Bánki Éva
Pablo, a pingvin
Mire vágyik egy derék, fiatal, családszerető nő? Egy többgyerekes, fiatal anyuka, akinek a család az első. Hogy a részletre vett Ikea bútorokon kényelmesen hátradőlve, kis édességet nassolgatva – megadva, ami jár, a testnek, a léleknek, a szellemnek – vasárnap a gyerekeivel egy rövid természetfilmet nézzen a Spectrumon.
Anikó régi barátnőm. Jó anya. Biológiatanár. Szereti az állatokat. Kutyát, macskát, ékszerteknőst tartanak, és vasárnaponként – hiszen ki akar elszigetelődni? – vendégeket fogadnak.
Mint engem is. A tévéasztalon narancs, alma, pozsonyi kifli (bolti, de finom), cukormázas aprósütemény, amit a gyerekek nagyanyja hagyott itt.
Mit tehetnénk? Végigdőlünk a fotelekben, és bámuljuk a Spectrumon Pablo, a pingvin kalandjait.
Pablo, a pingvin, a film hőse nem ilyen szerencsés. Ő – akit a forgatócsoport kiválasztott – a Déli-sark és a Tűzföld között vándorló, hatalmas pingvin-kolónia egyik jelentéktelen, örökké betegeskedő tagja. Édesanyját túl korán elvesztette, talán ezért is maradt a kortársaihoz képest kicsike, ügyetlen, satnya. A gyerekek és Anikó lélegzetvisszafojtva figyelik a kis Pablo – persze a forgatócsoport nevezte el így – mindennapi küzdelmeit.
Vegyetek az aprósüteményből is, ajánlgatja Anikó. Van narancs is.
Eljő a tavasz.. A hímpingvinek kiúsznak egy elhagyott földnyelvre, gödröcskéket ásnak, és hatalmas burrogással, boldog szárnycsapkodással várják a parton a nőstényeket. Jönnek is a nőstények! Vidám tolongás, lökdösődés, totyogás, szárnycsapkodás után csak Pablo marad hoppon, egymaga gubbaszt a gödrében. A gyerekek, Anikó kisfia és két kislánya láthatóan elkedvetlenednek.
Telnek a napok. A tojásokból kibújnak a kispingvinek. A pingvinek többsége ingerült, az addig is szűköcske földnyelven immár egy talpalatnyi hely sincs. Pablo, a hős, a nap mint nap magányosan, melankolikusan ácsorgó Pablo nem veszi észre, hogy jobb lenne eltakarodni. Szomorúan gubbaszt a gödrében, aztán sétálni indul… és megtörténik a baj. Két jól megtermett hímpingvin úgy véli, a mi Pablónk nem elég óvatosan lépdel, ezért megragadják hősünket, kivonszolják a pingvintáborból, és a csőrükkel halálra kaszabolják a parton. A két kislány, Lili és Niki sírva fakad, Anikó fia, Robika – kezében egy félig megnyúzott naranccsal – elkerekedett szemmel bámulja a képernyőt.
Nem vonatkoztathatóak az emberi együttélés szabályai az állatokra, magyarázza a film végén a sarkvidéki életformák kutatója, dr. X.Y.
Anikó kikapcsolja a tévét, mert most már Robika is sír.
Valami baj van az evolúcióval, az egész nem jó, suttogom, és zavaromban elveszek még egyet az anyós süteményéből.
A tévé hideg gombszeme bámul ránk, a csálén visszatett gyümölcsöstál – mintha csak láthatatlan földrengés lenne a mélyben – lebillen a tévéasztalról. Anikó felfortyan. Magához húzza a kisfiát, de nagyon ideges. Az ilyen gagyi természetfilmek, magyarázza, hamis illúziókat keltenek. Teljesen hamisakat! És micsoda hülye műsorkészítők vannak Magyarországon, akkor vetítik le ezeket a gagyi, förtelmes filmeket, mikor a tévé előtt ülnek a családok… olyan anyukák és apukák, akik gondosan ügyelnek arra, hogy a gyerekük ne valami szemetet nézzen, ne valami gengszter- vagy horrorfilmet.
Erre, mondom, az ártatlan család szeme láttára ráugrik az oroszlán a gazellára, és átharapja a nyakát…
Anikó szikrázó szemekkel ringatja az ötéves Robikát, sugdossa, „nem úgy van az”, „micsoda dolog”, és látom rajta, legszívesebben kitessékelne a nappaliból. A nappaliból, a lakásból, a kerületből. Niki, a nagyobbik kislány megnyugszik, beletöm a szájába egy süteményt, aztán újra bekapcsolja a tévét. Az egyik tévéadón egy szeplős fiú a tengerparton megpuszil egy kislányt, és kimagyarázkodnak valami előttünk ismeretlen félreértésből. Nézzük néhány percig: Anikón és a lányain lassan végigömlik a nyugalom.
Tényleg jó ez a kifli, mosolyog rám Lili, és odahoz egy diósat is kistányéron. Robika már nem sír, az anyja elégedetten ringatja a térdén, ám olyan furcsán szedi a levegőt, hogy én úgy vélem, sokkot kapott. A kislányok, Niki és Lili közelebb húzódnak a képernyőhöz.
Mindenki tudja, hogy vannak áldozatok, suttogja Anikó. Vannak életképtelenek. A természetnek megvan a maga rendje. Ha nincs ez a rend, nincs fejlődés. Az emberi társadalomban is akadnak „hasonló esetek”. Anikó feminista – szolídan persze – ezért eszébe jut, milyen szörnyű, hogy vannak nők, akiket bántalmaznak, kislányok, akiket rabszolgaként tartanak fogva… saját szüleik eladják őket, mint az állatokat. Az embernek vannak társadalmi kötelességei. De az állatokon nem lehet „elveket” számon kérni. Az ember vagy vallásos, és akkor azt hiszi, a túlvilágon minden rendben lesz, vagy felvilágosultabb annál, és belátja, hogy az élet ilyen.
De hát az állatok nem üdvözülnek, vetem közbe.
Őt ez nem érdekli, mondja Anikó, és mereven előrenézve bámulja tovább Bruce vagy Billy tengerparti kalandjait. Csak ne vetítsenek vasárnap délután ilyen filmeket!
A kislányok már nem is idegesek. De valami furcsa indulat van a mozdulataikban. Mikor az anyjuk nem néz oda, ingerült nevetéssel rugdossák egymást a fotelok alatt.
Indulni készülök, nincs mit tenni. Jóvátehetetlen, sivár vasárnap este: látom a nappali kopárságát, a részletre vett bútorok kopásait, Anikón, régi barátnőmön a rossz melegítőt, a feleslegesen magára szedett kilókat.
Ő is egy „hasonló eset”, gondolom magamban. Attila, a férj örökösen túlórázik, igazság szerint nem is láttam a lányok születése óta, a feleség minden vasárnap itt ül a gyerekekkel a tévé előtt, és – talán a szenvedés türelmetlenné tesz? – felháborodik Pablo kalandjain. Lesz-e iskola, ahova Anikó visszamehet megtanítani az „evolúció törvényeit”.
Szedelőzködöm. Anikó Robival a karján figyel.
Valami baj van ezzel a gyerekkel, suttogja. Valahogy nem is alszik, nem is sír, de nincs is ébren.
Majd megnyugszik, mondom.
Robika az ujját szopva mereven bámul. Belém hasít, hogy talán tényleg sokkot kapott. Persze menned kell, suttogja Anikó.
A gyereket letette a kanapé sarkába, megkereste a fotel alá gurult papucsát, és kikísért az előszobába.
Ennek kilenc éve. Anikó túladott a mindig túlórázó férjen (másként: a férj egyszercsak nem jött haza), levágatta a haját, lefogyott néhány kilót, és túladott a részletre vett IKEA-bútorokon. Nem maradt sok ideje a vendégekre: elment egy bankba recepciósnak.
Talpon kellett maradni, magyarázta, mikor felhívott, hogy nézzem meg, mennyit nőttek a gyerekei. A talpon maradásról eszembe jutott Pablo, a pingvin, a fotel alá gurult papucs, az a nyomasztó, sivár vasárnap. Hát hogyne, nagyon szívesen, mondtam, és éreztem, mennyire szégyellem, hogy egy beteg gyerek anyjával abban a lehetetlen pillanatban az „evolúció gonoszságáról” próbáltam értekezni.
De már kilenc éve ennek, gondoltam, azóta már minden más: más bútorok, más részletek. Anikó mesél: a kislányok társaságban, az új férj valamilyen hétvégi kiküldetésben. És Robi?, kérdezem. Valahol cselleng, egy kicsit problémás gyerek, meséli Anikó.
De hát ha már annyi minden jól sikerült, illik, hogy valahol valami problémás legyen. Megnézzük az új bútorokat, az ékszerteknősöket, a dalmata kölyköt, Lili angóra macskáit (ebben az új lakásban rengeteg a hely), aztán benyitunk Robi szobájába is.
A falon egy poszter. Sarkvidéki szirtek között laposan, titokzatosan elnyúló földnyelv.
Ugye, megvárod a gyerekeket?, kérdi Anikó. Lili csak leugrott valamiért, Robi is hamarosan itt lesz. Ó, dehogy, mondom, sietnem kell. Majd máskor, ígérem. Ilyenkor, ünnepek előtt mindig mindenkinek rohanni kell. Tényleg rohannom kell, ám egy kicsit sajnálkozva gondolok Robira és a poszteren látott földnyelvre. Lehet, hogy csak véletlen.
Anikó még nem hagy elmennem. Cseveg az állatairól, akik „annyi örömet lopnak a rohanó életbe”, hogy élnek a teknősök, az angóra cicák, a dalmata kölyök. Robi viszont „nehezen megközelíthető”. Túl érzékeny. Pedig neki nincs is itthon igazi kedvence.
Furcsa ez a gyerek.
Kilenc év hosszú idő, Anikó olyan ügyesen a „talpára állt”, hogy már nem is szégyelli, hogy vannak problémái. Minden anyának vannak „problémái”.
Emlékszel arra az élhetetlen pingvinről szóló filmre?, kérdezi. Hogyne, mondom. Téged is hogy felkavart, Robi pedig micsoda cirkuszt csinált belőle! Alig lehetett megnyugtatni.
Anikó fürkészi az arcomat. Én pedig akkor és ott, az alig használt új kanapén minden részletében visszaemlékszem arra a vasárnap délutánra. Dadogok valamit, de Anikó csak folytatja.
Aztán egyik karácsonykor a fiam a fejébe vette, hogy láthatatlanul velünk él ez a pingvin.
Akárhova megyünk, ő is velünk költözik. A fiam még a nevére is emlékszik.
Igen, Pablo, a pingvin, mondom.
A kabátomért nyúlnék, de Anikó folytatja. Azért lett volna jó, hogyha találkoztok, mert szerettem volna tudni, hogy szerinted ez az egész normális-e.
Hát nem is tudom, mondom. Nem is tudom, dadogom. A tizennégy éves Robira gondolok. A semmiben elvesző, lakatlan földnyelvre.
Kapcsolódó:
A Vendég-oldal rovat írásai
Zalán Tibor: Egy apa euróúniós megvilágosodása
Kőrössi P. József: Mit gyűjtünk
Márton László: A város, amely eltemette önmagát
Vass Tibor: Szent a béka
Garaczi László: Az olaszokról
Turczi István: Csindambaram
Balogh Robert: Hajnaltájt csendesen úsznak a fókák
Benedek Szabolcs: Öcsi, hány óra van?
Jónás Tamás E-MAIL
Fehér Béla: Mozi
Podmaniczky Szilárd: A végtelen példázat
Onagy Zoltán: Kaland Pesten
Szőcs Géza: "Regényeinket és verseinket kézben tartva"
Cserna-Szabó András: Rozsdás szögek
Tarján Tamás: Találkozások Leninnel
Pécsi Györgyi: Liberté vagy amit akartok
Méhes Károly: A búsulás mikéntje
Esterházy Péter: Onnét így
Bányai János: Tájkép háború után
Tőzsér Árpád: Istennők a meszesgödörben
Berniczky Éva: Emlékszem olyanokra is, akiket sohasem láttam
Szepesi Attila: Kőasztal
Fekete Vince - Uniós kocsmadumák
Zalán Tibor - Pál esete az erdővel