Rovatunk négy szerzőjét arra kértük, hogy írjon nekünk négyhetente egy-egy 4-6 ezer karakteres jegyzetet, tárcát, publicisztikát az irodalomról általában vagy aktuálisan, közös ügyeinkről vagy személyes ügyeiről, friss vagy régi olvasmányáról, alkotói gondjáról stb. Fontos, hogy érdekes, izgalmas, akár provokatív, figyelemkeltő szövegek íródjanak. Tehát arra kérjük, hogy tartsa ujját a kortárs irodalom ütőerén. Emeljen ki, mutasson rá, elemezzen, értelmezzen bármit, amit fontosnak vél napjaink irodalmával, saját munkáival kapcsolatban. Minőségi irodalmi szövegeket várunk az irodalomról. De nem az irodalmi életről, nem az irodalompolitikai vitákról.
Háy János
Én vagyok az
Ez a tizedik. Lassan eltelik az év. Január van, bár nem januárban írom. Valamikor máskor. Ráadásul már decemberben meg fog jelenni. Az idő relatív. Hőség van. Ebből látható, hogy nyár van, csak én előre dolgozom, már augusztusban megcsinálom a januárt. Olyan, mintha előre élném le az életemet. Meg lehet ezt tenni, hogy már meghalok, mondjuk, a jövő héten, de olyan, mintha élnék, mert még van egy kis szöveg, amit januárra datáltam.
Tíz kicsi indián, tíz kicsi néger. Ma már nincsenek ilyen szavak. Egy identitásválságkezelés zajlik, aminek az a lényege, hogy válságba hozzanak. Ki vagyok én. Hol van Mózes első könyve, ahol meg lettek nevezve a dolgok, például az is, hogy én ki vagyok.
Ki vagyok? Mitől vagyok az, aki vagyok? Az első mondat az, hogy ember vagyok. Nagyon hasonlítok más főemlősökhöz, például a majmokhoz, néha a majmokat különbnek is látom nálamnál, ők azok a tudatos lények, akik beintettek, amikor munkára akarták fogni őket, és lemondtak a fejlődésről. Ők időben észrevették, hogy ez mivel jár. De hiába irigyelem őket, nem tartozom közéjük, mert ember vagyok, ha dolgozó vagy ha nemdolgozó volnék, akkor sem azt mondanák rólam, hogy majom, hanem azt, hogy naplopó. Vagy azt, hogy cigány, mert egy rasszista világban élek, holott én nem vagyok cigány, de jól érzem magamat ott, ahol cigányok vannak, mert az a gyerekkorom.
Ember.
Aztán a következő gondolat, hogy férfi vagyok, méghozzá heteroszexuális, fehér férfi. A mai gondolkodás számára a világ legsötétebb teremtménye. Undorító. Tényleg, a fajta csúcsa, akit végre le kéne rángatni a sárba, mert évszázadokon át tiporta mások jogait. Az anyukám azt mondta, hogy olyan voltam, mint egy kislány, hogy lányban sem kaphatott volna nálam kedvesebbet. Büszke volt rám, mert szerethető voltam.
Férfi vagyok, nagyon sok lányosnak tartott tulajdonsággal. Nem vagyok transznemű, attól, hogy vannak ilyen női mellékeim, nem vagyok nemférfi, és nem vagyok a kettő között. Nőkre vágyom, nőket akarok szeretni, és ezért mindent meg is teszek, hogy végül ők is szeressenek engem. Ember, férfi, szerelmes típus. Ez utóbbi nem identitás, csak ideírom, hátha valakinek megtetszem!
Apa vagyok. Három gyerek apja, két fiú és egy lány. Ez fontos a számomra, hiszen olyan felelősséggel lát el, ami miatt például nem lehetek öngyilkos. Holott hányszor akartam már megtenni. Az a dolgom, hogy apa maradjak ezek mögött a gyerekek mögött, akik tulajdonképpen az én igyekezetem okán életben is tartanak.
Egy férfi vagyok, akinek van halott felesége. Vért hányt karácsonykor, és már nem hányt újévkor. Az ilyen férfi nem olyan férfi, mint akinek nincs ilyenje. Nem elhagytam azt a nőt, aki sokáig a társam volt, nem dobtam el egy fiatalabb helyett, hanem ő döntött, ő dobta el az életet, helyesebben tőle vették el, hogy aztán lehessen valaki más mellettem. Nem, nem azért, mert akaratból, egy rohadt betegség miatt és egy hanyag önfigyelem miatt, mert még élhetne, ha nem vette volna semmibe a laboreredményeket.
Én vagyok az, aki él. Én vagyok az, aki hol magát vádolja, hol a halottat, hogy mért haltál meg, te meg mért vagy gyilkos. Gyilkos, aki életben marad.
Ember, férfi, három gyerek apukája, egy halott nő férje, gyilkos. Írom, és hogy írok, azzal azt is jelzem, hogy író vagyok. Amikor például meghalt az a feleség, az írás maradt az otthonom. Az írás én vagyok. Közelebb állok egy másmilyen emberhez, aki író, mint egy hozzám hasonlóhoz, aki bankár például. Közelebb áll hozzám egy külföldi nemapa, nem halottfeleséges, nemférfi, aki író. Angolul vagy oroszul beszélünk, és valahol a szívünk mélyen egyek vagyunk. Holott persze teljesen más kultúrán nőttünk fel, de mégis egyek vagyunk a rosszban és a jóban. Nem tudom úgy megfogalmazni, amit meg akarok, ahogyan az anyanyelvemen, mert az idegen szavaknak nincs meg az a konnotációs mélysége, mint az anyanyelvemnek, amit hülye iskolai olvasmányok és egyszerű felezőnyolcasos mondókák és népdalok mélyítettek.
Magyar vagyok, egy olyan nyelven beszélő ember, amit kevesen beszélnek a világon, de nem a legkevesebben. Amely nyelvnek csak elvileg vannak rokonai, mert különben senki nem érti magyarként, hogy mit mondanak az észtek vagy a finnek, holott ők értik egymást.
A mindenséget akarom megfogni, én vagyok az az ember, aki meg akarja érteni az érthetetlent. Benne vagyok egy nagy közös történetben, amiben nem hiszek, mégis a magaménak tudom, minden nap kinyitom azt a könyvet, aminek már olyan kicsik lettek a betűi, hogy néha csak nagyítóval tudom elolvasni. Mózes, Salamon, a prédikátor, Illés, Jézus, János, a csodálatos és Pál, a rettenetes. Ők az enyémek. Hozzám szólnak. És én tovább beszélek úgy, hogy tudom, ott állnak a hátam mögött, és ott áll az a sok-sok ember a Gilgames eposz szerzőitől a mai beszélőkig, megtámasztanak, világot építenek, ahogyan én is fel akarom építeni az én világomat.
Ki vagyok én? Ezt kérdezték már régen is, például Villon, akit túlhájpolt az utókor, de mégicsak volt valaki, de már nincsen. Ahogyan egyikőnk sem lesz egy idő után, akkor nem láthatjuk azokat a világokat, amiket az írók építettek és nem láthatjuk azokat a világmorzsákat, amiben élünk, például a gyerekeinket sem. Ahogy megszűnünk, számunkra megszűnik a világ. Arany János nincs. Móricz Zsigmond nincs. Az apám nincs, a nagyapám nincs, és korábban írtam, még ki nincs. Itthagytak egy világot, ami a számukra nincs, teljesen mindegy, hogy mivé válik, hogy a műanyagszemét elárasztja az óceánokat.
Ki vagyok én? Gubbasztok egy távoli városban (Delhi), egy régi kollégáról kell beszélnem (Petőfi) egy idegen nyelven (angol), amit nem tudok jól. Én vagyok az, aki halálra görcsöli magát. Gubbasztok, már nem az ágyon, hanem a földön, köhögök és hányok. A végén már vért. Mért csinálom? Mért csinálod, kérdezik a gyerekeim.
Én vagyok az, akitől meg lehet kérdezni, hogy mért hányok vért.
Teremtőre várunk
Nem akarok boldog lenni, és nem akarok boldogtalan sem. Semmilyen akarok lenni, mint minden ember. Heverni nyáron a Balatonban, örülni, ha vannak hullámok. Mindenki örül. Azok az írók és festők, akik erről a képről, hogy hevernek az emberek a Balatonban, gúnyosan számoltak be, nem tudták, hogy mit éreznek azok, akik ott lebegnek a vízen. Az egyik férfi azt mondta, hogy olyanok vagyunk, mint a gyerekek, a felesége nevetett rajta, és belevetette magát egy hullámba, a férfi is nevetett, mert nem volt felkészülve, és az arcába csapott a víz. Nevettünk, mert olyanok lettünk, mint az a férfi, akit beterített a hullám.
Nevettem, amikor ezeket a gúnyos festményeket láttam, amikor ezeket a gúnyos sorokat olvastam. Azt gondoltam, benne vagyok egy közösségben, amelyik feljebbvaló, mint a vízben ázó emberek, a kövérek, a sebhelyesek, az izzadtak, az üresfejűek, azok, akik semmiképpen nem tartozhatnak az én közösségemhez, a feljebbvalókhoz.
Senki nem feljebbvaló, és nem is akar az lenni. Mindahányan egyformák vagyunk, és valójában annak örülünk, amikor olyanok vagyunk, mint a többiek. Amikor része vagyunk a többinek. Aki alkotóként képes kívülről és csakis kívülről nézni és ábrázolni, hibázik. Nem tudja, kikről beszél, és így végül még magáról sem tud, mert a legfontosabbat nem látja: közötte van a többinek.
A galileaiak bunkók voltak, mert nem tudtak rendesen héberül, és nem tartották be úgy a törvényt, ahogy be kellett volna. Nem mostak kezet például, amikor kellett volna. Egy galileai azt mondta, hogy leül egy asztalhoz a vámszedőkkel és a romlott nőkkel, holott ilyet senki nem csinált. Nem vagy eszednél, ezt mondták volna a jeruzsálemiek vagy a fiatalabbak, meg olyat, hogy a fasz kivan tőled. Ez a galileai bunkó volt. Jézus bunkó volt, egy nyírségi sutyerák, a töke tele volt vele a jeruzsálemieknek. Mit pofázik, ezen a hülye nyelven, tényleg, még beszélni sem tud, ráadásul ez a sok bazmegyei hasonlat, ki a fasz érti ezt a szőlőtulajdonosokról meg egyéb őstermelőkről szóló dumát. És a végén mégis újdonság lesz minden szava. Mithrászt megeszi a sötétség bikája, ő pedig megeszi ezt a bikát sötétséggel és Mithrásszal együtt. Hogy tudta? Csak a nők miatt volt? Hogy ez egy női vallás, hogy szeressük egymást, gyerekek?
Sírok, nézi a szerelmem, hogy sírok. De jó dolgom van, hogy van szerelmem, aki nézi, hogy sírok. Azért sírok, mert nem hiszek istenben, azért sírok, mert öreg vagyok, vagy csak másnapos, és az alkohol leborotválta az idegsejtjeimről a zsírt. Azért sírok, mert örülök annak, hogy voltunk a hullámban, a többiekkel, hogy lehettünk egyformák, hogy nem kell különlegesnek lenni, hogy látom, mit érez az a féri, aki azt mondta, hogy mint a gyerekek. És, hogy mi is pont azt.
December van vagy csak lesz, talán már volt a mikulás, talán még előtte vagyunk, de a karácsony még biztos nem történt meg. Van már ádventi koszorúd, és meggyújtottad rajta a gyertyát. És hányat?
Készülünk a születésre, ami nem akkor volt, és talán nem is volt sohasem. Nem hiszek benne, de szeretem, és örökre a híve leszek. Nem vagyok hálátlan, nem hirdetem telipofával, hogy hazugság, holott persze, hogy az. Elfogadom, hogy a világ kitalálta ezt a dolgot, s tudom, hogy engem nem ment meg, mert nem hiszek benne, de mégis jó, hogy van. A teremtményeknek lehet olyan igénye, hogy legyen teremtőjük. És én meghajtom a fejem a semmi előtt, és én hálás vagyok, mert ezt is megírhatom, mert írhatok, és lesznek olyan fordulatok a mondatokban, amelyekről nem is tudom, miért úgy alakultak. Ez lehet a teremtő? Ott áll mögöttem, és diktál? Nem tudom. De tudom, hogy bármilyen magányos is vagyok, nem vagyok egyedül. Ott van valaki, aki azt mondja, hogy az a dolgod, hogy, és itt persze egy rohadt közhelyes dologgal áll elő, hogy nem hagyhatom, hogy azok, akik ezt nem érzik ilyen kristálytisztán, hogy ők sem maradhatnak egyedül. Te vagy, akinek ezt adtam, folytatja a közhelyet, amit én megírok. Neked adtam ezt a lehetőséget, ráadásul meg is élsz belőle. Nem lehetsz hálátlan. Ha bennem nem hiszel, a sors előtt mégiscsak meg kell hajolnod. Nyugodtan hívhatsz sorsnak, az az egyik álnevem. Nem sértődök meg. Azt hiszed, ha nem mondod ki, ha nem nevezel nevemen, nem én vagyok a teremtő?
Rosszul látom a sorokat, mert tényleg csorog a könnyem, amin keresztül nézem a hullámzást. Felébred a szerelmem, jó volt tudni, hogy alszik, és nyugodt, és nem kell félnie semmitől, mert itt ülök a másik szobában és megvédem, ha betörnek például a vaddisznók. Jön ki, nézi ezeket a könnyeket meg a régi emlékeket a könny mögött. Hát megint sírsz, kérdezi. Én meg csak azt mondom, szeretlek.
Félek
Félek. Csak egy betű választ el attól, hogy éljek. Vagy épp így élek, hogy épp ez az élet, hogy félek. Mitől félek?
Érdemes a dolgokat az alapoknál kezdeni. Érdemes lebontani odáig, amikor evidensen látszik, hogy hol van a gond. A gond a valóságban van, vagy a gond bennem lakozik. Mert a határok nem ott vannak, hogy kaviár vagy zsíros kenyér, hanem a határok ott vannak, hogy enni vagy nem enni, lakni vagy nem lakni. Változtatni csak a bennem rejlő gondon tudok, a rajtam kívülit el kell fogadnom.
Milyen furcsa, hogy kizökkentsem magam a szövegből, s ezzel együtt az aktuális félelemből, amit még persze nem neveztem nevén, milyen furcsa, hogy két olyan élelmiszert hoztam szóba, úgymond az érthetőség kedvéért, amelyek más és más okból tulajdonképpen nem látják el, már nem láthatják el a funkciójukat ebben az összevetésben. Nemhogy nem világítják meg pontosabban a problémát, eleve gyanúba keverik a szöveget. A kaviár már régen nincs abban a kitüntetett helyzetben, hogy ő legyen a gazdagok étrendjének a csúcsragadozója (hú, de kitaláltam, a halikra mint csúcsragadozó), egy csomóan ettek már, mások meg nem is szeretnének enni ilyesmit, a zsíroskenyér meg nem az egyszerűsége miatt súrolja alulról a toleranciaszintet, hanem mert a kenyér ugye félig méreg, a gluténérzékenyeknek egészen az, a zsír meg persze… Kik esznek manapság zsírt? Akik olvasni tudnak, biztosan nem, mert a zsír mögé odaképzeljük azt a valahai chicagói vágóhidat, ahol könyörtelen körülmények között tartják az állatokat, majd brutálisan leölik őket, és mi már nem, de az emberiség selejtje (amúgy a többség) felzabálja, eszünkbe jut mindenféle könyörtelen állattartási módszer, valamint ennek a környezetre való negatív hatása (a kutyatartás kivétel, a kutyatartás a környezetre nézve ugyan rendkívül ártalmas, de a kutyatartók többsége a kutyatartáson túl környezettudatos). Valójában a halak ikrájára és a leölt sertésekre utalni egy hasonlatban nem egyszerűen bocsánatos bűn, hanem vétek, amit senki nem bocsát meg, felzárkózik az eredendő bűn, az almafogyasztás mellé. Arról nem is beszélve, hogy az ilyen ételekre utalókról mindent el lehet képzelni, például, hogy megvetik a klímaaktivistákat, nem válogatják szét a szemetüket, folyatják a vizet fogmosás közben, beleöntik a vécébe a használt olajat, titokban buziznak és négereznek, kifőzdékben pacalt esznek.
Így most, hogy megszüntettük a hasonlatomat, csak annyit írhatok, hogy a határok, mármint a fontos problémák határai, nem tól-ig vannak, hanem a tól-ig-en kívül. Milyen szerencsés, hogy változott a nyelv, hogy így még gazdagabb, valamint pontosabb lett a meghatározásom, arról már nem is beszélve, hogy nem, vagy alig sértek érzékenységeket. A tól-ig allergiásoktól elnézést kérek, hogy számukra nem megfelelő módon pörgettem a szavakat. A szavakat, amelyekben a valamint és az arról nem is beszélve, szóval (szóval) a töltelékek jelentős szerepet kaptak. A töltelékszavak, amelyek gyakorta kötőszavak mezében lépnek pályára (nemrég volt ebé döntő) legtöbbször komoly szerepet játszanak abban, hogy gondolatimitációkat képezzen az ember, valódi gondolatok helyett. Szükség van rá, hiszen olyan sokszor kell megmondani a világról, hogy milyen, vagy épp megírni öles cikkekben, hogy nem juthat minden felületre valódi gondolat, s a felület meg nem maradhat üresen, ki hallgatna olyan rádió podcastot, amiben senki nem szólal meg, mert ebben a részben bevállalja, hogy nem jut eszébe semmi. Az ebből adódik, annak következtében, miként és miképpen, némiképpen, valamint, mármint, az, hogy, amint, korábban, később, korántsem, már említettem, és így folytathatnám tovább. Ezek a töltelékek lehetőséget biztosítanak arra, hogy gondolat-, sőt (sőt) mondatimitációkat dobjunk össze, mely mondatok úgy ragyognak, mint egy igazi nap, vagy egy igazi reflektor a gondolkodni alig tudó mindenség egén. A mindenségét, csak összehoztam ezt a bekezdést. Szinte kedvem lenne folytatni, ha nem ólálkodna itt az újabb bekezdés.
A gondolatimitáció félelmetesebb, mint a gondolat, mert bár nem tartalmaz semmit, akik ezzel élni tudnak, azok legtöbbször rettenetesen arrogánsak. Lenyűgöző tudásukat örökösen, folyton-folyvást fitogtatják, nem szűnnek meg fitogtatni. A gondolatimitáció sodrásában mondandójukba olyan szerzőktől szőnek be idézetet, akiket idegen nyelven olvastak, és csak úgy röptében (vaktában) fordítanak le a hülyéknek, akik ezen a nyelven nem beszélnek, valamint (valamint), de így is (de így is) megtartanak néhány szót azon az idegen nyelven, mert hirtelenjében nem is tudják, hogy van ez magyarul. A folgok par exelence olyanok, amilyenek vagy önmaguk ellentéte, de mindenképpen magukban hordozzák keletkezésük folyamatát és magától értetődő, hogy a pusztulásukat is, amint azt kellő mélységgel kifejtette (egy aktuálisan népszerű szerző neve).
De tulajdonképpen (tulajdonképpen) nem emiatt félelmetes a gondolatimitáció. Ettől az erőtől pusztán csak megijedünk és behúzzuk fülünket-farkunkat, bocsánat, mi nagyon hülyék vagyunk, és ezen a nyelven nem beszélünk, ha beszélünk, nem értjük meg hirtelen azokat a szavakat és a szerzőről még soha nem hallottunk, nem vagyunk tájékozottak, mert nem olvasunk eleget és nincsenek olyan haverjaink, akik annyit olvasnának, hogy erre a szerzőre is rábukkantak volna. És nem is az tartja bennünk (éleszti fel) a félelmet, bár ez elég félelmetes, hogy egy dolog más néven van megnevezve, a gondolat épp a gondolatnélküliség megnevezéseként szerepel. Szóval (ez primitív töltelékszó) nem az az ijesztő, hogy másnak hívunk valamit, bár (bár) ez gyengíti a világban való tájékozódásunkat, amit Mózes első könyve első versei megajánlanak nekünk, hogy itt a világ és a benne lévő dolgoknak ezek a megnevezései. Nem, a rettegést valójában (valójában) az ülteti el bennünk (ülteti el bennünk), némiképp (némiképp) tudatlanul, hogy megjelenik a semmi. A gondolatimitáció mögött ott gubbaszt a sodró lendületű semmi, az arisztokratikus tudással kérkedő semmi, az arrogancia erejével megtámogatott semmi. A létezés álcája mögött ott ármánykodik a semmi. Hogy az akusztikus és vizuális térből örökösen tervezve vagy váratlanul ránk rontanak a semmi vitézei.
Látom és hallgatom a csapkodó harcosokat. Ha egy kéz erőt veszít, rögvest ott a pótlás. Mitől félünk, kérdezem most újra, bár nem teszteltem mindenkit, hogy ők is félnek-e. Nem tudom, hogy bárkit is érdekel-e az, amiről írok, mégis úgy fogok hozzá egy újabb munkához, hogy mindenkihez szólok, hogy azt hiszem, lényegünk mélyén egyek vagyunk a rosszban és a jóban. Akkor is, ha most a pontosság kedvéért így teszem fel a kérdést: mitől félek?
Felébredtem, nézem a telefonom, nincs üzenet, nincs levél, megeszek valamit, ami tegnap este az asztalon maradt (nem mondom meg, mit, még a végén kiderül, hogy barbár vagyok, aki nem ismeri az egészséges étrendek nyelvét). Mitől félek? Rágok, rágni még szabad, sőt egészséges. Most kimondom. A semmitől félek. Már ki is mondtam. A semmitől rettegek, hogy az, ami van, például én, például az, hogy valaki szeret, végül semmi lesz. Hogy semmiből lettünk és semmivé leszünk.
A hetedik
A hetedik te magad légy! Ez a hetedik levél, ha leveleket írnék, de eddig nem jeleztem, hogy leveleket írok, s most a hetediknél ezt benyögni, tényleg. A levél, mint műfaj, már egészen korán feltűnik a bölcseleti irodalomban. Pál leveleit mindenki ismeri. Részletesen kifejti azokat a hitelveket, amelyeket követnie kell az embereknek, ha keresztények akarnak lenni, ha még nem azok és maradni, ha már azok. Nem szól a zsidókhoz, bár ő maga zsidó, méghozzá, ha hinni lehet neki, épp a fariezusok csapatából származik. Nem szól hozzájuk, mert hozzájuk már elegen szóltak, például Jézus is, az apostolokról és a korábbi törvények megalkotóiról már nem is beszélve, Pál a nemzsidókhoz akarja eljuttatni a megváltás üzenetét, amely üzenet, mint tudás, a hitre épül. Hangsúlyozottan a hitre, hiszen hit nélkül minden tudás értelmetlen, s ez esetben ráadásul hamis eredményre juthat. Talán még kétségbe is vonható. Mert tényleg feltámadt Krisztus? Tényleg megtörtént, amit Pál nem láthatott, hiszen saját bevallása szerint akkor épp a keresztényellenes kommandó tagja volt. Persze igazság szerint, attól még láthatta volna a Megváltót, de nem látta, mert épp nem ott volt. De mikor megtért a legenda szerint, Damaszkusz felé tartva az úton, jött vele szembe az igazi Jézus, nem az, aki a tanítványokkal járta Galileát, nem az, aki hús-vér ember volt, hanem az igazi, aki tényleg megváltó volt, aki tényleg feláldozta magát, akinek nem az élete, hanem az áldozathozatala volt a lényege.
Mit akarunk, vagy épp mit kíván a nemzet, helyesebben a nemzetek fölötti ember, az egyetemesség? Legyen, de micsoda. Legyen megváltás! Végül is mindahányan erre várunk. De ha lehet, akkor még az életünkben, ne akkor találják ki azt a kurva rákgyógyszert, amikor már meghaltunk, épp attól a kurva ráktól. Ha megvan a gyógyszer, átéljük a megváltást, ahogyan átélték azok az öregek, akik megmenekültek a koronavírustól. Megmenekültek, mert elbújtak előle, vagy a koronavírus semmibe vette őket, és szóba sem állt velük, mint egy besúgó, aki osztályozta, hogy kiről érdemes jelenteni, vagy a beszervező tiszt, aki osztályozta, kiből lehet besúgó, és hát ezt az embert kihagyta, így aztán nem lett belőle besúgó. Nem azért nem lett, mert ő úgy döntött, hanem mások döntöttek úgy. Mások döntése volt az ő szabad akarata. Ha majd megéli, emiatt a döntés miatt, egy demokratikusabb világban, amikor nem bűn már besúgónak lenni, hanem az egy legitim állambiztonsági munka, mert meg kell védeni minden államot, például a demokráciákat is a demokráciát elfogadni nem tudók ellenében. Szóval ebben a világban ő azzal kérkedhet, hogy nem volt besúgó, nem árulta el a társait, s persze nem árulta el Jézust sem, mint Júdás. De erre persze mondhatja azt a passió szerzője, hogy hékás, hogy lett volna megváltás Júdás tette nélkül? Mi történik, ha a magányosan imádkozó Krisztust nem veszik észre, mert igaz felkent volt (Krisztus), de egyáltalán nem egy nemes parfüm által, hanem a teremtő által és a teremtőnek nincs szaga, csak a teremtményeknek. Azok a teremtmények sokszor különben büdösek, de a büdösség fogalma is relatív, mert Jézus korában a tanítványok nem voltak büdösek, meg Jézus sem, de ha most megjelennének közöttünk, bizony elfacsarodna az orrunk, mint mikor hajléktalannal találkozunk, hogy vidd már azt a kurva pénzt, mert nem bírom a szagodat.
Szóval a koronavírust túlélői, bármi okból is kerülték el a járványt, egyébként az okoknál korábban nem említettem, hogy lehet az a saját belső erejük miatt volt, miképpen volt olyan ember is, akit megkerestek besúgónak, de nem állt kötélnek, és még csak nem is ítélték kötél általi halálra, sem pedig nem feszítették keresztre, mint a korábban felemlegetett Felkentet. Túléltem a vírust, valószínűleg örökéletű leszek.
Szóval keressük a megváltást, holott ebben az életben már biztosan nem valósul meg, holott senki nem akarna egy másik életben megvalósulni, ha csak egy életünk van. A másik életbe exportált megváltás biztos csalás. Bár ha van elég hitünk, lehet épp igazság is.
Pál, ez a korai konspirátor megfeledkezett Jézusról a testet öltöttről, mert soha nem találkozott vele, s ha elfogadta volna az őt ismerők fölényét, akkor neki nem jut más, csak az alány. Ő pedig nem bírta, ha valaki fölé magasodik, legfeljebb az atya és a fiú, ezért kellett neki egy elvi isten, akinek nem az a fő princípiuma, hogy gyógyított meg prédikált, hanem hogy megváltott. Mert ő volt a megváltó, ha benne hiszünk satöbbi, akkor hiszünk még például az örök életben is, amikor a testünk szellemmé válik, és a testi megvalósulásunkhoz képest olyanok leszünk, mint a lehelet vagy a fing.
És hiába építik föl az evangélisták, különösen a szinoptikusok (Máté, Márk, Lukács), akik még egyenes forrásból dolgoztak, hiába építik fel tapinthatóan Jézust, ma már senki nem tudja úgy olvasni őket, mintha a Pál-féle értelmezés nem volna. Pál levelei, főként amelyeket tényleg ő írt, tulajdonképpen az ötödik evangélium. A testetlenné tett Krisztus megtestesítése lélekkel. Az öt evangélium mögött ott áll ez a mindenre elszánt és elhivatott Fiú, az atya küldönce, az az Izsák, akit hagy az apukája lemészároltatni, aki meghal értünk bűnösökért, hiszen mindahányan azok vagyunk. A bűn része a létünknek. Minden bűnben és bűntől fogant. Az egész világ és benne az összes teremtmény. Erről persze azért Ádám is tehet, nem kellett volna már ott az elején ellene mondani Isten akaratának. Bűn épül bűnre, olyan a mi életünk és az emberiség élete, holott, és ezt veszi észre Pál, alapvetően mégiscsak jók akarunk lenni. Néha önző okokból, mert jobban szeretnek, ha jók vagyunk. A bűn benne van a lényünkben, miképpen az erény is, és nem csak Kantban van erkölcsi törvény, hanem a legutolsó sorozatgyilkosban is. De a bűneik esendővé tesznek bennünk, és a bűneink bibliai következménye, hogy halandók vagyunk vagy lettünk. A végesség esendővé és törékennyé tesz bennünket. És épp ez az esendőség minden kommunikáció alapja. Hozzád merek szólni, mert törékeny vagy te is. Meg merlek szólítani, mert te sem vagy tökéletes. A tökéletes félelmet kelt. Talán a világ is azért sikerült tökéletlenre, talán azért maradtak benne hibák, hogy kevésbé rettegjünk tőle. Beszélgetünk egymással, én és te. Beszélgetünk egymással, én és a mindenség, a köröttünk lévő világ.
Az irodalom beszélgetés. Van a mű mint megszólító, és van a törékeny én mint megszólított. A műben megfogalmazott szereplő, hamar észrevesszük, olyan, mint a műbe belépő én. Két törékenység találkozik egymással. Sőt, a műben megfogalmazott én még törékenyebb is, mint a műbe belépő, hiszen nem kell jókedvűnek mutatkoznia a munkahelyén, nem kell a gyerekei miatt tartania magát s úgy tenni, mintha a világ és az élet fenékig és tovább is tejföl volna. Pál megígérte, hogy Krisztus újabb eljövetele meghozza az örök életet mindőnk számára. Kicsit meglepődött, mikor perbe fogták és halálra ítélték, hogy ezt ő pont nem fogja megélni, ahogyan senki nem fogja megélni a megváltást. Mégis úgy élünk, hogy magunkban hordozzuk ennek a lehetőségét: a reményt.
Testvéreim, ti különböző gyülekezeteink tagjai, mondom néktek, hogy a világ teljességét, a valóságot és az életet csak az ember által teremtett világban tudjátok megélni. Hogy tovább pontosítsak, testvéreim, a műalkotásban, hiszen ott nem csak részvilágokat, szeleteket és hasadékokat látunk, hanem minden része megmutatkozik annak a kitalált világnak. Valamint, ha mélyen hisztek benne, megtaláljátok ott önmagatokat, ha felfedezitek az életetek minden szegletét benne, akkor egy pillanatra fellebbennek a végesség terhei, egy pillanatra végtelenné válunk, más végtelenek részévé leszünk. Egy pillanatra megéljük, hogy két végtelen nem több mint egy végtelen, hanem épp annyi. Egy pillanatra szervesülünk a mindenségben, ahol semminek nincs kezdete és vége, egy pillanatra részei leszünk az öröklétnek, ahol az első hat is, de a hetedik te magad vagy mindenképpen.
Az én és a világ
Szeptember van. Vagyis még nincs, mert előbbre csúsztam, de úgy csinálok, mintha szeptember volna.
Szeptember van. Megvalósul a világ pusztulása. Elhull a levél, eliramlik az élet, ilyesmi. Bár egyelőre kicsattan a természet és még írmagját sem mutatja annak, hogy vége lesz és jön a tél. Egy tél a jégkorszak utolsó éveiből, amiben élünk, amiben az általános felmelegedést a saját vétkünknek tekintjük, és felelősséget ébresztünk magunkban és másokban, hogy a petpalackokkal vétkezünk. Mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa. Amikor a gyerekünk elsőáldozó lesz, majd odajárulunk az atya képviselője elé (gyónás), mert van ez a közbevetés, hogy nem egyenes a kapcsolódás. Mért van, minden gyerek ezt kérdezi? Mért van ott valaki más? Mért van ott a papbácsi? Mért nem mondhatja egyedül bele a levegőbe, hogy mit vétkezett, ha egyáltalán, de hát ebben a korban különben sem vétkezik az ember, amit vétkezik, azt az atya amúgyis látja, minek kell szóba hozni, örüljünk, hogy végre elfeledkeztünk róla, és már az anyu és az apu sem emlékszik rá.
Elsőáldozók vagyunk és odajárulunk, ahová járulnunk kell, és elmondjuk, hogy mit csináltunk (bűnöset) és mit nem csináltunk (bűnösen), akkor lesz egy új sor a bűnök listáján, nekem még nem volt, de a kisfiamnak már van, hogy műanyagpalackot dobtunk be a kommunális szemétbe. Úristen, mondja az atya képviselője. Ha elmegyek a rendőrségre, suttogja át a rácson, és bevallom, akkor két miatyánkkal és három üdvözléggyel megúszom. Mert a Vietnámba induló szemétszállítóhajók (tankerek) részben miattam rostokolnak a kikötőben, valamint a nem odainduló szemét miattam várakozik még az újrahasznosításra, amikor a létrehozásánál többszörös energiafelhasználással újabb üveg lesz belőle, hogy majd egyszer mégiscsak nemüveg legyen, hanem szemét az űrben vagy a világ kevésbé ellenőrzött és környezettudatos részében. S közben az energiafogyasztás csak nő, mert piszok sok energia kell ahhoz, hogy télen fűtsünk, nyáron hűtsünk, meg persze ahhoz is, hogy egy régi petpalackból új petpalack vagy termopulcsi legyen, és az energiafogyasztásunkkal ritmusban növekszik a lelkiismertfurdalásunk is, különösen akkor, mikor mások gátlástalan fogyasztását látjuk, amihez képest a miénk elenyésző.
Ha nem lenne világ, én sem lennék, ha nem lennék, nem lenne világ. Minden arról szól, hogy megvalósuljon a tudat és megvalósuljon a világ. A világot nem érdekli, hogy vagyok, és az sem érdekli, ha nem vagyok. Engem érdekel, hogy vagyok, s nekem szükségem van a világra, hogy legyek. A világ akkor is van, ha én nem vagyok, bár az én szemszögemből a világ nincs, amikor én nem vagyok, már ha egyáltalán értelmezhető a szemszögem akkor, amikor nem vagyok. Számtalan dolog létezhet úgy, hogy számomra nem létezik. Ha nem tudok arról, hogy mi lesz a műanyagszeméttel, akkor az a történés nem létezik és lelkesen szelektálok. Ha nem tudom, hogy kik állnak egy terrorcselekmény vagy egy háború mögött, akkor azok az indokok nem léteznek, és hiszek abban, hogy a jó és a rossz küzd egymással és én biztosan a jónak drukkolok. Ha nem tudom, nincs.
A tudás növekedése a nemtudás számára nyit egyre tágabb teret. Az írás a tudás, tudás, de nem az ismeret, mondja a klasszikus értelemben vett írás, a Biblia. Az írás nem más, mint törekvés az igazságra. Elolvasol mindenféle okos gondolatot arról, hogy mi a szép és mi az irodalom és mi a művészet, és nem jutsz semmire. A végén ott állsz, és azt kell mondanod, hogy a művészet nem más, mint az igaz kimondása. Mondod ezt úgy, hogy már ezeréve tudod, hogy nincs igazság, csak igazságok vannak, a tiéd, az enyém, a másiké, és az Igazságot, nagy ivel semmi nem érheti el (még Ady Endre sem). Mégsem tudsz másképp gondolni arra, ami jó, amit olvasol és jó, amit nézel, és amit hallgatsz és jó, hogy itt megtestesül az igazság, nem az ige (logos) lőn testté, hanem az, ami igaz a világban az lőn igévé.
Nincs olyan, hogy nekem tetszik meg neked tetszik. Amikor írsz, biztos vagy benne, hogy te az általános tetszést közelíted meg, mert arrafelé mész, ahol a létezés lelke lakozik, és azt a lelket igyekszel feltárni. Nem úgy van, hogy ízlések és pofonok, hogy de gustibus non… Ugyan már. Csak az lehet jó, ami tényleg jó, holott semmi biztosítékod nincs arra, hogy ahogy és amit te gondolsz, az tényleg jó. Mégsem engedhetsz az ízlések demokratizmusának, mert ízlésdemokráciában nem lehet alkotni. Nincs olyan mondat, ami leírható demokratikus keretek között, nincs olyan mondat, ami mögött megbújik, hogy ez is lehet, de „lehetett volna más is talán”. A leírt mondat arról tanúskodik, hogy csak így lehetett. A leírt mondat magában foglalja az egyedüliségét és az egyedüliség arroganciáját. Az alkotás diktatúra, az igazság diktatúrája, amikor a rajtad kívüli világ megmondja, hogy merre van az arra. Nem te uralod a sorsot, hanem a sors ural téged, és a műalkotás ennek a leglátványosabb bizonyítéka. Ilyen módon, bár a mű mindig teremtett világ, de a legmélyebb logikája tekintetében tükröződés.
Végrehajtó vagy, persze szabad akarattal, és persze nem a csillagok állása szerint, mégis elolvasod, hogy mit mond mára az asztrológia rólad, hogy milyen napod lesz, mert ugyanakkor tudod, hogy semminek nem vagy az ura és a csillagok fölötted vannak. A mindenség alázatos szolgája vagy, holott mindenütt azt akarod elhitetni, hogy szabad vagy. Te vagy, akit nem kötnek korlátok, nem köt a tárasadalom, a közösségi akarat, mert te bátran szembe tudsz menni és helyezkedni mindennel. Úgy öltözöl, ahogy kedved tartja, olyan a hajad, amilyen, úgy fogalmazol meg véleményt, hogy köpsz arra, mi a konszenzuális elvárás. Esetleg forradalmár vagy, aki leszarja a konszenzuális hatalmat, aki leszarja akár a legmodernebb ideológiákat is, mert mit tud neked ártani egy ilyen leszarás? Semmit. Te független vagy mindentől, azt a kis pénzt, amiből megélsz, kicsikarod a világból, vagy épp éhen halsz, de szabad vagy.
Szabad vagyok, ezzel kérkedsz, holott épp nem. Te vagy az, aki a leginkább tudod, hogy nem szabadulhatsz a sors diktátuma alól, hogy végrehajtó vagy, a hátán köveket cipelő rabszolga, aki minden korrupciós hajlama ellenére, hogy be akar hódolni, mert igenis kell neki az a sok-sok előny és szeretet, amit a világ nyújtani tud. Mindezek ellenére teszi, amit az általa nem ismert és nem kiismerhető igazság diktál. És csak reménykedsz, hogy ezt az igazságot mások is akarják tudni és látni, hogy majd egyszer összetalálkozik az akarat a világ és a képzet, és téged mindenki szeretni fog. Hogy nem úgy lesz, mint néhány elődödnél, hogy csak utólag, amikor már számodra nincs a világ és nincs az igazság és nincs semmi, se akarat, se képzet, mert nem vagy, hogy pont akkor képződik meg a léted, és az irántad való szeretet, amikor már épp benne vagy a világgal együtt a nemlétben.
Utazók
Utazók csörtetnek a hőségben a romos falak mentén. Vajon ki mondta nekik, hogy ezt is látni kell? Ki tervezte meg az utat, ki ajánlotta fel a szállást, a jegyeket? Az ókor valamely csodás épületének romjai. A leírás szerint a maga nemében (színház, templom, oltár, temetkezési helyszín, erődítés) a legnagyobb volt, vagy egyik legnagyobb vagy ez az, amiből a legtöbb kő megmaradt.
A turisták közül az őszintébbek csak az izzadtságot törülik a homlokukról, ők nem fogják elmesélni otthon, hogy ott voltak, ahol, vagy talán mégis, mert ez van elvárva, s nem akarnak kilógni a sorból, meg kell indokolni azt az összeget, amit erre az útra költöttek. Kihozni a legjobb ár/élmény arányt. Tényleg jártál ott, fantasztikus, jövőre mi is megyünk. A dokumentaristák videóznak, és rámondják az útikönyv szövegét a telefonjukra. Adatok egy olyan világból, ami nincs már, amiben nem található élet, sem persze halál, mert ki tudna bármit is érezni a napon izzó kövek között a valaha élt emberek iránt. Hisz a régészet a gondos feltárással és anyagmegóvással épp ezeket az embereket tüntette el végleg azzal, hogy nem teszi lehetővé, hogy a munkájukat használatba vehessék a későbbi népek. Ott áll a turista és nézi a valahai emberek cselekedetét. Az ő cselekvése csak annyi, hogy néz. Az ő cselekvése a régiekkel szemben végülis a nemcselekvés.
Minden gondolat eredője a halál tudása. S mi, elhivatott turisták észre sem vesszük, milyen lelkesen járunk a hajdani múltak temetőjében. Kövek között, romok között, ahonnét minden életet kipucolt az idő. A régebbi korok felhasználták a megmaradt falakat vagy köveket. Házak alapjai lettek, új épületek emelkedtek rajtuk, a régebbi korokban aktív maradt az a cselekedet, amit a korábbi emberek tettek. Aktív maradt és beleolvadt az aktuálisan élők világába. A mai aktivitás a nézés. Együtt nézünk valamit, amiről nem tudjuk micsoda, ha tudjuk, csak úgy, ahogyan egy ismeretet tud az ember. Ez a múlt nem aktív, hanem csak egy elsájátítandó tudás, amit mellesleg még az utazást követően néhány hétig megőrzünk, aztán visszaengedjük oda, ahonnét vettük, a könyvekbe, vagy épp az audioguide kicsi dobozába.
Mi a turizmus? Van-e erre válasz? Olyan tevékenység, amit elvár a környezetünk, hogy érvényesnek látszódjon az életünk? Egy tartalomhazugsággal fenntartott tartalmatlanság, ami semmi érvényesről nem szól, csak arról, ami társadalmilag érvényesnek látszik. Egy közösségi kártyajáték. Leteszel egy lapot, Norvégia. Aztán egy újabbat, Szicília. Ezt üti Róma, ezt üti Burma, ezt üti Vietnám, ezt üti, és így tovább. Holott minden lap olyan, hogy épp semmit sem ér, ezért nem is ütheti egyik a másikát. A turista számára mindegyik mesterséges világ, aminek soha nem lesz a részese. Holott ha volna valós világélménye, az semmivel sem különb és semmivel sem rosszabb, mint bármely más ember valós világélménye. A valós világélmények nincsenek hierarchiában, hiszen mindegyik kitüntetett és egyedi helyen van a megélők életében.
Talán a turizmus a saját elevenségünk megélése vagy átélése az elpusztulttal szemben? Hogy mi vagyunk, ők nincsenek? De ha elevenség, semmiképpen nem a belső elevenség, a sérülékeny és törékeny élet megélése. Inkább a kiszolgáltatottságunk elfedése. Inkább a halhatatlanságunk pillanatnyi megélése. Aki van, az van, szemben a sokasággal, akiket a történelem elmosott már előlünk. És a sokezer elmosott nemzedék még véletlenül sem azt erősíti bennünk, hogy épp oly emléktelen lesz a mi életünk is, mint az övéké volt.
Aki a kövek között kóborol a tűző napon, nem folytatja a valahai tűznél elkezdett mesét, mert azt mondták neki, az a történet félelmetes. Kell az neked? Nincs elég bajod amúgyis? A kövek között kóborló mesterséges élményekkel akarja helyettesíteni a belső megélést. A világ tárgyiasultság a szemébe, amire rálátást engednek a turisztikai cégek. Nem könyvet olvas, hanem útikönyvet, ami nem úton akar tartani, hanem útba akar igazítani, de valójában folyamatosan eltérít a valós útirányoktól. Ez a könyv a turisztikai ipar kiszolgálója, a termékajánló. Ő az a termék, ami hozzásegít az élmények termékké tételéhez. Bemész az utazási irodába és megvásárolod azt a kétheti élményt, amit ajánlanak, amit a társadalmi közegedben is értékes élménynek tekintenek.
Amikor az élmények is termékek lesznek, nincs már szükség arra, hogy folytassuk a lét-mesét, amit a régi tűzrakók elkezdtek, ami még arról szólt, ami rettenetes, ami még arról szólt, ami felemelő, ami arról szólt, ami valóságos.
De vajon megtörténhet ez? Megtörténhet, hogy nem laboratóriumi produktumként, mint a régi utópiákban, hanem piaci alapon létrejön a mesterséges ember, ahol maga az ember választja saját akaratából szabadon, a mesterséges létet? Vagy az érzelmek, amelyek egyedül valóságos építőelemei a világnak, a magunkról való gondolkodás igénye olyan mélyen gyökerezik a létben, hogy nincs az a kietlen puszta kor, ami ezt ki tudná pusztítani belőlünk?
Letörlöm az izzadtságot. Megyek a kövek között tovább, ameddig a szemem ellát, ameddig a megváltott jegyem ér.
Holiday
Július van. Mindenki a nyaralását szervezi, hamarosan elindul az a két vagy három hét, amit igazán megérdemelnek, hisz miről szólt ez az év is, csak az tartotta bennük a lelket, hogy össze tudják erre is szedni a pénzt. Vajon kinek mi az úticélja, milyen szinten tud nyaralni. A nyaralás helyszíne és minősége eldönti, melyik társadalmi csoportba tartozol, ez adja meg a presztízst neked és a családodnak, ezzel fog dicsekedni a gyereked az iskolában, s ez által méri be, hogy az osztálytársak sorában hol helyezkedik el ő, és hol helyezkedik el a családja. Nem mindig jön be a romantikus Tisza-tó, mert a többség nem tartja romantikusnak, csak olyannak, ami az ő célpontjukhoz képest olcsó volt.
Valamikor, a tizenhetedik században az éledező gyáripar mágnásai besegítettek az egyháznak, hogy harangokat tudjon tenni a templomtornyokba, hogy a munkások tudják, hatkor kelés van és nyolckor már meg kell közelíteni az ágyat, ha holnap is teljesíteni akarnak, és akarnak, mert teljesítés nélkül nincs bér, amiből éppen csak kijönnek, nem véletlenül nevezhető éhbérnek.
A munkaerő megfogásának új módjait tették lehetővé a gyárakban elhelyezett órák, a gyárkürtök, aztán 1802-ben felgyulladtak az első villanykörték, és innéttől lehetővé vált, hogy éjjel-nappal lehessen dolgozni. De hol van ez már. Azóta kiharcoltuk a negyvenórás munkahetet, a szabadságot, a jobb munkakörülményeket. Persze, csak azért sikerült, mert közben a húzósabb munkákat evakuáltuk a távolkeletre, ahol még mindenki leszarja a munkások megélhetését és egészségügyi állapotát, majd jön másik, ha valamelyik kidől. Meg persze, a korszerű gépek olyan termelékenységgel rendelkeznek, ami rövidebb időn belül is meghozza a várt hasznot.
A huszadik század elején megszűnni látszott a gyárosok és megfizetett helytartóik arroganciája. Nem lehet már korbáccsal ütlegelve munkára kényszeríteni a dolgozókat. De nem is kell. Néhány leleményes propagandista, élükön Edward Bernays-zel, aki nem utolsósorban Freud unokaöccse és amerikai ügynöke is volt, rájöttek vagy csak inkább ő jött rá, a többiek őt követték, hogy hiba az, ha csak a szükségletekre gondolunk, a szükséglet termelési szempontból kevés. És persze a nagybácsi is azt mondta, a vágyak a legfontosabbak, azok motiválnak mindent az életünkben, különösen a szexuális vágyak. Szóval nem a szükségletekre kell koncentrálni, hanem a vágyakra. Hogy akarjak valamit, amiért képes vagyok áldozatokat is hozni. Így aztán a porondon megjelent minden idők legádázabb és legkörmönfontabb rabszolgahajcsára: a vágy.
Nem kell külső erőt alkalmazni, elég csak meglengetni egy-egy terméket a lehetséges vásárló szeme előtt. Elég csak elmondani róla, hogy ezzel végre felépítheted az öntudatodat, mert mi másról szólna egy autó, vagy ezzel megélheted a szabadságodat, mert mi másról szólna az a lehetőség, hogy nőként bátran bagózhatsz az utcán. Lucky Strike. Az új ajánlat szinte észrevétlen kötötte össze a vágyat, az önértékelést, a szabadságot és az életünk ki- és beteljesülését. Beterelni az állampolgárokat a vágy fogdájába, ahol a felcsillantott áru egyben az öntudat, a presztízs és a társadalmi státusz jele is. Ha sikerült ez a terelés, utána már nincs gond, az engedelmes vágyólény követi vadul a vágyait. Mindent feláldoz azért, hogy az árucikkeket birtokolja, és ezzel birtokolja azt az életmegoldást, hogy általuk végre megélheti, hogy valaki. Örülnek a termelők és örülnek az államok is, hiszen engedelmes állampolgáraik vannak, akik a felcsillantott vágy árnyékában lemondanak minden önállóságról és szabad akaratról. Akik a freedomot holidayre, a szabadságot szabadságolásra cserélik önként és dalolva, ahogy azt mondani szokás. Július van, a szállás már lefoglalva, Balaton, tenger, szigetek? Az vagy, ahová mész, amilyen árukkal körbeveszed magad. Ezen kívül semmi nem érték.
Nem Nietzsche, nem Marx, nem Freud, nem Heidegger, nem Kafka és nem Proust volt a legnagyobb hatással a modern gondolkodásra és életmódra, hanem ez a kevesek által ismert propagandista, Edward Bernays. Ő teremtette meg az önkéntes rabszolgaság informális intézményét, amit némikor egy-egy hitel mégiscsak formalizál. A vágyak kielégítésében érdekelt, s ezért a társadalmi elvárásokat és kényszereket teljes mértékben elfogadó embert. Az American dreamer most világpolgár lett, világvágyó, ahol a világ nem más, mint megvásárolható áru.
És a vágy soha nem elégül ki, mindig újabbak és újabbak jönnek a helyébe, s ha valamiről lemondasz, a többiek viszont megszerzik, te kudarcnak éled meg az életedet és a többiek is bukott arcnak tartanak. A vágynak nincs vége, a vágy az emberi élet végtelensége, a vágy hatalma túlszárnyalja a diktátorok hatalmát, akik csak ideig-óráig képesek mások élete fölött rendelkezni, de a vágy, az nullahuszonnégyben dolgozik és mindenkit elér.
A megvásárolhatóvá transzformált világ mindent tárgyiasulttá tesz, először csak az áru lesz a vásár fia, de később minden és mindenki nem fia, lánya, szerelme, anyukája lesz valakinek, hanem csak vásárfia. A vágy kielégületlensége folyamatosan abban a lázban tart, hogy eredj a nyomába és elégítsd ki. Futsz a vágyad után, holott ez a vágy soha nem lehet kielégülve, mert nem képződik meg az érzelmi azonosulás a dolgokkal. Az új propagandisták, akik különben megelőzték Goebbelst (Bernays: Propaganda, 1928), épp abban érdekeltek, hogy soha ne elégülj ki érzelmileg, mert az érzelmi kielégülés a világgal való érzelmi azonosulás figyelmetlen vásárlóvá tesz, olyanná, aki elégedett azzal, amije van. Az érzelmi azonosulás ellentétben áll a gazdaság vágyával, hogy növekedjen és egyre intenzívebben pörögjön.
Azt hisszük, ha megveszünk valamit, közelebb kerülünk az életünkhöz, holott a vásárlásba való belemenekülés egyre csak tol el az életünk mélyebb valóságától. Semmit nem élhetünk meg mélyen, hiszen az kiszakít a tárgyak beszerzésének folyamatából. Az irodalmi szövegek jelentős része épp olyan áru, mint bármi más, mint az autó, a divatcikkek és az egyre modellszerűbb feleségek. Ám az irodalmi mű, mint műalkotás, lényegét tekintve szemben áll az áruszerűséggel, bár ő maga is úgy érhető el, mint más árucikkek. Szemben áll, mert a lényege nem más, mint hogy arra késztessen olvasót, nézőt, hallgatót, hogy a világgal érzelmileg vállaljon azonosságot, mert akkor kerülhet közel az életét igazgató valós erőkhöz, amely erők egyáltalán nem írhatók le a modern korok logikájával, ha már akkor jobban kötődik azokhoz a tudásokhoz, azokhoz a világról való gondolatokhoz, amiket az első mesélők valaha régen elkezdtek mondani, amit azóta is hordozunk és továbbadunk mindahányan, akik belefogunk a mesébe. A művészet mindig abban érdekelt, hogy fenntartsa az érzelmi viszonyt ember és ember, ember és világ között, hogy fenntartsa az érzelmi viszonyt a végesség és a végtelen között, az én és a sokaság között. Abban érdekelt, hogy mindenki mélyebben tudja átélni a saját sorsát, abban érdekelt, hogy ne tagadja el a fájdalmakat, hogy jelezze, a fájdalom és az öröm egy skálán vannak, s ezen a skálán nincsenek rajta a nagyvárosok bevásárlóutcái, és az érzelmi problémáikat fogyasztással megoldani vágyó emberek. A művészetnek nincs haszna, nincs célja, mégis a leghasznosabb abban, hogy a saját sorsunkat éljük, és ne kövessünk ránk erőltetett külső mintákat, hiszen a sorsunkkal való azonosság, annál mélyebb, minél több benne az általunk meghatározott rész, az a rész, amit a mi cselekedetünk hozott létre. Az irodalom világajánlat. Nem a világ birtoklására hív, hanem a megismerésére és átélésére, arra, hogy valóban otthonra leljen az otthont kereső ember.
Világvonták találkozása
Nem árulom el, milyen hónapban írom azt, amit írok, bár előzőleg ígéretet tettem arra, hogy mindig elárulom, de most nem, ravasz vagyok, váratlan helyzetbe hozom az olvasót. Nem árulom el, bár ki lehet következtetni. Áprilisban kezdtem és ez a harmadik. Ezért sem kell elárulnom, hiszen csak annyit kell megírni, amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a másik, aki olvassa, aki révén valóságossá válik az elbeszélés, megértse, vagyis a maga számára valóságossá tegye a történetet.
Aki beszél, mindig valakihez beszél. A valaki nélkül a beszélőt bolondnak tartjuk. Aki magának beszél, megy az utcán és kéretlen is csak mondja és mondja, az a bolond. A Biblia magányos beszélői valakihez szóltak, hol a néphez, akit nem győztek ócsárolni, hol a teremtőhöz, akitől valamit, némikor dörgedelmeket, a gonoszok megbüntetését, némikor segítséget és irgalmat kértek.
A botnak és a beszédnek két vége van. Ha valamelyik vége nincs, akkor nem beszélhetünk botról és nem beszélhetünk beszédről.
Két vándor van a pusztában, ezért sem tekinthető a pusztában kiáltott szó pusztába kiáltott szónak. A vándor megpihen egy homokkőszikla árnyékában, előveszi a kis táskáját, amiben az ő sorsa van. Régi típusú hátizsák, olyan, amilyennel nagyapa az erdőre járt dolgozni, amiből este elővette a maradék kenyeret és azt mondta, nézzétek, madárkalátta kenyérke. És akkor mi leültünk mellé, és elropogtattuk azt a maradék kenyérkét, aminek mintha erdőíze lett volna, mert valójában az volt. A konyharuhát a nagyapa egy kidőlt farönkre tette, és onnét először a konyharuha, aztán a kenyér magába szívta az erdőízt.
A vándor most a pusztában, ahol az imént hagytuk, a homokkőszikla árnyékában előpakol a zsákjából. Előkerülnek életdarabok, valóságmorzsák, és felépül ott, a semmi közepén, ahol majd később szaúdi üzletemberek horrorpénzből a világ legmodernebb és legnagyobb épületét, a Line-ot akarják felhúzni, amely épület költségvetését örökösen megkérdőjelezi az épp aktuális kormányzat, folyamatosan fenntartva a bizonytalanságot, hogy ebből aztán lehet, hogy nem lesz semmi. Ehhez az épülethez nem kellett annyi áldozat, annyi befektetés, vagy legalábbis ami kellett, nem pénzben mérhető, bár a vándornak az volt mindene, az volt az ő vére és húsa. Abból épült az a kis otthon, ahová a másik vándor hirtelen megérkezik.
A másik vándornak is van hátizsákja, épp olyan, mint az elsőnek, neki is vannak benne életmorzsák, történések és tapasztalatok. Ezeket veszi elő, hogy egy egyik vándor birodalmában tájékozódni tudjon. Ha nem téved el, akkor ez a birodalom az övé is, ha nem téved el, akkor az ő zsákjának tartalma rátalál az első vándor zsákjának tartalmára és összeölelkeznek. Olyanok lesznek, mint a szerelmesek. Úristen, ezt te mind tudtad rólam, mondja a másik vándor. Tudtam, mondja már nem az első vándor, hanem a kipakolt holmi, amit korábban épületnek és birodalomnak is neveztem. És tudok rólad olyat is, amit nem tudtál. Akkor menjünk innéttől együtt, mondja a második vándor, hátha akkor kijutunk a pusztából, eljutunk oda, ahol dúsvizű folyók mossák a földdarabok partjait, ahol a mezők, mi szemszájnak ingere. Menjünk!
És nem tévedett a második vándor. Amikor elfogadta, hogy innéttől együtt könnyebb lesz, valóban könnyebb lett. Mintha azt a terhet, amit a sors rápakolt, azt a betonelemet, amit ottfelejtett a legrégebbi kőműves, most valami, a másik ember tapasztalata, a mű tapasztalata megemelné. A beszéd és a beszéd életre keltése az ember legmélyebb segítsége az élethez. Nincs más általunk teremtett dolog, ami ennyire képes volna beleilleszteni a teremtett lényt a körülötte lévő mindenségbe, ami ilyen zökkenőmentesen és egyértelműen tudná szervessé tenni a világban való bennelétünket.
Olvasunk, zenét hallgatunk, képeket nézünk és fellélegzünk. Fellélegzünk, ahogyan akkor tesszük, mikor meglátjuk a szerelmünket. Nem vagyunk egyedül, de a másik nem csupán a másik, hanem a mindenség.
A mű létrehozója hiába tudja mindezt, mégis olyan, mint a szerelmes, aki reménytelenül keresi a párját. Míg a megszólalást formálja, csak arra a tartalomra tud figyelni, ami a megszólalás tárgya, s mikor végre megformálta a mondandóját, már hiába néz körbe, hiszen ő már nem része a társalgásnak, mások borulnak egymásra boldogan, hogy összekössék azt, ami addig szét volt szakadva.
Ki beszél?
Május van. Elgondoltam, hogy minden hónapban, amikor ezt a sorozatot írom, megemlítem, milyen hónap van. Május van. A természet olyan eleven, hogy az ember szégyelli magát, hogy mennyire kevésre képes. Májusban minden alkotó vesztésre áll. Az a régi ember jut eszembe, aki ott ült a tábortűz mellett és örült, hogy végre nem kell fázni. Felnézett az égre, villám cikázott át a sötéten. Félt. Alig történik vele valami, és mégis megtörténik minden. A villámból félelem lesz, a félelemből istenek és így fekszik le, hogy van, aki megmenti, és mellé bújik a másik ember és jó együtt lenni és együtt hinni, hogy ők meg vannak mentve. Én megmentelek, ezt mondaná az a régi ember a mellette fekvőnek, ha nem éppen a bőre, a nyála, az ölelése mondaná ezt. Nem kellett ezen az estén nyelv, hacsak arra nem gondolunk, amivel egymást érintették. Olyan finom a bőröd, ezt mért mondta volna, ha nem volna finom, nem csúsztatná végig a nyelvét ezen a bőrön.
Milyen unalmas lehetett akkor embernek lenni, gondolhatnánk, holott az a villám épp elég volt ahhoz, hogy betöltse a gondolkodás terét és lángra lobbantson ott mindent. Bent lobogott a láng, izzott minden, mikor ránézel egy kései utódra, amilyen például én is vagyok, és csak azt látod, hogy nem fél a villámtól, nem is figyel rá, és körötte ezer kis villám szikrázik az elektronikus térből, vonja el a figyelmét a félelemről, viszi oda ezt a figyelmet, ahol minden érvényes érzelem le lesz mészárolva. Helyesebben oda, ahol az érvényes érzelmek meg sem tudnak képződni, mert a kicsi villódzások elterelik róla a figyelmet. Nem tudsz félni, ha nem veszel tudomást a létezésedről.
Szeretem a kőkori rokonaimat. Ők olyan életet éltek, amilyet én is szeretnék élni, amikor még pontosan tudták, ha nem bújunk össze, elveszünk. Egymásnak voltak melegítői, egymásnak voltak az óvás és a védelem. Bújjunk össze, mint a szegény ember malackái, és így is tettek azok a régi rokonok a kőkorszakban, és így volt téve abban a kicsi kőkorszakban is, ami a gyerekkorom volt. Ott, abban a ma, egy ilyen átszagosított világban, büdösnek ható levegőben szólalt meg, mondjuk, az anya és mondott valamit a gyerekének. Ezek voltak a mesék. Megijesztelek a mesével, aztán megölellek, hogy ne félj. Ezek voltak azok a történetek, amikor az anya és az apa kialakították, hogy ők hogy akarnak, és hogy nem akarnak élni. Beszéltek egymással és a rokonokkal, a szomszédokkal, a messziről odavetődő vándorokkal. Tudták, hogy kell elmondani valamit, hogy a szomszédok is értsék. Az elmondásban fontos tudni, mi tartozik a szomszédokra és mi nem. Fontos tudni, mennyi információt kell beletenni a történetbe, hogy értsék, és mit kell kihagyni, mert az az információ csak teher. Akkor alakult ki az elbeszélés alapvetése a tipikusságok és az egyediségek aránya. A tipikusságok a felismerhetőséget szolgálták, míg az egyediségek tették átélhetővé a történetet. De mindenből csak annyi kell, amennyiből a másik meg tudja képezni a saját maga által átélhető valóságot. Mert mindenki a saját valóságát akarja átélni. Ezért hallgatja meg a másik történetét.
A legjobban beszélő történetét messzeföldre is elvitte a hír. Egy ember mondta, és ez az egy ember hitelesnek tűnt, mert olyan volt az elbeszélés, hogy hitelesítette az elbeszélőt. Aki beszél, épp annyit mondhat el az eseményről, amennyit láthatott. A gyerek voltam, amikor… kezdetű elbeszélésbe nem kerülhet bele olyan, amit nem láthattam, mert gyerek voltam. Az elbeszélő felismerési tere a hitelesség egyik alapja. Ha nem ismeri azt a teret, nem hiszünk neki, ha túlzottan ismeri, azt gondoljuk, nem ő volt, aki ezt átélte, ő az, aki megtanulta. Az elbeszélés hitelessége egyszerre nyugszik a tudáson és az érzelmi azonosuláson. A tudás mértéket szab az érzelemnek, az érzelem mértéket szab a tudásnak és közben mindkettő megerősíti a másikat.
Hogy higgyek egy történetnek, tudnom kell, hogy ki mesélte el. A hitelesség alapja az elbeszélő hitele. Tudnom kell, ki beszél, és honnan beszél. Milyen rálátása van a világra és milyen elfogultságai vannak. Amikor az elbeszélő belefog a történetbe, tudnia kell, hogy ki az, aki elmondja a történetet, mert ez fogja megrajzolni a történetről való tudás terét és a nyelvet, amin megszólal. A megjelenített nyelv alapja a hitelességnek. Nem lehet bárhogy megszólalni.
Úristen, mennyi szabály, kiált fel a leendő elbeszélő. Annyi mindenre kéne figyelni, amennyire nem is lehet. Ha nem kezdte volna el a történetet az a régi rokon ott a tábortűznél, a villámló ég alatt, ma nem lenne történetmesélés, mert képtelenség annyi mindenre figyelni, amennyire kellene. Ha nem ösztönből, ha nem a régi mesélők belénk ázalgott tapasztalatából mesélnénk, inkább hallgatnánk, és csak arra használnánk a nyelvet, amire praktikusan kell, hogy megszervezzük az életünket, a munkát, és az együttélést.
De még e sok-sok, egymásnak történetet átadó régi mesélő ellenére is felvetődik a gondolat, hogy vajon ki jogosít fel engem arra, hogy ne csak a szomszédnak, a gyerekeimnek, a szüleimnek, a barátaimnak mondjak el valamit, hanem úgymond mindenkinek. Mi jogosít fel arra valakit, hogy a senkinek elmondásból átlépjen a mindenkinek való elmondásba. Hol és ki adja ki ezt az engedély? Ha egyszer ki lett adva, vajon ki fogja meghosszabbítani? Elég egy szemvizsgálat és egy vérnyomásmérés, mint a jogsinál, hogy innéttől beszélhetsz, mondjuk, még öt vagy tíz évig.
Minden reggel úgy kelek fel, hogy kétségbe vonom a megszólalás jogosságát. Azzal a téttel, ha erről meg tudom győzni magam, hogy szabad és jogos nekem beszélnem, akkor elkezdődhet a töprengés azon, hogy ha megszólalhatok, ki az, aki beszél, mit tud a világról, és azt miképpen mondhatja, miképpen tudhatja elmondani. Amikor megszólalok, már hiszek a világ elbeszélhetőségében.
A beszéd
Április van. Minden pillanatban elmúlik egy pillanat, minden pillanatban elmúlik egy év. És én ebből a múlásból beszélek kifelé. Amig beszélek, csak múlok, de még nem elmúlok. A beszéd zaja nem törli ki a mélységes kapcsolatodat a létezéshez. A beszéd nem hangzavar, hanem a megélés eszköze. A beszéd nem az, ami elfoglalja a félelem helyét, vagy lekiabálja a benned rejlő szorongásokat. A beszéd nem olyan, mint a reklámok, vagy a látványfilmek zenéje, nem olyan, mint a szűnni nem akaró árukínálat, nem olyan, mint a minden percünket kitölteni akaró elektronikus információhordozók. A beszéd az, ami örökösen nekiindul, hogy megfogalmazza azt, ami veled van és történik.
Amikor az első emberek, nevezzük őket ádámoknak és éváknak, belenőttek az időbe és elhagyták a gyerekkorukat, nevezzük édenkertnek, meztelennek és kiszolgáltatottnak látták magukat. Éhesek voltak, mert megszűnt az édenkert napi menüje, csak az maradt, amit meg tudtak szerezni maguknak. A kiűzetés nem más, mint az idő észlelése, mint az emberréválás alappillanata, amikor már nem háríthatunk át felelősséget a rajtunk kívüli gondoskodóra.
A férfiak összeverődtek, még alig tudtak beszélni, a gondolkodásuk bizonyára, mint az állatoké, mélyebben volt vizuális, de mutatták egymásnak, hogy mit kell csinálni, s megértették, hogy a feladattal csak közösen tudnak megbirkózni. A feladat ez esetben egy mamut volt. Azt kell elejteni, aztán hazacipelni, hogy az otthon maradottak, a nők segítségével, étel készüljön belőle. Tudták, mi a szerepük, hisz ezt a szerepet még az állatvilágból hozták, és ezekre a szerepekre épült aztán annak a kis közösségnek a működése, amely közösség az első társadalom volt vagy a későbbi társadalmak csírája. A szerepeket elsődlegesen nem a társadalom alakította ki, hanem a szerepek alakították a társadalmat, hogy ettől fogva persze, a társadalom tovább erősítse a szerepeket, legtöbbször erőszakkal egyirányúsítva a szerepvállalást, nőivé és férfivé osztva a feladatokat. Kékekre és rózsaszínekre osztva már a bölcsis csoportokat is.
Amíg a feladatok maguktól értetődően oszlottak meg, a földművelő társadalmakban mindenképpen, a középkorban még biztosan, s bizonyos közösségekben egészen a huszadik századig, és tovább, addig arányos volt a nemek közötti teherviselés. Senki nem élősködött a másik erején és szorgalmán, a másik kitartásán és igyekezetén. A nemi szerepekben mélyen benne volt az arányosság és a nemekből adódó fizikai adottságok lehető legökonomikusabb kihasználása. A cél mindig a legkisebb erővel a leghasznosabbnak lenni, hogy a maradék erőt másra lehessen fordítani.
A férfiak vadászni mentek, a cél a mamut. Nem tudni, mikor érnek haza, de nagyon várva vannak. Nélkülük a közösség jobban ki van téve a veszélynek, az ólálkodó vérvadaknak és az ellenségnek, az éhségről már nem is beszélve. Egyszer aztán zajt hallanak a táborlakók. Ezek ők lesznek. Hangosak és vidámak, mert zsákmánnyal térnek haza. Vajon mindenki megúszta épségben, vagy valaki a táborlakók közül egyedül marad, mert a társa ottveszett és apa nélkül maradnak a gyerekek is. A várakozás perceiben keveredik a vágy és a rettegés.
Mind megjöttek. Mutatják a húst, amit hoztak, aztán nekifognak a feldolgozáshoz, hogy estére minden készen legyen és jóllakva ülhessenek a tárbortűz mellett, hogy végre hozzáfogjanak a hús után az események feldolgozásához. A legjobb beszélők viszik a szót és ügyesen átadják a rosszabbul beszélőknek, hiszen az ő felelősségük, hogy a gyengébb adottságúaknak is helye legyen az elbeszélésben. Ott, abban a mesében kezdődött el a magunkról való gondolkodás, a magunkról való gondolkodás folyamatos elmélyítése. Ott, a tűz mellett kezdődött el az irodalom és a világ megtanulása. Azt a beszédet folytatjuk mindahányan, amikor elmeséljük a velünk történteket, és amikor meghallgatjuk, amikor levelet írunk arról, hogy mi van velünk, és amikor elolvassuk, amikor regényeket, novellákat, dalokat és énekeket írunk és olvasunk. Azt a beszédet folytatja az emberiség, immáron gigantikus méretű közösségekben.
De hiába a megnövekedett létszám, a beszéd még mindig egyenesen hozzánk szól. Amikor végighallgatom az egyéni vagy épp a közösségi múlt eseményeit, magamra figyelek, hiszen ez a mi tapasztalatunk, aminek csak akkor van értelme, ha nekem hasznos tud lenni, ha segít kiemelni számomra a félelmetes káoszból a világot. Magunkat olvassuk, magunkat keressük minden könyvben, minden sorozatban, minden versben, minden dalban és zeneműben, minden elmesélt történetben. Amikor megtaláljuk, érintetté válunk és ez az érintés csökkenti a félelmet, a sorstól, a másik embertől, csökkenti az időtől való rettegést. Ez az érintés felszámolja bennünk az idegenséget, immáron nem szemlélői, hanem részei vagyunk a mindenségnek, a magunk kicsi idejével, felszámolja bennünk a félelmet a másik embertől, s úgy leszünk a közösség része, hogy nem rettegünk attól, hogy elveszik belőlünk az, ami énné tett.
A beszéd, bár folyamatosan tematizálja a menthetetlenségünket, mégis menedék.
