Rovatunk négy szerzőjét arra kértük, hogy írjon nekünk négyhetente egy-egy 4-6 ezer karakteres jegyzetet, tárcát, publicisztikát az irodalomról általában vagy aktuálisan, közös ügyeinkről vagy személyes ügyeiről, friss vagy régi olvasmányáról, alkotói gondjáról stb. Fontos, hogy érdekes, izgalmas, akár provokatív, figyelemkeltő szövegek íródjanak. Tehát arra kérjük, hogy tartsa ujját a kortárs irodalom ütőerén. Emeljen ki, mutasson rá, elemezzen, értelmezzen bármit, amit fontosnak vél napjaink irodalmával, saját munkáival kapcsolatban. Minőségi irodalmi szövegeket várunk az irodalomról. De nem az irodalmi életről, nem az irodalompolitikai vitákról.
Kopriva Nikolett
Nem volt köze Istenhez
Én voltam az angyal. Fehér ruha, koszorú, papírszárnyak. Vörös arccal álltam a munkácsi Szent Márton-kápolna szószéke előtt. Körülöttem máriák és józsefek, bárányok és jézusok, háromkirályok és csillagok. A közönség soraiban szülők, papok, hitoktatók. Szorongva mondtam el a betanult szöveget, egyúttal megfogadtam, többé soha, semmilyen szerep kedvéért nem lépek színpadra. A betlehemezést a mindig és mindenkor tapsoló szülők üdvrivalgása zárta.
Hazaérve ünnepi készülődésbe kezdtünk. Édesanyám volt a konyhafőnök, én és öcsém a darálásban, hámozásban, szeletelésben segédkeztünk. Gombaleves, rántott hal, krumplipüré, ecetes hering, savanyított gomba, különféle saláták, na meg az elmaradhatatlan mákos és diós bejglik szerepeltek a menün. Amíg a fogások készültek, édesapám hosszú bevásárlólistával a zsebében a piacra indult. Néhány óra múlva élelmiszerekkel megrakott szatyrokkal, és egy illatos fenyőfával lépett a házba. Nagy izgalommal néztük, ahogy törzsét a karácsonyfatalpba faragja, előkerült a hatalmas, díszekkel teli doboz. Mikorra sötétedéskor megérkeztek a nagyszülők, keresztanyák, nagybácsik, unokatestvérek, már kék-zöld-piros színekben ragyogott a fa. Mindenki a Mennyből az angyalt énekelte. Éveken át ez jelentette számomra az ünnepet.
Nálunk Jézus kétszer jött. December huszonnegyedikén ünnepeltük az „igazi” karácsonyt, ám családunk ukrán tagjai január hatodikán is asztalhoz ültek. Ahogy a Mikulás is kétszer látogatott meg. December ötödikén a piros ruhás Szent Miklós, december tizennyolcadikán pedig a kék ruhás Gyid Moroz – a Télapó. Ukrajnában az ünnepi időszakban a bevásárlóközpontokban látni lehet ortodox papra emlékeztető, kék palástos télapókat, akik egykedvűen bolyonganak a sorok között, jogarral a kezükben.
Gyerekként furcsálltam, hogy ennyiszer megajándékoznak a szentek. Hogy külön jönnek a magyarokhoz, ukránokhoz. Hogy van belőlük ilyen-olyan nemzetiségű.
Sokáig hittem istent, ördögöt, tündért, koboldot, szellemet, jézust, mikulást. Olykor látni véltem őket szobám félhomályában, a ködös kert sejtelmes fái, bokrai között. Már nyolcévesen történeteket találtam ki róluk, melyeket mesékként írtam meg.
Kárpátalja vallásos vidék. Ott a beteg, vagy nehézséggel küzdő ember nem segítséget, hanem imát kér: azt kéri, imádkozz érte. Amikor kitört a háború, az útmenti plakátokat békéért fohászkodó imák lepték el. Ismertem egy asszonyt, aki megérezte a halálát. A legszebb ruháját vette fel, abban sétált át a másvilágra.
Munkács központjában egymástól néhány száz méterre áll a református, az ortodox, a római- és a görög-katolikus templom. Vasárnap délelőtt a város felbolydul, a templomok megtelnek, olykor udvaraikra is kiszorul a tömeg. A magyar lakosság rohamos fogyásával akkor szembesültem, amikor feltűnt, már gond nélkül találok ülőhelyet a magyar nyelvű misén.
Ahogy nőttem, a sok csodás lény közül egyedül Isten maradt. És nyomában szorosan a kétely.
Pedig görcsösen kerestem, látni véltem létének bizonyítékait. Amikor tizenhét évesen Debrecenbe kerültem, döbbenten tapasztaltam: a világ, melyből érkeztem, csupán egy a számtalan közül. Filozófiai, esztétikai, vallástudományi előadásokat hallgattam. Felszabadított, hogy kérdéseim, kételyeim egyúttal a mindenkori ember kérdései és kételyei is. Persze még nem tudtam, hogy szabadságomért árat kell fizetnem.
A kérdéseket szűnni nem akaró kérdések és bizonytalanság követték. Könyvespolcomon sorakoztak, zsebemben lapultak, füzeteim lapjain ébredeztek.
Mindezt fokozta környezetem lélektelensége. Magyarország lakossága szembetűnően ateista volt Kárpátaljához képest. Itt nem énekeltek karácsonykor. Nem szenteltek pászkát, bort, vajat húsvétkor. Nem festettek tojást. A locsolkodás csupán sörök, borok, pálinkák egymásutánjának lehetősége volt. Az otthoni asztalnál sem vetették meg a konyakot, vodkát, bort, ám ott volt valami más is.
Kerestem-kutattam új helyemen, de nem találtam. Azt hittem, Isten az. Amikor nem tudtam hazautazni az ünnepekre, gyakran azon merengtem, mennyire szívesen ülném végig egy hideg templomban a szentmisét, gyónnám meg bűneimet a komoly képű papnak.
Hitemet elvesztettem, de a múltam zsigereimben fészkelt.
Egy alkalommal ismerőseimnél, Magyarországon töltöttem a szentestét. Izgatottan vártam a közös főzést, gombalevesek, saláták, halak receptjeit böngésztem hosszasan. Meghökkentem, amikor kiderült, felesleges: lehet karácsonyozni úgy is, hogy házhoz rendeled a kaját. Akár az ünnephez nem köthető, újramelegített fogásokat is, mint a hamburger, sültkrumpli, mirelit hús. A vacsora mellé fogyasztott tömény és töménytelen alkoholmennyiség reggelig tartó bulizásba fojtotta a szentestét. A karácsonyi gyertyák fényében fehér és egyéb színű porok is az asztalra kerültek. Másnap bódultan, iszonyatos fejfájással ébredtem. Amikor újabb sörök szisszentek, hazamentem albérletembe, és végérvényesen eltemettem a nosztalgiát. Egyetlen írásos nyoma maradt, Az angyalok című versem, mely a Kővé zsugorodott ország című kötetben kapott helyet.
A múlt, ha nem múltnak nevelték, kamaszkorától csak bosszút áll.[1]
Egyre több helyen éltem, sokféle embert, szokást ismertem meg. Otthonom is átalakult, újabb és újabb arcát mutatta, amikor a keresztanyák és nagybácsik elköltöztek, az unokatestvérek felnőttek, a nagymamák és nagypapák többé nem vártak haza, vagy amikor új tagokkal bővült a család.
Lassan világossá vált: a mindent elhalmozó kérdések között ritkán bukkan fel egy-egy válasz.
Most már úgy érzem, a gyerekkoromban átélt varázslatnak nem Istenhez vagy a szentekhez volt köze, hanem a családomhoz. Talán ez az, ami mindent felülír.
Ahol az ország tükre
A csapi gyalogos határátkelések meghatározó élményeim. Ha meglátom a vasútállomás jellegtelen, omladozó kőépületét, tudom, mostantól semmi sem áll vagy bukik rajtam.
Egy zárt ajtó előtt formátlan, duzzadó embertömeg várakozik. Minden neszre hullámozni, morajlani kezd. Amikor végre kattan a zár, agresszívan tülekedik a szűk lyuk felé. Érkezési sorrend? Illem? Felejtsük el.
A vám- és útlevél-ellenőrzés után újabb terem következik. Az üvegajtó túloldalán álló vonat látványa fokozza az izgalmat, a tömeg máris rátapad az ajtóra. Amikor feltűnik az ukrán, pocakos, kényelmesen lépegető határőr, aki komótosan felkattintja a zárat, mindenki eszeveszetten – a hivatalos személyt fellökve – rohanni kezd a vonat felé.
Ha mindenki fut melletted, akkor te is futsz. Gyorsan megtanultam, hogyan kell fürgén, észrevétlenül kikerülni a bőröndöket, szatyrokat vonszoló embereket. Csak a banyatankos öregasszonyok eszén nem sikerült túljárnom. Ők valahogy minden körülmények között az elsők voltak, a legjobb helyeket foglalták el.
Megszámolni sem tudom, hányszor csináltam ezt végig fagyban, hőségben, esőben, szélben, hátizsákkal, ruhákkal, könyvekkel, befőttekkel megpakolt nehéz táskákkal. Hányszor éreztem értelmetlennek az eszeveszett küzdelmet.
Húsz perc lassú, fagyon, jeges vízen, országhatáron és a senki földjén való zötykölődés után a magyarországi Záhonyban találjuk magunkat. Újabb, az előbbiektől kissé bódult várakozás. Ezúttal a magyar ellenőrökre. Sosem lehet tudni, a vonat melyik részén szállnak fel. Ha kedvük tartja, elöl. Ha veszekedett az asszonnyal, hátul, hogy a magukat szerencsésnek érző elsőkből utolsók legyenek, és lekéssék a hamarosan induló vonatot. Ha nem vagy szerencsés, újabb órát várhatsz a következő járatig. Közben rádöbbenhetsz, hogy egymás eltaposásának az égvilágon semmi értelme nem volt.
A covid alatt felbomlott a tülekedés megszokott rendje. A záhonyi vasútállomás peronján egy önkéntes már-már Mengele-módra állta el a tömeg útját. A téli hidegben vacogó emberek áhítozva várták, hogy rájuk szegeződjön a sárgamellényes mutatóujja, aki mindig más, önmaga által kreált szempontok szerint engedte fel őket a csapi vonatra. Öregek és családosok az egyik sorba, férfiak és fiatalok a másikba. Kérészéletű hatalmát láthatóan élvezte. Széles mosollyal húzta az időt, parancsolt a türelmetlenkedőkre. Röpködtek is a megjegyzések, káromkodások oda-vissza.
Egy határátkelőn más fogalmat nyer az idő.
Gyorsan megtanultam: könyv, fülhallgató, füzet, toll nélkül idegtépő elviselni a várakozást. Míg körülöttem hullámzott a tömeg, gyakran állva, vagy szerencsésebb esetben hideg padon ülve, olvastam, rajzoltam, írtam. Számtalan versem, naplójegyzetem született vasútállomásokon, álló, esetleg lassan zötyögő szerelvényeken.
A leghosszabb várakozás autóval történt. Tizenöt órás volt a sor. Egyesek zenéltek-táncoltak-énekeltek a sorok között. Mások beköltöztek a közeli benzinkút kávézójába. Voltak, akik lefizették az előttük állót, hogy előrébb kerüljenek. Ekkor a hátsók feldühödtek, ordítoztak, összevesztek, még verekedtek is.
Egy határátkelőn bármikor és bármiért gyanús lehetsz.
Első útlevelemhez készült az igazolványkép. A munkácsi hivatalban, amely egy alig tíz négyzetméteres, ablaktalan szoba volt, szemüvegem makacs csillogása felbosszantotta az ügyintézőt. Úgy vélte, nincs más megoldás, mint félretenni. Ezzel tíz évre keserítette meg az életemet, ugyanis a határon nem ismertek fel az ellenőrök. Hosszan vizsgálták arcvonásaimat, a kis könyvre pillantottak, majd szúrósan rám, aztán ismét a könyvre. Szemüveg-kalap le, szemüveg-kalap fel. Megesett, hogy kikérdeztek, mikor, hol születtem, mi a személyi számom. Ki vagyok, mivel foglalkozom.
Egy határátkelőn el tudják hitetni veled, hogy bűnöző vagy.
Akkor is, ha nincs nálad a megengedettnél több cigaretta, alkohol. Akkor is, ha nem rejtegetsz katonaszökevényt a csomagtartódban. Egy alkalommal, amikor férjemmel Erdélybe indultunk haza, eltelve a családdal töltött napok kellemes élményeivel, egy határőr ugyancsak visszanyomott a rideg valóságba. A szovjet korszakból besettenkedett nagypocakú, első pillantásra is láthatóan korrupt, összenőtt szemöldökű vámos számon kért, hogyan jutottunk be az országba. Nem is kérdezte – ordította. Minden ukrán nyelvtudásomat összeszedve hebegtem-habogtam érkezésünk pontos dátumát, időpontját, napszakát, végül már azt is, hogy milyen ruhában voltam. Nem tagadom, dermesztő, szürreális, ijesztő volt az egész. Néhány évszázadnak tűnő perc után kiderült, az országba lépéskor elírták autónk rendszámát. Elnézésünket nem kérte, de hova is gondolok. Néhány hónap múlva azért ordított ránk, mert elfeledtük odaadni az autó forgalmiját. Egy másik alkalommal, Isten tudja, miért, azt hitte, ikonokat akarunk kicsempészni az országból.
A határátkelőn ritkán vesznek emberszámba. Tárgy vagy, akit el kell vámolni.
Ha a magyar vámos kinyittatja veled festékeid tubusát, akkor kinyitod. Ha beleolvas a könyvedbe, legtitkosabb naplódba, szó nélkül hagyod. Ha kidobatja a rántott húst a szendvicsedből, helyesled. Hiszen a hatalmat néhány percre megkaparintók helyszíne ez.
Azután, ahogyan az izraeli reptéren szétválasztottak barátainkkal, és egyenként kérdeztek ki, megtudtam, vannak bizony meghökkentőbb módszerek is. Csak ott higgadtan, emberi méltóságot nem sértve bonyolítják le.
Amikor Kassára, Prágába, Bécsbe, vagy a világ más városaiba utaztam, katartikus érzés volt felismerni a megváltozott feliratokból az országváltást. Szimbolikus határátkelés volt csupán, amiért eddig ismeretlen szabadságérzet járt át: lehet így is.
Azóta tudom: a határátkelő egy ország állapotának tükre.
Ennek a víznek
Gyermekkori emlékeim egyike az árvíz.
A garázs fölötti ház erkélyéről néztem, ahogy a víz az udvarba, kertbe zúdul, átöleli a fákat. Nagyanyám és szüleim kétségbeesetten mentették a menthetőt. Közeli rokon vett nyakába, futott velem az utcára, autóba ültetett. A kerekek alig bírták legyűrni a vizet. Valahogy mégis eljutottam másik nagyanyámhoz, aki Munkács központjában lakott.
Vali mama óvóhelye biztonságosnak tűnt, de rettegtem: mi lesz, ha a folyó ide is elér, hatalmas karjaival magába ránt? A küszöbön ülve figyeltem a kaput. Persze csak azután, hogy bementek „boksziék”, a cigány család, akik szintén az udvarban laktak. Még ott lakott két öregasszony, Annuska és Bözske néni is.
Boksziék és Vali mama falszomszédok voltak. A cigányok gyakran nagy dínom-dánomokat rendeztek. Máig emlékszem a termetes, bajszos roma asszonyságra, aki a nap nagy részében a kinti széken pipázott. Vali mama állandóan bosszús volt a zaj miatt. Sokáig így éltünk. Bár a garázs fölötti házban ébredtem öntudatra, napjaim nagy részét továbbra is itt töltöttem. Árvíz esetén az éjszakát is.
Amikor a folyó végre medrébe vonult, hazamentem. Az udvar tele volt nedves ágakkal, gazzal, szeméttel. Kis lakunk szilárdan állt a garázson, de a másik házon, Kati mama otthonán meglátszottak az elmúlt napok nyomai. Második férje disznói, tyúkjai, kakasai a konyhájában tolongtak. Nagyanyám – aki üzletasszony volt, mindenhova elegáns ruhában, magassarkú cipőben járt – bosszúsan, idegesen kerülgette a hangos, büdös állatokat. Városhoz nem illő szaguk, vályúdöngetésük zaja miatt egyébként is akadt épp elég nézeteltérés a szomszédokkal.
Nagyanyáim sokat voltak bosszúsak. Az egyik a magánélet hiánya, a másik az udvart megfullasztó bűz miatt. Mindezek ellenére sosem hallottam őket káromkodni, dühöngeni. Ritkábban visszatartott haraggal, halkan panaszkodtak.
Szerintem igazi városi asszonyok voltak, kifinomultan öltözködtek. Vali mama az egyszerűbb, visszafogottabb színeket kedvelte, Kati mama az élénket, a díszeseket. Frizurájukat mindig tökéletesre fésültették. Ajkukat rúzsozták, egyikük vöröset használt, a másikuk lilát. Olykor elcsentem rúzsukat, kimázoltam a számat.
Vasárnaponként templomba jártak. Nekem általában Vali mama szorított helyet maga mellett, mise után pedig Kati mamával ittam tejes koktélt a kedvenc kávézónkban, az Eduscho-ban (ma Bondarenko a neve).
Nagyanyáim erős nők voltak. Elvált nők, akik egyedül építették fel magukat a férfiközpontú társadalomban.
Kati mama úgy végezte el a kereskedelmi iskolát, hogy egyedül maradt néhány éves gyermekével, az apámmal. Sikerült boltot nyitnia a városközpontban, ahová nyugdíjaztatása után is, élete végéig bejárt. Amikor meglátogattam, választhattam a szebbnél szebb ruhák, cipők, papucsok közül.
Nagyanyám üzletasszony volt, de értett a hétköznapok minden ügyéhez-bajához is. Odahaza mindent a kezében tartott, az utolsó szögig. Hosszú éveken át építtetett egy házat, hogy a dédszüleimét családomnak, nekünk adhassa, és leköltözhessünk a garázs tetejéről.
Vali mama egy műszerész gyárban dolgozott a 80-as évekig. Azután otthon maradt első házasságából született anyámmal és újszülött keresztanyámmal. Amíg jó volt a szeme, gyönyörű pulóvereket kötött. Imádta a pletykalapokat, a romantikus tévésorozatokat.
Úgy gondolom, egy időben nagyon szegények lehettek. Erre abból jöttem rá, hogy a megszokottnál kevésbé kiadós ebédet rakott a tányéromra. Nem laktam jól, de restelltem ráadást kérni. Arcára volt írva a kimondatlan szégyen, ideges volt, amiért nem kínálhat többel. Amikor aztán rendeződött anyagi helyzetük, nagyanyámnak első dolga volt új kanapét és ebédlőasztalt vásárolni. Ezután mindig volt sütemény a házban.
Emlékszem, mennyire kísértette az első házasságának emléke. Egy alkalommal a városban sétálva leültetett egy padra, és mesélni kezdett. Beszélt mérgező kapcsolatáról, beszélt a vér szerinti nagyapámról, aki teljesen alárendelte magát anyja akaratának, beszélt az anyósáról és annak húgáról, akik kegyetlenkedtek vele, minden gondolatát megmosolyogták, lekicsinylették. Mesélte, hogyan szökött meg újszülött gyermekével a beregszászi házból. Sok évvel később a halálos ágyán is őket emlegette.
Amilyen szigorú anyák voltak, olyan megengedő nagyanyák lettek. Cseppet sem könnyű életük ellenére remek háziasszonyokká váltak. Egyiknek a töltött káposztáját, másiknak a rántott húsát, tört krumpliját a mai napig érzem a számban.
Azt hiszem, sok közös volt bennük. Mégsem tartották a kapcsolatot. Csak ünnepkor az asztalnál, vagy úton találkozva váltottak néhány illedelmes szót. Talán nem csak a szokásos nagyszülői rivalizálás miatt idegenkedtek egymástól, hanem mert más társadalmi rétegbe tartoztak.
Amikor büszkén dedikáltam nekik első könyvemet, nem tudtam, hogy a másodikból már nem adhatok. Arra végképp nem számítottam, hogy a haláluk elhozza harmadik könyvem egyik ciklusát.
Amikor Vali mama ráktól betegen, csontsoványan feküdt halálos ágyán, udvarában egy öregemberen kívül már nem lakott senki. Bözske néni háza sok éve leégett, benne égett a vénasszony is. Annuska nénit utolsó napjaiban ő gondozta. Bokszosék vagy elköltöztek, vagy meghaltak, házukat üzlethelyiséggé alakította a város.
S mert lassan elrozsdázik minden idegenkedés, Vali mama utolsó napjainak egyikén Kati mama hosszasan időzött nála. Állítólag sosem beszélgettek ilyen jót. A haldokló az utolsó napig visszavárta.
Kati mama másfél év múlva követte őt. Nem kelt fel a műtőasztalról.
Temetésükön a sírgödör mélyén láttam a vizet, melytől gyerekként annyira rettegtem. Amely bezúdult a kapun, elárasztotta a kertet, megfojtotta a fákat. Most ott folydogált, halk volt és állandó, amilyen csak a temető földjében lehet.
Ennek a víznek adtam oda nagyanyáimat.
Ukrajna és/vagy Kárpátalja
Nem Ukrajna, hanem Kárpátalja, javítottak ki gyakran szüleim, amikor otthonunkról esett szó.
Korán feltűnt, nem a többiek nyelvét beszéljük. Amikor édesanyám elküldött a boltba, leírta, mit kell mondanom az eladónak. Szorongással soroltam a termékek nevét, és imádkoztam, hogy ne kapjak kérdéseket.
A nyelvtől való szorongás első tapasztalataim egyike. Pedig sok ukrán és orosz szót hallottam. Szüleim oroszul beszélték meg a dolgokat, amelyek nem tartoztak rám. Apai családrészünk első kommunikációs nyelve az ukrán volt, csak mellettünk váltottak magyarra. Amikor ünnepkor körbeültük az asztalt, előfordult, hogy egy magyarul elkezdett történet ukránul lett befejezve. Sok ukrán és orosz nyelvű ismerős, barát fordult meg házunkban. Munkács már akkor ukrán többségű város volt, az utcán csak idegen szót hallottam. Egy remek tanárnőnek köszönhetően én is megtanultam a nyelvet, legalábbis már nem adnak el rajta.
A szorongástól mégsem szabadultam. A boltba indulva ismételtem magamban a szavakat.
– Az otthonunknak egy országgal arrébb kéne lennie. –
Hogy a nyelvemen tanuljak, Magyarországra költöztem. Több alkalommal furcsán néztek rám a boltban, nem értették, mit kérek. Bizonyos szavaknak nem tudtam a magyarországi magyar megfelelőjét. Mint idegen, körbeírtam, mutogattam. Ekkor döbbentem rá, bár egy nyelvet beszélünk, valahogy mégsem. Ennél még az unalomig ismételt ukrán szavak is megfoghatóbbak.
– Az otthon nem az, ahol nyelvtanilag megegyező nyelvet beszélünk. –
Nem Ukrajna, hanem Kárpátalja.
Felnőttként is furcsa volt kimondani: Ukrajna. Amikor kiderült, máshol nem igazán tudják, hol van Kárpátalja, rászoktattam magam.
Rendszeresen hazajártam. Ennek ellenére az otthonom egyre jobban távolodott. Szép lassan elment onnan mindenki.
Előbb egy báty, majd egy nagybácsi, egy keresztanya. Egy rokon innen, egy ismerős onnan. Mindenki szétszórodott egyik-másik országban.
Tűntek az emberek az utcáról, családok szakadtak szét a jobb megélhetés reményében. Gyermekek egész generációja nőtt fel anya vagy apa nélkül, vagy árván, nagyszülők, ismerősök mellett. Amikor ételre sincs pénz az alacsony fizetés miatt, nem kérdés, mikor kell indulni. Majdnem mindegyik járókelő érintett az utcán.
Nem Ukrajna, hanem Kárpátalja.
De nagyon is Ukrajna.
Kitört a háború.
– Az otthontalanság, mint egy vírus, terjedni kezdett. –
A hírek számokról, statisztikákról számolnak be, de döbbenetes, hogy az adatok mögött milyen személyes sorsok húzódnak.
Porig rombolt városban család. Tagjaik szétszakadnak, némelyikük a romok alá kerül. A felszínen maradók teljes bizonytalanságban. Telnek a napok, az eltűntek valahogy előkerülnek a föld alól. Már aki. Autóba ülnek, elhagyják az országot. A kilencvenéves, Alzheimer-kóros nagymama nem fér be az autóba. A tömbház pincéjében marad.
Második család. Menekülnek az ostromlott városból. A nagyszülők nem akarják elhagyni házukat. Még aznap felrobbantják őket.
Árvaház Mariupolban. Egy pap működteti. A lengyel határon menekíti ki az árvákat. Mariupol azóta Oroszország része, útjai, házai, épületei alatt tömegsírok.
Ez csak három történet. Azóta még sok mást hallottam. Emberekről, akik a folyón menekültek ki az országból, akik beteg gyermekkel indultak el, akik rákosak voltak, és nem jutottak kemoterápiához, akik visszautaztak egykori házuk romjai mellől betakarítani a krumplit.
– Az otthontalanság eltörpül a sorsok mellett. Egy idő után a túlélés lesz fontos. –
2022 telén szembesültem igazán a háborúval. Rövidebb időre hazautaztam.
Feküdtünk a dunyha alatt, beszélgettünk. Gyertyafényben. Nem volt áram, véletlenszerűen kapcsolták be. Gyakran éjjel riadtunk föl rá, amikor lehetett zuhanyozni, főzni, takarítani.
A munkácsi vár sötétségbe temetkezett.
Közvilágítás sem volt, az emberek zseblámpával járkáltak az utcán a korai sötétedés után. Pislákoló lámpások világítottak a boltokban. A város bizonyos részein víz sem volt. Az emberek nem tudtak meggyógyulni a betegségekből. Volt, aki a boltban sírta el magát. Általános önkívületi állapot uralkodott.
– Még nem láttam így az otthonomat. –
Hónapról hónapról jobban sajnálom.
Egyre több katonai ellenőrzőpont az utakon. Fiatal fiúk hatalmas lőfegyverekkel. Személyi okmányokat ellenőriznek, benéznek a csomagtartóba.
Menekültek a városban.
Az utak menti plakátokon imák.
Szegény utcakövek! Gondoltátok volna, hogy végtag nélküli férfiak, árvák, özvegyek, évtizedeket öregedett emberek vonszolják majd magukat rajtatok?
Szegény hegyek, szegény falak! Gondoltátok volna, hogy elesett katonák arcképeivel lesz tele a város központja? Gyertyák és koszorúk szaga fog keringeni közöttetek orgonafák illata helyett?
Amióta háború van, nem találkozik hiánytalanul a családom. Valakik egyik országban, valakik a másikban, én egy harmadikban. Valakik nem jöhetnek ki az országból, valakik – több behívó után – nem léphetnek be oda. Tizenvalahány éve még nem gondoltuk, hogy egyszer logikai keresztrejtvényeket kell megoldanunk, kivel, hol, mikor, melyik országban találkozzunk.
Néhány hete mégis sikerült. Valami csoda folytán – kérvények kijárása után Kijevben – mind együtt lehettünk néhány napot. Szürreális volt. Minden mozaikdarab a helyére került, és a helyén is maradt.
– Otthon az, ahol mindannyian ott vagyunk? –
Ha egy vagy két országgal arrébb születünk, nem kellett volna betanulnom az ukrán szavakat boltba menet. Nem féltem volna, kérdez-e az eladó asszony. Nem lennénk így szétszakítva. Akkor nem írnék erről. Talán másról sem.
Nem ez lennék, hanem egy másik. Azt pedig nem biztos, hogy akarom.
Ha más nyelvet is, de beszélünk. Ha olykor nem is értjük egymás nyelvét, a beszéd mégis összeköt bennünket. Egy idegen gyásza az enyém is lehet. Közös a gyász, a szükség, az otthontalanság.
Távolodom, és ezt nem a nyelv teszi. Hanem a háború.
Elvesztett halhatatlanság
Meg fogok halni.
A garázs fölötti kis házban történt, késő délután. Körülöttem barna szekrény, asztalterítő, fehér váza. Piros ruha, hajam összefogva. Anyám és apám a konyhában beszélgetnek, talán vendégeink is vannak. Az öcsém még nem tud járni.
Meg fogok halni, elkerülhetetlenül.
Elképzeltem a házat, amikor nem leszek. Döbbenetes, hogy a bútorok, a festmények, a kert előttem is léteztek, és utánam is létezni fognak.
Milyen lesz? Hosszú betegség után, ágyban a szeretteim körében? Hirtelen balesetben? Váratlanul az utcán, idegenek között? Hány évesen? Mi lesz az utolsó kép? Az utolsó szavam?
Mennyire kiszolgáltatott leszek, amikor sírba tesznek! Nem fogom tudni megigazítani a hajam, nyakig gombolni a blúzom. És ők, a fekete ruhás, síró árnyak, mind körbeállnak majd, bámulnak, és én nem tudok elfordulni.
A halhatatlanság boldog tudattalanjában éltem, amit szempillantás alatt vesztettem el. A konyhában nevetés, kisgyermek jókedvű visítása. Nem értettem, mire az egész, ha egyszer minden elmúlik.
Sokáig hittem a varázslatban. Hayao Miyazaki A vándorló palota mesefilmje volt a kedvencem. Azt hittem, ha ugyanazokat az ábrákat rajzolom a padlóra, mint Howl mester, én is átvarázsolom magam valami távoli helyre. Kamaszkoromban Szepes Mária A Vörös Oroszlán című könyve volt meghatározó olvasmányom. Azonosultam az állandóan újjászülető főhőssel, aki emlékezett előző életeire. Érdekelt az alkímia, az életelixír, amely halhatatlanná tesz.
A rengeteg nyomtalanul eltűnt emberre gondoltam. Csontok a temetőben, semmi több. Nem lehet ennyi az egész. Hisz ott van Saint-Germain gróf, akit többen láttak a későbbi századokban is felbukkanni.
Valószínűleg ez a fajta megszállottság tett hipochonderré. Már gyerekkoromban betegségeket találtam ki magamnak, kitapintottam testemen a halálos daganatokat, elképzeltem haldoklásom hosszú, kínkeserves folyamatát. Ijedt anyám gyakran vitt orvosokhoz, mondják el, nem vagyok pestises vagy rákos. Egyik barátnőm borzongva mesélte, attól fél, tizenhárom évesen, augusztus 10-én fog meghalni, mint Szent Filoména vértanú. Akivel állítólag négy-öt évesen minden vasárnap teázott. Félelme rámragadt, Filoména gondolataimba költözött.
A keresztény Isten nem nyugtatott meg. Nem hittem mennyében, poklában. Egyetemi éveim alatt találkoztam a buddhizmus tanával. A lélekvándorlás gondolata átmeneti reményt adott.
Végül többé-kevésbé belenyugodtam a bizonytalanságba.
Talán ezért igyekeztem mindig létrehozni valamit, aminek nincs köze az öregedő testhez. Nyomot hagyni magamból ezen a földön. Bizonyítani létezésem.
Festő akartam lenni.
A fehér papír azzá változhatott, amivé akartam. A festőiskola a munkácsi Rákóczi-kastélyban működött. Hideg falak, recsegő parketták, régi ablakok, és a nagy kőkandalló között múlt századok szellemei figyelték ecsetem vonásait. Szerettem festeni, mert a színek és formák szelídebbeknek tűntek a nyers, kíméletlen szavaknál. Sok művész fordult meg körülöttem, ujjaikban a halhatatlanság parányi szikrájával. Csodáltam és irigyeltem őket.
Szobrász akartam lenni.
A Rákóczi-kastély egy félreeső részében volt a szobrászműhely. A hatalmas vödör, melyben összegyűjtöttük a munkához kellő agyagot, feneketlen volt és sötét. Hosszú hurkákat gyúrtam, tapasztottam egymásra, lett belőlük csésze, váza, kancsó. Legbüszkébb egy madárra voltam. Hazaúton a városban gyakran néztem vissza a furcsa arcú kőszobrokra. Gondolkodtam, hány éve állhatnak itt mozdulatlanul esőben-jégben. Kedvencem egy kéményseprő, akinek még életében szobrot állítottak. A szobrászok nevei csak alig látható betűk alkotásaik lábai alatt.
Zenész akartam lenni.
Gitáros olyan zenekarokban, mint a Pearl Jam vagy a Guns n’ Roses. A zene számomra a misztérium. Az a művészet, melyet a legjobban tisztelek, a legnagyobb hatással van rám. Évekig igyekeztem azokat a hangokat kicsikarni a húrokból, melyek lenyűgöztek. Végül beláttam, jobb megmaradnom a csoda meghallgatásánál.
Táncos akartam lenni.
Holott a mozdulat mindennél múlékonyabb. Mégis úgy tud emlékké rögzülni, mint egy jó könyv. Egy grúz balettelőadás pillanatai olykor a mai napig lejátszódnak előttem.
Sosem sikerült a spárga. Utolsó előtti voltam a táncórákon, ráadásul az egyetlen magyar. Ha gyerekként nem tudsz megszólalni a többiek nyelvén, veszett ügyed van. Az alkalmak többnyire méregető szemek, lesújtó tekintetek között teltek, valahol az utolsó sorban. Talán ez a legkeserűbb emlékem róluk. Meg a csillámpor az arcomon. Évekig nem tudtam megszabadulni tőle.
Író akartam lenni.
Azt hittem, már minden író halott. És ez jónak is tűnt, mert valójában nem szerettem a szavakat. Túl konkrétak voltak, az otthonosság érzete nélkül. Nem voltak színfoltok, melyekbe bármit bele lehet képzelni. Sem hangok, melyek valami láthatatlan erővel szétszakítanak-összeraknak. Aztán rájöttem, nincs igazam. A szavak pont ilyenek, ha megfelelő sorrendbe rakjuk őket. Legszilárdabb támaszommá váltak. Eleinte hosszú történeteket írtam. Szerettem bennük létezni, s akárcsak Howl mester A vándorló palotában, oda varázsolhattam magam általuk, ahová akartam. Majd jöttek a rövid, néhány soros történetek – a versek.
A versek maradtak.
Időközben megfeledkeztem, miért csináltam mindezt. Már nem gondolkodom azon, emlékezni fognak-e rám, tudni fognak-e rólam. Előveszik-e könyveimet, beszélni fognak-e róluk, vagy dobozok mélyén, elfeledett hagyatékokban rongyolódnak szét. Saját személyemet tekintve, aki megmásíthatatlanul, tagadhatatlanul meg fog halni, ez már nem számít.
Halhatatlanságom ott maradt a garázs fölötti kis ház szobájában. A bútorok, festmények, a kert előttem is léteztek, és utánam is létezni fognak. És ez így van jól.
Amikor a múlt látott vendégül
Mindig a múltban akartam élni. Lenyűgözött az ipari forradalom kora, a régi ruhák, kalapok, levelezőlapok, udvarlási szokások. Azoknak a szakmáknak az egyszerűsége, melyek mára már kihaltak: például a kopogtatóé, aki egy pálcával kopogtatott reggelenként előfizetői ablakán, hogy felébressze őket. Amikor történeteket kezdtem írni, többnyire nem a jelenbe helyeztem el karaktereimet, hanem valahova Louisa May Alcott kisasszonyainak szomszédságába. Gyakran írtam árva egykékről, örökbefogadott testvérpárokról, szétszakadt családtagokról, akik évek múltán valahogyan újból találkoznak.
Most furcsa belegondolni, hogy az általam olyannyira vágyott időkben Ágnes ükanyámat néhány évesen otthagyták Beregszász egy forgalmas útkereszteződésében. Felneveléséhez szülei túl szegények voltak. Egy öregasszony ismerhette a családját, mert mondta neki, hiába várja őket. Ez az öregasszony nevelte föl ükanyámat. Később Ágnes szolgáló lett egy gazdag családnál, állítólag nagyszerű házvezetőnő volt. Nagyon öregen, ima közben érte a halál. Haja addigra már a bokájáig ért.
Károly ükapám hadifogságban egy orosz családnál szolgált. Amikor kiderült, hogy össze akarják házasítani lányukkal, hazagyalogolt Oroszországból. Másik ükapám fiatalon odaveszett az első világháborúban – ez minden, amit tudok róla. Apai dédszüleim saját kezükkel építették föl a házat, ahova ma hazajárok. Anyai dédszüleim hat gyermeket neveltek. Bertalan dédapám egyszer sem szólította nevén Ida dédanyámat. Te. Ezt mondta neki.
Őseim világa hideg és szigorú volt.
Nem lehettek gyengék.
Szépek voltak akkoriban a ruhák és kalapok, éppen ezért elképesztő, hogy az első mérnöknő, Pécsi Eszter csupán 1920-ban vehette át mérnöki diplomáját. Felhőkarcolókat és hidakat tervezett Amerikában, Magyarországon mégis csak 2000-ben avatták emléktábláját. Hugonnai Vilmának 1897-ig kellett várnia, míg Magyarországon is honosíthatta a Zürich-ben szerzett orvosi diplomáját. Első házasságával is fizetett ezért.
Már nem a romantikus regények jutnak eszembe a múltról, hanem a sorsok, betegségek, embertelen munkaidők, társadalmi egyenlőtlenségek.
A küzdelem.
Az utcasarkon ácsorgó gyermek Ágnes, akitől az elhagyástól való félelmet örököltem.
Az elhagyás később is felbukkant a családomban. Mindkét nagyanyámat elhagyták. Az egyik tizennyolc év után kilépett a házasságából – ez akkoriban szinte elképzelhetetlen volt Kárpátalján. Volt férje megtagadta édesanyámat a bíróságon. Alig néhány utcára lakott tőlünk új családjával. Tízszer ha láttam életemben. Másik nagyanyámat otthagyták kétéves gyermekével – az apámmal. Volt férje Amerikába utazott. Sohasem találkoztunk.
A mesék nem írták, hogy a mostohák olykor édesebbek az édeseknél.
Az eltűntek árnyékát sosem éreztem. Mindenki röviden, tárgyilagosan – ha – beszélt róluk. Lett helyettük másik nagyapám, akivel bár nem kötött vérszövetség, igazibb volt, mint bármelyik valós rokon. Ő tanított meg biciklizni, sakkozni. Ő jött értem iskolába, vitt szánkózni a Latorca-partra. Nagyanyám utálta, ha ivott. Amikor ketten voltunk a konyhában, cinkosan rám sandított, majd kávéjába öntötte a vodkát.
Nagyon szerettem, ahogy beszélt a múltról. Ravaszkás mosollyal, melyet egy másik korból hozott magával. Szavai nyomán magam előtt láttam fiatalkori csónaklopásait, ahogy repülőgépeket javított, ahogy éjjeleket utaztak át távoli oroszországi városokba egy-egy vásár lebonyolításáért.
Emlékszem, amikor az iskolában azt a feladatot kaptuk, hogy rajzoljunk családfát, az ő felmenőit kezdtem rajzolni. Anyja, hét testvére az én anyám és az én testvéreim voltak. Odahaza édesanyám persze kijavított, elkezdte diktálni az „igazi” neveket az „igazi” nagyapám oldaláról, aki mellett egy jónapotkívánokkal megyek el az utcán. Idegen emberek neveit diktálta.
Néhány hónapja, amikor nagyapám felravatalozva feküdt a hideg házban, csak egy pillantást bírtam vetni rá. Kisiettem a szobából. Gondoltam, később bemegyek hozzá, jól megnézem magamnak. Addig halogattam, amíg megtelt a kis szoba. Akkor sem tudtam mellé férkőzni, amikor lezárták a koporsót. Pedig haragudtam rá, hogy itt hagyott. Nagyanyáimra nem haragudtam ennyire, amikor lapátolni kezdték rájuk a saras földet.
Sosem voltam annyira elárvult és elárult, mint amikor otthagytuk a vizes földben. A munkácsi temetőben patakok csordogálnak a sírok alatt, járatokat vájnak a koporsókba.
A mesék nem írták, hogy a mostohák olykor édesebbek, mint az édesek. Pedig polcomon volt Lakner bácsi Édes mostoha könyve. Már csak borítójára emlékszem.
Utolsó éveiben a múltban élt.
Újra és újra elmondta történeteit. Olykor nem értette, mit keresünk ott éjjel kettőkor. Pedig délután négy volt. De akkor már nem érdekelte a kelő Nap sem.
Amikor nagyanyám halála után ruháit válogattuk, hangosan, már-már idegesítően skandálta, vigyük el az összeset, vigyünk el mindent, semmit ne hagyjunk itt, neki semmi sem kell. Aztán az ablaktalan, sötét kis szobába zárkózott.
Többé ki sem jött onnan.
Egyre dohosabb lett a ház.
Nagyanyám tarka macskája körülötte járkált, sárga szemeivel figyelte.
Amikor utoljára láttam, fehér hajú, kicsi öregemberré zsugorodott. Talán a sors akarata, hogy akkor majdnem mind ott voltunk, mi, akik az évek során elköltöztünk az országból, édesek és mostohák, gyermekei, unokái, sógorai. Sok év után újból körbeültük az asztalt. Ő a megszokott helyén, arcán halvány mosollyal, hallgatagon figyelt. Mintha jelenések lettünk volna hosszú ideje tartó éjszakájában. Valahol éreztük mi is: a múlt látott vendégül minket, akkor utoljára.
Mindig a múltban akartam élni. Lenyűgözött az ipari forradalom kora, a régi ruhák, kalapok, levelezőlapok, udvarlási szokások. Csak akkor még nem tudtam, hogy a múltért akár a halállal kell fizetni.
Város a nevem mellett
Bizonyos kiadványok, folyóiratok a születés helyét, mások a jelenlegi lakóhelyet tüntetik fel a publikáló szerző neve mellett. Megint mások azt, amelyiket a szerző nevez meg – nekik szoktam leginkább örülni.
Mindig nehezemre esett születésem helyét, Kisvárdát látni az életrajzi rubrikában. A kis szabolcsi magyar városhoz kórházán és néhány, rokonoknál töltött nyári héten kívül semmi sem köt. Várában volt szerencsém néhány koncerthez, színház- vagy táncelőadáshoz. Újságos standjai, könyvesboltjai kamaszként az élmények, a tudás fellegvárát jelentették: megvásárolhattam a Bravo magazint (a nyomdafesték érdes illatára élénken emlékszem), a könyvvadászás sem maradt el – főleg Lucy Maud Montgomery lányregényei, vagy Karl May indiánregényei után. A határ másik oldalán, az ukrajnai Munkácson a könyvtáron kívül nemigen juthattunk magyar kiadványokhoz.
A magyar feliratok, az anyanyelvemet beszélő emberek a jólétet, a szabadságot jelentették számomra. Valahányszor átléptük a magyar határt, átjárt a megkönnyebbülés. Gyerekkoromban mindig a Pöttyös Túró Rudik, a medvesajtok, a Piroska szörpök, a Bravo magazinok jobb országába vágytam.
Évek teltek el, míg megszabadultam ettől az életérzéstől. Tizenhét éves koromban Magyarországra költöztem. Fordult a kocka. Egyfolytában haza, Munkácsra vágytam, ahol bársonyos a levegő, van íze a tejnek, illata a kenyérnek, ereje a szavaknak.
Kisvárda tehát nem több, mint egy gyermekkori érzés. Utcái, házai, zugai, terei, valós életérzései ismeretlenek számomra. Édesanyám a megfelelőbb kórházi körülmények miatt hozott a világra ott. De nevelni valójában a munkácsi házak, utcák, hegyek, a Latorca-part neveltek. Az a garázs fölötti kis ház, a hegyen büszkélkedő vártól alig néhány utcányira. Hegyi kirándulásaink. A Depeche Mode, Queen, Beatles, Goran Bregović. Apám festményei, anyám meséi. Játékaink az öcsémmel, unokanővéremmel. Fogadott bátyám látogatásai. A közös ünnepek: néhány évig minden karácsonyfánkból levágtam egy darabot, azokat szagolgattam év közben. A nagyszüleimmel töltött órák, a kávézások és sütizések Kati mamával; biciklizések, szánkózások, sakkozások Pista papával. A Vali mamámmal töltött délutánok, amikor szvettert kötögetve magyarázta, mi miért történik az aktuális tévésorozatban. Angol-, rajz-, gitár- és táncórák – megannyi örömöm és szorongásom. A várhegytől a Klastrom-hegyig tett magányos, folyóparti séták. Ábrándozások a jövőről. És ott voltak az emberek, akiknek nem értettem a nyelvét, de aztán megtanultam.
Évekig úgy éreztem, hogy senki sem beszéli a belső nyelvemet. Az iskolában, bár remek tanáraim voltak, kívülállóként bolyongtam, nem értettem szót a korombeliekkel. Párhuzamos valóságban léteztem. Belső valóm ugyan törékeny volt, de sokkal jobban éreztem magam benne.
Már nyolcévesen történeteket írtam. Tagadhatatlan, alaposan befolyásoltak a különféle, álmodozásaimban és álmaimban felbukkanó ismeretlenek. Olykor egész regényrészleteket követeltek maguknak. Hasaltam a garázs fölötti ház utolsó, barnafüggönyös szobájának ágyán, és órákon át írtam ezeket a valóságokat – vagy képregénybe rajzoltam.
Később, amikor már elkerülhetetlenné vált a külvilággal való szembesülés, rádöbbentem, hogy a karaktereim tényleg léteznek. Volt, amelyik két utcányira lakott tőlem, vagy a szomszédos faluban. Vagy amelyik ismeretlenül szegődött mellém az úton. Sokukkal évekkel később más országokban, városokban találkoztam. Értették a nyelvemet. Némelyiket sosem fogom megismerni, de felismerem egy önkéntelen mozdulatban, elhagyott mondatban, véletlen pillantásban. Mosolyogtam: csak én tudok arról, hogy benne vannak egy kamasz rongyos füzeteiben, melyek egy üresen álló munkácsi ház fiókjában porosodnak.
Mindennek a garázs fölötti ház és Munkács a kezdete. Tizenegy éve nem élek bennük, de mindig oda járok haza. Eleinte furcsa és nehéz volt felismerni, hogy a város nélkülem is éli tovább az életét. Változnak utcái, fái, emberei, de ennek már nem vagyok részese, mintegy készen kapom ezt. Ilyenkor, akár egy turista, bámészkodom, kíváncsian nézem az át- és megváltozott házakat, macskaköveket, kapukat, embereket.
Felmérem, mi tűnt el, mi épült a helyére.
Ki tűnt el, ki jött a helyére.
Az utóbbi években különösen sok szép, homlokzatos, polgári házat romboltak le városomban, melyeket egy jobb helyen rég műemléknek nyilvánítottak volna. Szobrok cserélnek helyet, vagy olvadnak fel a várárok agyagos földjében. Utcák, parkok kapnak új nevet. Családok költöznek el más országokba, melyeknek a nyelvét sem beszélik.
Minden alkalommal újratanulom a várost. Újra kellett tanulnom, amikor elköltöztek belőle az állandónak tűnő emberek. Amikor a COVID-19 miatt másfél évig nem tudtam átlépni a határt. Vagy a háború kitörése után. Minden nagyszülőm elvesztése után.
Figyelem, ízlelgetem a régi-új várost.
Néha elképzelem, milyen lesz. Például elmenni az ablak mellett, amely mögött egykor mamám főzte a pelmenyit vagy a zöld paszulyt, de most csak egy elárvult macska lakhelye.
Azért vannak változatlan, állandó dolgok is. A hegyek, a folyó, az emberek, akik nem mennek el. A pékség mellett keringő kenyérillat. A múlt századból fennmaradt, nálam is idősebb buszok, melyek nagy zajjal zötyögnek a macskaköveken. A Zöldpiac hatalmas csarnoka, melyben keveredik a fűszer, a sajt, a csokoládé, a hús szaga, sarkában ott ácsorognak az illegális, cigarettázó valutaváltók. Már nem tudom, hogy az eladó kóstoltatja-e a tejét a kupakjából, de legközelebb kipróbálom.
Gyakran hallgatom el a születésem valódi helyét. Munkács túl erős és túl szelíd ahhoz, hogy ne érezzem szülöttjének magam. Verseimben ünneplem, háborújában gyászolom. A Klastrom-hegy erdeje, a Latorca partja, a vár, a macskaköves utak éppúgy fakadnak belőlem, ahogy én is fakadom belőlük.
Úgy érzem, az otthonról írni az egyik legjobb, amit bárki is megtehet. Akkor is, ha neve mellé – persze száraz, lexikális, s ezért már-már élettelen adatként – egy idegen város, település, helység, földrajzi egység nevét teszik.
A vonatokban versek bujkálnak
A vonatokban versek bujkálnak.
Gyerekként Kárpátalja erdeihez, tavaihoz, hegyeihez vittek el, araszolva a négy beszkidi alagúton, a huklivai viadukton át. Kanyargós ösvények, múltban ragadt falvak, kékes-lilás erdők mentén, a sínpár mellett csörgedező patakok varázslatain keresztül. Este fáradtan, általában az utolsó járaton gombákkal teli kosarakkal tértünk haza.
Egyetemistaként a vonat életem részévé vált, kéthetente jártam haza Debrecenből. Első ízben választott el országhatár otthonomtól. Amikor a nyolcas vágányra beérkezett vonatra felültem, valahogy helyére kerültek a dolgok. Aztán átszálltam a kétvagonos, fapados, büdös, maghéjas ukrán szerelvényre, sokadmagammal összezsúfolva. Meghallottam az ukrán-magyar-orosz egyvelegből álló kárpátaljai beszédet, s az már szinte haza is repített.
A magyar és ukrán vonatok között az a különbség, hogy az utóbbiak még mindig fapadosak, talán negyven évvel ezelőttiek, a vagonok között lehet dohányozni, a vécé egy padlóba faragott lyuk. Olykor harmonikázó cigányok, nasit áruló vénasszonyok járták végig imbolyogva a szerelvényt. Az emberek ismeretlenül is beszédbe elegyednek. Kérges markukból napraforgómaggal kínálnak. Emlékszem, egyszer valaki megmutatta kedvenc tehene fényképét, és elmagyarázta, hol találom meg a házát, hadd látogassam meg, ha legközelebb a falujában járok. Magyar földön nem tapasztaltam a már-már zavarba ejtő közvetlenséget: néma, telefonjukat nyomogató, elmerült emberek társaságában utaztam végig a hosszú órákat.
Amikor évekkel később elindult a Budapest–Munkács járat, mindenki ünnepelve fogadta. Az ukrán határt átlépve a dohányosok rágyújtottak két vagon között. De ezt a szokást gyorsan megszüntették, mert a vonat a magyar állam tulajdonát képezi, melyeken tilos a dohányzás.
A vonatokban versek bujkálnak.
Talán tíz éve is lehet, egy barátnőmmel elhatároztuk, Egerben szilveszterezünk. Majd a kocsmákat járjuk, magunkhoz hasonló embereket keresünk, olyan különcöket, amilyeneknek magunkat is hittük. Hogy ezt a lehető legteljesebben tegyük, elvágtuk a visszatérés fonalát, az utolsó járattal indultunk.
Van sors, amit a vonatok szabnak át. Az egyenesnek induló utazás több részre szakadt a szerelvények késése miatt. December harmincadika volt. Hó. Hideg. Jégcsapok a házak ereszein. Placebo-t hallgattunk, vasútállomások vécé fülkéibe húzódtunk a fűtetlen várótermek elől. De azért ittunk forró csokit, kacagtunk a beszélő jelzőlámpákon, buszmegállóban aludtunk. Hajnal helyett délre érkeztünk a városba. Felfedezésére indultunk - kezünkben egy üveg hubertusszal. Betértünk néhány boltba, hadd járjon át a meleg, plázában mostunk kezet, arcot, fogat. Az éhséget remekül elfedte az alkohol. Különcök sehol. Délutánra alapos fáradtság szúró érzése. Tagadhatatlan, hogy hatott az ital és a hideg, négy órakor az életben ritkán tapasztalt örömmel ültünk fel a debreceni járatra. Míg a többiek az év átfordulását a főtéren ünnepelték, mi a meleg kollégiumi szobában átaludtuk az éjszakát. Volt értelme. Ez az út megtanított arra, hogy a vonatok csupán helyekre visznek, a találás mindig a mi sorsrészünk marad.
A másnaposság is.
A vonatokban versek bujkálnak.
Az örökkévalóság parányi szikráját béreljük a vonaton, mert egy hely nélküli hely lehet, ahol az ember olvashat, írhat, beszélgethet, zenét hallgathat, ábrándozhat, akár szeretkezhet is.
Emberek életét ismerheti meg, akiket esetleg sok évvel később újra felismer.
Hagyhat ott fontos dolgokat. Például gondosan kidolgozott grafikát valamelyik skandináv istenségről. Egy álmatlan éjszakámba került, akkori kamaszos szívfájdalmaim voltak belesatírozva a barázdált papírba. Annyira megütött a veszteség, hogy napokig érdeklődtem felőle a vasútállomáson. Ma már tudom, nem a rajzhoz ragaszkodtam ennyire, hanem akkori problémáimhoz, melyeknek így sikerült formát adnom.
Találkozások. Forró nyáron, útban haza egy rettenetes fesztiválról találkoztam sorsom azon részével, mely huszonkét évesen elköltöztetett Budapestről a dél-alföldi tanyavilágba.
Halál. Hosszú éjjeli úton arra riadtam, a mellettem ülő öregasszonyt próbálja ébreszteni unokája. Egyre kétségbeesettebben, hisztérikusabban rángatja, de ő nem reagál. Tapintani lehetett a halálfélelmet a fülkében. Mentősök hívása, az asszony pofozgatása, ordítozás. Mikor vízzel öntötték le, felhördült, magához tért. Holdarca elárulta, egy másik világ küszöbéről lépett vissza. Így sétált be a fülkénkbe aznap éjjel a halál.
Házasság. Kezdődött retúrjegy nélküli utazással. Kéthetes alkotói rezidenciára indultam Erdélybe, Sepsiszentgyörgyre. Nem kevés kétséggel ácsorogtam Szolnokon, vártam az éjszakai brassai járatot. Egyedül leszek egy idegen ország idegen városában. Irtózatos. Ha jobban belegondolok, tulajdonképpen ezt akartam.
Hajnalban, amikor felkeltem, megpillantottam a vonat ablakából a ködben úszó, hatalmas hegyeket, kanyargós ösvényeket, múltban ragadt falvakat, sínek mentén futó patakokat, kékes-lilás erdőket. Úgy éreztem, új, mégis ismerős világba érkeztem. Azt kívántam, bárcsak sosem érne véget ez az út. Másnap ismertem meg leendő férjemet. A rezidencia után Erdélybe költöztem.
A vonatokban versek bujkálnak.
Némelyik az életedet írja át.
