Orcsik Roland
Search and Destroy
József Attila: Tiszta szívvel
A minap a szegedi Szt. István téren két hajléktalan beszélgetésére figyeltem fel. Azon vitatkoztak, hogy ki a legjobb magyar költő. Én József Attila-párti vagyok, bizonygatta az egyik. Egyetértettem vele: nekem is az öneszmélésem meghatározó szerzői közé tartozik. És aligha van többször idézett, szavalt, megzenésített magyar vers, mint József Attila Tiszta szívvel című költeménye. Ehhez nemcsak a Horger Antal nyelvész professzorral kapcsolatos botrány, hanem a vers fülbemászó ritmusa, dallama, rímelése, illetve a népdalt idéző, ütemhangsúlyos forma is hozzájárul. Olvasásakor szinte énekeljük magunkban a lázadás sorait. Mindezek ellenére mégis meglepő, hogy a szegénység, a gyilkosság empatikus bemutatása képes ekkora vonzerőt kelteni. A verset szavalva vagy énekelve szinte azonosulunk a kisemmizett, mindenre elszánt lírai hőssel. Ennek ellenére a teljes azonosulás mégsem valósul meg. Az egzisztenciális lenullázódás még nem jelent akkora provokációt, mint a harmadik versszakban a gyilkosság vállalása. Ettől a vers megteremti azt a termékeny feszültséget, amitől mindvégig forr benne az idegenszerűség ambivalenciája. Elsőre úgy hat, mintha beismerő vallomást hallanánk. De ki vallat? S kihez, kinek szól a lírai alany? Lehet az a bíró szerepébe bújt olvasó, ugyanakkor ez a bíró lehet az Isten is, aki némán faggatja a mózesi törvényt megszegő, az immoralitást dicsőítő lírai alanyt.
Az első versszak panaszként is felfogható: a lírai alany tudtunkra adja, hogy semmiféle hagyományos érték birtokában nincsen. A „haza” után a „bölcső” motívum akár Vörösmarty Szózatának ellenpontjaként is értelmezhető. Míg a romantika költője az emberölést a független nemzetállam megteremtésének a vágyával indokolja, vagyis az egyén fölött a nemzeti eszme, a nemzeti közösség áll, addig József Attilánál látszólag semmi sem ad magyarázatot az erkölcs hiányára, illetve meglétére. Vörösmarty költeményében az egyén a nemzet eszméjében oldódik fel, József Attilánál az egyén magára marad, féktelen nárcizmusa egyszerre panasz és lázadás. A második versszak a lírai alanyt fordított Krisztushoz hasonlítja: a harmadnapra feltámadás helyett annak hiányával szembesül. A szegénység tehát nem pusztán materiális, hanem egzisztenciális értelemben is értendő a versben. (Ezzel párhuzamba állítható, hogy a „haza” fogalmának értékvesztésére, áruba bocsátására játszik rá a vers szerb fordítója, Danilo Kiš, amikor a „hazám” szó helyett a pénz [„novca”] motívumot használja.) A második versszak második mondata viszont fordulatot jelent: a lírai alany átveszi sorsa fölött az irányítást, de csak a választás értelmében. Ebből következik a harmadik versszak (ön)pusztító ereje: a lírai alany Isten helyett az ördöggel köt szövetséget. Ha nincs Isten, akkor a civilizációs erkölcsi tabu („ne ölj”) értelmét veszti, így a rablást, a gyilkosságot semmi sem gátolhatja meg. A kezdeti panasz hangnemét itt a pimasz dac váltja fel. Ez azonban nem pusztán a magára maradt egyént, hanem a szegények alulnézetét is szemlélteti.
József Attila lírai alanya közösséget vállal a hozzá hasonló lecsúszott, lecsupaszított egzisztenciákkal. A vers ezen a szinten sokkal többről szól a korlátlan nárcizmus öncélú szabadságának, nihilizmusának ünneplésénél. Az utolsó versszak jelzi, hogy a lírai alany kivégzésével a „tiszta szívű” lázadás forradalma nem pusztul el. A szegények tömegei fenyegetőek, ám elsősorban azok számára, akiket majd kirabolnak és kivégeznek. Ezek pedig József Attila versének szövegkörnyezetében a törvény urai, akik elfogják és felkötik a lázadó lírai alanyt. A törvény urai pedig a tőkések, a burzsoá réteg, melynek nem kifizetődő empatikusan, vagyis szolidárisan viszonyulni a társadalom kisemmizettjeihez. Elsősorban azért, mert a tőke túlsúlya csakis a kizsákmányolás által lehetséges. József Attila versének lírai alanya, illetve a szegények tömegei éppen ezt a közönyös réteget veszélyeztetik. A társadalmat hierarchizáló törvények elsősorban a nyomorultakra vannak szabva, sohasem az őket kizsákmányoló, kiraboló tőkésekre, akik a háborúkban Istenre, vagy valamilyen más (rög)eszmére felesküdve küldenek milliókat a pokolba a további tőkefelhalmozás céljából. József Attila verse arra bátorít, hogy a „tiszta szív” törvénye által kérdőjelezzük meg a mindenkori politikai hatalmat. Idevágnak a költő sorai az Ars poetica című költeményéből: „Sziszegve se szolgálok aljas, / nyomorító hatalmakat.” A költő a saját életében még nem láthatta előre, hogy milyen demagógiává fog torzulni a kommunizmus eszméje a gyakorlatban. Ha nem faragnak a szerzőből kommunista mártírt, akkor a szocreál kötelező szürkeségében a Tiszta szívvel ugyanúgy kicsapta volna a biztosítékot, ahogy saját korában, az ál-keresztény nemzeti önimádat idejében. Feltételezhető, a szerző nem fogta volna be a száját a lihegő csicskák és a röfögő vezérek láttán. A Tiszta szívvel magában foglalja minden rendszer kritikáját, ezért közlésének örök idejét, 1925 márciusát éljük. Erre célozhatott a fiatalon elhunyt Sziveri János is, aki a pártfunkcionáriusok után a rákkal küzdve a következőt jegyezte le: „mégse higgyétek, hogy győztetek / amíg élő költő van köztetek” (A beválasztott). Más kérdés, hogy József Attila versében a kiválasztottság-tudat nemcsak az értelmiségire, a költői szerepre érvényes, lírai hőse nem egyértelműen pozitív. Éppen ezért nem buzdít a vak követésére sem. Tette csábító a hozzá hasonlók, a szegények számára, halált hozó fű terem a gyönyörűszép szívén. Ám ez nem az ideális társadalmat építi majd fel, hanem épp ellenkezőleg: romboló erő.
Mindez Iggy Pop és bandája értelmezésében:
https://www.youtube.com/watch?v=EDNzQ3CXspU
József Attila
Tiszta szívvel
Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.
Harmadnapja nem eszek,
se sokat, se keveset.
Húsz esztendőm hatalom,
húsz esztendőm eladom.
Hogyha nem kell senkinek,
hát az ördög veszi meg.
Tiszta szívvel betörök,
ha kell, embert is ölök.
Elfognak és felkötnek,
áldott földdel elfödnek
s halált hozó fű terem
gyönyörűszép szívemen.
Összes eddigi Üzenet a palackban
