Nagy-Laczkó Balázs
Az a boszorkányos tavasz
Vajon manapság kinek, melyik évszak jut a boszorkányokról az eszébe? A 21. század sorozatoktól és sikerfilmektől rontott elméje számára biztosra veszem, hogy elsősorban az ősz és talán valamicskét a tél. Hiszen micsoda színekben is tódulnak szemünk elé e szó, boszorkány nyomán a hollywoodi filmstúdiók és rendezők megálmodta képivilágok? Nekünk már ott volt a parabola hozta – szigorúan csak angol nyelvű! – Cartoon Network az Addams Family-vel, no meg az egyre bővülő, szemünk világán és a reklámok sokaságán hizlalt csatornakészlet a mozifilmes változat különböző részeivel és azok ismétléseivel. Hiszen, mint tudjuk, az ismétlés a tudás anyja, márpedig egy jól sikerült fogkrémreklám szignálját (Signal szignál, hehe…) van olyan fontos egy életre megjegyezni, mint bármi mást, nemde?
De ne kalandozzunk el ennyire, ha már nem maradhattunk meg ősmagyarok: szóval nekünk ott volt az Addams Family, és a maiaknak is megvan a maga Wednesday-je, Tim Burton szokásos goth noir, romló, pusztuló, vagyis hát dekadens légkörével – az ilyesmi már csak igazán őszies. Igaz ez a Harry Potter az előbbinél sokkal nyíltabban, mondhatni, közvetlen boszorkányos képeire is, hiszen hiába is olvastuk előbb a könyveket, minthogy láttuk a filmeket, valahogy mégiscsak úgy ugrik elénk Roxfort, ahogy a képernyő megidézte…
Persze mentegethetjük magunkat azzal, hogy e mainstream-nek tetsző világképünknek, mégiscsak mély, színházi, irodalmi alapjai vannak, hiszen ködbe veszik Albion és a brit északon Macbeth boszorkányai is. Márpedig a köd se nem tavasz, se nem nyár a mi kontinentális éghajlaton edzett agyunknak. Arról nem is beszélve, hogy a boszorkányok természetes lakhelye a sötét éj és a sötét középkor, míg mágiájuk is leginkább fekete. Bizony a hosszú estekről sem a nyár jut a mérsékelt égöv magyarjának az eszébe. És akkor még a gótikus regényekről nem is beszéltem – de nem is fogok, hanem inkább kerek perec megmondom, hogy lelki szemeinkkel együtt mi mind nagy-nagy globalizált tévedésben csücsülünk kényelmesen a tévé előtt, ahelyett, hogy helyi, azaz lokális igazságaink nyomába szegődnénk a mi jó öreg Pusztánkba!
A régészeti, vagyis helyesebben az ásatási szezon hagyományos kezdete – mely hagyományosság jelen esetben sajnos egyet jelent az idejétmúlttal és a korszerűtlennel –, vagyis a régészek lelőhelyre terelésének ideje egybeesik a marhák és egyéb jószágok legelőre hajtásával, melyből mindenkinek szíve joga levonni a neki tetsző tanulságokat. Ahol a hagyományokat követik, ott a marhák többnyire ma is április 24-én, György napján hagyják hátra téli szállásaikat a puszta kedvéért.
Manapság is tapasztalhatja mindenki, aki önszerével vagy kényszer hatása alatt elhagyja a négy fal, a lakásajtó, a kertkapu és még inkább a települést jelző tábla jelentette biztos menedéket, hogy április második felére már bizony felszántva, sőt be is vetve a földek zöme; kint legel a jószág és kapirgál a régész, akit ugyan gyakran megérint a boszorkányok szele. De úgy fest, megérinti az hétköznapi utazót is! Méghozzá porviharok és forgószelek képében. Merthogy a magyar néphagyomány nyomán tudvalevő, hogy az eredeti, oltalom alatt álló, területmegjelöléssel rendelkező, magyar védjeggyel ellátott, hungarikum címmel bíró, vagyis egyszerűen csak magyar boszorkány igen előszeretettel ölt magára porruhát, hogy aztán abban pördüljön a szegény ember elébe, mi több, szájába, fülébe, de még inkább a szemébe.
Még hogy kiveszőben a varázslat a világunkból, hiszen még csak most kezd igazán megérkezni! Míg régen a tavaszi forgószelekké avanzsált boszorkányokok szerényen, egyesével lepték meg hébe-hóba a kocsist a bakon, addig manapság haddal törnek a sofőrök egész sorára az ilyen-olyan utakon. Van ebben persze némi szerepünk nekünk is, ha másból nem is, de termőföld erodálási szempontból igen hatékony, az emberiség történetével összehasonlítva egészen újkeletű földművelési módszereinknek hála. Régen az út poros volt, mert földút volt, manapság meg poros, hiába aszfalt, kiváltképpen ha a szántás mellette fut. Különösen tavasszal, mert a tavasz a széltől, a szél a portól elválaszthatatlanok. De ugyan miért forgolódnak a szelek, akarom mondani, a boszorkányok éppen tavasz derekán? A földrajzos válasz egyszerű, okos és egzakt, ám a népi, mint oly sokszor, ha nem is helyesebb, de legalábbis most is bölcsebb. A híres néprajzkutatót, Dömötör Teklát idézve:
„A régi boszorkányperekben állandóan felbukkan Szent György napja mint olyan időpont, amikor a boszorkányoknak különösen nagy a hatalmuk. Aki ilyenkor a keresztútra ment, megláthatta a boszorkányokat; e nap hajnalán mentek a néphit szerint harmatot szedni.”
A könyvekben, a források lapjain mágikus realizmus, a szántókon mágikus realitás. Hogy aztán az imént festett képek őszi borút búgnak vagy tavaszi derűt danolnak? Esetleg mindkettőt, a régen látott népszerűségnek örvendő feketekomédiákra hajazva? Passz.
