Márton László
Ha a nagymamámnak áramszedője volna
Lea Ypi családregényéről
A regény főhőse a szerző nagymamája, Leman Ypi. De hát fontos ez? Akkor lenne fontos, ha a Megaláztatás (ez az eredeti cím jelentése) privát visszaemlékezés volna. De több okból sem az. A szerző akkora érzelmi távolságot tart szereplőitől, hogy az unokai, dédunokai stb. pozíció sisteregve elolvad (ha ugyan tud a regénybeli pozíció sisteregni), miközben a két név szembeötlő hasonlósága a szerző alteregójává is teszi a szereplőt. Egyébként maga a szerző, Lea Ypi is szereplője a regénynek: a szüzsé fontos vonulata a különböző – albán, görög, török, volt-jugoszláviai – levéltárakban végzett kutatás, a közben szerzett ismeretségek és az élettörténetek rekonstruálásának munkája. Ez a munka kudarcba fullad, illetve tévútnak bizonyul: miután az Én-elbeszélő nagy akríbiával összerakja, visszaépíti a deklasszált Leman Ypi viszontagságait a kommunista Albániában (férje, aki előzőleg részt vett az antifasiszta ellenállásban, „kémtevékenység” miatt életfogytiglani szabadságvesztését tölti, őt és betegeskedő kisfiát kitelepítik Tiranából, egy termelőszövetkezetben végez nehéz fizikai munkát), egyszerre csak kiderül: egy névrokon, egy másik Leman Ypi aktáit olvasta, és az ismeretlen másik asszony sorsa magába szívja a valódi nagymama ködbe vesző élettörténetét.
De éppen ez a tévút szabadítja ki Lea Ypi művét a tényirodalomból, és teszi regényként emlékezetessé. Ez alakítja visszamenőleg ízig-vérig családregénnyé a családtörténet korábbi, isztambuli, theszaloníki és tiranai állomásait. A kompozíció egyik fő rendezőelve, hogy a szereplők újra meg újra szembekerülnek két fontos kérdéssel: ki vagyok én? És: kik vagyunk mi? Például Leman nagyapja, Ibrahim pasa nagy hatalmú reformpárti politikus az oszmán birodalomban, az utolsó szultán bizalmasa, aki azonban büszke albán származására. Amikor az albán szeparatista törekvések felerősödnek, őt is mint albánt hűtlenséggel gyanúsítják. Pedig hűséges ő, de nem a török etnikumhoz, hanem a szultánhoz; amikor ez megbukik, ő is követi a száműzetésbe. Így lesz a család új lakóhelye Theszaloníki.
A regény hősnője már kislány korában karnyújtásnyi közelségből látja a politikai elitet, mármint azt, amelyben született és nevelkedett. Ez pedig nem homogén közeg. Van például Lemannak egy életvidám, sőt élveteg unokatestvére, akit Cocotte (!) néven emlegetnek, és akit csak a divat külsőségei érdekelnek. Viszont egy kisgyerekkori traumájáról is tudunk: majdnem odaveszett egy tűzvészben, az égési sérülés nyomait haláláig viseli. Ő majd a tiranai korszakban lesz fontos szereplő. A kamaszlány Lemanra fiatal nagynénje, az emancipált és felvilágosult Selma gyakorol erős hatást. Ő ad a kezébe filozófiai és modern világirodalmi műveket, ő beszél neki az újkori történelemről, különös tekintettel a francia forradalomra. Selma sorsa tragikus: a család össze akarja házasítani egy Gustav Heym nevű német dohánygyárossal, aki dohányfelvásárlás révén tesz szert balkáni ismeretségekre, és aki már az 1930-as évek elején a náci pártsajtó rendszeres olvasója. Selma a kikényszerített esküvő reggelén öngyilkos lesz, Leman pedig elkerül hazulról. Egy darabig Cocotte családja viseli gondját, mígnem a dúsgazdag és immár náci pártjelvénnyel parádézó Gustav őt is megkívánja, és az ekkor már tizennyolc éves Leman a számára ismeretlen Tiranába menekül, ahol megismerkedik későbbi férjével, akinek apja az albán kormány közlekedésügyi minisztere.
Nem folytatom. Ennyiből is látszik, hogy Lea Ypi regényében árad a mesefolyam. A szerző mindig szem előtt tartja a társadalmi-politikai összefüggéseket, de arra is futja erejéből és figyelméből, hogy ezek – általa kijelölt – kereteit élettel töltse meg. Ezt segítik a nagy számban felvonultatott, plasztikus mellékszereplők. Aki elolvassa ezt a művet, nem fogja egyhamar elfelejteni a Mediha nevű javasembert, aki piócákkal gyógyítja Ibrahim pasa felesége, Hanim gyomorhurutját, vagy Omért, a piócacsempészt (ugyanis hatóságilag be van tiltva a piócakereskedelem). Nem feledjük sem Dafnét, a török mindeneslányt, aki követi a családot Theszaloníkibe, és akit aztán „lakosságcsere” keretében elhurcolnak ismeretlen helyre, sem dr. Eliast, a háziorvost, aki a helyi zsidó temető műemlékké nyilvánításáért lobbizik, és akit tíz évvel később a megszálló németek haláltáborba hurcolnak. A tiranai epizódban is sok az érdekes mellékalak: helyi kiskirályok, olasz nagyfőnökök, külföldön tanult fiatal értelmiségiek, az angol titkosszolgálat ügynökei (a hozzájuk fűződő ismeretségből lesz a „kémtevékenység” vádja Leman férje, Asllan ellen), titóista és moszkovita kommunisták, köztük a későbbi diktátor, Enver Hodzsa, aki már ekkor is kitűnik türelmetlenségével és agresszivitásával. Utóbb ő rendeli el Asllan letartóztatását, de az is az ő döntése, hogy Asllant ne végezzék ki, hanem ítéljék „csak” életfogytiglani szigorított börtönre.
De az is emlékezetes epizód (van több ilyen), amikor a Tiranába érkező Leman elmegy a rendőrségre, hogy kitölse a bejelentőlapot, és ott éktelen bűz fogadja. Kiderül, hogy a bejelentő-irodában gyűjtik a levágott kutyafüleket; ugyanis irtják a kóbor kutyákat, és egy-egy pár beszolgáltatott kutyafülért pénzjutalom jár.
Ki vagyok én? Kik vagyunk mi? A regény műfajának alakulása leírható az identitás és az individualitás közötti feszültség alakulásaként is. Leman például Tiranába települése, majd férjhez menetele után is görög állampolgár maradt. Viszont a kommunista Albániában, férje letartóztatása után nem kapott engedélyt, hogy visszatelepüljön Görögországba, ott élő rokonaihoz. A termelőszövetkezetben, ahol ládákat cipel, mint „görögöt” külön megbélyegzik. Leman a puszta létezésével és túlélésével mond nemet a mindenkori elnyomásra, és ad példát rá, hogy a családi háttér, az osztályhovatartozás, az anyanyelv, az etnikai csoportszolidaritás és a vallás befolyásolja ugyan a személyiség alakulását, de nem határozza meg teljesen.
Az egyik Leman Ypi a halotti anyakönyvi kivonat tanúsága szerint a szerző születése előtt hét évvel, 1972-ben hunyt el. A másik, a „valódi” nagymama bő két évtizeddel túlélte névrokonát, róla a szerzőnek vannak személyes emlékei, és ezek önmagukban is indíttatást adhattak a regény megírásához, a személyes és családi múlltal való szembenézés regénnyé formálásához. De persze az is lehet, hogy az 1972-es halotti anyakönyvi kivonat hatósági hamisítvány. És – teszem hozzá gyakorló regényíróként – akár színtiszta irodalmi fikció is lehet. A leghalványabb ilyen gyanú is érezhetően megnöveli a narratív struktúra belső feszültségét.
Sokáig azt hittem, hogy filozófusok utoljára a francia felvilágosodás idején írtak jó regényeket, szépírók pedig lehetnek okos emberek, gondolkodó elmék, de önálló filozófiai teljesítmény nem várható tőlük. Novalis gondolkodói életműve olyan kivétel, amely erősíti a szabályt. Most úgy látom, Lea Ypi regényírói vénáját nem apasztotta el sem a bölcselet, sem a politikatudomány. Nemrég magyarul is megjelent Szabadon című visszaemlékezése; már ez a munkája is olvasható regényként. Azok a nemzedéktársai, akiknek gyerekkori emlékeik vannak a kései Kádár- vagy Ceauşescu-rezsimről, nemcsak ráismerhetnek saját tapasztalataikra e mű olvastán, nemcsak többrétűen értelmezhetik ezeket a tapasztalatokat, hanem azt is láthatják, hogy e tapasztalatok birtokában a gondolkodói stílus milyen magától értetődő természetességgel határozza meg az írói stílust. Ennek érzékeltetésére álljon itt egy bekezdés a Szabadon című könyvből. (Medzibrodszy Alexandra fordítását idézem.)
„A családomban mindenkinek volt egy kedvenc forradalma, ahogy volt kedvenc gyümölcsünk is. Az anyám nagyon szerette a görögdinnyét, és a kedvence volt az angol forradalom. Az enyém az orosz forradalom volt és a füge. Az apám kedvelt minden forradalmat, de a szívéhez legközelebb álló forradalom a jövő forradalma volt, amely még váratott magára. Nagyon szerette a birsalmát, ezzel viszont vigyázni kellett, mert éretlenül fulladást okozhat, úgyhogy csak ritkán, óvatosan fogyasztott belőle. A nagymamám kedvence a datolya volt, ehhez nehezen lehetett hozzájutni, de gyerekkorában sokat evett belőle, és nagyon megszerette. A nagyanyám természetesen odavolt a francia forradalomért, amivel szinte őrületbe kergette az apámat.”
(Lea Ypi: Aufrecht. Suhrkamp Verlag, Berlin, 2025. Angolból fordította Eva Bonné. Az angol kiadás címe: Indignity.)
Megjelent a Bárka 2026/3-as számában.
