Tárca

Christian Klar (forrás: http://www.welt.de)




Nagy Gergely
Élet az élet után



       December 19-én Németországban, a vártnál jó két héttel korábban elbocsátottak egy foglyot a bruchsali börtönből, azzal az indoklással, hogy már nem jelent veszélyt a társadalomra. Az illető huszonhat évet ült. Úgy tudni, egy berlini színház alkalmazottja lesz új életében. 
       Christian Klart 1982-en fogták el, és hosszú tárgyalási procedúra végén ítélték életfogytiglanra. Később többszörös életfogytiglan lett az ítéletből, mert újabb és újabb cselekményekben való bűnrészességét állapították meg. Mindenesetre ítéletében az szerepelt, hogy feltételes szabadlábra helyezését huszonhat év után vizsgálhatja meg először a bíróság.  
       Klar a második világháború utáni Németország legsúlyosabb belháborújának szereplője volt, a RAF, azaz a Rote Armee Fraktion (Vörös Hadsereg Frakció) szélsőbalos terrorszervezet második generációjának tagja, s noha nem tisztázódott soha pontos szerepe az akciókban, a német közvélemény adottnak veszi, hogy a politikai-gazdasági establishment prominens tagjait likvidáló Schleyer-, Ponto- és Buback-gyilkosságokban, valamint más akciókban tevőleges szerepe volt. Hogy meghúzta-e a ravaszt egy-egy végzetes pillanatban, vagy értelmi szerző volt-e, esetleg logisztikai segítséget nyújtott, nem állapítható meg minden esetben, minden kétséget kizáróan. De a RAF szimbolikus alakját engedték most szabadon, aki tetteiért soha nem kért formálisan bocsánatot, s fenntartja, harcuk legitim volt. Tavalyelőtt, 2007 tavaszán egy másik szimbolikus vezető hagyhatta el a börtönt: Brigitte Mohnhaupt 25 év után lépett ki a vaskapun. Klar ezzel egyidőben kérvényezte először a német köztársasági elnöktől ügye felülvizsgálatát. Köhler államelnök személyesen találkozott vele egy titkos dél-németországi helyszínen, majd meghozta nemleges döntését. Klar várt még egy évet. Belefért. 
       Eggyel szaporodik a Német Szövetségi Köztársaság politikai rejtélyeinek száma. 
       Klar személyiségéről ugyanis nem sokat tudni, s végül is rejtély, hogy ki hagyta most el a börtönt. Akár Brigitte Mohnhaupt, ő is kerüli a nyilvánosságot. Ügyvédje jó előre közölte, nem ad interjút, s nem vállal szereplést talk show-kban. Nem fogja hát elmesélni a német közvéleménynek teljes történetét, azaz ha nem is az igazságot, de legalább részletes, saját verzióját. Civilként akar létezni. Klar megkeresésére a Berliner Ensemble intendánsa, Claus Peymann pozitívan reagált, s munkát kínált neki, a műszaki segédszemélyzetben kaphatna helyet Európa egyik legrangosabb színházi társulatánál. Ennyi az, ami a hírekből tudható.  
       Németországban a RAF-tagok szabadon bocsátásakor mindig fellángol a vita, szabad-e ezt, igazságos-e ez. A kereskedelmi tévék rögtön felkeresik az egykori áldozatok leszármazottait, akik családi albumokat nyitnak ki a kamerák előtt, és a fájdalmukról beszélnek s arról, hogy a Szövetségi Köztársaság levette róluk a kezét, inkább az elkövetőket védi. Klar szabadon bocsátásának hírére is beindult a média, az egykori szélsőbal szimpatizánsait őrző belterjes portálok üdvözlik elvtársukat az új életben, Michael Buback, az 1977-ben meggyilkolt főállamügyész fia mélységes megdöbbenését fejezi ki a tévében. De a vita már nem olyan heves. Közel sem annyira, mint a Deutschen Herbst, a ‘77-es véres ősz merényletsorozata idején. Vagy amikor Heinrich Böll vette védelmébe Ulrike Meinhofot, és vetette a német társadalom szemére, ha húsz év börtönt adott Baldur von Schirachnak, a Hitlerjugend egykori vezetőjének, milyen alapon küldi életük végéig rács mögé Meinhofot, Baadert, Raspét, Meinst, Ensslint, Möllert, a RAF magját jelentő hatokat.  
       Már annyira sem éles a dialógus, mint mikor Kelet-Európa rendszerváltó pillanatában, 1989-ben, Alfred Herrhausent, a Deutschen Bank hatalmas befolyású elnökét megölték. 
       Annyira sem, mint amikor egy Wolfgang Grams nevű fiatalembert, a RAF harmadik generációjának tagját 1993-ban, Bad Kleinenben, mikor a vonatsínek közt menekülve megadta magát, fejbelőtte egy rendőr. Vagy mint 1994-ben, amikor a hatok közül a Stuttgart-Stammheim börtönben egyedül életben maradt Irmgard Möller hagyhatta el celláját, máig állítva, társait a titkosszolgálat végezte ki, öngyilkosságoknak álcázva a történteket. És annyira sem, mint 2007-ben, Brigitte Mohnhaupt kiszabadulásakor. Már alig valaki szól bele. Claus Peymannt, a Berliner Ensemble vezetőjét még becitálják egy-egy tévéműsorba, ugyan, indokolná meg három percben, miért kínál állást az adófizetők pénzén egy volt terroristának, ő pedig kifejti, szabadságharcosnak gondolja Klart, generációja egyik tragikus figurájának, de közben mintha mégsem volna igazi, heves társadalmi vita. 
       A beilleszkedő ex-terroristák rendőri felügyelet alatt állnak ötéves próbaidejük alatt, és reintegrációs programban vesznek részt. Monhaupt egy benzinkútnál dolgozik, Möller betegnyugdíjas, és a legális baloldali mozgalmakkal tart kapcsolatot, Klar pedig színpadi technikus lehet. Visszakapták életüket, illetve kaptak egy másikat. A világ más tájain talán ennyi börtönidőt túl sem élne a rab. Egy németországi születésű ismerősöm így fogalmazott: na ja, a német börtön más. Ott te megőrzendő objektum vagy, alany, akit több évtizedre tartósítani kell, s a feladat az, hogy amíg odabent vagy, valamelyest élhess, dolgozhass, olvashass, egyszóval ne menj annyira tönkre, hogy ne lehessen téged adott esetben visszabocsátani a társadalomba.   
       Még ha mindez némileg ellentmond is a hírhedt izolációs módszernek, amely keretében üres épületszárnyakban tartották a RAF-foglyokat éveken át, csaknem az őrületig juttatva őket, valószínűleg mára már úgy van, ahogy barátom jellemezte. Németország már más, mint a hetvenes években, az ultrabalos terrorizmus nagy korszakában volt. Rég kihaltak a volt SS-elöljárók, nácibarát gyáriparosok a német hatalmi és hivatalnoki gépezetből. Nincs NDK és Stasi. Nincsenek már elvbarátok, nincs Brigate Rosse, Action directe, s nemigen van már IRA és ETA sem. Nincs Stadtguerilla és elkényelmesedett a GSG-9, a különleges rendőrosztag is. Egy forrófejű balos aktivista, az amúgy budakeszi sváb Joschka Fischer zöldpárti külügyminiszter lett, és az ország legnépszerűbb politikusa. Nem beszélve Baaderék egykori védőügyvédjéről, Otto Schillyről, aki belügyi tárcát kapott. Németország befogadta a törököket, az ex-jugoszlávokat, s egye fene, még az Ossie-kat is. Kinyitotta az NDK titkos archívumait, megbecsüli Kertészt és az egész kelet-európai irodalmat, nemcsak megtanult viselkedni, hanem – felőlünk nézve mindenképpen – érzékeny, figyelő, önkritikus társadalom képét mutatja. Radikális kritikusait és ellenségeit is integrálni képes? Ők, a valahai elsőszámú közellenségek, mindenesetre, a németes gyakorlatiasság jegyében új életet kezdenek.
        S mi van mindazzal, ami miatt legális és illegális forradalmárok egykor harcot hirdettek? A hadi-ipari komplexummal? A világháborús bűnöket cipelő lelkibeteg nemzedékkel? A „mensch oder schwein”-világgal? Amerika túlhatalmával? Mi van Katharina Blum elvesztett tisztességével? Az Egydimenziós emberrel? Brecht emblematikus mondatával a bankalapításról és a bankok kirablásáról? A Springer konszernnel, a gyáriparosok szövetségével, a korporációkkal? Az Ólomidővel? A rendőrállammal, a Das Kapital-lal, az Ázsiát és Afrikát kizsákmányoló pökhendi Nyugattal?   
       Semmi. Mi lenne? És most már mi is a vadonatúj, nagy nyugati elbeszélés részei vagyunk, itt, Magyarországon. Egyek vagyunk a recesszióban, és ha tőzsdéje pörög, élénkül az itteni is. Ha katonákat küld valahova, akkor küldünk mi is, ha növekszik ökológiai lábnyoma, nő a mienk is, ha afgán, kurd, Srí-Lanka-i menekültek igyekeznek felé, akkor felénk is. Nem lett fiatalabb az elmúlt három évtized alatt, s ha Christian Klar és társai fenntartják maguknak a jogot a bűnbocsánatra, ha elveiket lenyelik, s a fegyvereket leteszik, akkor a rendszer is. Cserébe pedig megengedő lesz. 
       Klar úr Berlinben él majd, egy izgalmas, nyüzsgő és emberi léptékű metropoliszban, amely a kulturális létformák sokaságát kínálja fel neki. Ha volna kedve, egy esti mozielődáson megtekintheti az új szocio-akciófilmet, a Baader-Meinhof Komplex címűt, egy zacskónyi popcornnal és surround technikával. Másnap pedig majd behoz egy kellék-gépfegyvert bal egyről az Állítsátok meg Arturo Uit! rendelkezőpróbáján. 
 


                                                              ***

       Egy, a szöveg leadását követő információ szerint, a börtönből szabadult Christian Klar mégsem valószínű, hogy munkába áll a Berliner Ensemble-nél. Első munkanapján ugyanis lesifotósok kísérték észrevétlenül az utcán, s a Berliner Zeitung megjelentette a "szenzációs" fényképeket: ex-terrorista munkába igyekszik, Levi's-ben, dzsekiben, Nike cipőben és baseball sapkában, szabadon. Klar ügyvédje útján bejelentette, mégsem megy az illusztris színházhoz dolgozni, nem akarja nehéz helyzetbe hozni a társulatot, szeretné megvédeni személyes függetlenségét a bulvármédiától, s új, kevésbé szem előtt levő munkahelyet keres. Letiltatta a fényképek további közlését. Vita kezdődött arról, joga van-e erre.  N.G
.





Kapcsolódó:

A Vendég-oldal rovat írásai

Iancu Laura: Ráolvasás
Prágai Tamás: Csókekszpressz
Závada Pál: Fényképek emlékezetből
Farkas Wellmann Éva: Tudásszerzés az úton, avagy (...)
Acsai Roland: A fácánkakas
Kontra Ferenc: A monacói aranyhal története
Kiss Judit Ágnes: Kapcsolat hat lábon
Esze Dóra: As Times goes by
Serfőző Simon: A Tokaji Írótábor elé
Szilágyi Zsófia: EB után, olimpia előtt
Oravecz Imre: Emlékezés egy régi könyvre
Király Levente: Testvérgyilkosság
Méhes Károly: A kimondott igen porfelhője
Bódis Kriszta: Nő a kifutópályán
Háy János: Nevemre veszlek
Tőzsér Árpád: Nyugat népe, 2008
Csehy Zoltán: Madame Sosostris tekintete
Poós Zoltán: Terézvárosi identitás
Lackfi János: Digitális Gutenberg?
Gömöri György: Varsóban jártam
Bogdán László: Az ördög
Rapai Ágnes: Ne lopj!
Békés Pál: NÁBORÚ ÉS BÉKE
Bánki Éva: Pablo, a pingvin
Zalán Tibor: Egy apa euróúniós megvilágosodása
Kőrössi P. József: Mit gyűjtünk
Márton László: A város, amely eltemette önmagát
Vass Tibor: Szent a béka
Garaczi László: Az olaszokról
Turczi István: Csindambaram
Balogh Robert: Hajnaltájt csendesen úsznak a fókák
Benedek Szabolcs: Öcsi, hány óra van?
Jónás Tamás E-MAIL
Fehér Béla: Mozi
Podmaniczky Szilárd: A végtelen példázat
Onagy Zoltán: Kaland Pesten
Szőcs Géza: "Regényeinket és verseinket kézben tartva"
Cserna-Szabó András: Rozsdás szögek
Tarján Tamás: Találkozások Leninnel
Pécsi Györgyi: Liberté vagy amit akartok
Méhes Károly: A búsulás mikéntje
Esterházy Péter: Onnét így
Bányai János: Tájkép háború után
Tőzsér Árpád: Istennők a meszesgödörben
Berniczky Éva: Emlékszem olyanokra is, akiket sohasem láttam
Szepesi Attila: Kőasztal
Fekete Vince - Uniós kocsmadumák
Zalán Tibor - Pál esete az erdővel

2009. január 26.
Kontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcáiKopriva Nikolett tárcái
Fiumei forgószínpadTörténetek az elveszettek földjéről – Egy bánáti német lány memoárja
Herbert Fruzsina: FőpróbaOcsenás Péter Bence: Forgók
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Szanatóriumi emlékvázlatokCsillag Tamás: Hazáig követnekDebreczeny György verseiBorsodi L. László versei
Banner Zoltán: Önarckép MunkácsyvalBalássy Fanni: KészülődésKiss László: EltűnőkSzil Ágnes: Poros út
Változó falu, változó székely ember – Zsidó Ferenc: A fák magukhoz húzzák az esőtLehet-e nevetésbe csomagolni a tragédiát? – Kovács Dominik, Kovács Viktor: Lesz majd mindenHazatérés a versbe – Szentmártoni János: Eső előtt hazaérniEgy fényképalbum dramaturgiája – László Noémi: Pulzus
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png