Néhány nappal a jelen sorok írása előtt a Ruhr-vidék egyik nagyvárosában, Duisburgban akadt valami dolgom, egy irodalmi jellegű feladat, melyet annak rendje és módja szerint végrehajtottam. Másnap reggel elindultam, hogy körülnézzek a városban. Alighogy elmentem a városi színház monumentális neoklasszicista épülete mellett, melyet véletlenül megkíméltek az angol-amerikai bombázások, és amelynek húsz éve nincs saját társulata, helyette a szomszédból jön át vendégeskedni a balett és az operett, váratlanul Oszip Mandelstam egyik verssora jutott eszembe: "A város eszelősen nem ereszt". Duisburg azon helyek közé tartozik, mely puszta nevével azonnal leleplezi azt, aki beszél róla. Aki dujzburgnak ejti, arról abban a szempillantásban kiderül, hogy soha semmi köze nem volt a városhoz és környékéhez: reménytelenül idegen, és az is marad. A város nem ereszt és kirekeszt. Elhaladtam a City Center nevű gigantikus üvegbuborék mellett, melynek túloldalán hússzor húsz méteres, fél méter magas betontálcák kínálják, mint valami színdús, de kalóriaszegény salátát, az egyenletesre nyírt pázsitot. Magam mögött hagytam a városi könyvtár és a városi bíróság betondobozait, a széles bevásárlóutcában egymás után sorakozó áruházakat, üvegtábláik mögött divatos ruhadarabokba bújtatott emberbábukkal, sőt egy helyütt embernagyságú, hajlongó mackóval is, a dézsába ültetett pálmafákat, melyek egyelőre még szétterülhetnek az októberi napsütésben és a Caspar David Friedrich tölgyfáira emlékeztető, vaskos lámpaoszlopokat is. Eljutottam a román alapokra épített gótikus székesegyházig, melyet annak idején lebombáztak, de aztán visszaépítettek, és most ódonabb, mint valaha volt; a tornyából negyedóránként felhangzó óraütések mintha ezt kiáltanák: "Nem ér a nevem, káposzta a fejem!" Lehetetlen volt nem érezni a kondulásokban egy árnyalatnyi esdeklő kétségbeesést. Pedig köröskörül minden úszott a boldogságban: a városháza anyakönyvi hivatalának ajtaján kilépett egy ünneplő ruhába öltözött fiatal pár, a menyasszonynak rózsakoszorúja és fátyla is volt, és a jókedvű, bár kissé hallgatagnak rémlő násznépre gyönyörű platánlevelek hullottak. Lépcsőkön ereszkedtem le, majd egy használaton kívüli sínpárnál találtam magamat, mely párhuzamosan futott a folyóval, vagyis a folyónak azzal az ágával, melyet ezen a szakaszon teherforgalmi kikötővé építettek ki, de már ezt is használaton kívül helyezték. A vízparton két fiú horgászott nyolc vagy kilenc horgászbottal, egyikkel sem fogtak semmit; mindenesetre feszülten figyeltek, mintha a víztükrön úszkáló vadkacsákat vagy magát a víztükröt próbálták volna hipnotizálni. Az egyik hajdani raktárépületben található a városi levéltár. Vörös téglafalán nyíl mutat egy bizonyos irányba: "Königsberg-múzeum". Úgy látszik, Duisburgba kellett utaznom ahhoz, hogy eljussak Königsbergbe. A múzeumnak, mely szintén egy átépített raktárépületben tanyázik, egyedülállóan gazdag gyűjteménye van königsbergi vonatkozású dokumentumokból és tárgyi emlékekből. Egy csomó minden, ami Königsbergben hat évtizede nincs meg, tudniillik maga Königsberg sincs meg, a duisburgi raktárépületben megtalálható. Például ki vannak állítva olyan sörösüvegek, melyekbe königsbergi sör volt palackozva, igaz ugyan, hogy azt már megitta valaki, és aki megitta, az már valószínűleg nincs az élők sorában. Ugyanez vagy valami hasonló mondható a königsbergi marcipános dobozkákról is, melyekből meglepően sok van kiállítva, jóval több, mint sörösüvegből, annyi különbséggel, hogy a marcipánt nem isszák, hanem eszik. A marcipán mellett ki van állítva Immanuel Kant, egy sor brandenburgi választófejedelem, a német lovagrend és más effélék. Az érdeklődő izgalmas részleteket tudhat meg a baltikumi borostyánfeldolgozásról. Ki van állítva egy színes litográfia a borostyánszedők testi motozásáról; a kép előterében az egyik borostyánszedő a csizmáját húzza le, a másik a gatyáját készül letolni, a rózsaszín és lila árnyalatokban pompázó borostyánrendész pedig elégedetlen arcot vág. Königsberg (vagy ahogy manapság ejtik arrafelé, Kjonyikszberg) náci korszaka és pusztulása, valamint a mai Kalinyingrád dinamikus fejlődése jelenleg nem látható, e tünemények helyét időszaki kiállítás foglalja el a város nagy szülöttjének, Käthe Kollwitznak önarcképeiből. A látogatónak az a benyomása támad, hogy Kollwitz egy hosszú, munkás életen át kizárólag önportrékat rajzolt, illetve pihenésképpen néha beiktatott egy-egy fájdalmas anyát éhező kisgyermekkel. Korai önarcképeiből az derül ki, hogy csinos, fiatal nőnek látta magát, majd fokozatosan egyre önkritikusabb lett a szemlélete; utolsó korszakának önképeiről már nehéz eldönteni, vajon az önutálat vagy az önmaga iránti részvét volt-e benne az erősebb. "A város eszelősen nem ereszt." És én mégis otthagyom Königsberget a raktárépületben. Kint a vízparton a két fiú még mindig dermedten bámulja a horgászbotok erdejét, és még mindig hiába. A Königsberg-múzeum falán nyíl mutat egy bizonyos irányba: "Archeológiai terület". A megadott irányban haladva egy mélyedésre bukkanok, olyasfélére, mint ami Pesten a Március 15. téren van, és itt is római falmaradványok láthatók, gyönyörűen konzervált állapotban. Hát igen, Duisburg helyén római település volt, a német régészek pedig profik. Kommentárt is írtak a látnivalóhoz, ott olvasható egy táblán. Ebből aztán megtudhatom, hogy a rommező antikvitása meglepően friss: amit római régiségnek hittem, a Kikötő utca és a Vásárcsarnok utca sarka volt, melyet 1954-ben a belváros összes többi részével együtt lebontottak és betemettek, hogy ráépítsék mindazt, ami jelenleg látható. Alig negyven évvel később, 1994-ben egy üressé vált területen, ami parkoló volt, de közben épült egy csomó parkolóház és mélygarázs, a város a régészekkel kiásatott önmagából egy darabot. És most nagyot nézhet mindenki, aki arra jár.