Nem kötelező

 

moliere

 

Karafiáth Orsolya

 

A Tartuffe

 

 

„Ha ismernéd, te is rajonganál csak érte,

S a te bámulatod sem ismerne határt.

Mert olyan ember ez... olyan... ember, nahát.

Aki őt követi, mélységes béke várja,

S ez az egész világ nem egyéb neki: trágya.”

 

 

Molière-be, ha most élne, biztosan szerelmes lennék. A könnyedből hirtelen vaskossá váló humora, az éles megfigyelőkészsége, a pontossága miatt. Ha ma élne, akkor sem lenne idejétmúlt, poros figura. Épp ezért pontosítok: él, és szerelmes vagyok belé. És elsősorban legismertebb komédiája, a Tartuffe miatt. Végletesen eltúlzott alakjai úgy valósak, ahogy a bennünk lévő érzések velük kapcsolatban. Finom irónia kapaszkodik össze az eszelőséggel, hogy a jelenetek logikus sorrendjét végighahotázva a végén úgy forrjon a torkunkra a kacaj, hogy egy pillanatra elakadjon a lélegzetünk.

Tartuffe, az álszent figurája azóta is velünk van, és mivel velünk van, több szerző is beépítette jelenkori hasonmását a műveibe. Egyik legszebb (és legalább ilyen mulatságos) alakmása másik kedvencem, Hornby egyik regényében testesül meg, melynek címe Hogyan legyünk jók. Ez egy szétmenő félben lévő házasság krónikája, ahol a családfő kerül döbbenetes befolyás alá, és szintén beköltözteti magukhoz a példaképet, a követendő gurut, DJ JóHírt, aki fenekestül felforgatja az életüket. Kettejük célja a „világ megmentése” lesz, persze nem Bruce Willis módszereivel, hanem úgymond jósággal. A szenteskedés, a másik arc felmutatása, a kenetteljesség megjátszása világméretet ölt, és persze nem ment meg senkit. Amíg kívülről látjuk, mindez roppant szórakoztató. (Az már kevésbé, ahogy a figura újabban hús-vér valójában, a mindennapjainkban él velünk, erős szólamok és központi elvárások szintjén. Akinek van affinitása hozzá, egyből kiszúrja, akinek nincs, az vagy bedől, és ezért alkalmazkodik, vagy nem dől be, és azért. Az álszent ravasz, manipulatív, célja van. Hasznot remél – és amíg hatni tud, amíg nem összpontosul kellő erő a leleplezésére, addig boldogan üli torát. Újabban mintha nem lenne ellenük elég szövetséges. És ez gyakran megijeszt.)

Molière-hez köthető az egyik legkedvesebb színházi élményem is, a Katona József Színházban megnézett Fösvény, amelyben Harpagon szerepében Haumann Péter tündökölt. Máig fel tudom idézni belépőit, arckifejezéseit, unalmas délutánokon bevillan, és elkezd rázni a nevetés. Azon az előadáson történt, hogy a barátnőmmel egyszerűen nem bírtuk tovább. Eleinte próbáltuk visszatartani a fel-feltörő, hisztérikus kacajt, ám aztán csak kitört (a könnyeinkkel együtt), rázkódott a padsor, dőltünk előre-hátra, nem bírtuk abbahagyni. És mint egy földrengésnél, amelynek mi lettünk az epicentrumai: terjedt, terjedt a már-már hisztérikus, önfeledt nevetés sorról sorra. (Ha én színész lettem volna, rögvest lefordulok a színpadról, de Haumann rutinos öreg róka, meg sem rezdült.) Egyedül a mögöttünk ülő, szigorú, merev arckifejezésű házaspár nem kapcsolódott bele ebbe a felszabadító, röhögéssé, tébollyá fajult kórusba, és előbb böködni kezdtek minket, majd hangosan ránk pirítottak, hogy „tanuljunk meg viselkedni, nem jártunk még színházban?”. Ez csak olaj volt a tűzre: az egész nézőtér lángra lobbant. Voltaképpen azóta tudom Molière-t jól olvasni. Már nem döccennek bennem az alexandrinusok, ki tudom fejteni belőlük a humort, és akár egy iszonyatos rosszkedvű, szürke reggelen – mint a mai, mikor ezt írom – képes vagyok lefejelni a billentyűzetet, miközben magam előtt látok egy színpadot, Molière végletesre maszkírozott karaktereivel, akik egy-egy jellemhiba hibátlan szócsövei: tehát a szerző behúz, beránt magához megint és megint. És mivel lehetetlen ennyi vicces fordulatot, frappáns megjegyzést a fejünkben eltárolni, a sokadik olvasatra is képes újdonságként hatni a szerző mindmáig friss humora. Úgy látszik, eltelhet akárhány évszázad, az emberi jellem tényleg nem változik, a típusok személyiségképlete ugyanaz maradt. Aki csak kivonat formájában olvassa el a drámáit, hogy „képben” legyen, mindezt átugorja, kihagyja, elveszíti. Csak az tegye ezt, aki utálja, ha hirtelen jókedve kerekedik.

 


 

Főoldal

 

2013. június 12.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
A magyar kultúra napja – programok Békés megyébenLackfi János és Vörös István BékéscsabánÚj Bárka-díjasok a fedélzetenIdén is lehet pályázni a Visegrádi Irodalmi Rezidens Programra
Versek
Bálint Tamás: Szennyes Gyukics Gábor verseiMagyari Barna verseiVörös István: Eurüdiké-szonettek
Prózák
Juhász Tibor novellái Tamás Dénes: A gyilkos fényKiss László: Tisztelt Miniszterelnök Úr!Kiss Judit Ágnes: A női princípium
Kritikák
Szó, kép, írás Válságmonológok - a Júlialepkéről Nyilvánvaló - Szakács István Péter novelláiról „Szemétdomb az egész világ”
Esszék, tanulmányok
Egymás hiányai - Szabó Magda Für Elise című regényérőlAdvent, négy óraA dilemmás költő - Közelítések Csoóri Sándor kései verseihez Ilia Mihály: Háromszéki orvosok
Drámák
Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: Rendezés
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA