Bence Erika
Nagyregény és hosszú olvasás
Darvasi László: Neandervölgyiek I–III.
Karolina minősíti apja, Kollowitz gróf gondolkodását így – „Te neandervölgyi!” –, s bár sokféle magyarázat és jelentés kapcsolódhat még hozzá, például ősiségre vagy őserőre is utalhat, elsősorban korszerűtlen vagy bornírt magatartásokat kell értenünk alatta. Ennek egyik legemblematikusabb megtestesítője Lackó József, a gondolkodásában és beszédében is korlátolt, életét egy ősember „természetességével” élő uradalmi munkafelügyelő, akinek magatartása épp annyira taszító, mint amennyire földközeli, egyszerű: magyarázat és vita helyett üt, mert erősebb, s ezt az elvet a keze alá rendelt munkások is elfogadják, miként azt is, hogy az orvul támadó méltó büntetése az „agyonverés”; „Hátba nem szúrunk, érted? […] Aki hátba szúrja a másikat, így jár, mint az apád” – mondja támadója fiának, miután apját félholtra verte, s hogy nem agyon-, abban nem saját életveszélyes állapota, hanem Váradi doktor és Erna, a felesége akadályozta meg.
A Neandervölgyiek több mint 1700 oldalas, három vaskos kötetet kitevő regényfolyam. A kortárs magyar irodalomból – a maga egyediségének és elkülönülésének figyelembevételével – leginkább Márton László Testvériség-trilógiájával és Nádas Péter Párhuzamos történetek című ugyancsak háromkötetes regényével rokonítható. Előbbivel leginkább azért, mert egy „történelemalakító” magyar (amott a Károlyi, itt pedig a Kollowitz) család históriáját mondja el három részben a késő barokk regényirodalom eljárásait utánképezve. Utóbbi mellé az elbeszélés végtelenített, azaz a mikrotörténeteket végeláthatatlanul egymásba játszó eljárásai miatt helyezhető. De amennyire reflektál a posztmodern utáni irodalmi beszédmódra, épp annyira elmozdul is tőle. Márton László interjúiban anno hangsúlyozta, hogy a három könyvet nem trilógiaként, hanem egyetlen nagytörténet három részben közzétett „folyamaként” kellene értelmeznünk, a Kényszerű szabadulás, A mennyország három csepp vére és A követjárás nehézségei mégis olvasható – ha valamiért így tennénk – különálló regényként is. Ugyanez nehezen kivitelezhető a Neandervölgyiek darabjaival.
A Darvasi-regény az 1912-től 1957-ig terjedő évek, vagyis a 20. század első felének eseményeit jeleníti meg előttünk. „Rengeteg” fejezete többnyire egy, ritkábban két-három év köré fonódik, de előfordul, hogy egy-egy év ismétlődik a fejezetek élén, amelyeknek elbeszélője kívülálló, mindentudó, viszont perspektívája – ahogy más-más szereplő szemszögéből mondja el a történéseket – folyamatosan változik. A Belle Epoque utolsó évei hordozta fellendülések, eszmék és remények szertefoszlásának „útján” érkezünk meg a század háborúinak és forradalmainak emberi és közösségi katasztrófáiba, miközben a szereplők a legkülönbözőbb járműveken tartanak a történelem meghatározta sorsuk, végzetük felé: hintón, lovon, biciklin, automobilon, vonaton, meg harckocsin is. De akad, mint Arany Sámuel, Kollowitz grófné meg Árvay Gizella, aki a szél erejével, vagy angyalszárnyakon repül az égbe, pontosabban a holdra, mint a zsidó, akinek családtagjai és felekezeti társai ott vannak az Auschwitzba tartó szerelvényen is.
A legkülönlegesebb jármű, amely megjelenik az elbeszélésfolyamban, mégis a szekér, amellyel nemcsak a halászokkal kereskedő Szeva Danuma szállítja az árut és alkalmi utasait: a könnymutatványosok kék könnycsepp díszítette szekere is folyton feltűnik az idő 20. századi „nyomvonalán”, igaz, jócskán megkopott a festése, rozogább is a hajdaninál, amikor még a mutatványosokat szállította téren is időn által, hogy ott legyenek mindenütt a történelemben, ahol lenni érdemes. Penetráns bűzt árasztanak, és sokkal titokzatosabbak, mint korábban, nem is láthatja őket mindenki, egyeseket viszont, például Arany Sámuelt, fel is vesznek a ponyva alá, és – miként a látványba beavatottak érzékelik – most is sírnak: követ, vért, tükördarabokat, mézet és jeget. A nevüket sem tudja már senki, kivéve azt az olvasót, aki A könnymutatványosok legendájának is „örökös” olvasója: Goran Dalmatinac, Feketekő Péter, Zorán Vukovics, Aaron Blumm és Franjo Mandebaba. Mindez arra mutat, hogy a „nagyregénynek” szánt Neandervölgyiek pretextusait sem máshol kell keresnünk, mint a saját opuson belül, A könnymutatványosok legendája, de a Virágzabálók és a Taligás helyszínei és (fő)szereplői is meg-megjelennek a narratívában. Nemcsak maga a gróf és a grófné (és utóbbi kedvese, a csak Lászlóként emlegetett, ízületi fájdalmakkal küszködő festő, akinek valóságos mintáját sem túl nehéz megfejteni), valamint – a legendák szerint legalábbis – a levegőben röpködő és a holdra szálló Arany Sámuel jelent kapcsolatot a mutatványosok misztikus világával, de a többi szereplő (a habókos Karolina kisasszony, Bézsé Gerzson, a félkezű sofőr, Sós Erna, a grófné komornája, Hirsch Judit, Arany Sámuel, majd Zalatnay Elek fényképész felesége, Jónás Imre gazdatiszt, Róka Mária szakácsnő, sőt Felhő Irén, a polgármester egzaltált neje) is archetipikus hős, beszélő nevek és furcsa magatartások hordozói, illetve megtestesítői. A Szélkiáltó madár hangja (mint Szélkiáltó Borbála éneke) is végestelen végig „kihallatszik” a történetből, amelyben a halálnemek és a szeretkezések is éppolyan változatosak, mint „odaát”, a másik regényben. A könnymutatványosok legendájának Diótörő Irinája például a hüvelyével tud ölni, Jónás gazdatiszt a péniszével teszi „majdnem” ugyanezt.
A Neandervölgyiek, mint a pretextusként reflektált Testvériség-trilógia, a történeti elbeszélés mellett egy erős irodalmi metaszálat is mozgat; előbbiben a Menander-féle 18. századi Kártigám, utóbbiban – A könnymutatványosok legendája hangsúlyos jelentésadó szerepén túl – Mészöly Miklós Sutting ezredes tündöklése című kisregényének főhőse is folyton megjelenik, elporoszkál a történelmi események mellett, és lovát egy kocsányos tölgyhöz köti: „Szokása szerint kettőzött svéd csomót használt, amelyben az alsó hurok mindig kisebb, mint a fölső. Ha liezonja közben szíven lövik, a ló örökre a fához lesz kötve. Egy szót keresett egész életében, egyetlenegyet, s hogy megtalálta-e, arról nincs tudósítás.” A Sutting-történet a ’48-as regényhagyományt (például a Jókai-regényt, amelytől a török kort megjelenítő A könnymutatványosok… hagyománykeresése sem áll távol) hozza be a narratívába, de a pusztuló múlt- és a hiányzó jövőkép miatti kiábrándultság a 19. századi dezillúziós romantika ismert szöveghelyeit is a szereplők beszédébe iktatja, így az „ember, aki fáj a földnek” gondolata kapcsán nem tudunk nem Vörösmarty Mihály ismert versére gondolni. Talán ezzel az irodalmi hagyománnyal szemben hódít tért magának az olvasó Kollowitz gróf és az irodalmi sikerekre is áhítozó tanár, Gál Endre befogadói tudatában a századforduló modernsége, mindenekelőtt Ady Endre költészete és személyisége; utóbbi egyszerre vonzó és taszító számukra: hordozója valamiféle ősi magyar lelkiállapotnak és a modern ember habitusának.
A térből és az időből nemcsak A könnymutatványosok… világában, hanem a Neandervölgyiekben is „ki lehet esni”: megtörténik ez a zsidó Arany Sámuellel, de a gróf világkertje és háza tája is alkalmas tér az elveszéshez; a mutatványosok is legtöbbször itt jelennek meg. Sós Erna, a történet egyik emblematikus nőalakja látja őket, és érzékeli az idő kimozdulását eredeti folyamából, amikor „összevissza kezdett folyni”, néha – mint a népmesékben – „száz év egy nap”: „Ma volt, ami tegnap lett, ami elmúlt már, csak lesz még”. Ha metatörténete, A könnymutatványosok… szervező motívuma a szomorúság, a nevetés elvesztése, a Sutting ezredes tündökléséé pedig a melankólia és az elégia, akkor a Neandervölgyiek narratívájának központi élménye az idő, méghozzá a maga „kifordult” mivoltában, amit a szereplők különböző módon értelmeznek, és fogalmazzák meg mondandójukat róla: „Jónás éjszaka kint maradt a kastélyudvaron, pipázva, borral bámult csillagot, szélrázta ágat, Erna vacogott a szobájában, hideg láza volt, a családjára gondolt. […] Bézsé beivott, az egyik autóban fészkelt el, ott aludt. Vadászok jöttek, kék tollú fácánokat hoztak, nyulat, mintha húsvét közelegne…” Lackó is mondani szeretne valami fontosat a grófnak, ha meg tudná fogalmazni, Karolina grófnő, ha hazalátogat a bécsi leányintézetből, világforradalomról beszél, és Marx Károly könyveit olvassa, Arany Sámuel a Monarchia pusztulását jósolja, a gróf pedig kertet épít(tet), amelyhez terveket a zsidó szerez számára, ki tudja honnan.
Létezik világzene. A könnymutatványosok… ismeri a világkém fogalmát. Kollowitz gróf világkertet épít. A Testvériség-trilógiában a folyton felbukkanó regénykézirat, a Kártigám-regény szimbolizálja az irodalom, a szöveg elpuszíthatatlanságát és folytonosságát, a Neandervölgyiekben a világkert jelentené ugyanezt: az emberi kultúra megsemmisíthetetlen valóságát. Azt már nem látja a gróf, amikor a második világháború utáni új megszállók feldúlják és elpusztítják a közép-európai kultúraalkotás minden tárgyi letéteményét és vívmányát, amit a kastélyban és kertjében találnak. Legalábbis tárgyi mivoltukban. Az emlékezettel egészen más a helyzet.
1908-cal, Árvay Gizella grófnő temetésével (helyszíne egy konkrétan meg nem nevezett, de behatárolható alföldi kisváros) veszi kezdetét az elbeszélés, és egy 1957. május 2-án napvilágot látott, a budapesti munkásmozgalmi megemlékezés megzavarásáról szóló újsághír zárja le. A grófnő temetésén az „álláskövetelő” Bézsé Gerzson okoz botrányt, az ötvenhetes megemlékezésen két idősebb nő hangoskodása miatt támad skandalum. Az egyikük L. Józsefné, született Sós Erna. Ő az, aki mindkét temetői megemlékezésen jelen van, személye összekötő kapocs a múló időben és a folyamatos pusztulásban, amely háborútól háborúig, temetéstől temetésig vezet és tart, miközben „idejében bevégezni csaknem lehetetlen.”
Bár számos referenciális mozzanata van a történetnek, valóságos eseményekről és személyekről szól (többre és többekre az író is hivatkozik, mi több, dokumentumok is megjelennek a harmadik könyv végén), a Neandervölgyiek mégsem történelmi regény, legalábbis nem a műfaj hagyományos szempontjai szerint az. Az elbeszélés nem megjeleníti a történelem valamely (válság)korszakát, nem állítja se jelentésadás szolgálatába, se nem kérdez rá válságaira a modellálás szándékával – miként a történelmi narratíva definiálható lenne –, inkább művelődéstörténeti regény, olyan kultúraolvasás, amelynek során az olvasó az elbeszélő segítségével és vezetésével eszmék/eszmények térhódításának és katasztrófáinak történetét „olvassa”.
A Neandervölgyiek nagyregény. Prototípusát, felülmúlhatatlan mintáját A könnymutatványosok legendájában hozta létre írója. Egy ilyen típusú regény olvasása – megírásához hasonlóan – nemcsak időigényes, hanem szinte „végtelenített”. Egyetlen alkalommal, folyamatosan végigolvasni lehetetlen vállalkozás. A könnymutatványosok legendáját (bár terjedelmi értelemben talán harmada az új regénynek) egy tantárgyi kurzus keretein belül már vagy két évtizede olvasom/olvassuk. A Neandervölgyieket nem tudom, hogyan és milyen időn belül lehetne „bevégezni”.
Magvető Kiadó, Budapest, 2024.
Megjelent a Bárka 2025/1-es számában.
