Rovatunk négy szerzőjét arra kértük, hogy írjon nekünk négyhetente egy-egy 4-6 ezer karakteres jegyzetet, tárcát, publicisztikát az irodalomról általában vagy aktuálisan, közös ügyeinkről vagy személyes ügyeiről, friss vagy régi olvasmányáról, alkotói gondjáról stb. Fontos, hogy érdekes, izgalmas, akár provokatív, figyelemkeltő szövegek íródjanak. Tehát arra kérjük, hogy tartsa ujját a kortárs irodalom ütőerén. Emeljen ki, mutasson rá, elemezzen, értelmezzen bármit, amit fontosnak vél napjaink irodalmával, saját munkáival kapcsolatban. Minőségi irodalmi szövegeket várunk az irodalomról. De nem az irodalmi életről, nem az irodalompolitikai vitákról.
Kopriva Nikolett
Elvesztett halhatatlanság
Meg fogok halni.
A garázs fölötti kis házban történt, késő délután. Körülöttem barna szekrény, asztalterítő, fehér váza. Piros ruha, hajam összefogva. Anyám és apám a konyhában beszélgetnek, talán vendégeink is vannak. Az öcsém még nem tud járni.
Meg fogok halni, elkerülhetetlenül.
Elképzeltem a házat, amikor nem leszek. Döbbenetes, hogy a bútorok, a festmények, a kert előttem is léteztek, és utánam is létezni fognak.
Milyen lesz? Hosszú betegség után, ágyban a szeretteim körében? Hirtelen balesetben? Váratlanul az utcán, idegenek között? Hány évesen? Mi lesz az utolsó kép? Az utolsó szavam?
Mennyire kiszolgáltatott leszek, amikor sírba tesznek! Nem fogom tudni megigazítani a hajam, nyakig gombolni a blúzom. És ők, a fekete ruhás, síró árnyak, mind körbeállnak majd, bámulnak, és én nem tudok elfordulni.
A halhatatlanság boldog tudattalanjában éltem, amit szempillantás alatt vesztettem el. A konyhában nevetés, kisgyermek jókedvű visítása. Nem értettem, mire az egész, ha egyszer minden elmúlik.
Sokáig hittem a varázslatban. Hayao Miyazaki A vándorló palota mesefilmje volt a kedvencem. Azt hittem, ha ugyanazokat az ábrákat rajzolom a padlóra, mint Howl mester, én is átvarázsolom magam valami távoli helyre. Kamaszkoromban Szepes Mária A Vörös Oroszlán című könyve volt meghatározó olvasmányom. Azonosultam az állandóan újjászülető főhőssel, aki emlékezett előző életeire. Érdekelt az alkímia, az életelixír, amely halhatatlanná tesz.
A rengeteg nyomtalanul eltűnt emberre gondoltam. Csontok a temetőben, semmi több. Nem lehet ennyi az egész. Hisz ott van Saint-Germain gróf, akit többen láttak a későbbi századokban is felbukkanni.
Valószínűleg ez a fajta megszállottság tett hipochonderré. Már gyerekkoromban betegségeket találtam ki magamnak, kitapintottam testemen a halálos daganatokat, elképzeltem haldoklásom hosszú, kínkeserves folyamatát. Ijedt anyám gyakran vitt orvosokhoz, mondják el, nem vagyok pestises vagy rákos. Egyik barátnőm borzongva mesélte, attól fél, tizenhárom évesen, augusztus 10-én fog meghalni, mint Szent Filoména vértanú. Akivel állítólag négy-öt évesen minden vasárnap teázott. Félelme rámragadt, Filoména gondolataimba költözött.
A keresztény Isten nem nyugtatott meg. Nem hittem mennyében, poklában. Egyetemi éveim alatt találkoztam a buddhizmus tanával. A lélekvándorlás gondolata átmeneti reményt adott.
Végül többé-kevésbé belenyugodtam a bizonytalanságba.
Talán ezért igyekeztem mindig létrehozni valamit, aminek nincs köze az öregedő testhez. Nyomot hagyni magamból ezen a földön. Bizonyítani létezésem.
Festő akartam lenni.
A fehér papír azzá változhatott, amivé akartam. A festőiskola a munkácsi Rákóczi-kastélyban működött. Hideg falak, recsegő parketták, régi ablakok, és a nagy kőkandalló között múlt századok szellemei figyelték ecsetem vonásait. Szerettem festeni, mert a színek és formák szelídebbeknek tűntek a nyers, kíméletlen szavaknál. Sok művész fordult meg körülöttem, ujjaikban a halhatatlanság parányi szikrájával. Csodáltam és irigyeltem őket.
Szobrász akartam lenni.
A Rákóczi-kastély egy félreeső részében volt a szobrászműhely. A hatalmas vödör, melyben összegyűjtöttük a munkához kellő agyagot, feneketlen volt és sötét. Hosszú hurkákat gyúrtam, tapasztottam egymásra, lett belőlük csésze, váza, kancsó. Legbüszkébb egy madárra voltam. Hazaúton a városban gyakran néztem vissza a furcsa arcú kőszobrokra. Gondolkodtam, hány éve állhatnak itt mozdulatlanul esőben-jégben. Kedvencem egy kéményseprő, akinek még életében szobrot állítottak. A szobrászok nevei csak alig látható betűk alkotásaik lábai alatt.
Zenész akartam lenni.
Gitáros olyan zenekarokban, mint a Pearl Jam vagy a Guns n’ Roses. A zene számomra a misztérium. Az a művészet, melyet a legjobban tisztelek, a legnagyobb hatással van rám. Évekig igyekeztem azokat a hangokat kicsikarni a húrokból, melyek lenyűgöztek. Végül beláttam, jobb megmaradnom a csoda meghallgatásánál.
Táncos akartam lenni.
Holott a mozdulat mindennél múlékonyabb. Mégis úgy tud emlékké rögzülni, mint egy jó könyv. Egy grúz balettelőadás pillanatai olykor a mai napig lejátszódnak előttem.
Sosem sikerült a spárga. Utolsó előtti voltam a táncórákon, ráadásul az egyetlen magyar. Ha gyerekként nem tudsz megszólalni a többiek nyelvén, veszett ügyed van. Az alkalmak többnyire méregető szemek, lesújtó tekintetek között teltek, valahol az utolsó sorban. Talán ez a legkeserűbb emlékem róluk. Meg a csillámpor az arcomon. Évekig nem tudtam megszabadulni tőle.
Író akartam lenni.
Azt hittem, már minden író halott. És ez jónak is tűnt, mert valójában nem szerettem a szavakat. Túl konkrétak voltak, az otthonosság érzete nélkül. Nem voltak színfoltok, melyekbe bármit bele lehet képzelni. Sem hangok, melyek valami láthatatlan erővel szétszakítanak-összeraknak. Aztán rájöttem, nincs igazam. A szavak pont ilyenek, ha megfelelő sorrendbe rakjuk őket. Legszilárdabb támaszommá váltak. Eleinte hosszú történeteket írtam. Szerettem bennük létezni, s akárcsak Howl mester A vándorló palotában, oda varázsolhattam magam általuk, ahová akartam. Majd jöttek a rövid, néhány soros történetek – a versek.
A versek maradtak.
Időközben megfeledkeztem, miért csináltam mindezt. Már nem gondolkodom azon, emlékezni fognak-e rám, tudni fognak-e rólam. Előveszik-e könyveimet, beszélni fognak-e róluk, vagy dobozok mélyén, elfeledett hagyatékokban rongyolódnak szét. Saját személyemet tekintve, aki megmásíthatatlanul, tagadhatatlanul meg fog halni, ez már nem számít.
Halhatatlanságom ott maradt a garázs fölötti kis ház szobájában. A bútorok, festmények, a kert előttem is léteztek, és utánam is létezni fognak. És ez így van jól.
Amikor a múlt látott vendégül
Mindig a múltban akartam élni. Lenyűgözött az ipari forradalom kora, a régi ruhák, kalapok, levelezőlapok, udvarlási szokások. Azoknak a szakmáknak az egyszerűsége, melyek mára már kihaltak: például a kopogtatóé, aki egy pálcával kopogtatott reggelenként előfizetői ablakán, hogy felébressze őket. Amikor történeteket kezdtem írni, többnyire nem a jelenbe helyeztem el karaktereimet, hanem valahova Louisa May Alcott kisasszonyainak szomszédságába. Gyakran írtam árva egykékről, örökbefogadott testvérpárokról, szétszakadt családtagokról, akik évek múltán valahogyan újból találkoznak.
Most furcsa belegondolni, hogy az általam olyannyira vágyott időkben Ágnes ükanyámat néhány évesen otthagyták Beregszász egy forgalmas útkereszteződésében. Felneveléséhez szülei túl szegények voltak. Egy öregasszony ismerhette a családját, mert mondta neki, hiába várja őket. Ez az öregasszony nevelte föl ükanyámat. Később Ágnes szolgáló lett egy gazdag családnál, állítólag nagyszerű házvezetőnő volt. Nagyon öregen, ima közben érte a halál. Haja addigra már a bokájáig ért.
Károly ükapám hadifogságban egy orosz családnál szolgált. Amikor kiderült, hogy össze akarják házasítani lányukkal, hazagyalogolt Oroszországból. Másik ükapám fiatalon odaveszett az első világháborúban – ez minden, amit tudok róla. Apai dédszüleim saját kezükkel építették föl a házat, ahova ma hazajárok. Anyai dédszüleim hat gyermeket neveltek. Bertalan dédapám egyszer sem szólította nevén Ida dédanyámat. Te. Ezt mondta neki.
Őseim világa hideg és szigorú volt.
Nem lehettek gyengék.
Szépek voltak akkoriban a ruhák és kalapok, éppen ezért elképesztő, hogy az első mérnöknő, Pécsi Eszter csupán 1920-ban vehette át mérnöki diplomáját. Felhőkarcolókat és hidakat tervezett Amerikában, Magyarországon mégis csak 2000-ben avatták emléktábláját. Hugonnai Vilmának 1897-ig kellett várnia, míg Magyarországon is honosíthatta a Zürich-ben szerzett orvosi diplomáját. Első házasságával is fizetett ezért.
Már nem a romantikus regények jutnak eszembe a múltról, hanem a sorsok, betegségek, embertelen munkaidők, társadalmi egyenlőtlenségek.
A küzdelem.
Az utcasarkon ácsorgó gyermek Ágnes, akitől az elhagyástól való félelmet örököltem.
Az elhagyás később is felbukkant a családomban. Mindkét nagyanyámat elhagyták. Az egyik tizennyolc év után kilépett a házasságából – ez akkoriban szinte elképzelhetetlen volt Kárpátalján. Volt férje megtagadta édesanyámat a bíróságon. Alig néhány utcára lakott tőlünk új családjával. Tízszer ha láttam életemben. Másik nagyanyámat otthagyták kétéves gyermekével – az apámmal. Volt férje Amerikába utazott. Sohasem találkoztunk.
A mesék nem írták, hogy a mostohák olykor édesebbek az édeseknél.
Az eltűntek árnyékát sosem éreztem. Mindenki röviden, tárgyilagosan – ha – beszélt róluk. Lett helyettük másik nagyapám, akivel bár nem kötött vérszövetség, igazibb volt, mint bármelyik valós rokon. Ő tanított meg biciklizni, sakkozni. Ő jött értem iskolába, vitt szánkózni a Latorca-partra. Nagyanyám utálta, ha ivott. Amikor ketten voltunk a konyhában, cinkosan rám sandított, majd kávéjába öntötte a vodkát.
Nagyon szerettem, ahogy beszélt a múltról. Ravaszkás mosollyal, melyet egy másik korból hozott magával. Szavai nyomán magam előtt láttam fiatalkori csónaklopásait, ahogy repülőgépeket javított, ahogy éjjeleket utaztak át távoli oroszországi városokba egy-egy vásár lebonyolításáért.
Emlékszem, amikor az iskolában azt a feladatot kaptuk, hogy rajzoljunk családfát, az ő felmenőit kezdtem rajzolni. Anyja, hét testvére az én anyám és az én testvéreim voltak. Odahaza édesanyám persze kijavított, elkezdte diktálni az „igazi” neveket az „igazi” nagyapám oldaláról, aki mellett egy jónapotkívánokkal megyek el az utcán. Idegen emberek neveit diktálta.
Néhány hónapja, amikor nagyapám felravatalozva feküdt a hideg házban, csak egy pillantást bírtam vetni rá. Kisiettem a szobából. Gondoltam, később bemegyek hozzá, jól megnézem magamnak. Addig halogattam, amíg megtelt a kis szoba. Akkor sem tudtam mellé férkőzni, amikor lezárták a koporsót. Pedig haragudtam rá, hogy itt hagyott. Nagyanyáimra nem haragudtam ennyire, amikor lapátolni kezdték rájuk a saras földet.
Sosem voltam annyira elárvult és elárult, mint amikor otthagytuk a vizes földben. A munkácsi temetőben patakok csordogálnak a sírok alatt, járatokat vájnak a koporsókba.
A mesék nem írták, hogy a mostohák olykor édesebbek, mint az édesek. Pedig polcomon volt Lakner bácsi Édes mostoha könyve. Már csak borítójára emlékszem.
Utolsó éveiben a múltban élt.
Újra és újra elmondta történeteit. Olykor nem értette, mit keresünk ott éjjel kettőkor. Pedig délután négy volt. De akkor már nem érdekelte a kelő Nap sem.
Amikor nagyanyám halála után ruháit válogattuk, hangosan, már-már idegesítően skandálta, vigyük el az összeset, vigyünk el mindent, semmit ne hagyjunk itt, neki semmi sem kell. Aztán az ablaktalan, sötét kis szobába zárkózott.
Többé ki sem jött onnan.
Egyre dohosabb lett a ház.
Nagyanyám tarka macskája körülötte járkált, sárga szemeivel figyelte.
Amikor utoljára láttam, fehér hajú, kicsi öregemberré zsugorodott. Talán a sors akarata, hogy akkor majdnem mind ott voltunk, mi, akik az évek során elköltöztünk az országból, édesek és mostohák, gyermekei, unokái, sógorai. Sok év után újból körbeültük az asztalt. Ő a megszokott helyén, arcán halvány mosollyal, hallgatagon figyelt. Mintha jelenések lettünk volna hosszú ideje tartó éjszakájában. Valahol éreztük mi is: a múlt látott vendégül minket, akkor utoljára.
Mindig a múltban akartam élni. Lenyűgözött az ipari forradalom kora, a régi ruhák, kalapok, levelezőlapok, udvarlási szokások. Csak akkor még nem tudtam, hogy a múltért akár a halállal kell fizetni.
Város a nevem mellett
Bizonyos kiadványok, folyóiratok a születés helyét, mások a jelenlegi lakóhelyet tüntetik fel a publikáló szerző neve mellett. Megint mások azt, amelyiket a szerző nevez meg – nekik szoktam leginkább örülni.
Mindig nehezemre esett születésem helyét, Kisvárdát látni az életrajzi rubrikában. A kis szabolcsi magyar városhoz kórházán és néhány, rokonoknál töltött nyári héten kívül semmi sem köt. Várában volt szerencsém néhány koncerthez, színház- vagy táncelőadáshoz. Újságos standjai, könyvesboltjai kamaszként az élmények, a tudás fellegvárát jelentették: megvásárolhattam a Bravo magazint (a nyomdafesték érdes illatára élénken emlékszem), a könyvvadászás sem maradt el – főleg Lucy Maud Montgomery lányregényei, vagy Karl May indiánregényei után. A határ másik oldalán, az ukrajnai Munkácson a könyvtáron kívül nemigen juthattunk magyar kiadványokhoz.
A magyar feliratok, az anyanyelvemet beszélő emberek a jólétet, a szabadságot jelentették számomra. Valahányszor átléptük a magyar határt, átjárt a megkönnyebbülés. Gyerekkoromban mindig a Pöttyös Túró Rudik, a medvesajtok, a Piroska szörpök, a Bravo magazinok jobb országába vágytam.
Évek teltek el, míg megszabadultam ettől az életérzéstől. Tizenhét éves koromban Magyarországra költöztem. Fordult a kocka. Egyfolytában haza, Munkácsra vágytam, ahol bársonyos a levegő, van íze a tejnek, illata a kenyérnek, ereje a szavaknak.
Kisvárda tehát nem több, mint egy gyermekkori érzés. Utcái, házai, zugai, terei, valós életérzései ismeretlenek számomra. Édesanyám a megfelelőbb kórházi körülmények miatt hozott a világra ott. De nevelni valójában a munkácsi házak, utcák, hegyek, a Latorca-part neveltek. Az a garázs fölötti kis ház, a hegyen büszkélkedő vártól alig néhány utcányira. Hegyi kirándulásaink. A Depeche Mode, Queen, Beatles, Goran Bregović. Apám festményei, anyám meséi. Játékaink az öcsémmel, unokanővéremmel. Fogadott bátyám látogatásai. A közös ünnepek: néhány évig minden karácsonyfánkból levágtam egy darabot, azokat szagolgattam év közben. A nagyszüleimmel töltött órák, a kávézások és sütizések Kati mamával; biciklizések, szánkózások, sakkozások Pista papával. A Vali mamámmal töltött délutánok, amikor szvettert kötögetve magyarázta, mi miért történik az aktuális tévésorozatban. Angol-, rajz-, gitár- és táncórák – megannyi örömöm és szorongásom. A várhegytől a Klastrom-hegyig tett magányos, folyóparti séták. Ábrándozások a jövőről. És ott voltak az emberek, akiknek nem értettem a nyelvét, de aztán megtanultam.
Évekig úgy éreztem, hogy senki sem beszéli a belső nyelvemet. Az iskolában, bár remek tanáraim voltak, kívülállóként bolyongtam, nem értettem szót a korombeliekkel. Párhuzamos valóságban léteztem. Belső valóm ugyan törékeny volt, de sokkal jobban éreztem magam benne.
Már nyolcévesen történeteket írtam. Tagadhatatlan, alaposan befolyásoltak a különféle, álmodozásaimban és álmaimban felbukkanó ismeretlenek. Olykor egész regényrészleteket követeltek maguknak. Hasaltam a garázs fölötti ház utolsó, barnafüggönyös szobájának ágyán, és órákon át írtam ezeket a valóságokat – vagy képregénybe rajzoltam.
Később, amikor már elkerülhetetlenné vált a külvilággal való szembesülés, rádöbbentem, hogy a karaktereim tényleg léteznek. Volt, amelyik két utcányira lakott tőlem, vagy a szomszédos faluban. Vagy amelyik ismeretlenül szegődött mellém az úton. Sokukkal évekkel később más országokban, városokban találkoztam. Értették a nyelvemet. Némelyiket sosem fogom megismerni, de felismerem egy önkéntelen mozdulatban, elhagyott mondatban, véletlen pillantásban. Mosolyogtam: csak én tudok arról, hogy benne vannak egy kamasz rongyos füzeteiben, melyek egy üresen álló munkácsi ház fiókjában porosodnak.
Mindennek a garázs fölötti ház és Munkács a kezdete. Tizenegy éve nem élek bennük, de mindig oda járok haza. Eleinte furcsa és nehéz volt felismerni, hogy a város nélkülem is éli tovább az életét. Változnak utcái, fái, emberei, de ennek már nem vagyok részese, mintegy készen kapom ezt. Ilyenkor, akár egy turista, bámészkodom, kíváncsian nézem az át- és megváltozott házakat, macskaköveket, kapukat, embereket.
Felmérem, mi tűnt el, mi épült a helyére.
Ki tűnt el, ki jött a helyére.
Az utóbbi években különösen sok szép, homlokzatos, polgári házat romboltak le városomban, melyeket egy jobb helyen rég műemléknek nyilvánítottak volna. Szobrok cserélnek helyet, vagy olvadnak fel a várárok agyagos földjében. Utcák, parkok kapnak új nevet. Családok költöznek el más országokba, melyeknek a nyelvét sem beszélik.
Minden alkalommal újratanulom a várost. Újra kellett tanulnom, amikor elköltöztek belőle az állandónak tűnő emberek. Amikor a COVID-19 miatt másfél évig nem tudtam átlépni a határt. Vagy a háború kitörése után. Minden nagyszülőm elvesztése után.
Figyelem, ízlelgetem a régi-új várost.
Néha elképzelem, milyen lesz. Például elmenni az ablak mellett, amely mögött egykor mamám főzte a pelmenyit vagy a zöld paszulyt, de most csak egy elárvult macska lakhelye.
Azért vannak változatlan, állandó dolgok is. A hegyek, a folyó, az emberek, akik nem mennek el. A pékség mellett keringő kenyérillat. A múlt századból fennmaradt, nálam is idősebb buszok, melyek nagy zajjal zötyögnek a macskaköveken. A Zöldpiac hatalmas csarnoka, melyben keveredik a fűszer, a sajt, a csokoládé, a hús szaga, sarkában ott ácsorognak az illegális, cigarettázó valutaváltók. Már nem tudom, hogy az eladó kóstoltatja-e a tejét a kupakjából, de legközelebb kipróbálom.
Gyakran hallgatom el a születésem valódi helyét. Munkács túl erős és túl szelíd ahhoz, hogy ne érezzem szülöttjének magam. Verseimben ünneplem, háborújában gyászolom. A Klastrom-hegy erdeje, a Latorca partja, a vár, a macskaköves utak éppúgy fakadnak belőlem, ahogy én is fakadom belőlük.
Úgy érzem, az otthonról írni az egyik legjobb, amit bárki is megtehet. Akkor is, ha neve mellé – persze száraz, lexikális, s ezért már-már élettelen adatként – egy idegen város, település, helység, földrajzi egység nevét teszik.
A vonatokban versek bujkálnak
A vonatokban versek bujkálnak.
Gyerekként Kárpátalja erdeihez, tavaihoz, hegyeihez vittek el, araszolva a négy beszkidi alagúton, a huklivai viadukton át. Kanyargós ösvények, múltban ragadt falvak, kékes-lilás erdők mentén, a sínpár mellett csörgedező patakok varázslatain keresztül. Este fáradtan, általában az utolsó járaton gombákkal teli kosarakkal tértünk haza.
Egyetemistaként a vonat életem részévé vált, kéthetente jártam haza Debrecenből. Első ízben választott el országhatár otthonomtól. Amikor a nyolcas vágányra beérkezett vonatra felültem, valahogy helyére kerültek a dolgok. Aztán átszálltam a kétvagonos, fapados, büdös, maghéjas ukrán szerelvényre, sokadmagammal összezsúfolva. Meghallottam az ukrán-magyar-orosz egyvelegből álló kárpátaljai beszédet, s az már szinte haza is repített.
A magyar és ukrán vonatok között az a különbség, hogy az utóbbiak még mindig fapadosak, talán negyven évvel ezelőttiek, a vagonok között lehet dohányozni, a vécé egy padlóba faragott lyuk. Olykor harmonikázó cigányok, nasit áruló vénasszonyok járták végig imbolyogva a szerelvényt. Az emberek ismeretlenül is beszédbe elegyednek. Kérges markukból napraforgómaggal kínálnak. Emlékszem, egyszer valaki megmutatta kedvenc tehene fényképét, és elmagyarázta, hol találom meg a házát, hadd látogassam meg, ha legközelebb a falujában járok. Magyar földön nem tapasztaltam a már-már zavarba ejtő közvetlenséget: néma, telefonjukat nyomogató, elmerült emberek társaságában utaztam végig a hosszú órákat.
Amikor évekkel később elindult a Budapest–Munkács járat, mindenki ünnepelve fogadta. Az ukrán határt átlépve a dohányosok rágyújtottak két vagon között. De ezt a szokást gyorsan megszüntették, mert a vonat a magyar állam tulajdonát képezi, melyeken tilos a dohányzás.
A vonatokban versek bujkálnak.
Talán tíz éve is lehet, egy barátnőmmel elhatároztuk, Egerben szilveszterezünk. Majd a kocsmákat járjuk, magunkhoz hasonló embereket keresünk, olyan különcöket, amilyeneknek magunkat is hittük. Hogy ezt a lehető legteljesebben tegyük, elvágtuk a visszatérés fonalát, az utolsó járattal indultunk.
Van sors, amit a vonatok szabnak át. Az egyenesnek induló utazás több részre szakadt a szerelvények késése miatt. December harmincadika volt. Hó. Hideg. Jégcsapok a házak ereszein. Placebo-t hallgattunk, vasútállomások vécé fülkéibe húzódtunk a fűtetlen várótermek elől. De azért ittunk forró csokit, kacagtunk a beszélő jelzőlámpákon, buszmegállóban aludtunk. Hajnal helyett délre érkeztünk a városba. Felfedezésére indultunk - kezünkben egy üveg hubertusszal. Betértünk néhány boltba, hadd járjon át a meleg, plázában mostunk kezet, arcot, fogat. Az éhséget remekül elfedte az alkohol. Különcök sehol. Délutánra alapos fáradtság szúró érzése. Tagadhatatlan, hogy hatott az ital és a hideg, négy órakor az életben ritkán tapasztalt örömmel ültünk fel a debreceni járatra. Míg a többiek az év átfordulását a főtéren ünnepelték, mi a meleg kollégiumi szobában átaludtuk az éjszakát. Volt értelme. Ez az út megtanított arra, hogy a vonatok csupán helyekre visznek, a találás mindig a mi sorsrészünk marad.
A másnaposság is.
A vonatokban versek bujkálnak.
Az örökkévalóság parányi szikráját béreljük a vonaton, mert egy hely nélküli hely lehet, ahol az ember olvashat, írhat, beszélgethet, zenét hallgathat, ábrándozhat, akár szeretkezhet is.
Emberek életét ismerheti meg, akiket esetleg sok évvel később újra felismer.
Hagyhat ott fontos dolgokat. Például gondosan kidolgozott grafikát valamelyik skandináv istenségről. Egy álmatlan éjszakámba került, akkori kamaszos szívfájdalmaim voltak belesatírozva a barázdált papírba. Annyira megütött a veszteség, hogy napokig érdeklődtem felőle a vasútállomáson. Ma már tudom, nem a rajzhoz ragaszkodtam ennyire, hanem akkori problémáimhoz, melyeknek így sikerült formát adnom.
Találkozások. Forró nyáron, útban haza egy rettenetes fesztiválról találkoztam sorsom azon részével, mely huszonkét évesen elköltöztetett Budapestről a dél-alföldi tanyavilágba.
Halál. Hosszú éjjeli úton arra riadtam, a mellettem ülő öregasszonyt próbálja ébreszteni unokája. Egyre kétségbeesettebben, hisztérikusabban rángatja, de ő nem reagál. Tapintani lehetett a halálfélelmet a fülkében. Mentősök hívása, az asszony pofozgatása, ordítozás. Mikor vízzel öntötték le, felhördült, magához tért. Holdarca elárulta, egy másik világ küszöbéről lépett vissza. Így sétált be a fülkénkbe aznap éjjel a halál.
Házasság. Kezdődött retúrjegy nélküli utazással. Kéthetes alkotói rezidenciára indultam Erdélybe, Sepsiszentgyörgyre. Nem kevés kétséggel ácsorogtam Szolnokon, vártam az éjszakai brassai járatot. Egyedül leszek egy idegen ország idegen városában. Irtózatos. Ha jobban belegondolok, tulajdonképpen ezt akartam.
Hajnalban, amikor felkeltem, megpillantottam a vonat ablakából a ködben úszó, hatalmas hegyeket, kanyargós ösvényeket, múltban ragadt falvakat, sínek mentén futó patakokat, kékes-lilás erdőket. Úgy éreztem, új, mégis ismerős világba érkeztem. Azt kívántam, bárcsak sosem érne véget ez az út. Másnap ismertem meg leendő férjemet. A rezidencia után Erdélybe költöztem.
A vonatokban versek bujkálnak.
Némelyik az életedet írja át.
