Ütőér


Rovatunk négy szerzőjét arra kértük, hogy írjon nekünk négyhetente egy-egy 4-6 ezer karakteres jegyzetet, tárcát, publicisztikát az irodalomról általában vagy aktuálisan, közös ügyeinkről vagy személyes ügyeiről, friss vagy régi olvasmányáról, alkotói gondjáról stb. Fontos, hogy érdekes, izgalmas, akár provokatív, figyelemkeltő szövegek íródjanak. Tehát arra kérjük, hogy tartsa ujját a kortárs irodalom ütőerén. Emeljen ki, mutasson rá, elemezzen, értelmezzen bármit, amit fontosnak vél napjaink irodalmával, saját munkáival kapcsolatban. Minőségi irodalmi szövegeket várunk az irodalomról. De nem az irodalmi életről, nem az irodalompolitikai vitákról.

 

Kopriva_Nikolett_2024.jpg

 

Kopriva Nikolett

 

Város a nevem mellett

 

Bizonyos kiadványok, folyóiratok a születés helyét, mások a jelenlegi lakóhelyet tüntetik fel a publikáló szerző neve mellett. Megint mások azt, amelyiket a szerző nevez meg – nekik szoktam leginkább örülni.

Mindig nehezemre esett születésem helyét, Kisvárdát látni az életrajzi rubrikában. A kis szabolcsi magyar városhoz kórházán és néhány, rokonoknál töltött nyári héten kívül semmi sem köt. Várában volt szerencsém néhány koncerthez, színház- vagy táncelőadáshoz. Újságos standjai, könyvesboltjai kamaszként az élmények, a tudás fellegvárát jelentették: megvásárolhattam a Bravo magazint (a nyomdafesték érdes illatára élénken emlékszem), a könyvvadászás sem maradt el – főleg Lucy Maud Montgomery lányregényei, vagy Karl May indiánregényei után. A határ másik oldalán, az ukrajnai Munkácson a könyvtáron kívül nemigen juthattunk magyar kiadványokhoz.

A magyar feliratok, az anyanyelvemet beszélő emberek a jólétet, a szabadságot jelentették számomra. Valahányszor átléptük a magyar határt, átjárt a megkönnyebbülés. Gyerekkoromban mindig a Pöttyös Túró Rudik, a medvesajtok, a Piroska szörpök, a Bravo magazinok jobb országába vágytam.

Évek teltek el, míg megszabadultam ettől az életérzéstől. Tizenhét éves koromban Magyarországra költöztem. Fordult a kocka. Egyfolytában haza, Munkácsra vágytam, ahol bársonyos a levegő, van íze a tejnek, illata a kenyérnek, ereje a szavaknak.

Kisvárda tehát nem több,  mint egy gyermekkori érzés. Utcái, házai, zugai, terei, valós életérzései ismeretlenek számomra. Édesanyám a megfelelőbb kórházi körülmények miatt hozott a világra ott. De nevelni valójában a munkácsi házak, utcák, hegyek, a Latorca-part neveltek. Az a garázs fölötti kis ház, a hegyen büszkélkedő vártól alig néhány utcányira. Hegyi kirándulásaink. A Depeche Mode, Queen, Beatles, Goran Bregović. Apám festményei, anyám meséi. Játékaink az öcsémmel, unokanővéremmel. Fogadott bátyám látogatásai. A közös ünnepek: néhány évig minden karácsonyfánkból levágtam egy darabot, azokat szagolgattam év közben. A nagyszüleimmel töltött órák, a kávézások és sütizések Kati mamával; biciklizések, szánkózások, sakkozások Pista papával. A Vali mamámmal töltött délutánok, amikor szvettert kötögetve magyarázta, mi miért történik az aktuális tévésorozatban. Angol-, rajz-, gitár- és táncórák – megannyi örömöm és szorongásom. A várhegytől a Klastrom-hegyig tett magányos, folyóparti séták. Ábrándozások a jövőről. És ott voltak az emberek, akiknek nem értettem a nyelvét, de aztán megtanultam.

Évekig úgy éreztem, hogy senki sem beszéli a belső nyelvemet. Az iskolában, bár remek tanáraim voltak, kívülállóként bolyongtam, nem értettem szót a korombeliekkel. Párhuzamos valóságban léteztem. Belső valóm ugyan törékeny volt, de sokkal jobban éreztem magam benne.

Már nyolcévesen történeteket írtam. Tagadhatatlan, alaposan befolyásoltak a különféle, álmodozásaimban és álmaimban felbukkanó ismeretlenek. Olykor egész regényrészleteket követeltek maguknak. Hasaltam a garázs fölötti ház utolsó, barnafüggönyös szobájának ágyán, és órákon át írtam ezeket a valóságokat – vagy képregénybe rajzoltam.

Később, amikor már elkerülhetetlenné vált a külvilággal való szembesülés, rádöbbentem, hogy a karaktereim tényleg léteznek. Volt, amelyik két utcányira lakott tőlem, vagy a szomszédos faluban. Vagy amelyik ismeretlenül szegődött mellém az úton. Sokukkal évekkel később más országokban, városokban találkoztam. Értették a nyelvemet. Némelyiket sosem fogom megismerni, de felismerem egy önkéntelen mozdulatban, elhagyott mondatban, véletlen pillantásban. Mosolyogtam: csak én tudok arról, hogy benne vannak egy kamasz rongyos füzeteiben, melyek egy üresen álló munkácsi ház fiókjában porosodnak. 

Mindennek a garázs fölötti ház és Munkács a kezdete. Tizenegy éve nem élek bennük, de mindig oda járok haza. Eleinte furcsa és nehéz volt felismerni, hogy a város nélkülem is éli tovább az életét. Változnak utcái, fái, emberei, de ennek már nem vagyok részese, mintegy készen kapom ezt. Ilyenkor, akár egy turista, bámészkodom, kíváncsian nézem az át- és megváltozott házakat, macskaköveket, kapukat, embereket.

Felmérem, mi tűnt el, mi épült a helyére.

Ki tűnt el, ki jött a helyére. 

Az utóbbi években különösen sok szép, homlokzatos, polgári házat romboltak le városomban, melyeket egy jobb helyen rég műemléknek nyilvánítottak volna. Szobrok cserélnek helyet, vagy olvadnak fel a várárok agyagos földjében. Utcák, parkok kapnak új nevet. Családok költöznek el más országokba, melyeknek a nyelvét sem beszélik.

Minden alkalommal újratanulom a várost. Újra kellett tanulnom, amikor elköltöztek belőle az állandónak tűnő emberek. Amikor a COVID-19 miatt másfél évig nem tudtam átlépni a határt. Vagy a háború kitörése után. Minden nagyszülőm elvesztése után.

Figyelem, ízlelgetem a régi-új várost.

Néha elképzelem, milyen lesz. Például elmenni az ablak mellett, amely mögött egykor mamám főzte a pelmenyit vagy a zöld paszulyt, de most csak egy elárvult macska lakhelye. 

Azért vannak változatlan, állandó dolgok is. A hegyek, a folyó, az emberek, akik nem mennek el. A pékség mellett keringő kenyérillat. A múlt századból fennmaradt, nálam is idősebb buszok, melyek nagy zajjal zötyögnek a macskaköveken. A Zöldpiac hatalmas csarnoka, melyben keveredik a fűszer, a sajt, a csokoládé, a hús szaga, sarkában ott ácsorognak az illegális, cigarettázó valutaváltók. Már nem tudom, hogy az eladó kóstoltatja-e a tejét a kupakjából, de legközelebb kipróbálom.

Gyakran hallgatom el a születésem valódi helyét. Munkács túl erős és túl szelíd ahhoz, hogy ne érezzem szülöttjének magam. Verseimben ünneplem, háborújában gyászolom. A Klastrom-hegy erdeje, a Latorca partja, a vár, a macskaköves utak éppúgy fakadnak belőlem, ahogy én is fakadom belőlük.

Úgy érzem, az otthonról írni az egyik legjobb, amit bárki is megtehet. Akkor is, ha neve mellé – persze száraz, lexikális, s ezért már-már élettelen adatként – egy idegen város, település, helység, földrajzi egység nevét teszik.

 


 

A vonatokban versek bujkálnak

 

 

A vonatokban versek bujkálnak.  

 

Gyerekként Kárpátalja erdeihez, tavaihoz, hegyeihez vittek el, araszolva a négy beszkidi alagúton, a huklivai viadukton át. Kanyargós ösvények, múltban ragadt falvak, kékes-lilás erdők mentén, a sínpár mellett csörgedező patakok varázslatain keresztül. Este fáradtan, általában az utolsó járaton gombákkal teli kosarakkal tértünk haza.

Egyetemistaként a vonat életem részévé vált, kéthetente jártam haza Debrecenből. Első ízben választott el országhatár otthonomtól. Amikor a nyolcas vágányra beérkezett vonatra felültem, valahogy helyére kerültek a dolgok. Aztán átszálltam a kétvagonos, fapados, büdös, maghéjas ukrán szerelvényre, sokadmagammal összezsúfolva. Meghallottam az ukrán-magyar-orosz egyvelegből álló kárpátaljai beszédet, s az már szinte haza is repített.

A magyar és ukrán vonatok között az a különbség, hogy az utóbbiak még mindig fapadosak, talán negyven évvel ezelőttiek, a vagonok között lehet dohányozni, a vécé egy padlóba faragott lyuk. Olykor harmonikázó cigányok, nasit áruló vénasszonyok járták végig imbolyogva a szerelvényt. Az emberek ismeretlenül is beszédbe elegyednek. Kérges markukból napraforgómaggal kínálnak. Emlékszem, egyszer valaki megmutatta kedvenc tehene fényképét, és elmagyarázta, hol találom meg a házát, hadd látogassam meg, ha legközelebb a falujában járok. Magyar földön nem tapasztaltam a már-már zavarba ejtő közvetlenséget: néma, telefonjukat nyomogató, elmerült  emberek társaságában utaztam végig a hosszú órákat.

Amikor évekkel később elindult a Budapest–Munkács járat, mindenki ünnepelve fogadta. Az ukrán határt átlépve a dohányosok rágyújtottak két vagon között. De ezt a szokást gyorsan megszüntették, mert a vonat a magyar állam tulajdonát képezi, melyeken tilos a dohányzás.

 

A vonatokban versek bujkálnak.

 

Talán tíz éve is lehet, egy barátnőmmel elhatároztuk, Egerben szilveszterezünk. Majd a kocsmákat járjuk, magunkhoz hasonló embereket keresünk, olyan különcöket, amilyeneknek magunkat is hittük. Hogy ezt a lehető legteljesebben tegyük, elvágtuk a visszatérés fonalát, az utolsó járattal indultunk.

Van sors, amit a vonatok szabnak át. Az egyenesnek induló utazás több részre szakadt a szerelvények késése miatt. December harmincadika volt. Hó. Hideg. Jégcsapok a házak ereszein. Placebo-t hallgattunk, vasútállomások vécé fülkéibe húzódtunk a fűtetlen várótermek elől. De azért ittunk forró csokit, kacagtunk a beszélő jelzőlámpákon, buszmegállóban aludtunk. Hajnal helyett délre érkeztünk a városba. Felfedezésére indultunk - kezünkben egy üveg hubertusszal. Betértünk néhány boltba, hadd járjon át a meleg, plázában mostunk kezet, arcot, fogat. Az éhséget remekül elfedte az alkohol. Különcök sehol. Délutánra alapos fáradtság szúró érzése. Tagadhatatlan, hogy hatott az ital és a hideg, négy órakor az életben ritkán tapasztalt örömmel ültünk fel a debreceni járatra. Míg a többiek az év átfordulását a főtéren ünnepelték, mi a meleg kollégiumi szobában átaludtuk az éjszakát. Volt értelme. Ez az út megtanított arra, hogy a vonatok csupán helyekre visznek, a találás mindig a mi sorsrészünk marad.

A másnaposság is.

 

A vonatokban versek bujkálnak.

 

Az örökkévalóság parányi szikráját béreljük a vonaton, mert egy hely nélküli hely lehet, ahol az ember olvashat, írhat, beszélgethet, zenét hallgathat, ábrándozhat, akár szeretkezhet is.

Emberek életét ismerheti meg, akiket esetleg sok évvel később újra felismer.

Hagyhat ott fontos dolgokat. Például gondosan kidolgozott grafikát valamelyik skandináv istenségről. Egy álmatlan éjszakámba került, akkori kamaszos szívfájdalmaim voltak belesatírozva a barázdált papírba. Annyira megütött a veszteség, hogy napokig érdeklődtem felőle a vasútállomáson. Ma már tudom, nem a rajzhoz ragaszkodtam ennyire, hanem akkori problémáimhoz, melyeknek így sikerült formát adnom.

Találkozások. Forró nyáron, útban haza egy rettenetes fesztiválról találkoztam sorsom azon részével, mely huszonkét évesen elköltöztetett Budapestről a dél-alföldi tanyavilágba.

Halál. Hosszú éjjeli úton arra riadtam, a mellettem ülő öregasszonyt próbálja ébreszteni unokája. Egyre kétségbeesettebben, hisztérikusabban rángatja, de ő nem reagál. Tapintani lehetett a halálfélelmet a fülkében. Mentősök hívása, az asszony pofozgatása, ordítozás. Mikor vízzel öntötték le, felhördült, magához tért. Holdarca elárulta, egy másik világ küszöbéről lépett vissza. Így sétált be a fülkénkbe aznap éjjel a halál.

Házasság. Kezdődött retúrjegy nélküli utazással. Kéthetes alkotói rezidenciára indultam Erdélybe, Sepsiszentgyörgyre. Nem kevés kétséggel ácsorogtam Szolnokon, vártam az éjszakai brassai járatot. Egyedül leszek egy idegen ország idegen városában. Irtózatos. Ha jobban belegondolok, tulajdonképpen ezt akartam.

Hajnalban, amikor felkeltem, megpillantottam a vonat ablakából a ködben úszó, hatalmas hegyeket, kanyargós ösvényeket, múltban ragadt falvakat, sínek mentén futó patakokat, kékes-lilás erdőket. Úgy éreztem, új, mégis ismerős világba érkeztem. Azt kívántam, bárcsak sosem érne véget ez az út. Másnap ismertem meg leendő férjemet. A rezidencia után Erdélybe költöztem.

 

A vonatokban versek bujkálnak.

Némelyik az életedet írja át.

 


Főoldal

2024. április 22.
Kontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcáiKopriva Nikolett tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Mindák Dániel: CsokitortaCsabay-Tóth Bálint: A sarj
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Fekete Vince: Gyönyörű apokalipszisAcsai Roland verseiGál Ferenc verseiFarkas Wellmann Éva: Magad lehetsz
Oberczián Géza: EgyedülOberczián Géza: EgyedülKovács Dominik – Kovács Viktor: Lesz majd mindenKontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png