Elek Tibor
Szavak, a magasban

December közepén bárkás barátimmal Szabadkán és Zentán jártam a Zentai Irodalmi Fesztivál alkalmából. Beszédes István, a fesztivál szervezője és a zEtna internetes portál szerkesztője a találkozót megelőzően a következő felhívást tette közzé:
„A zEtna megkezdi a szférák magánosítását. Bejegyzi az ég egy négyzetére vonatkozó tulajdonjogát mindazon szerzőnek, aki szövegbe, képbe vagy hangba foglalja a fenn való egy darabját, vélt/valós jelenségei momentumát, lakói alakját stb., s azt eljuttatja az egi@zetna.org.yu címen e célra nyitott postafiókba. Az egymás mellett élő magánegek első közgyűjteménye egyben kísérlet az Egyesült Egek Királyságának létrehozására is. Annak sikere esetén a részvevők (légiesített) álompolgárságot szereznek, amelyről merész határátlépésekre késztető bizonylatot kapnak.”
Azon kevesek közé tartoztam, akik erre a sajátos, költői sűrítettségű szövegre, erre az igazán nem könnyen értelmezhető felhívásra megpróbáltak a maguk módján reflektálni (azóta már szaporodtak a hozzászólások). Talán nem veszi zokon Beszédes Pista, ha a Magyar Kultúra Napja alkalmából itt is közzéteszem az eredményt.

***

„… a művészet képes összekötni az eget és földet, képes a való élet zűrzavarából az élet szentségét kimenekíteni” – olvasom a Magyar Művészeti Akadémia néhány héttel ezelőtti állásfoglalásában. De miért is kell összekötni, amikor egy kb. ötezer évvel ezelőttről származó, Hermész Triszmegisztosznak tulajdonított szöveg szerint „Az, ami lenn van, ugyanaz, mint ami fenn van, és ami fenn van, ugyanaz, ami lenn van.”? Feltehetően azért, mert időközben megfeledkeztünk erről, sőt el is feledtük, hogy mi is az, ami fent is van, meg lent is, mert ugyanaz. Így bennünk már csak különváltan létezik – valami, ami keresi önmagát.
S valóban, a hit mellett leginkább a művészet az, ami ennek a keresésnek formát próbál adni évszázadok óta. Hamvas Béla szerint egyenesen a költő feladata „az ember és a transzcendens világ között lévő kapcsolat folytonosságának fenntartása”. A költő – aki író is, persze –, eszköze pedig a nyelv, a költő szavakat teremt a bennünk keletkezett szétszakítottság áthidalására. Nem a semmiből teremt azonban, hanem a meglévőből, a már létezőből, mintegy annak ösztönzésére is. Ahogy a XX. század nagy filozófusa, Heidegger írja: nem csupán „mi rendelkezünk a nyelvvel, hanem bizonyos értelemben a nyelv is velünk”. Talán azért is küldi a költő (miként a hívő ember) szavait az égbe, mert ösztönösen, tudat alatt sejti és reméli, hogy a szavai ott otthonra találnak, mivelhogy eredendően ott is megvannak. Szavak, a magasban s a mélyben.
Sőt, némely XX. századi magyar költő, a magyar sors, a magyar múlt tapasztalataival is számolva, mintha egyenesen azt állítaná, hogy az evilági lét otthontalanságával, „a való élet zűrzavarával” (ahogy az akadémia levele fogalmaz) szemben igazi honunkra a magasban, a szavakból emelt magasban lelhetünk. Nemcsak Illyés Gyula 1938-as jól ismert Haza, a magasban című versére gondolok ezúttal: „Mi gondom! – áll az én hazám már, / védőbben minden magasságnál”; „Homlokon lőhetnek, ha tetszik, / mi ott fészkel, égbemenekszik.”, hanem Babits Mihály, az éppen százéves Nyugat egykori főszerkesztője, ritkábban idézett, s még korábbról, 1924-1925-ből származó soraira is: „Szállj ki, lelkem, keresd meg hazámat! / Oly hazáról álmodtam én hajdan, / mely nem ismer se kardot, se vámot / s mint maga a lélek oszthatatlan. / Álmodj, lelkem, álmodjad hazámat, / mely nem szorul fegyverre, se vértre, / mert nem holt rög, hanem élő lélek. / Galamb álom! S rókák rágtak érte; / odu-féltő kapzsi szenvedélyek. / Az én álmom sohse legyen róka! / Az én tanyám magasság védje! / Lelkem madár, tág egek lakója, / noha mindig visszajár fészkébe.” (Hazám/Az igazi ország).
Földi fészek – egek lakója, mindig ez van, s ha ez van, akkor idézzük föl egy még korábbi, Az igazi haza című 1919-es esszéjét is Babitsnak, amelyben „A nagyszerű halál”, hol „Egy ország vérben áll” tapintható közelségében Vörösmarty Szózatát kommentálva súlyos és ma is aktuális gondolatokat fogalmaz meg: „Lehet-e egy népet felelőssé tenni? És lehet-e egy népet eltüntetni? Elvehetnek tőlünk földet, amennyit akarnak. (…) Nem a föld maga szent, nem a föld a haza: a föld csupán lakhely, üzlet, gazdaság. Ami a földben szent: az az emberek emlékei (…) Ezeket pedig senki tőlünk el nem veheti: mert ezek bennünk vannak! És ez a mi hazánk, ezek a közös emlékek, ez a szellemi levegő, amelyben élünk: és nem a holt földek! Ez a mi lelkünk földje és otthona – nyelvünk, gondolataink és emlékeink –, amelyen kívül »nincsen számunkra hely«, a haza, melyben »élnünk és halnunk kell«.”
Igen, mert Babits és későbbi követői számára – kicsit talán a szükségből, a kényszerből is eszmét kovácsolva – mind a haza, mind a nemzet a kultúra, a műveltség, a lelkek közössége. Úgy is mondhatnánk: a szavak közössége, a magasban. Nem minden nép esetében született meg ez az idea, de nálunk ilyen szomorúan szépen kapcsolódik egybe az örök általános emberi és az azon belül szűkebb közösségi magasba törekvés. A földi fészek és az egek lakója. S most, a XXI. század elején, amikor már ez a haza is bomlik, hullik, szaggattatik szét, talán nem árt emlékeztetni rá.