Kiss László
Trip
Apró falvak között kalandozgatunk; mint aki a sínek közé esett. A köhögősre izzított kisautó vörösen hasít a kelet-békési éjszakában. Rémület rémület hátán: hol kamikáze-baglyok keresztezik utunk, hol őzek ugranak meg a bekötőutak deltájában. A tévé-kéken pislogó tanyák mögött Krasznahorkai-regény sűrűségű bokrok. Attila más szemmel nézi a világot: hallucinációt szimatol.
Induláskor még tisztán láttuk, ahogy a nap belefúródik a horizontba. Lassan nyelte magába a föld, akár kullancsot a test.
Nem vagyunk eléggé elővigyázatosak: lelkiismeret-ébresztő zenét hallgatunk, a Depeche Mode metszően szürke, zimankoid szinti-popját. Az egyik dal intrójaként pillanatról pillanatra gyorsuló fémes hullámzással fog földet a kövezetre ejtett tányér.
Ahogy kanyargunk a középkori sötétben, a hamuszínre dermedt szántóföldeken megvillan egy-egy szempár. Attila az útra festett válaszvonalak korlátjának dőlve bóbiskol.
Vonatfütty.
A horgásztavak utáni András-kereszt derekára koszorút csomózott az egykedvű szomorúság. A vasúti lámpa üresen villog, akár képernyőn a kurzorjel. Miért, hogy errefelé természetes, ha valaki többé nincs. Magamban beszélek. Az átkelő utáni kanyar vészesen balra tart, mind erősebb a köd. Az egykori kúria romjain pazar díszkivilágítás: aranyszín boák csavarodnak a timpanon rámájára, a kifosztott sírbolt odvában ilyenkor, horkan föl Attila, betyárok vernek tanyát. Hiába kérlel, nem lassítok. Hallani az elsuhanó fák aljában lapító rókák vicsorgását.
Okvetlen meg kell érkeznünk.
Messzire innen, velünk párhuzamosan, az elkerülő út sötét csíkján, kamionszemek masíroznak. A levert hamu a leengedett ablak résén keresztül visszamenekül a fűtött utastérbe. A becsapó szél végigkasírozza arcunkat. Attila fölkapcsolja a fedélzeti világítást. A szórt fényben, akár a csontkukacok, ide-oda tekergőznek a füstszűrők. A fémes taktusok közül időnként kivehető a sodrás tétova neszezése.
A helységnévtáblát pirossal húzták át – mintha távozóban volnánk. Az ordítóan széles főutca, amennyire a köd látni engedi, kihalt. Valahonnan pernyét fúj a szél.
A resti fölmosott kövezetén csúszkálunk, jégtáncosok a hülyére fagyott vidéki éjszakában. A játékgép hektikusan csörömpöl. A peron felől eszeveszetten sivalkodik egy tehervonat, valahol részegek lármáznak. A pultos nő a kontyát ingatja.
Nem találjuk a visszautat, sötét öregember igazít útba, a leengedett ablak résén keresztül baljósan recseg a hangja. Mindig csak jobbra.
Alvó óriás a gabonasiló a falu határában. Fehéren simul elénk az út. A lecsapodó pára kígyózó áramvonalakat formáz az aszfalton. Nincs már rózsás labirint, a színek víg pacsirtái is melegebb éghajlatra költöztek, traktor sem zümmög a barázdák lankáin. Összetöri az utakat a hold sütése: a határban a halál kaszál.
A bemelegedett autóban fegyelmezetten zakatol a ritmus. Mindig csak jobbra.
CD-csere: a nyugtalanító Depeche Mode-ot Massive Attack váltja fel, a mikrofonnál az egykori frontember, Tricky. Hangulatunk elégikussá olvad. Tricky hangja pontosan olyan, amilyet a neve sejtet: súlyos, alattomos, halál közeli derű. Laza ópiumos utazás a hazaút.
Gyulára érve Németvároson keresztül vezet az utunk. Talán a szemünk káprázik, egy azonban biztos: a kivilágított katolikus templom árnyékában, a százéves házak ablaka alatt – olvasmányuk hónuk alá csapva – szövetkabátba burkolózott poéták osonnak.
Kiss László honlapja a Bárkaonline-on
Főlap
