Oravecz Imre
Emlékezés egy régi könyvre
Megnyitó beszéd a 79. Ünnepi Könyvhét gyulai rendezvénysorozatán
A Könyvhét a könyv ünnepe volna. Én azonban ma nem látok okot az ünneplésre. A könyv luxuscikké vált, és már csak a tehetősek vehetik meg. Az értékes könyvet megjelentető kiadók csődbe jutnak. Az íróknak borravaló számba menő jogdíjakat fizetnek. Ha egyáltalán adnak nekik valamit, és nem csupán tiszteletpéldányokkal szúrják ki a szemüket. A könyvterjesztésben a nagy terjesztők monopolhelyzete folytán elképesztő állapotok uralkodnak. Hogy mást ne mondjak, ha bemegyek egy könyvesboltba, és olyan könyvet akarok vásárolni, amely ott elfogyott, vagy nem is volt, nem rendelhetem meg, hiába van valami távoli raktárban akár még több száz példány is belőle. Még akkor sem hozatják meg, ha a kiadó és bolthálózat-tulajdonos egy és ugyanaz. Csak panaszkodni lehetne tehát, azt pedig nem akarok, illetve ennél többet nem, hiszen a lényeget máris elsírtam.
Inkább magáról a könyvről beszélnék a Könyvhét kapcsán. Arról, hogy mit jelent nekem a könyv, hogyan vagyok vele. Nem a máséval, hanem a magaméval. Nem, mert az különb, vagy jobb, mint a többi, hanem mert az áll hozzám legközelebb, arról tudok legtöbbet, hiszen nemcsak olvasója, hanem szerzője is vagyok. Nem azzal akarom önöket traktálni, hogyan hozom létre, ami belekerül, amit hordoz, hogy milyen különös, gyötrelmes foglalatosság is az. Csak arról szeretnék pár szót ejteni, mit érzek, mi játszódik le bennem, amíg a kéziratból könyv lesz, vagyis a mű kézzelfogható alakot is ölt, és végérvényesen azzá válik, ami. Jobban mondva, mit éreztem, mi játszódott le bennem valaha, évtizedekkel ezelőtt. Azaz csupán egyetlen könyvemre, egy réges-régi verseskötetre gondolok most, lévén, az a legemlékezetesebb, mert az volt az első, az hatott az újdonság erejével, az összes későbbit, kivált a számítógép, a fényszedés elterjedése után már másként fogadtam, bár ismétlődtek bizonyos, állandónak tetsző, közös jegyek.
Kezdődött pedig a kiadás engedélyezésével. A velemkorúak vagy még idősebbek emlékezhetnek rá, hogy minden kiadó állami volt, és létezett egy felettes központi szervük, a Kiadói Főigazgatóság. Ha az nem bólintott rá valamire, akkor nem jelenhetett meg, hiába fogadta vagy fogadta volna el bármelyik kiadó. Nagy dolog volt, hogy zöld utat kaptam. De az első igazi örömöt a korrektúra jelentette. Különálló, számozott lapokon érkezett egy nagyméretű, foszlott borítékban, és rájuk volt nyomtatva, amit írtam. Minthogy jóformán nem publikálhattam folyóiratokban, a legtöbb verset akkor láttam így először. Helyenként maszatos, gyűrött volt a papír, némely betű elmosódott, halovány, a jól láthatókat meg mintha belevésték volna, maga a szöveg pedig tele szedési hibával, de beleborzongtam a jó érzésbe. Abba, hogy amit én ceruzával körmöltem éveken át, az, íme, itt van! És nem ceruzával vagy írógéppel írva, nem közönségesen, hanem így. És attól, hogy így volt, mintha egészen más is lett volna, mintha jobb, de legalábbis legitim. Olyan melegség, izgalom kerített hatalmába, hogy egy darabig fel-alá kellett járkálnom a szobában. Éjjel pedig nem tudtam aludni. Minduntalan lámpát gyújtottam, és a kezembe vettem a lapcsomót, mert lefekvés előtt az ágyam mellé készítettem. Nem olvastam, csak felmarkoltam, és néztem, nézegettem a címoldalt, de legfőképpen a nevemet, amelyet most láttam először címoldalon.
És ez az ajzottság még másnap is tartott. Csak délre higgadtam le annyira, hogy nekikezdhettem a javításnak. Miután végeztem vele, személyesen vittem be a paksamétát a kiadóba. A világért sem adtam volna postára, féltem, hogy elvész. Aztán jött az imprimatúra – akkor még az is volt, talán az egyetlen jó dolog a szovjetkommunizmusban, valamint külön korrektor –, és megismétlődött az egész hevülés, vagy majdnem annyira tűzbe hozott az újabb papírrakás, mint az első. Annak ellenére, hogy hibák visszaköszöntek, mert a javítások egy részét hanyagságból nem vezették át, vagy úgy gondolták, hogy az nekem úgy is jó, örüljek, hogy egyáltalán kiadnak. És örültem is, továbbra is, nem sejtve, hogy a kételyek, hogy jók-e egyáltalán ezek a versek, majd később jönnek, amikor már semmin nem lehet változtatni.
A gyönyör azután a kész könyvvel hágott tetőfokára. Hónapokkal később, persze, mert akkor még a nyomás nem olyan gyorsan ment, mint manapság. A nyomdák is állami tulajdonban voltak, és valami oknál fogva állandó kapacitáshiánnyal küzdöttek. Hosszú idő, néha egy fél év is eltelt a nyomdába adás és a megjelenés között. A könyv előbb került a boltokba, minthogy a tiszteletpéldányokat megkaptam volna, a kiadó pedig nem tájékoztatott. Egy ismerősöm jelezte, hogy itt meg itt már árusítják. Odarohantam, de még mielőtt vettem volna egyet, arra figyeltem fel, hogy valaki a nevemet és a könyvem címét mondja a boltban. Egy vevő, egy középkorú férfi volt egy fiatal nő társaságában. Ő kért belőle egy példányt. Mintha valami tilalmason kaptak volna, olyan zavarba jöttem, hogy nem vártam meg, amíg sorra kerülök, hanem sarkon fordultam, és elinaltam. Annyit azért még láttam, hogy a könyv valóban létezik, mert az eladó átnyújtott neki valami könyvszerűt.
De így sem bírtam kivárni a tiszteletpéldányok megérkezését. Még aznap elmentem egy másik könyvesboltba, és magam is vásároltam egyet. Próbáltam uralkodni magamon. De kissé remegett a hangom, amikor megneveztem magam mint szerzőt. Bevágtam a táskámba, ki se nyitottam. Egy közeli parkba siettem, leültem egy félreeső padra, és csak ott vettem először szemügyre. Könyv volt, valódi könyv, rendes formátumú, kemény táblás. Volt borítója – kérésemre egy kortárs festő szitanyomata, akit igen kedveltem –, előzéke, címoldala, a címoldalon megint a nevem és a címe. És voltak benne lapok, a lapokon pedig a verseim, elfogadható betűkkel, tükörrel nyomva, és mindegyik új oldalon kezdve. Tapogattam, forgattam, még meg is szagoltam, néztem, hol magamhoz közel tartva, hol magamtól el, kinyitottam, becsuktam, lapoztam benne. De nem olvastam, még otthon se mindjárt. Az olvasás később következett. És később fedeztem fel az ismét benne maradt nyomdai hibákat is, miként arra is később jöttem rá, mit, hol rontottam el.
Aztán további könyveim jelentek meg, és minden megjelenés örömmel, izgalommal töltött el, de egyik sem ennyivel, egyik se ennyire. Pár éve újból kiadták, de még ebből a régiből is van egy példányom. Ott áll a könyvespolcomon, elkülönítve a többi könyvemmel, de sosem nyúlok hozzá. Viszont egyszer nemrégiben, amikor egy olvasó dedikálásra tett elém egyet, elérzékenyültem, és majdnem megsimogattam.
Nem írunk mindnyájan könyvet, de mindenki életében van egy könyv, amelyre szívesen gondol. Kérem, tegyék ezt ma önök is. Én legalábbis ezzel a kéréssel nyitnám most meg a nagy Simonyi Imre szűkebb hazájában az idei Könyvhetet.
Kapcsolódó:
A Vendég-oldal rovat írásai
Király Levente: Testvérgyilkosság
Méhes Károly: A kimondott igen porfelhője
Bódis Kriszta: Nő a kifutópályán
Háy János: Nevemre veszlek
Tőzsér Árpád: Nyugat népe, 2008
Csehy Zoltán: Madame Sosostris tekintete
Poós Zoltán: Terézvárosi identitás
Lackfi János: Digitális Gutenberg?
Gömöri György: Varsóban jártam
Bogdán László: Az ördög
Rapai Ágnes: Ne lopj!
Békés Pál: NÁBORÚ ÉS BÉKE
Bánki Éva: Pablo, a pingvin
Zalán Tibor: Egy apa euróúniós megvilágosodása
Kőrössi P. József: Mit gyűjtünk
Márton László: A város, amely eltemette önmagát
Vass Tibor: Szent a béka
Garaczi László: Az olaszokról
Turczi István: Csindambaram
Balogh Robert: Hajnaltájt csendesen úsznak a fókák
Benedek Szabolcs: Öcsi, hány óra van?
Jónás Tamás E-MAIL
Fehér Béla: Mozi
Podmaniczky Szilárd: A végtelen példázat
Onagy Zoltán: Kaland Pesten
Szőcs Géza: "Regényeinket és verseinket kézben tartva"
Cserna-Szabó András: Rozsdás szögek
Tarján Tamás: Találkozások Leninnel
Pécsi Györgyi: Liberté vagy amit akartok
Méhes Károly: A búsulás mikéntje
Esterházy Péter: Onnét így
Bányai János: Tájkép háború után
Tőzsér Árpád: Istennők a meszesgödörben
Berniczky Éva: Emlékszem olyanokra is, akiket sohasem láttam
Szepesi Attila: Kőasztal
Fekete Vince - Uniós kocsmadumák
Zalán Tibor - Pál esete az erdővel