Limpár Ildikó
Tovább is van, mondjam még?
Madách Tragédiájáról
Amikor lelkesen elvállaltam, hogy egyik nagy kedvencemről, Az ember tragédiájáról írok bejegyzést azoknak, akik kötelezőként olvassák azt, nem gondoltam át, hogy egy tizenöt felvonásból álló drámakölteményről kellene nyilatkoznom kábé egy oldalnyi terjedelemben. Márpedig ezt a művet még akkor is jelentősen meghúzzák, amikor színpadra viszik, hiszen egy csonkítás nélküli előadás akár öt órán át is tartana. Tehát: csak röviden, nem Ádámnál-Évánál kezdeni a történetet! Ó, pardon, mégiscsak muszáj lesz visszamennünk odáig, mivel az adott mű valóban Ádámmal és Évával kezdődik.
A lényegre törés végett ugorjunk a történetben, és kezdjük a konklúziónál. Miről is szól a mű? Mint (majdnem) minden izgalmas bestseller, ez a mű is a szexről szól. (De azért most ne dobd sutba ezt az olvasónaplót csak azért, hogy máris a kezedbe foghass egy példányt Madách művéből, jó?) Középpontjában az emberi történelem önismétlő természete áll, vagyis: ami az ember tragédiája volt egykoron, az ma is része tapasztalásunk tragikus vetületének. És mi az, ami tuti nem változik ember és ember közt a történelem folyamán, és amiből legfőbb bonyodalmaink adódnak? Hát, a szex. Vagy inkább annak következményei.
Ádám és Éva története a Paradicsomban nem más, mint a bűnbeesés szex (képes) elbeszélése. Amikor esznek a tudás (vagyis a megismerés) fájáról, elveszítik gyermeki ártatlanságukat. Felnőtté válnak, a tapasztalás, a másik megismerése az első bűn, amit tudatosan követnek el, tudván tudva, hogy mit cselekszenek. (Ne feledjük: a bibliai szóhasználat szerint a megismerés fizikai egyesülést, vagyis szexuális értelemben vett megismerést jelent.) Az első bűn, a Biblia szerint, az Isten – az Atya – elleni lázadás, engedetlenség. A második: a bűnös tudással való élés. Ádám megismeré Évát, és mi lesz belőle? Kiűzetés a Paradicsomból, fájdalmas gyerekszülés(ek sokasága) – vagyis elkezdődik az emberiség történelme.
Az ismétlődés alaptézise ismerőssé teszi az ősi történetet; meglátja a jelenben a múlt történéseit, és felismeri a régmúltban a modernt. Ma már nagyon más korban élünk, mint amelyikben Madách alkotott. Természetesebbé vált a káosz, a bibliai törvényeket nem fogadja el egyértelmű normaként a társadalom jelentős része. De talán épp olyan korban élünk, melyben igazán láthatóvá válik az ember privát és publikus arca közti hatalmas szakadék, és egyre többen élik meg a karrier és a család iránti elkötelezettség összeütközését, sokszor feloldhatatlannak tűnő konfliktusrendszerét. Márpedig az ember már csak ilyen: hajtja a vére, élvezi a szerelem mámorát, és vágyik a család biztonságára, de egyben űzi a tudásvágy, a tapasztalás iránti szenvedély is. Ezt a kettősséget láttatja Madách (avagy Lucifer...).
Mert mi is történik ebben a drámában? Ádám és Éva elköveti az eredendő bűnt (azaz: a szociális konvenciókkal/morális törvényekkel össze nem egyeztethető módon Ádám teherbe ejti Évát). Erre az Atya rettentően dühbe gurul, a fiatalokat megbünteti, kitagadja. Ádám ezen a ponton rettentően begazol, rájön, hogy mennyire kényelmesebb volt az Édenben semmit tenni (vagyis mennyivel egyszerűbb volt az élet, amikor nem kellett melóznia, mert a szülők eltartották), és szépen lelécel. Menekül, ahová csak viszi a lába – vagy rossz lelkiismerete, kit nevezzünk most Lucifernek. Esetünkben Ádám átrohan a teljes ismert és ismeretlen történelmen: amikor Madách jelenkorát eléri, nem pihen meg, fut tovább, a szerző által elképzelt futurisztikus utópiák felé. Minden kornak látja a problémáit, a hanyatlását, látja, hogy nem fenntartható a rendszer, de az újabb kihívások hajtják előre, kitartóan. Szegény Lucifer, aki lehetővé teszi Ádám történelmi kalandozását, egy idő után már igencsak feszenghet. Ennek az Ádámnak semmi sem elég, gondolhatja. Mutathatok én egyre nagyobb tragédiákat, bukásokat, megmutathatom én az örök Évát, akitől elszakadni lehetetlen, nem segít. Pedig Ádám igazán a kardjába dőlhetne már pár látomás után, elvégre erre megy ki az egész játék: ha Lucifer elég meggyőzően elkeserítő képet fest a történelem alakulásáról, Ádám bele sem fog az „emberi élet a Földön” elnevezésű projektbe, és Lucifer kárörvendhet, míg Isten újra összehoz egy világot (feltehetően ezek után szabad akarat nélkül). Ám Lucifer még kitartóbb, mint Ádám. Tovább is van, mondjam még?, kérdezi rutinosan, és viszi Ádámot előre, még sötétebb színek felé.
Mivel a darab címe az ember tragédiája, és nem az ember oldalbordájának a tragédiája, a történet nem ér véget Ádám elmenekülésével. Az igazi tragédia ott kezdődik, hogy Ádám visszajön, bár baromira nem akaródzik neki helytállnia az Éden kertjén kívül. Ennek ellenére vállalja, hogy férj és apa lesz – és ezáltal válik igazi tragikus hőssé. Vállalja, hogy el fog bukni, időről időre. Tudja, hogy nincs az a tér- és idődimenzió, ahol nyertesként élhetne, és hogy az, ami rá vár, a legkedvezőbb esetben is maga a küzdés, a szenvedés. Úgy dönt mégis: élni fog.
Az élet melletti döntés mint a tragédia kulminációja: pesszimista, sőt cinikus gondolat. Egyesek szerint. Másrészt viszont: mi lehet annál optimistább, mint az, hogy életben maradunk, még ha ezerszer is bukni kényszerülünk?
