Akkor tudtam meg, hogy értek a történelemhez, hogy bizonyos – és semmikképpen sem mellékes! – közöm van hozzá, amikor (vagy inkább: ahogy) Hamvas Béla pszicho-elégikus regényét, a Kalevalát el bátorkodtam olvasni, amely az életről szól, szenvedélyesen, svunggal, lendületesen. Némiképp hatást éreztem arra, hogy gondolataim rendszerré álljanak össze, és amikor a körülmények egybeállni látszottak, bízvást erőt és merítést éreztem hozzá. Nem ment könnyen. Megküzdöttem a feladattal, és ki merem állítani, hogy a történelem mindig fictio, sőt – továbbmegyek: – bölcseleti tézis, manoréma. A helyes és kiolvasható források összevetése olyan constructiot tesz lehetővé, melynek nyomát aligha lelni bárhol.

       Mert hát ki gondolta volna, hogy Danton írta az Isteni színjátékot, Anyegin meg a Puskint, ahogy azt tanítják! James Watt jut eszembe, aki, miután feltalálta az izzót, gondolkodóba esett a jövendő hozzáállásának, el- és befogadóképességének kulturáltsági, illetőleg recepciós fokát illetően. (nem úgy, mint pl. mint az aradi 6:3!). Ezért, Nyájas olvasó, hogy hozzászólok a történelemhez, hogy az alábbiak során megjegyzéseim csokrát nyújtom és nyújthatom, mialatt relativizálom azt, ami esedékes, és mindenekelőtt: valaha volt.

       Így Szűz Máriát, aki egy sötét kapualjban találkozott Á. Józseffel, aki (Sz. M.) később ikerpárnak adott életet, egy egyiknek és egy másiknak, akik közül az egyik jelentős karriert futott be. Napóleont, mert kiderült számomra, hogy nem a, ahogy az ismert és köztudott, jobb kezét dugta a kabátja zsebébe. Luther Mártont, aki 95 ponttal nyerte a bajnokságot, de az első helyen megosztozott Gömbös Gyulával, aki szintén pap volt, sőt lelkipásztor, s a Nemzeti Zsinagóga pénztáránál koncertjegyekért tolongott. Szekfű Gyulát, aki Bibó István volt, és fordítva. Szókratészt, aki vérrel, verítékkel és könnyes akarattal papírra vetette a Platónt, miközben Wordsworth (ez részben lyra!) táncoló fekete lakkcipőkről énekelt. XVI. Lajost, aki úgy nézett ki, mint egy disznó. Assisi Szt. Ferencet, aki farkasvadászaton vendégeskedett Ceauşescunál, Könyves Kálmánt, aki titokban boszorkányokkal hált, és a hős Rolandot, aki mobiltelcsin tájékoztatta trikolórban feszítő spanját, Nagy Károlyt, hogy gázos a szituáció. Gavrilo Principet, aki nem ölte meg Ferenc Józsefet, Margaret Thatcher viszont megalapította a Beatlest. Csák Mátét, akinek két fia volt, Chuck Norris és Nemcsák Károly, egy törvényes és egy törvénytelen. Koppányt, aki vallásos volt és tömény, ezért harcot indított a könnyű drogok legalizálásáért, amiben Saulus és Buddha is a segítségére volt. IV. Bélát, aki fölépítette Magyarországot, mert Dugovics Titusz a szegényekért szenvedett halálfiát. Az asszír fáraókat, akik élő pajzsként védték Európát a töröktől, Mária Terézia pedig hódoltatta Bizáncot, miután szentté ütötte a szélsőbalos Garibaldit, akiről Molnár Ferenc is megemlékezik egy regényben.

       Mind itt vannak, mind mesél és tanú, és rejteget valami fényességes titkot, mely a múlté, ahogy a változás. És arról tanúskodik, hogy mindnyájan addig élünk. Ámen!