Bánki Éva – Beke Ottó

 

Vajdasági mágikus realizmus

Sándor Zoltán: Apátlanok

 

„Az emberek nagy tragédiája, hogy túlbecsülik a valóságot.”[1]

 

Bevezető gondolatok

           

Sándor Zoltán Apátlanok című 2023-as kötete mágikus realistának mondható novellagyűjtemény.[2] Az írásmód alkotásbeli jellemvonásai különböző, egymással szoros kapcsolatban álló forrásokból táplálkoznak. Ezek közül érdemes kiemelni a szövegszervező eljárásokat, a novellák sajátos „optikáját”, a többszólamúságot, a különféle regiszterek keveredését fókuszba helyező elbeszéléstechnikákat. A koherens világlátás, a motívumbeli egyezések ellenére sem tekinthető novellaciklusnak. A kötetben mindvégig meghatározó a természetfelettihez, a megmagyarázhatatlanhoz fűződő viszony, az álmok és a csodás elemek szerepeltetése, valamint a múlt, a valóság és a média problematizált kapcsolata, továbbá a kezdőpont hiányaként is megjelenő apátlanság motívuma.

Az Apátlanok széles körű olvasói és kritikusi elismerésnek örvend. A gyűjtemény tizennégy, nyelvi mívességről árulkodó én-elbeszélést, vallomást tartalmaz, ezek hat szerkezeti egységbe, ciklusba rendeződnek. A különféle számmisztikai vonatkozások szervesen kapcsolódnak a mű alaphangulatához, rejtélyességéhez. A negyedik nővér című novella egy szereplője például kimondottan a számok bűvöletében él. A kötet világát meghatározó mágikus atmoszférát  nemcsak a csodák és a számok, hanem a szembetűnő véletlenek is biztosítják.

A történetek vajdasági tájakhoz kötődnek, azok titokzatosságot sugárzó kistérségeiben játszódnak. Déli, balkáni települések, valamint távolabbi vidékek is feltűnnek a szövegekben – e tekintetben Ausztrália érdemel kitüntetett figyelmet, Manchester pedig mint a labdarúgás és a punkzene fellegvára merül fel az ábrándokban. A fókuszban azonban végig Vajdaság marad.

A kötetre jellemző az elbeszélői nézőpontok és identitások (alkalmasint egyetlen szövegen belüli váltogatása), az ezekkel folytatott játék. Gyakori a függő beszéd, valamint az igazság és az erkölcs perspektivikus viszonylagosságának és történelmi változékonyságának hangsúlyozása.[3] Mindez a tágabb értelemben vett apátlansággal, vagyis a kezdőpont hiányával is magyarázható.

Egy teljes ciklus a „jó nevében elkövetett rossz”[4] problémakörét járja körül, azt boncolgatja, hogy „a jó nevében elkövetett rossz a végső elszámolásnál jónak vagy rossznak minősül-e”[5]. A kötet az általa felölelt különböző diskurzusformák közül egynek sem biztosít kitüntetett szerepet. Nem létezik univerzális metaszint, csak részigazságok. Ennek megfelelően is hivatkozik a kötet Shakespeare-re és Dosztojevszkijre.

A prózapoétikai eljárások és fogalmi jellegű reflexiók egymást erősítik, és egységes, a ráció határait feszegető világképet eredményeznek. Bár nem beszélhetünk klasszikus novellaciklusról, a nyelvi-formai megoldások, valamint a domináns cselekményvezetési ívek fedik egymást, ezért is vizsgálja a dolgozat az Apátlanokat összefüggő szövegvilágként. Az integratív megközelítés célja nem az irodalomtörténeti, hanem a kulturális kontextualizáció.

 

Sebek és véletlenek

 

A kötetcím a 20–21. századi magyar irodalom nagy témáját, az apát és az apátlanságot állítja fókuszba.[6] Ez azért is különös, mert nem mindegyik novella hőse „apátlan”, nem mindegyik szöveg tematizálja nyíltan az apátlanságot, nem olvashatók a kötetben klasszikus apakeresős történetek.

Ám az apátlanság, a kezdőpont hiánya vagy inkább megfoghatatlansága sérülésként vagy traumaként tényleg ott bujkál mindegyik én-elbeszélésben. Nincs objektív elbeszélő, nincs „rálátás” az eseményekre, semmilyen fókusz, mely mentén az események stabil keretben értelmezhetők lennének. Sándor Zoltán történetei ezért is tűnnek töredezettnek. A fragmentáltságnak, szubjektumba zártságnak metafizikai következményei is vannak, és ez is közvetlen kapcsolatban áll a mágikus realista prózapoétikával. A Sándor Zoltán felvetette apátlanság kérdése amúgy összefügg egy hermeneutikai dilemmával, a „valódiság”, a „kezdet” problémájával is, mely már korábbi írásaiban is foglalkoztatta a szerzőt.

A szereplők röghöz kötöttek, életútjuk, sorsuk azonban kiszámíthatatlan, rejtélyes.[7] Nagyban befolyásolják őket a társadalmi-történelmi változások, a vérzivataros évtizedek, múlthoz fűződő viszonyuk viszont ambivalens. Annak normatív keretét már a kötet első, Otthon című novellája érzékletesen kifejezi. A szóban forgó szöveghelyet plasztikussága és reflexív jellege, miatt érdemes hosszabban idézni: „abból, hogy kétségtelenül közünk van elődeinkhez, nem következik az, hogy világnézetükhöz és tetteikhez és közünk van [...] bizonyos mértékben a múlt kétségtelenül meghatároz bennünket, és ettől nem szabadulhatunk, de nem engedhetjük meg magunknak, hogy ellehetlenítse a jelenünket és porrá zúzza a jövőnket, a múltnak csak odáig van értelme, amíg építkezni tudunk általa és belőle, amint nyűggé, felesleges teherré, szükségtelen bűnbánatok forrásává válik, ki kell magunkból irtani.”[8] Ennek a múltkoncepciónak a gyakorlati jellegű implementációja jó esetben lehetővé tehetné az átvitt értelemben vett „apátlanság” feldolgozását. Ennek hiányában viszont nem marad más, csak trauma, sérülés és hiány. Ám a kötet legterjedelmesebb, A negyedik nővér című novellája azt sugallja: a történelem az, amiről soha nem lehet objektíven beszámolni, a történelem az, amitől érintettségünk miatt lehetetlen távolságot tartani. Legmélyebb árvaságunk épp a történelembe vetettségünkből fakad.

A véletlenek időnként traumatikusak, keresztülszelnek életutakat. Végzetes következményekkel járnak, emberi sorsokat dönthetnek romba. Miként Byung-Chul Han fogalmaz: „A tapasztalathoz szükségképpen hozzátartozik a megrendültség és a megragadottság negativitása, vagyis a sérülés negativitása.”[9]

A Manchestertől távol a kortárs erőszak, zaklatás tragédiába torkolló esetét beszéli el. A falubeli fiatalok által különcsége folytán kipécézett Virág Peti hosszú fekete haját támadói, a Dobó fivérek le akarják nyírni. Dulakodás közben azonban a hatalmas olló mélyen a nyakába szúródik, az áldozat pedig elvérzik.

Az Otthon című novellában fény derül arra, hogy egy boldog házaspár férfi tagjának nagyapja a második világháborút követően a titkosrendőrség kötelékében tevékenykedett, és így talán – még ha áttételesen is –  köze lehetett a feleség nagyapjának halálához. A férjet a felismerés hatására lelkiismeret-furdalás kezdi gyötörni, és nem bír ezzel az érzéssel megbirkózni. Végül felakasztja magát a fürdőszobában, ahol várandós felesége talál rá, aki elvetél a trauma hatására.

De nemcsak grand guignol-szerű véres jelenetekről, hanem spirituális élményekről és csodálatos gyógyulásokról is adnak hírt a szövegek. Számos novellát erőteljes vallásos érzés és elhivatott megszállottság hat át. E tekintetben szintén az Otthon című írás, továbbá a Beszédes János festményének felhasználásával készült fedélborító érdemel kitüntetett figyelmet.

Apátlanok a kötet címe, de akár Gyerektelenek is lehetne. A múlt a szereplők számára rekonstruálhatatlan (bevallhatatlan vagy kideríthetetlen), a jövő pedig egyszerűen lehetetlen. A szereplők jövője megszűnt, mielőtt elkezdődhetett volna. Az utolsó elbeszélés négy nővérének jellemzően összesen egyetlen gyereke születik, a többi novella gyerekszereplője pedig vagy meghal vagy eltűnik, vagy meg sem születik (bár várják a szülei). Az Álmos vagyok című novella őrjítő bűntudat fogságában szenvedő hősnője ezt látja álmában: „Felültem, és ölembe helyeztem a csecsemőt, letekertem a pólyája legfelsőbb rétegét, majd az alatta levőt, aztán az alattit, és így tovább, végül csak egy borzalmasan hosszú rongy maradt a kezemben…”[10]

Az „álmos” metafora már-már a lírai ábrázolás sűrítettségét idézi fel a novellában. Álmos (vagyis álmatlanságban szenvedő) a főszereplő, hiszen visszatérő rémálmai vannak. Álmos a szeretett kutya neve, amelyet a férj – a betegsége miatt – az orvossal elaltatott (már megint az alvás!), és aki a rémálmok idején a beszélő mellkasára telepszik, és nem hagyja lélegezni. De Álmos a főszereplő bátyja is, akit egy vak disznó halálra taposott. Így aztán különösen baljós a hősnő, az elbeszélő utolsó megjegyzése: „Álmos vagyok, dúdoltam magamban. Álmos.”[11] Nagyon jellemző, hogy a beszélő igazi nevét nem ismerjük meg, mint annyi novella főszereplője, ő is névtelen.

A megnevezhetetlen és feldolgozhatatlan traumák közt veszteglő életnek nincs, mert nem lehet folytatása. De a jövő felszámolása nemcsak az egyéni sorstörténetek, hanem a szövegek egy részében oly kifejezően ábrázolt médiavilág szintjén is megnyilvánul.

 

Média és látványvilág

 

„a közösségi média korában azt a szöveget, amelynek nincs kattintásvadás címe, alig olvassa el valaki.”[12]

 

Nem kizárólag a történelmi és családi traumák, hanem az internet is képes remeteségre ítélni, tetszhalott állapotba taszítani.[13] Az Apátlanok novelláiban felbukkannak telefonokba kiabáló futóbolondok, kijelzőket bámuló, az azok által sugárzott látványvilágban elmerülő suhancok[14]. Árulkodó, hogy a Hálózatba kapcsolt remeték a második novellaciklus címeként tűnik fel,[15] ily módon szervezve valamiféle virtuális közösségbe az önnön maguk árnyékaként tengődő, a maguk és hozzátartozóik múltjában, valóságosságában is kételkedő magányos lelkeket.

De még ezekben az én-elbeszélésekben is felvillan a lehetőség, hogy valamifajta metafizikai mélységet találjunk az önmagukból is kikopott, többnyire idős vagy társadalmilag lecsúszott figurákban. Ezeknek a figuráknak az „eredete” vagy a története már nem is egészen rekonstruálható. Ezekben a meglehetősen sötét novellákban Sándor Zoltán újraértelmezi a gótikus irodalomból ismerős „kísérteties” és „tetszhalál” fogalmát.

Az Árnyak közt a(z audio)vizuális kultúra által meghatározott ember „valóságát” Platón barlanghasonlatának felidézésével ragadja meg.[16] A mosoly című novella annak kijelentésével kezdődik, hogy „az ember beköltözött egy képernyőkkel teli terembe, amit világnak képzel, és Platón barlanglakóihoz hasonlóan valóságnak hiszi az árnyak játékát.”[17]

A média – mágia. Umberto Eco szerint: „A technikacsodálat nagyon is szorosan kapcsolódik a mágikus gondolkodáshoz, és ez a vallásos csodavárással függ össze. A teológia titkokról beszélt és beszél, de érvekkel szólt és szól ma is arról, hogy miként értendők vagy miért kifürkészhetetlenek. A csodavárás viszont felmutatja a numinózust, a szentet, az azon nyomban láthatóvá váló és hatni is tudó istenit.”[18]

Miközben a kötet szövegei számos markáns kritikát fogalmaznak meg a képi fordulattal és a technikai fejlődéssel kapcsolatban (mint például „társadalmi értelemben nem sokkal jutottunk előbbre”[19]), a Manchestertől távol című novella eljut a következő sommás megállapításig: „Az emberek mindenkire mindenféle címkét ráaggatlan, csakhogy ne kelljen a saját életükkel foglalkozniuk. A világról alkotott képüket a televízió  formálja, a legtöbbjük számára a valósággal való szembesülés jelenti a legnagyobb veszélyt.”[20] Itt nem csupán a profán valósággal való szembekerülésre, hanem a hagyományos szakralitással történő konfrontációra is történik utalás.

A szövegek az emberre, mint irracionális lényre tekintenek, és ezáltal megnyitják a teret a csoda és a természetfeletti, az ésszel fel nem fogható, a kísérteties előtt. Persze maguk a technikai képek – miként arra Vilém Flusser is rámutat – írásbeliség utániak, mágiájuk és vonzerejük (számítógépes) programokon, kódsorokon alapul: „A technikai képek mágiája előírt viselkedésmód.”[21] A kötetben megjelenő álmok az ember és nem a gépek álmai. Ennek is megfelelően hivatkozik a kötet a festők közül Salvador Dalíra, regényhősként pedig Don Quijotére. Az így megidézett szürrealizmus és álomszerűség, valamint szélmalomharc szoros kapcsolatban áll a kötet alaphangulatával és koncepciójával.

Az énvesztés világa, a „rettenet helye” nem (vagy nemcsak) egy utca, egy kísértetkastély, egy elátkozott város, egy történelmi katasztrófáktól sújtott régió vagy egy „körzet”, hanem a technikai képek univerzuma[22]. A világháló Sándor Zoltán Comalája vagy Macondója. Nevezhetnénk ezt határsértésnek és a regionális irodalom vagy a „klasszikus”, Gárcia Márquez nyomdokaiban haladó mágikus realizmus meghaladásának? Az Apátlanok úgy konstituálódik irodalmi alkotásként és különösképpen vajdasági mágikus realista prózairodalomként, hogy a kortárs vizuális kultúra posztalfabetikus viszonyaihoz képest pozicionálja magát. A kötet az írás gyakorlatának kognitív-mentális előnyeire irányítja rá a figyelmet, és az alcím által kiemelt vallomásosság is ebben a keretben nyer értelmet. A szereplők könyveket olvasnak, és leveleket, valamint újságcikkeket írnak, továbbá szépirodalommal foglalkoznak.[23]

A könyv közvetlenül a fantázia és az írás, illetve az irodalom egymással összekapcsolódó működésmódját állítja középpontba. A történet ugyanis egy olyan nem létező (de fontos!) könyvről szól, amelyről születik egy recenzió, ami után egyre fokozódó olvasói érdeklődés bonatkozik ki a könyv iránt, ami ugyebár nem is létezik: „Úgy van, hogy nincs. Akárcsak a nulla, vagy Isten. Nem csak az lehet igaz, ami létezik, hanem az is létezhet, ami igaz.”[24] A borgesi ihletésű történet az írás és a képzelet varázslatos erejéről, de egyúttal az irodalmi-kulturális élet visszásságairól is tudosít.[25] Az írás magáról az írásról és az irodalomról, továbbá az irodalmi életről és ezáltal saját magáról is szól. A szöveg mágikus módon visszahajlik önmagára, hiszen nemcsak az írásról és az irodalomról, az irodalmi életről, hanem saját magáról is szól. Az Apátlanok szereplői a csodát nem a technikai médiumok világától és világában várják.

Ebben a világban, ahol Isten, az Apa, vagyis az eredet megfoghatatlan (igaz, de nincs vagy nincs, de igaz), maguk a karakterek, az emberi szereplők is kontúrtalanná, elmosódottá válnak. Gyakran nincs nevük, nem érzik saját határaikat, és természetesen a saját világukban sem hihetik összetéveszthetetlennek magukat. Különösen a nőalakok titokzatosak és elmosódók; ez látható a több én-elbeszélőt mozgósító A negyedik nővérben, de az Álmos vagyok című novellában is.

A nők nemcsak gyengédebbek, hanem „gyengébbek” is Sándor Zoltán univerzumában. Talán mert mind mellérendelő viszonyaik (testvéreik, szeretőik) által meghatározva élnek, és egyikük sem próbálja a világot ellenőrzése alá vonni, fogalmilag meghatározni. Az online világ megmarad a férfiak halottas házának – vagy játszóterének.

 

Erő

 

A tökéletes másolat című novella egy démoni lényt, egy félig-meddig bűnöző, politikai machinátort beszéltet, aki saját bizonytalanságából kiindulva, önmaga korlátait intellektuálisan tudomásul véve manipulálja embertársait. Ez a félművelt, de szenvedélyes olvasó ezt szűri le bölcseleti olvasmányaiból: „Az lesz igaz, ami mögött a legerősebb hatalom összpontosul. Nemcsak politikai, hanem vallási, tudományos és kulturális téren is. Egyetlen igazság híján a rész- és féligazságok elfogadtatása másokkal az ember fontos jellemzőjévé válik. Ebbe a műveletbe pedig a hamisítás, a sumákolás, és a látszatteremtés is jócskán beletartozik.”[26] Az önmagát – és másokat is – simulacrumnak tekintő emberi lény játékos könnyedséggel szembesül az emberi történések és tulajdonképpen a történelem céltalanságával, a történelemben élők már-már irracionális kiszolgáltatottságával, a jelentés, mindenféle jelentésadó tekintély hiányával: „Az egészben az a legizgalmasabb, hogy mindenki igyekszik logikusan megmagyarázni azt, ami éppen történik, ám mi van akkor, ha ezt nem lehet?! Merthogy öncélú. Akár egy lidérc.”[27]

A tökéletes másolat tulajdonképp bizarr megoldás az apátlanság és apakeresés az egész köteten végigvonuló dilemmájára. Hiszen egy tökéletes simulacrumnak nincs kit vagy mit keresnie: ő immár saját maga édesapja és édesanyja. Ha az emberi létezést átemeljük a technikai médiumok világába, akkor értelmét veszti minden eredetre vagy épp célra vonatkozó emberi feltevés (és nemcsak feltevés, hanem megbánás, bűntudat, szégyen) is. Ez volna az egyetlen mód, hogy kiszabaduljunk a történelem fojtó szorításából?

Ez csak egy alternatíva a kötetben megjelenített számos lehetőség között. Ám igazán félelmetes, hogy hatalomtechnikailag ez a fajta tudatos simulacrum-létezés tűnik a „legtökéletesebbnek”.

Sándor Zoltán mágikus realizmusa mélyen a vajdasági társadalmi valóságban gyökerezik, de elbeszélésmódja és nézőpontja komplexitása miatt ki is vezet a regionális irodalomból.