Erdész Ádám
Egy hírszerző tiszt eltűnésének
titokzatos históriája
Magyarország szocializmuskori történetéről már nagyon sokat tudunk. Ismerjük a korabeli nemzetközi erőtereket, a politikai rendszer működését, az erőszakszervezetek struktúráját, és sokat olvashattunk a gazdaság és társadalom történetéről. Aki követte a gyarapodó szakirodalmat, az világosan láthatja a rendszer állambiztonsági szerveinek működését, kirajzolódott a működtetők és az áldozatok arcéle is. A leglassabban a hírszerző szervezetek archívumai nyílnak meg. A kémek, ügynökök és a munkájukat irányító rezidentúrák története még mindig mozaikos. Ráadásul ezen a területen csak akkor bontakozik ki tiszta kép, ha az egykori ellenfelek mindegyikének iratait megismerheti a kutató.
Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára és a Kronosz kiadó ebben a kevéssé feltárt tematikában jelentetett meg egy izgalmas tanulmánykötetet az elmúlt évben. A könyv címe: Ügynökhistóriák a Lajtán innen és túl. A kötet magyar–osztrák együttműködés eredménye, 2017-ben az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára és a grazi Ludwig Boltzmann Institut für Kriegsfolgen-Forschung közös kutatási projekteket indított. A témák között kiemelt helyet foglalt el a magyar állambiztonsági szervek ausztriai tevékenységének feltárása és az eredmények publikálása. A két intézet 1918-as közös konferenciájának anyagát tartalmazza a Hírszerzéstörténeti tanulmányok alcímet viselő kötet.
A magyar és osztrák szerzők írásaiból egy 1953-as bécsi kémhistóriát választottam ki részletesebb bemutatásra, hogy kedvet csináljak a könyv olvasásához. A Palasik Mária által feltárt történet filmbe illő jelenettel indul: 1953. május 22-én 11 órakor Czirok András államvédelmi százados, az ÁVH Hírszerző Főosztályának nyugat-európai hírszerzéssel foglalkozó osztályának helyettes vezetője – aki fedett akció végrehajtására érkezett Bécsbe – kilépett a magyar nagykövetséggel szomszédos osztrák sajtóklubból, felnézett a követség erkélyéről őt figyelő tiszttársára, majd elindult az ellenkező irányba, és örökre eltűnt. Vitte magával a bécsi operatív akcióra szánt összeget és mindazt, amit tudott, a nyugat-európai rezidentúrák adatait, az ügynökök névsorát és más, mindkét oldalon különleges értékűnek számító információt. A követségen már délután tetőfokára hágott az izgalom, de csak este ment Budapestre az első rejtjeles távirat, amelyben az ÁVH hírszerző Főosztályának jelentették Czirok százados eltűnését. Sem Bécsben, sem Budapesten nem tudták, hogy mi történt. A magas beosztású ÁVH-s tiszt átállt a másik oldalra vagy egyszerűen elrabolták? Ez soha nem is derült ki. Farkas Vladimir, az ÁVH Hírszerző Főosztályát vezető alezredes már másnap levonta a követeztetéseket: akár megszökött, akár elrabolták, információkat adott át az ellenségnek, azaz áruló lett, s hazaárulóként kell kezelni.
A korabeli hírszerző viszonyok között egyáltalán nem ritka történet forrásaira támaszkodva Palasik Mária rekonstruálta a magyar szolgálat egyik ausztriai akcióját. Láthatjuk, a nagykövetségen belül az Államvédelmi Hatóság hogyan épített ki kémközpontot, s miként működött az. Nagyon érdekes az akcióban résztvevő szereplők palettája is. Ausztria 1945-től fogva különlegesen fontos ország volt az azonnal kommunista irányítás alá került belügyminisztérium számára. Az ország tele volt magyar menekültekkel, katonatisztekkel. Ausztria volt az egyetlen szomszédos ország, amely, ha megszállás alatt is állt, de nem tagozódott be a kommunista táborba. Kezdetben a magyar katonatisztek, az emigráns politikusok jelentették a fő célpontot. Később az ÁVH aktivizálta magát és áttért a támadó kémelhárítás taktikájára. Az ausztriai hírszerző struktúra kiépülésének történetét Baráth Magdolna és Gecsényi Lajos mutatta be hasonlóan érdekes tanulmányban. A magyar hírszerzés aktivizálódásának fontos állomása volt 1950-ben, a bécsi magyar nagykövetségen diplomáciai fedésben működő hírszerző központ létrehozása. Idő múltával a követségen több lett a hírszerző, mint a diplomata. Noha a rezidentúra agresszív akciókat, emberrablást, gyilkosságot is vezényelt, mégsem működött hatékonyan. Maga a budapesti Hírszerző Főosztály állapította meg, hogy az ausztriai tevékenység korlátait a bécsi központ munkatársainak nyelvtudásbeli és műveltségi hiányai jelentik.
Valami ilyesmi jut eszünkbe, amikor Palasik Mária írását olvassuk a magas rangú ÁVH-parancsnok bécsi kalandjairól. A 29 éves, tápéi géplakatosból lett hírszerző nem állt a helyzet magaslatán. Amikor kétféle hamis személyazonosságot igazoló papírokkal Bécsbe ment, még épp csak elkezdte a német nyelv tanulását. Egy nap alatt, mintha csak a magyar Frank Drebin érkezett volna az osztrák fővárosba, bérelt autójával három súlyos közlekedési vétséget követett el. A legsúlyosabb esetben felgyűrte egy másik autó hátulját és leszerelte a két sárhányót. A százados minden esetben zsebből fizetett a sértetteknek busás kárpótlást, csak hogy fedésben maradhasson. A tervezett találkozók sem akartak sikerülni.
Annál érdekesebbek az eltűnés utáni reakciók. Az ÁVH a „szovjet elvtársakhoz” fordult segítségért, de azok is csak egy bizonytalan tartalmú lehallgatott szöveget küldtek. Jöttek a jelentések a bécsi, párizsi, svájci magyar nagykövetségekről, hogy az ott dolgozók durva megfigyelést tapasztalnak, vagyis Czirok beszélhetett a követségeken folyó kémtevékenységről. A tanulmányban olvashatunk egy kapcsolatfelvételi kísérletről is, bemondták Czirok bécsi akcióban használt nevét, de úgy tűnik, mintha a magyar hírszerzők egyike sem merte volna vállalni a tárgyalás kockázatát. Az ismeretlen még operajegyeket is küldött a bécsi rezidentúra vezetőjének. Piros László – akit 1956. október 23-án bizonytalankodó belügyminiszterként látunk viszont – a találkozásban rejlő provokációs lehetőségtől félve, lefújta a találkozást. Párhuzamosan megkezdődött az ügynökök cseréje, és a kapcsolattartás rendszerének átalakítása. Czirok Magyarországon maradt, ugyancsak a szolgálatban dolgozó feleségét, testvéreit egy időre letartóztatták. Ám az ÁVH-nak nem sikerült a titok nyitját meglelnie.
A történetnek máig nincs megoldása, Czirok András aktáját – immár megfigyeltként – az 1970-es évekig nyitva hagyták. Az 1956-os forradalom után került újra a magyar hírszerzés látóterébe. A jelentések szerint 1956-ban, a forradalom bukása után New Yorkban, Washingtonban szólította meg az ottani magyar rezidentúra tagjait, volt munkatársait, és disszidálásra próbálta őket rábeszélni. Hasonló jelentés érkezett 1958-ban Párizsból. Utoljára 1960-ban Bécsből jött ugyanilyen jelentés. A beszámoló szerint Czirok András elegáns felöltőt, kalapot, sötét szemüveget viselt. Ez az utolsó kép, amit a magyar szolgálatok iratai őriznek róla. Palasik Mária írása végén sorra vette a lehetőségeket. Az egyik valószínűsíthető forgatókönyv az, hogy új személyiséget kapva beolvadt egy olyan társadalomba, ahol nem feltűnő egy bevándorló idegen akcentusa. Mindenesetre családtagjait soha nem kereste, a hallgatással védte hozzátartozóit, hiszen a magyar szolgálatok őket vették volna elő, ha csak a gyanúja is felmerül annak, hogy tudnak valamit Czirokról. – A vajszínű árnyalatot ez a történet majd akkor kapja meg, ha elérhetővé válnak az ügyre vonatkozó amerikai, esetleg más országbeli iratok.
Ismertetőmben a történetet állítottam előtérbe, de Palasik Mária egy szabályos mikrotörténeti elemzést írt, amely felvillantja a szervezeti struktúrákat, a módszereket, a kor jellegzetes mozzanatait. A kötet egésze pedig különféle látószögekből az „ügynökhistóriák” más-más tematikáit mutatja meg – kimondottan érdekesen.
