Gróh Gáspár
Mindig az egészre figyelve
Pécsi Györgyi: Soha mások ellen – Olvasópróbák című kötetéről
Nem akármilyen teljesítmény Pécsi Györgyi legújabb tanulmánykötete: szakszerű és személyes, magától értetődő természetességgel használja átfogó ismereteit, egymástól távolinak tűnő jelenségek állnak össze rendszerré tanulmányaiban, írásait nemcsak tudása, hanem az említett személyessége is hitelesíti, írásai élményfedezete, szerzőkkel és művekkel való találkozásai elhitetik: mindez magától értetődik.
A szerteágazó tematikájú gyűjteményben a közbeszédben „határon túlinak” nevezett szerzők munkásságára vonatkozó írások vannak túlsúlyban, tárgyuk éppúgy lehet egy teljes életmű, mint egyetlen kötet, kínálhat személyes hangú portrékat – de ha anyaguk úgy kívánja, ezek a kategorizálási szempontok termékeny módon keveredhetnek is.
Pécsi Györgyi szerkesztőként és szerzőként a kortárs irodalom szinte minden újdonságáról értesül, ismeri a szerzőket, kritikusokat. Neki el lehet hinni, hogy az olvasás nemcsak keveseket terhelő szakmai sajátosság (vagy éppen ártalom), hanem életforma és szenvedély is lehet, és így folyamatos szellemi készenlét, amelyik nem sérelmeket, hanem értékeket keres.
Ennek a szenvedélynek vannak előzményei. „Magántörténet” – mondja Pécsi Györgyi, de ez az egyetlen állítása, amit nem kell elhinnünk neki: egy közösség története magántörténetek együttese, így azok mindegyike közügy.
Az irodalom örvényébe akár bele is lehet fulladni. De ahogyan úszni csak vízben lehet igazán megtanulni, az irodalom is csak az irodalomban tanulható. Pécsi Györgyi így jutott odáig, hogy írásaiban együtt van mindaz, amitől egy irodalmi tanulmány tárgyszerű, mély és élvezetes lehet. Együtt hat benne olvasottsága ténye, az olvasás élménye, a szerzőkhöz és művekhez való viszonya (megőrizve a tárgyszerű és nagyvonalú véleményformáláshoz szükséges távolságtartás képességét is!): nemcsak pontos, hanem szép nyelvi formában. Az eredmény: kedvcsináló írások és kismonográfia értékű, sűrítettségükben és a részletek megmutatásában is sokat mondó tanulmányok sora. Pécsi Györgyi nemcsak elemzi és méltatja a műveket-életműveket, hanem ismerteti is azokat, kedvcsináló szándékkal. Mindeközben az egésszé összeálló részletek mellett Pécsi Györgyi egy olyan koordinátarendszert is kínál, amelyben a vizsgált műveket, életműveket, folyamatokat el lehet helyezni.
Ezt teszi a könyvet nyitó, a Gion Nándorról írt tanulmányában, amit a kötet „zászlóshajójának” tekinthetünk. Ez az írás képanyaggal és bővebb dokumentációval önálló kismonográfiaként is megállná a helyét.
A Gion-tanulmány a maga felhangjaival az egész kötet virtuális előszavaként is értelmezhető. Pécsi Györgyi fölvázolja, milyen volt az a társadalmi és irodalmi, szellemi légkör, amelyben ez az oeuvre született, és miként függött össze ezzel fogadtatása.
Ugyanakkor rögzíti a mindenki által elfogadott és jóval kevesebbek által megvalósított alapelvet, miszerint a műveket mindenekelőtt a maguk teremtette normarendszer minősíti, ezért annak alapján kell magát a művet vizsgálni. A Gion-tanulmányt azért tarthatjuk a kötet rejtett előszavának, mert a további írásokat (ahogyan Pécsi Györgyi irodalomszemléletét) ez a gondolkodásmód jellemzi.
Gion a maga írásművészetének és életútjának problematikájával alkalmat ad alapkérdések tisztázására. Arról lehet vitatkozni, hogy mennyire egyenletes (melyik életmű az?), hogy hol vannak a csúcsai, hogyan befolyásolta alakulását a régió történelme és politikai változásai. Vita tárgya lehet az is, hogy egy létében fenyegetett nemzeti közösség rejtett önvédelmi és polgárjogi harcában az irodalmi értékteremtés vagy a határozott közéleti szerepvállalás-e a dicséretesebb irány.
Ez nem irodalmi kérdés, de az már igen, hogy szabadnak lenni poétikai értelemben is nehéz. A régióban valós tapasztalat, hogy a cenzúra rendszere sokban termékenyítő erő volt: az absztrakció és a stilizáció kifinomult formái közé kényszerítette a szerzőket. Nem csoda, hogy a rendszer-fordulat után, a már Magyarországon élő Gion munkái kevésbé koncentráltak, de ekkor maradandó, kimagasló művészi értéket teremtett, és ez mindennél fontosabb. Pécsi Györgyi ebből a tényből indul ki, és ezt szegezi szembe az ítéletté kövesedett vádaskodásokkal. Érvei meggyőzőek: a mű nagyszabású és maradandó, sőt szerethető.
Ennek bizonyítása során Pécsi Györgyi felhívja a figyelmet a Gion életmű születésének változó feltételrendszerére. Eközben saját szellemi útjának, az utódállamok határaival kijelölt a magyar irodalmi nagytájak feltérképezésének személyes történetéről is ír, a Gion művekkel találkozása is része e történetnek, és ebből kihagyhatatlan annak fölismerése, hogy a nemzeti és kisebbségi önvédelem sarkalatos pontja a regionalitás korlátjai fölé emelkedés.
Gion szülőföldjén (ahogyan a szlovákiai Grendel Lajos esetében is) a magyarság történelmi közérzetét a felszámolását célzó rémtettek határozták (határozzák?) meg, vagyis egy feldolgozatlan poszttraumás stressz jegyében él. Ezért vethet fel kérdéseket, hogy Gion további pontosítás nélkül tartotta magát magyar írónak, vagyis nem regionálisan, délvidékiként határozta meg írói identitását. Kényszerű áttelepülése-átmenekülése után, már Magyarországon mondta, hogy: „Én magyar írónak tartom magam, aki a Vajdaságban, pontosabban Szenttamáson született, a Bácskában. Most valamivel északabbra költöztem.” Ezt sokféleképpen érthetjük, úgy is, mint a szülőföld elhagyásának sokkja elleni védekezést, de benne van korábbi évtizedeinek gondolkodása is: írói világának nulladik délköre ugyan a Szenttamás – de ez a világ mégsem egy szűkebb régió, hanem a teljes magyar irodalom.
Amikor Pécsi Györgyi az elszakított nemzetrészek íróiról ír, ő is úgy látja: vannak Pozsonyban, Kolozsváron, Beregszászon, Sepsiszentgyörgyön, Szabadkán (stb.) élő magyar írók, ahogyan voltak nógrádiak, debreceniek, szegediek, szekszárdiak (stb.). A hely, ahonnan indultak és ahol alkottak vagy alkotnak, sokban meghatározhatja világukat, de mindenekelőtt magyar írók. Ahogyan az is magyar történelem, ami bárhol a Monarchiában, vagy Trianon után bármely államalakulatban történt velük. Hogy ez elfogadottabbá váljon, arra 1989-1990 után is vagy három évtizedre volt szükség.
Gion jelentkezése idején (a kommunista röghözkötöttség idején) a mainál sokkal többet számított, hogy ki hova valósi. Az ő esetében nem úgy, hogy szenttamási, hanem úgy, hogy „jugoszláviai”. Ez a képzet Budapestre költözésekor még egyértelműen valamiféle lefokozást is jelentett: besorolást egy írói egyetemességét lokalitása alapján kétségbe vonó halmazba. Ezért érezte idegennek magát áttelepülése után is – miközben hozzá hasonló sorsú délvidéki társainak ellenérzései is utolérték.
Pécsi Györgyi nem kerüli meg ezt a kérdéskört, ami mögött Gion egykori kommunista párttagsága, az ettől elválaszthatatlan sokféle vezető pozíció állt. Csakhogy a szépíró művei a magyarságot, és nem a magyarellenes titói pártállamot szolgálták, de, noha elismert, népszerű írónak számított, mégis magára maradt. Ez pedig a már Magyarországon írt műveire is visszahatott: nemcsak az irodalom múzsája bíztatta, hanem a megélhetés kényszere is, anyagi okokból is írnia kellett. Amikor Pécsi Györgyi erről is szól, abban ott van az erkölcsi jóvátétel szándéka – de a személyes részvéte nem akadálya tárgyilagosságának.
Személyességében hasonló a Láng Gusztáv Dsida Jenő-könyvéről született írás is. Ebben újólag bebizonyosodik, hogy egy monográfiáról készített recenzió fedezete a recenzens fejében meglévő, alternatív monográfia. Így lesz ebből munkából kettős portré, Dsida Jenőé és Láng Gusztávé. Ezúttal is fontos szempont a motiváció: az irodalmi-szakmai igazságszolgáltatás szándéka – kétszeresen. A Dsida-szakirodalom visszatérő kérdése: hogy miért nincs ez a kiváló költő az őt megillető helyen, miért kell újra és újra fölfedezni? A válasz csak részben adja magát: az irodalmi kánont sokféle, irodalmon kívüli tényező (történelem, politika, uralkodó ideológia, divat, személyi kapcsolatok, stb.) befolyásolja. Ezek egyike sem segítette Dsida méltó elismerését. Olyannyira, hogy az újrafelfedezési kísérletek sem lettek igazán sikeresek, sőt, évtizedeken át maguknak az újfelfedezőknek háttérbe szorulásának kockázatával is jártak. A Dsida életmű megítélésének sarkalatos kérdése katolicizmusa és a magyarsághoz való viszonya. Ezekhez társul költészetének klasszicitása és a poétikájába épült avantgárd hatások problémája. Ezek a pártállami évtizedekben inkább bírálatot kaptak, mint elemzést, és még kevésbé elismerést.
A kánon korrekcióját így szorgalmazza: „Dsida temetésén Molter Károly annyit mondott, ’költő volt, semmi más’, ez a lefitymálás hosszan rajta maradt. A gond nem Dsidával volt, van, hanem a mindenkori olvasói elvárással. A sztálini keménydiktatúra éveiben amiért korábban egyik vagy másik írócsoport, irányzat külön-külön elmarasztalta, együttes váddá vált. A befogadói töredezettségnek az a következménye, hogy mozaikos kép él róla: katolikus költő, finom lelkű humanista, baloldali, nem vállalta a kisebbségi sorsot, majd a Psalmusszal végül mégis vállalta, ő vállalta. Láng Gusztáv ezt a darabosságot, mozaikosságot meggyőzően feloldja. Dsida erdélyi költő, a Nyugat harmadik nemzedéke és a helikoni irányzat költője, a messianisztikus transzilvanizmus megvalósítója. És: függetlenül attól, hogy Dsida költészetének kánonbeli szerepét hova teszi a kortárs magyar irodalomtörténet-írás, a Nagycsütörtök című vers az egyetemes vagy összmagyar költészetben archetípussá vált.”
Az irodalomtörténet reprezentatív műfajával, a monográfiával foglalkozó tanulmányhoz két, hátterében monografikus tudást jelző esszé csatlakozik. Lehet, hogy csak véletlen (de a kötet írásainak belső természetében rejlő logikája jegyében mégsem az), hogy a következő tanulmány egyik másik, archetipikus vers, Szilágyi Domokos Petőfi-versének elemzése. A Szemből halál nemcsak egy életművet, hanem egy korszakot is reprezentál. Pécsi Györgyi ezért ezt a reprezentációt is vizsgálja. Így lesz ebből a tanulmányából is vallomás: korról, élményről, életérzésről. A jubileumi Petőfi-évben született írás mögött ott van a Petőfivel kapcsolatos, kiterjedt szakirodalom ismerete (így a halála-eltűnte körüli sokféle, hiteles és spekulatív összefoglalásé) és a Petőfi tiszteletére született hommage-versekre való kitekintés.
Más korszakot, más költői karaktert idéz a Szőcs Gézáról született írás. A látszólag egyetlen kérdést vizsgáló elemzésben ott van a teljes Szőcs életmű ismerete, de egy korszaké is. Nem is lehet másképp: a költő-író és közéleti szereplő Szőcs Géza életútja az őt körülvevő világ alakulásának része, az irodalmi és a társadalmi-politikai szabadságharc elválaszthatatlan egymástól. A szabadságvágy önmagában még nem politikai kategória, de politikum lesz belőle, ha az elnyomó hatalommal ütközik. Így történt, hogy Szőcs Gézát a román nacionál-kommunizmus kipenderítette hazájából, ahova csak a fordulat után térhetett vissza. Nem tudhatjuk, miként alakul költő Szőcs Géza útja, ha nem kerül politika-közelbe: de oda kellett kerülnie, ami nemcsak az alkotó sorsára hatott, beépült poétikájába is.
Az irodalmi világ nagyjából egyetért abban – írja Pécsi Györgyi –, hogy Szőcs Géza a kilencvenes évek elején ért pályája csúcsára. Ezek a sűrű évek jelentették erdélyi közéletisége csúcsát is, hogy aztán úgy csalódjon, hogy benne is csalódtak. Ez a csalódás költészetére is kiterjedt – de aki egyszer költőnek született, az költő is marad. Akkor is, ha államtitkári címmel miniszteri feladatokat lát el (igaz, még a vele szimpatizáló közvélemény szerint sem túl sikeresen).
Pécsi Györgyi nem ezzel foglalkozik, hanem a költő-író irodalmi életútjával – és nagyon határozottan állítja: igazságtalan a politikai szerepvállalása miatt a költőtől való elfordulás, a kései művek semmibe vétele (különösen az, ahogyan posztmodernségének korábbi lelkes köszöntői fordultak el tőle). Pécsi Györgyi szerint viszont Szőcs Géza „kései” korszakában ismét pályája csúcsára jutott, ekkor ismét reális tapasztalás lett számára az abszurditás maga, és ezt az élményét fejezte ki szabadon áradó nyelvi gazdagsággal, miközben élettapasztalata, műveltsége is gazdagította műveit.
A kötet nagyobb felét kitevő, átfogó igényű tanulmányokat kisebb, de nem kevésbé igényes írások követik. Jellemzően ezek is a teljes életművek felé mutatnak, így a Lezsák Sándor pályaképét bemutató áttekintés is, amely attól kivételes, hogy a költőből lett közéleti szereplő életművét irodalmi szempontból jószerével senki nem vizsgálta. Pécsi Györgyi viszont megadja azt a figyelmet neki, az életműnek, mi sok évtizeden át az alkotó közéleti szerepe miatt háttérbe szorulva is folyamatosan gazdagodott.
A közéletiség egészen mást jelentett a korszak egyik legnagyobb írója, Szilágyi István számára. A szerényen vagy csak jobb híján publicisztikának nevezett írásait közreadó, Távolodó jégtáblákon címmel az MMA Kiadó gondozásában megjelent kötetről (dicsérjük érte Márkus Bélát, az összeállítót is) született írás könyvismertetésnek indul, aztán tanulmány lesz belőle. Ezt tárgya meg is követeli: egy kiváló író írjon bármiről, az nagy valószínűséggel kiváló, de mindenképpen fontos lesz, és ennek megfelelően kell szólni róla. Szilágyi újságírói és publicisztikai működése nem írói életműve mellé, hanem annak szélére helyezhető. Amikor éveken át aktuálpolitikai krónikát ír, azok egyes darabjaiban mindig „egy fő gondolatot bont ki – szenvedélyes meggyőződéssel, analitikus logikával és pazar retorikus eszközökkel. Látszólag sebtében írt gyors reagálások egy-egy súlyos méltatlanság kiváltotta eseményre – valójában nagyon gondosan felépített, megkomponált, az íróra jellemző, kiérlelt szövegek” – mondja Pécsi Györgyi. Szilágyi műfaji határátlépéseinek legmegkapóbb példája, ahogyan 1989 decemberében a Temesvárról a szilágysági Menyőbe telepített Tőkés László fölkereséséről ír: ez jócskán irodalom. Máskor fegyelmezett szenvedéllyel kőkemény, ítélettel felérő véleményt mond a változó hatalmak bármelyikét készségesen „magánszorgalmú kutyaként” kiszolgáló Hajdú Győző aktuális árulásáról, de párját ritkító esszé keveredhet ki akár egy (nem túl sok izgalmat keltő) filmszemléről készített beszámolóból is.
És ahogyan a Szilágyi beszámolói, tudósításai, elemzései, vitairatai sosem csak tájékoztatnak, hanem állásfoglalásaikkal mérlegre teszik tárgyukat, úgy Pécsi Györgyit is jellemzi állásfoglalásai határozottsága: a méltányosság jegyében mutat meg és véd értékeket. Ezt teszi Farkas Árpádtól búcsúzva, vagy Lőrincz György írásait méltatva. (Utóbbiról elmondja: értékei annyiban korlátozzák is, hogy a szülőföld üzenetével azonosulva a hasonló látásmódú, hasonlóan érző, látó, gondolkodó olvasók körében számíthat teljes megértésre – ám akik kívül maradnak ezen a varázskörön, azok számára nincs biztosíték a katarzisra.) Ferenczes István önéletírását méltatva a majd minden család sorsát tragédiákkal sújtó történelem jelképes és valóságos rémségeire figyelve is azt emeli ki, ahogyan a családi krónikát (így részben szenvedéstörténetet) egy avatott tollú szerző hiteles irodalommá formálja.
A magyar nyelvterületet magába foglaló Kárpát-medence körkép a Felvidék-Felföld nélkül nem lenne teljes: a tájegységet Grendel Lajos és Tóth László képviselik, természetesen az ő munkásságuk is magyar, és nem (cseh)szlovákiai magyar irodalom összefüggéseiben. Hogy a kettő miben azonos és miben különbözik, azt Grendel és Nagy Gáspár alkotói világának kontrasztjával és interferenciájával mutatja meg, a régiónk sorsát az 1968-as „prágai tavasznak” véget vető hadművelet miatti érzéseik összevetésével. Pécsi Györgyi a két, nagyjából egyidős alkotó idevágó írásainak összehasonlításakor inkább a különbségekre figyel. Grendel számára 1968 kulcsélmény, közvetve Nagy Gáspárnak is az: azzal, hogy 1956 emlékének fölerősödéséhez vezet.
Mindebből látható: hiába valljuk a magyar irodalom határoktól független szellemi egységét, vannak pillanatok, amelyek rácáfolnak erre az elképzelésre: a magyarságot földaraboló politika (történelem?) radikálisan különböző helyzetbe sodorhat egyazon kultúrához tartozó, rokon gondolkodása nemzettársakat… Ezzel tehát óhatatlanul szembe kell nézni, de határoktól függetlenül attól még lehet egységes a magyar irodalom, hogy a benne megjelenített problémák, sorsok, az emberi és művészi lét körülményei nagyon is tagoltak, és a szétszakítottság miatti természetes különbségeket a pártállamok drámaian fokozták.
Ez derül ki Tóth László könyveiből is, aki hányatott élete során költőként intézmények feladatát végezte. A szlovenszkói-csehszlovákiai-szlovákiai magyar kulturális életről készült művei közül Pécsi Györgyi a Hagyomány és identitás című kötetéről ír. Így töpreng: „(Cseh)szlovákiai magyar irodalom… Csakhogy amint kimondom a politikai országnevet, máris elidegenítő határt húzok, holott épen azt szeretném, hogy lépjük túl a határokat. Ha pedig egyetlen magyar irodalomról beszélek, úgy tűnhet, mintha a magyarországi irodalom határait (primátusát, kánonképzését) terjeszteném ki. Tóth akceptálható definíciója: ’mindvégig geopolitikai értelemben, történetileg-politikailag behatárolt, sajátos intézményi keretek közt fennálló és adott funkciókkal bíró szerveződésként, afféle segédfogalomként s nem pedig önálló, elkülönült [elkülönített] értékrendszerként használom, jobb híján a ’csehszlovákiai magyar irodalom’ kifejezést.”
Nos, így állunk: a segédfogalmak önálló életének korát követően kénytelenségből akkor is azokat használjuk, amikor meg akarunk szabadulni tőlük. Szerencsére úgy is lehet írni a (Cseh)Szlovákiában született irodalmi alkotásokról, hogy nem kell feltétlenül határkérdésekkel kínlódni. Tóth László számára természetes, hogy a tágabb magyar irodalom összefüggéseit ismerve gondolkodik a szűkebb szellemi otthonát jelentő régióról. Pécsi György két életmű Tóth László által vizsgált recepciótörténetét emeli ki: Fábry Zoltánét és Grendel Lajosét (de tanulságos pl. Dobos László vagy Tőzsér Árpád magyarországi fogadtatása is). A pártállamban a Fábry életmű nem a jogfosztott magyarság segélykiáltása, A vádlott megszólal, hanem a kommunista gondolkodásba könnyen beilleszthető, antifasiszta publicisztikája miatt kapott kritikai figyelmet: tudatosan kerülve a lényeget: hogy Fábry nemcsak a hitleri, hanem a benesi nácizmus ellen is felszólalt. Így aztán addigra a süllyesztőbe került, mire végre újból megjelenhetett korszakos jelentőségű írása: nemcsak különutas marxizmusa nem kellett már, de (européer) magyarsága sem.
A nagyon más hátterű Grendel Lajos lefokozása is sokban hasonlóan, a munkásságától függetlenül történt. Indulásakor, a posztmodernség helyi bajnokát üdvözölte benne a paradigmaváltás lobogóját kibontó kritika. Grendelnek nem volt kedve ellen való az ebből az irányból érkező elismerés, de a maga természete szerinti úton haladt tovább. Így nem tagolódott be a már ideológiai alapon kettészakított magyar irodalmi világ egyik szekértáborába sem. Így az egyik oldalon elejtették, de a másikon sem emelték föl. (Hasonlót Tóth László is megélt…)
A saját út tehát kockázatos. Ezt bizonyítja a kötet legfájdalmasabb kérdéseket fölvető írása, a múlt évben elhunyt Reményi József Tamás életútinterjúját közreadó Mindig volt egy szigetem című kötetről (a kérdező: Darvasi Ferenc). Reményit a „civil” olvasóközönség legföljebb irodalmi paródiáiból ismerte, a „szakma” számára azonban a Kulin Ferenc-féle Mozgó Világ körének tagjaként lett ismert. Kivételes tudású és minőségérzékű szerkesztő, nyitott szellemű, jóindulatú és toleráns volt, sokak szemében régi idők irodalmárait idéző példa, aki végül az irodalmi senkiföldjére került. Azon kevesek közé tartozott, aki a kettészakadt világ egyik oldalára kerülve a másikat is ugyanolyan fontosnak tartotta. Olyannyira, hogy senki sem lehet egészen biztos abban, hogy esetében melyik volt az egyik, és melyik a másik oldal. Az persze tény, hogy rendszerváltás-kori közéleti és irodalmi szakadás után nem a főszerkesztőként egységet teremtő Kulin Ferenc reprezentálta irányhoz csatlakozott – de (környezetétől eltérően) azzal sohasem volt ellenséges vagy méltánytalan. Ez elég volt, hogy ne tekintse igazán a magáénak az a közeg, ahova került. Már az is mélyen érintette, hogy ez így történt, de kapott egy még fájdalmasabb ütést. Szembesülnie kellett azzal, hogy édesapja évtizedeken át hálózati ember, besúgó, ügynök, azaz spicli volt, „jelentett”, és amikor ez nyilvánosságra került, akkor nyomtalanul eltűnt. Az előzményekről fia nem tudott semmit, a hír villámcsapásként érte, noha föl sem merült, hogy felelős volna apjáért. Ráadásul soha nem voltak jó viszonyban egymással – de mégiscsak az apja volt. Ez csak részben érzelmi kérdés. De Reményinek hatvanéves kora körül azzal kellett szembenéznie, hogy zökkenőmentes előmenetelében az általa nem érzékelt és nem sejtett okból mindig jó irányba fújó hátszél segítette. Önmarcangolásában ezt utólag a hálózat hatásával magyarázta. Azzal tehát, hogy amit elért, azt nem magának, hanem egy menthetetlen és vállalhatatlan árulásnak köszönhette.
Reményi József Tamás kivételesen szeretetreméltó ember volt, tudtommal mindenki így érzett iránta. Pécsi Györgyi is ennek a szeretetnek jegyében ír RJT csendes tragédiájáról. A személyével kapcsolatos empátia azonban nem akadályozza meg abban, hogy esetét (Reményi teljes gyanútlanságát) általánosabb értelemben vizsgálja. Ez az ártatlan „nem tudás” valamiként mégis összefügghetett az apai védernyő titokzatos létével. Mert akármit is hirdetett a rendszer, hazugságain még Reményi környezetében is nagyon sokan tisztában voltak. A hazugságok fölötti lebegés „semmiképpen nem vonatkozott generációja egészére. RJT ugyanahhoz az évjárathoz tartozik, mint Grendel Lajos. Nagy Gáspár – ők például húszévesen elég pontosan tisztába kerültek a mindennapi történelemmel. Konkrétan az 1968-as prágai tavasz döbbentette őket a felismerésre, hogy megszállt országként az emberarcú szocializmus fából vaskarika…” – írja Pécsi Györgyi. Hogy a rendszer velejéig (de mettől?) hazug, azt RJT is észrevehette volna, és utólag ő maga is úgy érezte, hogy észre is kellett volna vennie. Ha másból nem, abból, hogy – igaz, jóval később megismert okból – ez a rendszer mindig csak mosolygott rá. Ettől nem vált hívévé vagy kiszolgálójává – de másoknál könnyebben tudott együtt élni vele, és így könnyen mosolyoghatott ő is a világra. Egészen addig, amíg ez a rá oly jellemző őszinte mosoly egyre fájdalmasabb, a derűs tekintet egyre szomorúbb lett. De akkorra már maga az irodalmi élet is elfelejtett mosolyogni. Amikor Pécsi Györgyi erről fájó hirtelenséggel lezárult sors alakulását vizsgálja, akkor egy kor két nagy szakaszának mérlegét is fölvázolja.
Pécsi Györgyi bebizonyítja, hogy egy irodalmi tanulmány nem attól lesz szakszerű, hogy szerzője köznapi halandók számára érthetetlen nyelven fogalmaz. Elégedetten nyugtázhatjuk azt is, hogy személyes történeteivel nemcsak emberközelivé teszi, hanem hitelesíti is állításait. A legfontosabb mégis az, hogy minden írásának alapja az az otthonosság, ahogyan a szerző-mű-kor kapcsolatrendszerben mozog.
Nap Kiadó, Budapest, 2025.
Megjelent a Bárka 2026/3-as számában.
