikor regényeket, novellákat, dalokat és énekeket írunk és olvasunk. Azt a beszédet folytatja az emberiség, immáron gigantikus méretű közösségekben.
De hiába a megnövekedett létszám, a beszéd még mindig egyenesen hozzánk szól. Amikor végighallgatom az egyéni vagy épp a közösségi múlt eseményeit, magamra figyelek, hiszen ez a mi tapasztalatunk, aminek csak akkor van értelme, ha nekem hasznos tud lenni, ha segít kiemelni számomra a félelmetes káoszból a világot. Magunkat olvassuk, magunkat keressük minden könyvben, minden sorozatban, minden versben, minden dalban és zeneműben, minden elmesélt történetben. Amikor megtaláljuk, érintetté válunk és ez az érintés csökkenti a félelmet, a sorstól, a másik embertől, csökkenti az időtől való rettegést. Ez az érintés felszámolja bennünk az idegenséget, immáron nem szemlélői, hanem részei vagyunk a mindenségnek, a magunk kicsi idejével, felszámolja bennünk a félelmet a másik embertől, s úgy leszünk a közösség része, hogy nem rettegünk attól, hogy elveszik belőlünk az, ami énné tett.
A beszéd, bár folyamatosan tematizálja a menthetetlenségünket, mégis menedék.
