(Jakab-Benke Nándor felvétele)
Papp Attila Zsolt
A bárzongorát hozzáhangolni
az életemhez
Nagy Zsukának
Belépni arra az elvarázsolt
helyre olyan volt, mint az áramütés
bizonyossága: nem haltál bele,
de összerándult gyomrod, mindened,
és valamiképpen: végállomás.
A nagy büdös semmi kellős közepén,
ahol kövér macskák surrannak át
a biedermeier díszletek között,
és én fulladozom a kárpitozott
múltidőben, falak, tapéták, tükrök
magasodnak körém, űznének ki
a fenyegető hajnalhasadásba.
Ezért vagyok itt, ide jutottam –
mennyi keserű szájíz, bűntudat,
álom kövezte ki az utat
az utolsó utáni Unicumig!
Jó, hát akkor itt fogunk élni – mondom
magamnak, berendezkedünk ebben
a szétmálló szecesszióban; talán
a bárzongorát hozzáhangolni
az életemhez, ennyit lehetne még,
megnézni, mi van a folyosón túl,
mint akit visz tovább a nehézkedés,
de útközben még vissza-visszafordul.
Várakozás elégiára
Azt hiszed, hogy megúszhatsz bármit is,
bármilyen apróságot. Hülye vagy.
„A pillangó meglebbenti szárnyát...” –
a következmények útjai, mint
az Úré, kifürkészhetetlenek.
Falevelek hullnak lassan arra
a roskatag talapzatra, amit
valaha az életednek hittél
– magad is elégiává oldódsz.
Nedvesek, ahogyan ősszel szokás,
a jajongó utálatos évszak
összenyálaz, és elborít a nagy
bűnök nélküli bűnhődés sárga
mélabúja, és természetesen
az önáltatásé, amelyhez oly
nagyon értesz. Engedd el végre, hadd
repüljenek a lelkiismeret
forgácsai szanaszét a szélben!
Amíg érzed, a cipőd beázik,
fázik a lábad, addig tudhatod,
hogy élsz, köréd zárul mindaz, amit
leánykori nevén valóságnak
neveznek, ott cuppog a lépteid
nyomán; nem tudod, milyen a másik
cipőben járni, mert csak ez visz el
szilánkosra tört emlékek között
a nyirkos alkonyatban hazáig.
Megjelent a Bárka 2026/5-ös számában.
