Benedek-nap táján szoktam először ellátogatni Ábrahámhegyre. Rendet kell raknom a kertben, amennyire tőlem telik.  Igaz, ami igaz, könnyen eltérít bármi a munkától. Masírozó hangyamenet vagy ismeretlen madár.

       A hó elolvadt. A ringlófa alatt pirosló hunyor virít, a pázsiton fehér ibolya. A kőfal árnyékában néhány veres tulipán – anyósom ültette, aki rég nem él már, de a tulipánjai kitartanak.

       A Balaton túlpartja ködben. Varjúcsapat száll északnak – a tavasz biztos jele. A faházikóban, melyet október óta nem látogatott senki, dermesztő a hideg. A pókok, melyeket tavaly szelíden kitessékeltem, minden sarokban ott gubbasztanak. Ajtót-ablakot nyitok a napsugaraknak. A kertben verőfény és pattanó rügyek. Odabenn barlangok nyirkos fuvallata.

       Ketten gondozzuk a kertet. A Teremtő meg én. Magam szigorúan kisinasi minőségben. Nem értek fához, bokorhoz. Semmihez nem nyúlok, amihez nem muszáj.

       A fák közeit vastagon ellepi az avar. A gyümölcsfáké meg a hajdani erdőből visszamaradt tölgyeké. Erdő volt itt három évtizeddel korábban. Néha a fák tövében előbukkan a vadon túlélője, egy-egy róka- vagy őzlábgomba. A kőfalnál erdei sikló meg rezesen pöttyögetett lábatlan gyík. A tölgyek korhadó háncsán végigcammog a termetes szarvasbogár. Tudom, hogy vendég vagyok, és ők a gazdák. Rigók és harangvirágok, tücskök-bogarak. Amikor a fűben futkosó pinty, a gyepibéka vagy az ágon bukfencező pele szemrehányóan néz rám, igyekszem összehúzni magam, zord betolakodó.

       Söpröm, égetem az avart. Keserű füst gomolyog. Az egyik csomó alól sárgult csontváz kerül elő. Tanakodom egy sort, kié lehetett – elkószált macskakölyöké, süné-e vagy peléé.

       Megpihenek a teraszon. Rágyújtok és sorra veszem a párkányra kirakott tavalyi limlomokat. Az unokáim gyűjtötte kincseket. Három patkószög – a salföldi majorból. Orsócsigák és kőnehezék-vigyázta csapzott bagolytollak a kolostor erdejéből. Pulykatojás-pettyes kavics, tán egy sóderkupacból. Veres patron – fácánvadász hajíthatta el a kékkúti határban. „Letenye, végállomás” feliratú papírfecni a falra szögezve – unokáim mozdonyvezetőt játszottak. Végül néhány bordó, krémszínű foltokkal tarkázott kő – a permi tenger emlékeztetője. Mintáiba beleképzelhetek barlangi medvét vagy szárnyas oroszlánt.

       Ebéd után fordulok egyet a környéken. A temető szélén friss sírhalom. Akit eltemettek, közel húsz évvel volt fiatalabb nálam. Odébb, a Szent Iván-kápolnánál, ahol tűzugratók szokták ünnepelni a nyári napfordulót, most lélek se mozdul. Ide látszik a Badacsony. Kisasszony-napján jártam erre utoljára, és meghökkenve néztem az öreg vulkánt. Füstölt, mintha sokmillió év után újra ki akarna törni.  Seregélycsapat gomolygott fölötte. Hiába durrogtak a karbid-ágyúk, lecsapott újra meg újra a temérdek szárnyas szőlőtolvaj. Megszokták a harci lármát. Ahogy megszokják a kalimpáló madárijesztőt is – néhány hét, és a kalapjára ülnek sziesztázni.

       A Nyulas-dűlőben – nomen non est omen – kopott róka csalinkázik a kórók közt. A meredek löszfalban még üresen ásítanak a gyurgyalagodúk. A traktort, melyet évekkel ezelőtt ittfelejtett valaki, már csak a rozsda tartja össze. Révfülöpön avart égetnek. Az ismeretlen Ábel füstje sárgán kanyarog az ég felé. Amiről eszembe jut, volna nekem is még elég sepregetni-égetni valóm a kertben. Fordulnék is haza, de a parasztbarokk kőfeszületnél a lábam önállósítja magát – hagyom –, és lekanyarodom a Burnót-patak felé.

       A karcsú víz átszeli a Káli-medencét, átkacskaringózik a Bugybereken, a kócsagokat vendégelő mocsáron, az üdülővé alakított hajdani vízimalom alatt, és az ábrahámhegyi strandnál éri el a Balatont.

       Most túl sok látnivaló nincs rajta. Vízér csordogál a száraz nádcsomók közt. Békák, szitakötők, apróhalak sehol. Pedig tavaly pünkösdkor itt randevúzott az északi Balaton valamennyi küsz-hala. A szélhajtóké, ahogy errefelé mondják. Akkora seregbe verődtek a nászukat ülő kisarasznyi halacskák, hogy a szélsőknek már nem jutott víz. Fennakadtak, vergődtek a parti gizgazok közt. Forrt, bugyborékolt az egész patak.

       Ahogy bámészkodom, váratlanul elsötétül az ég. Kormos árnyék kúszik a patakra. Észre sem vettem – nem könnyű, a hegyek sokáig eltakarják a felhőket -, micsoda zegernye idő közeledik. Esni kezd. Aztán már hópihék szállingóznak a kövér cseppek közt. Tél lesz hirtelen. Egy pillanat az egész, és a váratlan jött félhomályhoz vacogtató hideg keveredik.

       Futva indulok haza. A hó egyre sűrűbben kavarog. Nem avarsöprés lesz itt holnap, hanem hólapátolás.

       Hallom odafenn a károgó varjúcsapatot. Megnyugtat, hogy őket is meglepte ez az újra támadó tél, hiszen eddig makacsul északi költőhelyeik felé vitorláztak a magasban. Időjós-tehetségükbe vetett hitem meginog. Becsaptak, de maguk is pórul jártak.

       Tanácstalanul kavarognak odafönn. Fekete felhőn fekete szárnyak. Mintha azt latolgatnák, visszaforduljanak-e délnek.