Nagy-Laczkó Balázs
Böjti halak hava
A kutatóval, aki a maga területén annyi mindenfélét már csak hivatásánál fogva is összeolvas, gyakran megesik az a kellemetlen eset, hogy nagy sikerrel feltalálja újra és újra a spanyol viaszt. Persze, mondhatnám azt is bölcsen belátva, hogy nincs új a nap alatt, vagyis nihil novi sub sole, ahogy sokan ismerik a latin közmondást, melynek korábbi ógörög megfelelőjével valamikor a középiskolában találkoztam először, hogy aztán egy egyiptomi himnuszrészlet rádöbbentsen arra, ezt már a piramisok építői se gondolták kevésbé komolyan, ahogy aztán az is kiderült, bizony már a sumérok sem, akiktől a „modern” asztronómiát és asztrológiát egyaránt eredeztetni szokás. A saját kis spanyolviaszom története éppen ez utóbbihoz köthető:
A csillagjóslás szerelmesei előtt nem ismeretlen, hogy február második felében veszi kezdetét a Halak hava. Ám nemcsak holmi pogányság ezt az időszakot a halakénak titulálni! Egy magát jó kereszténynek tartó se vitathatja el ugyanis e „hónap” jellemzően halas jellegét, hiszen a hal a böjti időszak hagyományos húspótléka, mely – mint skolasztikus bölcselőink nyomán tudjuk – a látszat ellenére nem hús, még akkor sem, ha a történetes hal éppen hód vagy akár kis nyulacska.
Korszakalkotó felfedezésem éppen abban állt, hogy bizony összefüggés lehet abban, hogy a böjtös hal éppen a Halak havában kerül terítékre. Manapság az ember az efféle felismeréseit Arkhimédész módjára kedves Heu Rékáját emlegetve, a fejére csapva a kádban, hála az okos készülékeink és a közösségi platformok kínálta virtuális tereknek, másodperceken belül világgá is kürtölheti, vagy ne adj’ isten Széchenyi István intelmeit megfogadva előbb utána is járhat, hogy valóban őt illeti-e a felfedezés érdeme.
Megtettem, rögtön szembe is találtam magamat Jankovics Marcell-lel:
„A keresztény hal-jelképnek fontos csillagászati vonatkozásai vannak. A tavaszpont ugyanis időszámításunk kezdete táján tolódott a Halak (Pisces) csillagképbe. Ez azt jelentette, hogy Jézus Krisztus feltevés szerinti születésétől számítva, több mint kétezer éven át a Halak csillagkép eltűnése jelzi a tavasz közeledtét. Krisztus húsvéti kereszthalála és föltámadása, úgyszintén a Halak eltűnésének idejére esik azóta (a csillagkép eltűnése azt jelenti, hogy a „benne tartózkodó” Nap fénye láthatatlanná teszi). A tavaszpont vándorlása azonban nem lett mindennapos tudásunk része. Halak havának ma is a február 19–20-tól március 20–21-ig tartó hónapot nevezzük. És mivel ennek az időszaknak kétharmada mindig, egésze pedig gyakran a nagyböjtbe esett, eggyel több okkal lett böjtös eledel a hal.”
(Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium)
Jó-jó, ez a hal elúszott, legalábbis másnál akadt horogra… de mégis milyen hal is kerülhetett nálunk terítékre a nem csupán a böjti szelektől fagyos februári hűs időben?
Körös ide, Körös oda, bizony eleink asztalára télen a hal is leginkább füstölve, sózva került az asztalra, ahogyan kerültek télen – persze böjt előtt és böjt után! – az egyéb hússzármazékok is, mint a kolbász vagy a jó öreg sonka. Szintén nem tőlem, hanem Szilágyi Miklóstól tudva levő, vagyis az általa és Karácsonyi Jánostól feltárt forrásokból, hogy a vármegyénk urainak, a Harruckernek konyhájába is gyakran került a lakosoktól szárított hal is az ínyencség mocsári teknős és az akkoriban egészen közönséges étek folyami rák mellé, és hogy a 18–19. században Gyulán és Dobozon is „jó hal” néven a pontyot és a harcsát, míg „fehér hal” néven a keszegféléket említették. A kisebb halaknak elsősorban a szárítás-füstölés járt ki, míg a nagyobbak élvezhették a sózás örömeit.
Számomra régészként különösen érdekes kérdés, hogy az utóbbi évtizedben, jellemzően vízjárta réteken, egykori mocsárvilágunk partjain feltárt megannyi Árpád-kori (azaz már jócskán a keresztény időkre keltezhető) füstölőnk mennyire szolgálta a lábas jószágok tartósításán, a gabona pörkölésén túl a halak téliesítését? A hagyományosabb régészeti módszerekkel erre igen nehéz választ kapnunk, hiszen a halak váza hamar elenyész a földben, a szó szoros értelmében nehezen megfogható, így e kérdésekre a mind gyakoribb természettudományos kutatások adhatnak választ számunkra.
Talán a jövőben gyakrabban kerül sor ilyesmire még itt nálunk, a keleti végeken is. Addig is marad a halböjt – már amennyiben a nagy halas felfedezések hiánya szintén egyfajta böjtnek tekinthető…
