A jó tanuló felel

 

nagy-lajos.jpg

 

Sopotnik Zoltán

 

Nagy Lajos: Lecke

 

Nagy Lajos feladja a leckét, mániás tükröt tart elénk. Hardcore szabadverse áthág a cinizmuson, hogy visszafelé nézve bontsa ki azt. Igazából dekonstruálni akarja, szét akarja bontani, akár az összeragadt lángos-papírt, ami hellyel-közzel sikerül is neki: cinizmusból jótékony iróniát teremt. A kiszolgáltatottság van itt megírva, kérem szépen, a kiszolgáltatottság van itt lekottázva, megfestve, megtervezve és felépítve. A mindig erős lábakon álló, önmagával harmóniában élő, racionális, de a misztikát is birtokló kiszolgáltatottság. Amit az ember teremt meg (táplál és hizlal és magához édesget és megsimogatja böszme henteses fejét) saját magának. Biztosan lehet azon gondolkodni, hogy ne magasodjon felénk, ne csettintsen egy elegáns vendéglőben, és mi ne rohanjunk francia pezsgőt ezüst tálcán vinni neki, ne legyünk a konflisának vezetői, vagy ne mi legyünk bőrtalpú cipőjének halovány pucolói.  De. És ez a de, ez a hol nagy, hol kisbetűs izé, jelen kontextusban az ő szolgájának tekinthető szócska megmutatja. A mit is? Először azt, hogy neki (akinek lassan már külön személyisége lesz) mindig rengeteg szolgája, rutinos katonája, ecetszagú brókere etc. van, ráadásul, mint a fenti példa is jelzi, olyanok is, amelyek más körülmények között minket szolgálnak, barátilag hazakísérnek, és strázsálnak beteg kapuink előtt; ez az egyik legnagyobb veszélye – ezek a hozzánk tapadt árulók. Még a nyelvben is, vagy nagyon rossz, rögzített pillanatokban a nyelv is. Ja, és a közhely. Amire szükségünk van sajnos, de az ő térfelén játszik. Mert ugyan mekkora közhely már, hogy akit éppen megaláznak, az olyan, mintha nem is létezne, nincs karaktere, nincs hangja – metaforikusan persze –, ezért nem jelenhet meg. Nagy Lajos ezt a közhelyt, átmeneti időre – de a szöveg idejére mindenképp – elveszi a kiszolgáltatottságtól, és képes úgy felépíteni mindent, hogy megszűnik közhelynek lenni a gondolat, csupán egy formai trükköt kell alkalmazni hozzá. Olyan érzésünk van, mintha az író, költő, gondolkodó legfőbb feladata az lenne, hogy szavakat, fogalmakat lopjon el ettől az általa teremtett bérgyilkos monstrumtól, és ne csak ellopja, hanem megtartsa is őket a maga számára; gombostűre tűzze, ha kell, akár a lepkéket, bogarakat. Ugyanis ez nem ellopás, hanem visszalopás, és mindent vissza kéne lopni, még ha ez lehetetlen feladatnak látszik is. A szövegben található cselekvéshalmozás tökéletesen játszik rá erre. Rádöbbenti a befogadót – már aki a referenciális olvasaton át tudja kormányozni léghajóját –, hogy harcolni kell, ha a fizikai kiszolgáltatottság ellen nem is lehet mindig, mert az kódolva vala sorsunkba, legalább a szellemi ellen érdemes, bár a kettő szorosan összefügg és kölcsönhatásban áll egymással. Mennyire megkönnyítené az életünket, ha a dolgok mögé tudnánk nézni, gondolni, ha ez reflexszerűen tudna működni, például, mikor a politika fölénk hajol, és diktálja a házi feladatot. És ha meglenne ez a reflex, mondhatnánk, hogy rossz osztályba, osztályra (rétegre, na) tetszett tévedni, térdepelni, meg hogy akinek nincs is tanári diplomája, az ne pofázzon itten nekünk. Punktum. (Szerény véleményem szerint egy vers vagy novella értelmezéséért is meg kell küzdenie az olvasónak, akkor van jelen a metafizika. Vagyis nem jelen van, hanem lehet, és nem attól, hogy megküzd vele, hanem mondjuk, attól, hogy ha valamit nem ért, az vele él tovább, meg még ezer dolog miatt. Mert ha nem jelenik meg a metafizika, akkor az a mű csak fogalmazás – szépirodalmat írni tehát nem foglalkozás, annál sokkal több, bonyolultabb.) És akkor jönnek még a természetes velejárók, hogy ha már a kiszolgáltatottság, az mennyi további fogalmat húz maga után, olyanokat, mint szabadság, etika, és még vagy több száz ilyen, és ezek az ilyenek hogyan ütköznek aztán. Fogalom-vonták találkozása elkerülhetetlen. Az a szép és a kényelmetlen (hogy kinek az, arra legalább két példát azért tud mondani az olvasó) az irodalomban, hogy egyetlen rövid szövegben képes megmozgatni a történelmi, filozófiai, szociológiai, pszichológiai és egyéb problémák összességét, amelyekről egyrészt százezernél is több könyvet írtak az elmélkedők, és millióknál is többen őrültek bele. A Lecke írója pedig nem udvariaskodik – legalábbis nem úgy, mint a statisztikai kilencvenkilenc százalék –, belecsap a pofánkba, odabasz, fehér kesztyűsen, de mégiscsak odabasz, leköpi morális zakónkat, rángat, lehányja a nyakkendőnket – csak a miheztartás végett, vagy a végén.

 

Nagy Lajos novellája:

http://olvassa.tumblr.com/post/60854060701/nagy-lajos-lecke


Főoldal

2015. május 26.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Csider István Zoltán slamjeiKiss Judit Ágnes limerickjeiKodolányi Gyula: Az idő egészébőlMarkó Béla: Bronzvilág
Prózák
Kiss Judit Ágnes: A női princípiumFekete Vince humoros prózái Hagymavágás gyorsan, egyszerűenArról, hogy mi a groteszk
Kritikák
Áll a bálAz apokalipszis táncosaiA csalás nem ámítás - Kürti László könyvéről A romlékony anyagon túl
Esszék, tanulmányok
A dilemmás költő - Közelítések Csoóri Sándor kései verseihez Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modell
Drámák
Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: Rendezés
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA