Rovatunk négy szerzőjét arra kértük, hogy írjon nekünk négyhetente egy-egy 4-6 ezer karakteres jegyzetet, tárcát, publicisztikát az irodalomról általában vagy aktuálisan, közös ügyeinkről vagy személyes ügyeiről, friss vagy régi olvasmányáról, alkotói gondjáról stb. Fontos, hogy érdekes, izgalmas, akár provokatív, figyelemkeltő szövegek íródjanak. Tehát arra kérjük, hogy tartsa ujját a kortárs irodalom ütőerén. Emeljen ki, mutasson rá, elemezzen, értelmezzen bármit, amit fontosnak vél napjaink irodalmával, saját munkáival kapcsolatban. Minőségi irodalmi szövegeket várunk az irodalomról. De nem az irodalmi életről, nem az irodalompolitikai vitákról.

 

 
Lackfi János
(Raffay Zsófia fotója)

 

Lackfi János

A márki és a bálnavadász

Mitől függ, hogy a szerző egyes szám első személyben szólaltatja meg hősét, vagy a másik nagy, klasszikus módszerrel él, és egyes szám harmadik személyben viszi végig az elbeszélést?
Az E/1 (eperkedvelők kedvéét: Eperegy) az én-beszédben fogalmazás módszere.
Az E/3 (Eperhárom) esetében külső-felső elbeszélőként mini-Atyaúristent játszunk.
Nos, mindkét jólismert módszernek megvan a maga számos előnye és hátulütője, ezeket George Orwell éleslátón össze is szedi egy helyütt, naplójegyzeteiben.
Nem tudjuk, nem is tudhatjuk, melyik az ősibb. Hiszen alapvető élmény, mikor kicsapjuk a kártyát az asztala, és belevágunk, hogy „képzeljétek, múltkor megyek az utcán, és hopp, nem hinnétek el, mi történik velem…”. Ám ugyanennyire zsigeri, ha így kezdem: „van egy fickó, a Kétfejű Ottó, tudjátok, az Egyfejű fia, na, az egy napon úgy berúgott…”.
Az E/1 fő erénye a hitelesség. Harmadik személyű elbeszélővel alaposan meg kell dolgozni azért a fokú közvetlenségért, amit az énbeszéd tálcán kínál. Jön egy fickó, alkoholgőzös lehelete arcunkba csap, és máris elkezd lyukat beszélni a hasunkba. Hát hogy a bánatba ne venné készpénznek az olvasó, hogy létezik?
Iskolapéldája ennek Herman Melville Moby Dick, a fehér bálna című klasszikus regényének indítása. Ebben a jelenetben rögtön brutális erővel ránt be a cselekménybe a „vén tengeri medve” ellenállhatatlan jelenléte: „Szólítsatok Ishmaelnek. Néhány évvel ezelőtt – mindegy, hogy pontosan hány éve –, mivel kevés vagy éppenséggel semmi pénz sem volt az erszényemben, és semmi sem kötötte le érdeklődésemet a szárazföldön, úgy gondoltam, hajózom egy kicsit, és megnézem a világ vízi tájékait. Így szoktam elűzni borús kedvemet és szabályozni a vérkeringésemet. Ha észreveszem, hogy keserűség rajzolódik a számra, ha nedves, esős november ül a lelkemre; ha észreveszem, hogy önkéntelenül megállok minden koporsókészítő kirakata előtt, és ha egy temetési menettel találkozom, beállok a sor végére; és főként, ha fölibém kerekedik számtalan hipochondriám, olyannyira, hogy csupáncsak némely erkölcsi elvek tilalma folytán nem lépek ki eltökélten az utcára, és nem verem le módszeresen az emberek kalapját – ilyenkor, úgy gondolom, legfőbb ideje, hogy a tengerre meneküljek.”
Egy ilyen antré után próbálná meg valaki kétségbe vonni a legendás figura létezését… Épp ilyen lehetetlen levakarni magunkról Hrabal Pepin bácsiját, aki le nem állna a szövegeléssel. Meg persze akad még néhány nagydumás az irodalom történetében.
Ám ha ilyen erővel teremti meg a próza igazságát az én-elbeszélős szöveg, ugyan mi lehet a nehézség vele? Nos, mivel csupán egy narrátorunk van, ez másfelől meggyengítheti a hitelességet. Mert hiszen mindent egyetlen nézőpontból látunk, márpedig az lehetetlen, sőt, kimondottan gyanús is, ha egyetlen szereplő mindenütt ott van, és a cselekmény minden elemének szemtanúja.
Így aztán, ahogy az antik dráma hírhozókkal dolgozott, akik beestek a színpadra, és lihegve elregélték, ami a távolban történt, az én-elbeszélős próza is megkívánja a tanúkat. Persze nagyon valóságszagúan meg lehet oldani, hogy főhősünk időnként összefusson olyanokkal, akik kiegészíthetik hézagos sztoriját. Vagy akár ugrálhat saját életidejében is ugyanezzel a célzattal: „később rájöttem arra, ami akkor még csak feltételezni se mertem volna kamaszos zavarodottságomban: Micike tényleg halálosan szerelmes volt belém”.
Ez az információhiány egyben remek játéklehetőség is lehet. Remek példa erre Michel Frayn angol író Kémek című regényében. A háborús közegben élő gyerekek beépített ügynökök után nyomoznak nagy hevülettel, és egész hősi sztorikat építenek fel a kistelepülés kilesett életmozzanataiból. A valódi tétet, a szerelmi intrikákat és egyéb felnőttes galibákat persze egyáltalán nem értik, hiszen ők nagyszabású háborús aknamunkát szeretnének leleplezni. Vagyis úgy kapjuk meg a narrációt, hogy az elbeszélő összeszedi az eseményeket, ám az olvasónak kell belőlük nyomozóként összerakni a történetet.   
További gond lehet az E/1-gyel, hogy ha egy ember meséli a bonyodalmakat, ő csupán saját érzelmeiről és gondolatairól számolhat be, mások fejébe nem lát bele. Ha pedig megpróbál folyton olvasni a többi szereplő mimikájából, viselkedéséből, gesztusaiból, az hosszú távon idegesítővé teheti a prózát. „Jack úgy nézett rám, mintha azt akarná mondani, ej, hát ezt elbaltáztad, kisöcsém… John felhúzta a szemöldökét, mintha azt találgatná, vajon honnan veszem ezt a badarságot… Jenny talányos tekintete azt fejezte ki, hogy szívesen megenne reggelire három tojást baconnel, pirítóssal, mint múlt nyáron, a tengernél, azon a bizonyos napon, amikor minden eldőlt…” Ajj! Néha-néha elmegy ez a módszer, de hacsak narrátorunk nem olvas bele mások titkos leveleibe, gyónócéduláiba, naplójegyzeteibe, esetleg nem hallgatja ki a pszichológussal való beszélgetését, akkor kénytelen saját belátásaira szorítkozni.
Ezzel szemben az E/3 előnyei nyilvánvalóak. Igazi mindent tudó, mindenütt jelenlevő szupererő. Egy időben több helyről is tudósíthat. Tudomása lehet olyasmiről is, amiről szereplőinek gőze sincs. Még a titkos üreg mélyén elásott kincs pontos helyét is feltárhatja, bőven azelőtt, hogy bárki felfedezné. Olvassa a jövőt, ismerheti hősei végzetét. Hallja a ki nem mondott gondolatokat. A vécén egyes-egyedül ülő ember fejébe is beleláthat.
Nehezebben építi fel ugyanakkor a hitelességet, amint azt André Breton is nagy garral leleplezte a „polgári” irodalom elleni dühös kirohanásában. Természetesen igaza van, mikor azt állítja, hogy ha szerzőnk szerint „1773 április 3-ának felhős kora délutánján, az ifjú Subrac márki bekopogtatott a párizsi Médicis utca 41 szám alatt álló, klasszikus arányú palotaépületbe”, akkor az olvasó teljesen biztos lehet benne, hogy mindez az utolsó szóig szemenszedett hazugság. Se márki, se palota, se felhős koradélután, az egész marhaság az elbeszélő által kiagyalt maszlag. No igen, de egy írás hitelessége mégsem a telekkönyvi kivonatokon vagy az ipari kamerával igazolható adatokon múlik. Hanem az atmoszférateremtő képességen, a megjelenítés minőségén. Hiába nem létezett a márki, ha egy szemfüles firkász pár ügyesen elkapott vonással gyorsan leskicceli, és már ott is ugrabugrál, pukedlizik ámuló szemünk előtt.
A tetejébe az E/3 szükség esetén átalakítható bújtatott E/1-gyé is, annak kényelmetlenségei nélkül: „A kis Mukk belépett a csodás palotaterembe, és az ámulat hatalmába kerítette szívét és minden érzékét. Azt hitte, már el sem fér több csillogás a szemében, csilingelés a fülében, öröm a szívében. Eszébe jutott gyerekkorának kis falucskája, a nyomorúságos viskók, és érezte, amint sűrűn potyogó könnyei végigcsurognak az arcán, elhomályosítva a ragyogást…” Ezt persze nem valami autentikus keleti utazó írta, hanem én, és megpróbáltam bevetni pár trükköt, amitől az olvasó esetleg hitelt ad a mondandónak. Érdemes az elbeszélést festői részletekkel érzékivé, fizikaivá tenni, hogy megadjuk a jelenlét örömét, a „mintha ott lennék” rácsodálkozását a befogadónak. Kimondottan jó ötlet szereplőnk emlékezetében utazni, hiszen az egyemberes birodalom, és megismerésével igazán bensőséges kapcsolatba kerülhetünk az adott személyiséggel. Szintén érdemes kihasználni, hogy részletezhetjük az illető érzéseit, így mutatva be a valóság szubjektív arcát, mellé téve mások benső motivációit is.
Izgalmas lehetőség az is, hogy akinek az érzéseiről, gondolatairól, érzékeléseiről, emlékeiről több szó esik, az jelentősebbé növekszik, inkább vele azonosulunk, inkább neki adunk hitelt, mint a többieknek. Vagyis az elbeszélő anélkül sugallhatja, kinek a vélekedéseit tartja igazabbnak, hogy nyíltan állást foglalna egyik vagy másik szereplője mellett. Akinek a motivációit ugyanis részletesebben megismertük, annak még helytelen döntéseit is jobban megbocsátjuk, míg akit csak tetteiből ismerünk, azt kívülről ítéljük meg, nem saját szempontjai alapján.
Christian Gailly Be Bop című regénye jól példázza, hogyan kerülhetünk egy nem én-elbeszéléssel ábrázolt hőshöz is majdnem olyan közel, mintha saját maga mesélne nekünk. Az író újra és újra felkapva motívumtörmelékekkel, szinte a lélegzet ütemét utánozva, annyira improvizatívan, jazzesen fogalmazza meg az E/3-at, hogy sokkal közelebb érezzük magunkat a főhőshöz, mintha átlagos E/3-as narrációt olvasnánk, amiben mindig van egy kis rideg, tudósi távolságtartás.
Lássuk csak: „Ahogy ott kuporog a szobája sarkában, az ablak és a radiátor közt, arcát a függönybe temetve, nekünk háttal, azt hinné az ember, duzzog, sír, hülyéskedik, vonaglik a röhögéstől vagy a fájdalomtól, pedig dehogy, éppen altszaxofonozik, a hangszer tölcsérét a függönyhöz szorítja, így nem ad ki hangot. Nagyon korán van, ő pedig a Lover man-re improvizál, ez aztán a nóta, megérinti avagy felrázza még a legbotfülűbbeket is, lám-lám, a szomszéd máris beindult rajta, átkopog a falon, a koppanások felébresztik, abbahagyja a játékot, a játékot abbahagyni annyi mint felébredni, vagy mint álomba zuhanni, egyszóval mindig nagyon korán kel reggel, akkor játszik, azért játszik nagyon korán reggel, mert nagyon korán reggel jól játszik, nagyon jól játszik nagyon korán reggel, és nagyon későn este is, nagyon is jól játszik nagyon későn este, egyébként meg a nagyon korán reggel és a nagyon későn este egy és ugyanaz, aminthogy a játék is pontosan ugyanolyan jól megy.”
Már a mondateleji „ahogy” is azt sejteti, hogy a narráció szinte egy lélegzettel előbb kezdődik a valóságosnál, mintha csak a narrátor jönne valahonnan, mi pedig váratlanul „benyitnánk” egy régebb óta folyó történetbe. A szerző pontoskodása, újabb és újabb hozzáadott infókkal bővülő, szaggatott leírása is egészen közelivé teszi a cselekményt, mintha kézikamerával vennénk fel az egészet. „A szobája sarkában, az ablak és a radiátor közt, arcát a függönybe temetve, nekünk háttal…” Ha szétszedem ezt a struktúrát, ha nem halmozom egymásra a részleteket, mennyivel higgadtabbnak, távolságtartóbbnak hat ugyanez a környezetrajz! „A szoba sarkában, az ablak és a radiátor közt kuporog. Arcát a függönybe temeti, csak a háta látszik.”
A mondat ráadásul csukásistvános igehalmozással folytatódik, mintha egyszeriben egy Pom Pom-mesében találnánk magunkat: „azt hinné az ember, duzzog, sír, hülyéskedik, vonaglik a röhögéstől vagy a fájdalomtól, pedig dehogy, éppen altszaxofonozik”. Lám, megannyi lehetséges megfejtés egy fura testtartásra. Mintha kitalálóst játszanánk. Természetesen a végén csattan a poén, hogy mindennek a furaságnak feloldása a függönyre szorított, „hangtompítós” szaxofon. Mintha egy absztrakt mű formája alapján találgatnánk, naplemente vagy szerelmi ölelés van-e a képen. Így válik a valóság játékossá, megfejtendővé. Klasszikus, mértani ihletettségű elbeszélő merőben másként fogna neki a sztorinak: „Szaxofonját a függönyhöz szorította, hogy ne csapjon zajt, nem szeretné felébreszteni és feldühíteni a szomszédot kora hajnalban…” Ugye, mennyivel fakóbb, mennyivel kevésbé szenvedélyes az ábrázolás?
Gailly folyamatábráját viszont így modellezhetnénk:
1. a srác kuporog
2. nekünk háttal, a függönynél
3. mit csinál? duzzog, hülyéskedik, baja van?
4. szaxofonozik, de miért így?
5. mert korán van, hajnal, miért hajnalban csinálja?
6. mert ilyenkor különösen jól megy
7. nem is korán van, hanem későn (ugyanaz)
8. a szomszéd a (nem rokonszenvező) közönség
A dramaturgiai felépítés nem egyszerűen és illedelmesen elmesél egy helyzetet, a középiskolai fogalmazványok jómodorában, hanem folyamatosan, mesterien adagolja a lüktető, dinamikus, izgalmas valóságot, és mozgatja képzeletünket.
Sokat lendít a közvetlenségen, mikor szinte belehallgatózunk szereplőnk gondolataiba: „ez aztán a nóta”. Ha a gondolatokat beleolvasztjuk a narrációba, szinte a bőrünkön érezzük a figura jelenlétét. Ugyanígy a dialógusokat is beapplikálhatjuk a prózába. Kevésbé lesz csinos az íráskép, mint a hagyományos, gondolatjelekel elválasztott dialógusnál, ám cserébe hihetetlen jó ritmikát kapunk, mintha egy nagy, zajos társalgás kellős közepébe csöppennénk bele.
„Ugye, te voltál az, ripakodott rá Nonó Petire, valld be, hogy te voltál, erősködött Nonó, én aztán nem, honnan veszed?, adta az ártatlant Peti, de tudom, hogy te voltál, ne hazudj, hajolt bele Peti arcába Nonó, még most is csokiszagú a szád, hogy lenne csokiszagú, mentegetőzött Peti hátralépve, és igyekezett épp csak résnyire nyitni a száját.” A jelenettel szinte belehajolunk az olvasó arcába…
A litánia-szerű szóismétlések is fokozzák a közelség érzését. „Átkopog a falon, a koppanások felébresztik, abbahagyja a játékot, a játékot abbahagyni annyi, mint felébredni, vagy mint álomba zuhanni.” Megintcsak játékos eszközzel élünk: egy-egy motívumot átviszünk egyik mellékmondatból a másikba, esetleg ellentétébe fordítjuk. Ezt is érdemes begyakorolni: „kinyitja az ajtót, az ajtó kitárul, kitárja a szél, valósággal kicsapja, a szél erőszakos, mint egy erőszakos pasas, az a tipikus ajtócsapdosó pasas, a csapkodással fejezi ki agresszivitását, végül is az agresszivitás lecsapolásának nem is a legrosszabb módja, a legrosszabb embereket verni, eggyel kevésbé rossz tárgyakat, bár van a tárgyaknak könnyük, de a tárgyak könnye nem maszatolja össze az arcokat, sem az arcokat, sem a szíveket”.
Persze, ha sportot űzünk az ilyesmiből, az megterheli az olvasót, néha muszáj kicsit tárgyszerűbben, dísztelenebben fogalmazni, haladni a cselekménnyel. A lényeg, hogy ne ugyanazt az eszközt nyaggassuk lélekszakadásig, hanem váltogassuk a rendelkezésünkre állókat, ahogy az élet is hajlamos újabb és újabb váratlanságokkal meglepni minket.
A logikai ismétlések is remekül veszik ki magukat, nyilván főhősünk okoskodik itt teljes elánnal, csak éppen E/3-ba oldva halljuk morfondírozását. „Mindig nagyon korán kel reggel, akkor játszik, azért játszik nagyon korán reggel, mert nagyon korán reggel jól játszik, nagyon jól játszik nagyon korán reggel, és nagyon későn este is, nagyon is jól játszik nagyon későn este, egyébként meg a nagyon korán reggel és a nagyon későn este egy és ugyanaz, aminthogy a játék is pontosan ugyanolyan jól megy.” Ez jólesően kisemberi logika-szagú, így aztán ellenállhatatlanul viccessé válik. Sokszor pont így pörög az agyunk, ezzel az agyalással határozzuk meg az identitásunkat, a világhoz való viszonyunkat.
Lássunk csak egy példát, melyet szintén itt, most az olvasó kedvéért szőttem: „miért nem köszönt hangosabban ennek a vénasszonynak, köszönj hangosan a néniknek, mondta az anyja, de az anyja már nem él, csak a nénik nem fogynak el sosem, akiknek hangosan kell köszönni, de mi van, ha nem akar nekik hangosan köszönni, ha sehogyan sem akar nekik köszönni, végül is joga van hozzá, felnőtt ember vagy mi, már az anyja sem él, az olyan már felnőtt ember, maga dönti el, kinek köszön, kinek nem, kinek milyen hangosan, egyébként sincs jelentősége, nem lesz a temetésekor olyan utolsó ítélet, ahol összegyűlnek az összes nénik, akiknek hangosan, halkan vagy egyáltalán nem köszönt élete során, a bíró pedig kimatekozza az egészet, kétezernégyszáz elmulasztott köszönés, hétszázkilencven esett a jól hallható hangtartományba, ezerhatszázhúsz pedig alacsony decibelszintű, hogyaszongya, megnyálazza a ceruzát az angyal, az annyi, amennyi, és akkor még a bácsikat nem is számoltuk.”
Ezt a mofondírozógépet rá lehet ereszteni egész életünk bármely szegletére, rögtön csodásan visszaadja összes döntésképtelenségünket, fontolgatásunkat, találgatásunkat, zavaros személyközi viszonyainkat. Megint csak hadd hangsúlyozzam: ha a narráció töményen ilyen tirádákból áll, az olvasó előbb-utóbb elunja, őt ugyan ne használják kísérleti tengerimalacnak… Ám más trükkökkel váltakoztatva felfrissít és jókedvre hangol.
Ha fázunk egy kicsit az E/3-as túlzott ridegségétől, objektivitásától, nyugodtan próbáljuk ki, hogy a sztorit elmeséljük E/1-ben, mintha csak anekdotáznánk, aztán áttesszük szépen E/3-ba, figyelve közben arra is, mely eljárásokkal lehet megőrizni leginkább a kezdeti közvetlenséget.
Vegyünk egy kortárs német prózarészletet, egy Xaver Bayer-novella kezdetét: „Meleg van, elmegyek meglátogatni Lukast a harmadik kerületben. Az ő házuk az egyetlen új épület az utcában. A járdán, egy-két saroknyira a háztól, egy lány megy előttem. Mivel nem szándékosan ugyan, mégis közvetlenül a háta mögé kerülök, nyugtalanul hátra-hátrapillant. Amikor ugyanabban a kapualjban eltűnik, ahová nem sokkal később én is belépek, kellemetlennek találom ugyan, hogy valószínűleg félelmet keltek benne, de azért követem. Hogy ártalmatlannak tűnjek, megköszörülöm a torkomat és megtörlöm a cipőmet, de amikor észreveszi, hogy még mindig a nyomában vagyok, láthatóan még inkább félni kezd. Egy pillanatra elbizonytalanodom, mondjak-e valamit, például, hogy ne féljen, vagy valami mást, de aztán leteszek róla.”
Megy ez villámgyorsan, az átigazítás egy része szinte mechanikus: „Meleg van, a srác arra gondol, elmegy meglátogatni Lukast a harmadik kerületben. Lukas, a barátja, az utca egyetlen új épületében lakik. A fiú ballag a járdán, egy-két saroknyira a háztól éppen egy lány megy előtte. Nem szándékosan ugyan, mégis közvetlenül a lány háta mögé kerül, az pedig nyugtalanul hátra-hátrapillant. A lány pont abban a kapualjban tűnik el, ahová a srác is igyekszik, ez elég kellemetlen, valószínűleg ijesztő is, de hát mit tehetne, megy utána. Hogy ártalmatlannak tűnjön, megköszörüli a torkát és megtörli a cipőjét, de amikor a lány észreveszi, hogy újra ott a fiú, láthatóan még inkább félni kezd. A srác azon agyal, mi a jobb, ha mond valamit, például azt, hogy nem kell tőle félni vagy hasonlót, vagy inkább meg se szólaljon, végül inkább meg se szólal.”
Feltehetjük magunknak a kérdést, vajon ez mennyire tűnik közvetlennek, szükséges-e rásegíteni a fentebb sorolt módszerekkel. Mert az az igazság, egy E/1-es elbeszélés, ha egyszerű is, közvetlennek fog hatni, hiszen érezzük benne valakinek a beszédét, szavajárását. Viszont ha az E/3-mal utánozzuk a E/1-et, akkor nem árt valamennyire újragyúrni a szöveget.
A puszta ténymegállapítás helyett morfondírozzunk. Íme az egyszerű változat: „Meleg van, a srác arra gondol, elmegy meglátogatni Lukast a harmadik kerületben.” Ugyanez megcsavarva: „Meleg van, ilyen melegben nem jó kimozdulni, a srác ara gondol, jó lenne meglátogatni Lukast a harmadik kerületben, vagy mégse, vagy mégis, vagy mégse, vagy mégis, elindul.” Nem sok változás, mégis lendületesebbnek hat.
Vagy vegyük ezt: „Lukas a barátja, az utca egyetlen új épületében lakik.”
„Szóvisszaismétlős” szerkezettel mindjárt dinamikusabban szökdécsel a szöveg: „Lukas a barátja, jó szó ez a barát, milyen más szót mondana, ugyan, spanja, az olyan deszkás, ők nem deszkások, nem szégyen deszkásnak lenni, csak ők nem azok, szóval ott lakik Lukas, az egész utca egész lepattant, a lepattant házak közt akad egyetlenegy újépítésű, nemrég húzták fel, menő egy újonnan felhúzott házban lakni, igaz, nem egy ilyen lepra utcában, na oda megy éppen a srác, mert csak rászánta magát.”
Egyszerű verzió: „A fiú ballag a járdán, egy-két saroknyira a háztól éppen egy lány megy előtte.” Némileg játékosítva, Pom-Pom módszerrel megbolondítva ugyanez: „A fiú ballag a járdán, battyog, ténfereg, bandukol, megy is meg nem is, mintha visszafelé araszolna, de közben előre megy, ez jó játék, mintha Michael Jackson moonwalkolna az utcán, éppen egy-két saroknyira jár a háztól, egy lány megy előtte.”
Persze nem biztos, hogy minden sztorihoz illik ez a kevert narráció, de nagyon közel tudja hozni az olvasóhoz a szereplőt, miközben sajátos módon mégiscsak távol tartja, objektív személyként mutatja be.

---

 

Sanyimen, a megmentő, és más előjelek

 

Vajon mi veszi rá az olvasót, hogy egy ígéretes próza kezdőmondata után egyik oldalt falja a másik után? Milyen természetű az a feszültség, az az izgalom, amely ilyenkor hatalmába keríti a tovább-olvasó embert? Hogyan tudja az író előidézni, hogy a figyelem ne lankadjon, az érdeklődés ne hunyjon ki? Természetesen erről eszközök, trükkök sokasága gondoskodik, mindezek összjátéka a gazdag olvasásélmény. Mégis járjunk utána, tetten lehet-e érni valahogy a továbblendítő erőt, mely egyre beljebb és beljebb csalogat minket egy könyv labirintusába.

Egy írás felépítéséről többnyire dramaturgiai módon gondolkodunk. Tessék szép fokozatosan kibontani figurákat, helyzeteket, konfliktusokat, összefonni a szálakat, lépésről lépésre kialakítani az összefüggés-rendszereket! Egészen addig, míg a csúcsjelenetben valaki meg nem lép egy olyan döntést, aminek következtében a cselekmény elkezd száguldani az elkerülhetetlen végzet vagy happy end felé. Való igaz, voltaképpen minden jó írás krimi, amelynek minden mozzanatában, minden jelenetében megkérdőjeleződik, lebukik-e a tettes, lesz-e elégséges bizonyíték ellene, elkapják-e vagy megússza.

Most viszont építsünk fel egy másik típusú logikát, amely épp ennyire fontos és hasznos, ha hatásos szöveget szeretnénk alkotni. Bontsuk fel az épülőfélben lévő írást akárhány szerkezeti elemre, jelenetekre, fejezetekre vagy bekezdésekre. Tegyük fel a nagy kérdést: mi veszi rá a befogadót, hogy mohón habzsolja egyik mondatot a másik után, egyik bekezdést a másik után. A megnevezés, a címke tulajdonképpen változhat, én mindenesetre „hiányzónának” kereszteltem el ezt a lényeges elemet. Szinte bármi lehet hiányzóna: egy viszony, egy múltbeli esemény, egy érzés, egy tárgy vagy egy személy. A lényeg, hogy olyasmiről van szó, amit az olvasó (egyelőre) nem tud, mert az adott részletből nem derül ki. Az viszont kiderül, hogy hűha, innen feltűnően HIÁNYZIK valami. Vagy valaki. Fontos az is, hogy gondosan értesítsük az érintettet: van itt valami, amit nem tud, pedig érdekelheti őt. Emiatt a hiány miatt olvas tovább, szeretne fényt deríteni a titokra. Ezek a sorozatos hiányzónák nem feltétlenül a sztori végkimeneteléről szólnak, sokkal inkább az egyes fázisokat összekötő elemek.

Tegyük fel, hogy egy novellában vagy regényben, egy szép szerelmes jelenet közepén a nő pofon vágja a férfit, és magyarázat nélkül elmenekül. Naná, hogy minden jóravaló könyvbarátot érdekelni fog, ugyan miféle lelki motiváció, fájdalmas belső seb, előttünk ismeretlen ok húzódhat meg emögött a meghökkentő gesztus mögött. Ha a hiányzóna elég erős és hatásos, közbeékelhetünk egész fejezeteket, az olvasót égetni fogja a meg nem válaszolt kérdés. És persze a beillesztett részekkel újabb hiányzónákat is nyithatunk, melyekre később térünk vissza. Csehov Sirály című darabjának nézője lerághatja körmeit a körkörös érzelmi láncolat keltette feszültség miatt: szinte az összes szereplő szerelmes ugyanis egymásba, ám senki sem pont abba, aki beléhabarodott. Így aztán folyamatosan nyílnak-zárulnak a hiányzónák, hiszen aki szerelmes, mindenáron próbálja dűlőre vinni ügyét, a másik fél pedig menekülne a helyzetből, és inkább saját érzelmei tárgyát hívná tetemre. Ez a bújócskázás adja a darab feszültségét, hiszen a vonzódás mellett sajnálat, gondoskodás, fájdalom, düh, bosszú alakzatai is közrejátszanak, jó kis hullámvasútra ültetve a szemlélőt.

A hiányzóna lehet olyan tudás is, melynek a fikció szereplői a birtokában vannak, számukra esetleg evidencia, azért is nem hozzák szóba, ám az olvasó teljesen tájékozatlan az ügyben. Például egy képzeletbeli próza egy pontján elhangozhat ez a két mondat: „Elhallgattunk. Mindenkinek eszébe jutott dédimama borzalmas esete a meggyfapálcával”. No, ettől biztos elkezdi furdalni a tájékozatlanok oldalát a kíváncsiság. Ki lehetett dédimama? Miért ilyen központi figura? Miféle pálcáról volt szó, fontos-e, hogy meggyfából készült? És persze mindennél izgalmasabbnak tűnik a tény, hogy „borzalmas” esetről van szó, melyen lehet jóféléket borzongani és szörnyülködni.

Jó megoldás csak úgy lazán odavetni valami ilyesmit: „Ha Judit tudta volna, mi vár rá, aligha szürcsöli ilyen élvezettel azt a pohár Cuvée-t a naplementében”. A narrátor sejtelmesen előrenyilaz a jövőben, jelezve, hogy ő már értesült a végkifejletről, de most még esze ágában sincs elárulni bármit, hisz nagy sora van még annak…

A párhuzamosan kanyargó történetszálakra is utalhatunk kajánul, felcsigázva a lankadó olvasói figyelmet: „Péter szerencsére mit sem sejtett abból, kivel találkozik és merre jár éppen Lili”. Ilyenkor a mindentudó elbeszélő felvillantja fölényét saját pályájukon csőlátással haladó kis hőseivel szemben.

Efféle apró motívumok lépten-nyomon való beépítése roppant hatásos módozata az olvasó manipulálásának. Szerzőként érdemes feltenni a kérdést az írás egyes egységeinél: vajon mi az, ami itt hiányzik az olvasónak, miért fog őrült módjára törtetni a vége felé… S ha nem találunk semmi ilyen égető, nyugtalanító kérdést, ideje összebarkácsolni és a sztoriba illeszteni egyet, így a mindvégig fenntarthatjuk a befogadás feszültségét.

Másik hasonlóan hatásos módja, hogy az elbeszélés szövetét megerősítsük, ha mondhatni időzített bombákat helyezünk el a szöveg különböző, stratégiai pontjain. Színházi aranymondás, hogy ha egy pisztoly előkerül, az el is fog sülni.

Amennyiben egy történet mesélése közben megmutatom szereplőmet, amint piros fürdőbugyiban gondtalanul monokinizik, máris sikerült hozzákötnöm egy jellemző színt és ruhadarabot, holott világszerte valószínűleg számtalan más nő fürdik piros bikinialsóban. Ha a sztori komolyra fordul, a lezárásban elég, ha ott úszkál a tenger felszínén az a piros fürdőruha: Az olvasó képzelete secperc alatt kiegészíti a balladaian töredékes elbeszélést…

Egyik rövid novellám főszereplője Sanyimen, a megmentőember, aki a gyermek-elbeszélő segítségére siet egy biciklibaleset után. A novella legvégén az öreg előhalássza zsebéből a srác édesapjának stopperóráját, melyet előrelátó elbeszélőként korábban hanyagul belecsempésztem a sztori közepe tájára. A szülői fejmosástól való félelem vagy az apa szigorúsága szóba sem kerül, a ketyegő előkerülése viszont, különösen hogy korábbról már ismerős tárgyról van szó, mindenképp felteszi a pontot a megmentő hadműveletre.

Egy másik írásomban egy nehéz sorsú lány szerelmi viszonyba keveredik a távolsági busz sofőrjével, aki aztán szó nélkül kilép az életéből. Az egyik szerelmi jelenetben a lány a fiú sajátos, letapadt fülcimpáját simogatja. Mikor később a női szereplő halálos sérülést szenved, a mentő sofőrének nem akarózik odajönni hozzá, félrevonulva, egymás után szívja cigarettáit, melyek fényében felvillannak letapadt fülcimpái. Vagyis itt az előjel segítségével lehet beazonosítani a hűtlenné vált hősszerelmest.

A remek kínai író, Jü Hua, Az élet, mint a füst című kisregényének egyik alakját, akit csak „Szürkekabátos nőnek” nevez az elbeszélő, véletlenül lefröcsköli egy teherautósofőr. Később ugyanezt a sofőrt baljós érzés fogja el, mikor megint meglátja az asszonyt. Hogy elűzze a lehetséges rontást, lefékez, megveszi a nőtől „névadó” szürke kabátját, leteszi az aszfaltra, és áthajt rajta a kamionnal. A hölgy ellenben takarékos valaki, felveszi a kabátot, melyen még ott a gumikerék nyoma, és hazaviszi. A kerék recéinek nyoma mosáskor se jön ki a szövetből. A nő viszont pár napon belül meghal. Itt alighanem nyugati ember számára kevésbé érthető, tradicionális mágikus praktikák is szerepet játszanak, mindenesetre a kabát szétválaszthatatlanul összefonódik a szereplő végzetével. Ha nem helyeztünk el előjelt az írás valamely pontján, utólag is betoldhatunk egyet, a hatás így is garantált.

A gondos szerző feltölt jelentéssel, várakozással egy tárgyat, egy jelenséget, egy testrészt, egy helyzetet, így előkészítve későbbi szerepét a narrációban. Mint látjuk, az előjel a későbbiek során titok-leleplező mozzanattá is alakítható, és izgalmas csattanóval zárhatja az elbeszélést.

---

 

Hazudjunk hitelesen! 

 

Mit is cselekszik valójában, aki irodalmi szöveg írására adja a fejét? Jó, ha tudatosítja magában, hogy amint az első mondatot papírra veti, szerződést köt az olvasóval, és vállalja, hogy a következőkben teljesít bizonyos feltételeket. Ha azt ígéri, megrajzolja egy vidéki udvarház életét, jó, ha betartja szavát. Ha bűn és bűnhődés kettősségét pendíti meg, nem árt, ha valóban szaftos krimivel szolgál. Ha boldogságról és boldogtalanságról szól a legelején, joggal várunk egy szép vagy fájdalmas (vagy szép és fájdalmas) szerelmi históriát. Lehet persze zseniálisan átverni az olvasót, és míg az első sorokban leszögezzük, hogy Félszemű Joe tragédiája következik, végig Féllábú Jim életét taglalni, de az ilyesmi azért rizikós vállalkozás, kezdőként ajánlatos kerülni.

(Megjegyzendő, hogy az a bizonyos első mondat, melyről fentebb szóltam, nem az ELŐSZÖR leírt mondat, sőt, ahhoz semmi köze. Rengeteget szerkeszthetünk egy szöveget, így semmi jelentősége annak, hogy valójában hogyan is fogtunk hozzá. Lehet, hogy egy szöveg kezdőmondata a szerző által legutoljára leírt mondat. Megeshet, hogy valahonnan a szövegfolyam közepéről helyezte át ide az alkotó. Ez teljesen mindegy. Lényeg, hogy a szerződést az adott próza kezdőmondatában kötjük meg.)

Az indításból világosan kiderül, mi az a nulladik feltétel, megállapodási pont, ami egy narratív szöveg kiindulását képezi. Némelyik regény vagy novella általános érvényűnek szánt bölcsességgel indul. „Van az életnek egy szakasza, mikor minden feltűnően meglassul, mintha vonakodna továbbhaladni, vagy mintha irányt akarna változtatni.” – írja Musil a Grigia felütésében. Vajon mi ennek a mondatnak valódi a tétje? Alkalmasint az, hogy elhiszem-e: ez a filozofikus gondolat helytálló, érvényes nézőpont, és izgatottan várom, miféle konkrét illusztrációt kapok az iménti tételhez. És bizony az olvasó a király, teljes jogkörű szerződő fél. Simán dönthet úgy, hogy őt senki se traktálja efféle lapos okosságokkal, megvan őneki a magához való esze… Azzal becsapja a kötet fedelét. Punktum, ő ma nem tart igényt arra, hogy bárki megmondja neki a tutit a nagy mindenségről. Szegény Musil meg posztumusz hoppon maradt.

Visszautasítható ajánlatot tesz D. H. Lawrence is, mikor így fog bele történetébe: „Délre néző domboldalon terült el a két nagy kaszáló”. Vajon akarunk-e további mezőgazdasági részletekbe merülni? Vagy tősgyökeres városlakók vagyunk, és hagyjanak lógva a bukolikával? Esetleg éppen azért érdekel a dolog, mert a vidékiség friss lehelete csap ki belőle? További csalafintaság, hogy a szerződésnek akad egy első előtti pontja, vagyis ha így vesszük, a mester tett már egy sokkal hangzatosabb ígéretet is az olvasónak: lesz itt még Szerelem a kazlak közt. A cím ugyanis, mellyel még az első mondat előtt, a borítón találkozunk, így hangzik. Ugye, így már egészen más a lányzó, akarom mondani, a kaszáló fekvése? Mindenesetre Lawrence úr nyugodtan tobzódhat a tájleírásban, mert mi már teljes izgalomban várjuk a szabad ég alatt bekövetkező pikantériát.

Tisztázzunk még valamit! Én, mint szerző, nagy garral papírra vetem, hogy „délre néző domboldalon terült el a két nagy kaszáló”. Te pedig, nyájas befogadó, mostantól légy oly bátyám, és tégy úgy, mintha elhinnéd, hogy ez maga a valóság! Jelenjen meg szemed előtt egy képzeleted katalógusából kiválasztott, esetleg több igazi rétből összegyúrt random mező, és mostantól, kérlek, helyezz el ezen a terepasztalon minden általam bemutatott figurát. Jó? Te pedig nemhogy nem kéred ki magadnak ezt a svihákságot, hanem (jó esetben) készséges örömmel engedelmeskedsz.

Pedig valahol nagyon jól tudod, hogy a büdös életben nem jártam a könyvbeli dombon, lehet, hogy nem is létezik ilyen táj, ha van, akkor sem így néz ki. És ha pontosan ilyen, és a földhivatali nyilvántartásban is megtalálható, akkor mi van? Jó, tudom, el lehet oda kirándulni, jöhet az irodalmi kegyelet, emlékház, rajongó borzongás, mélységes megindultság… De ez már a szerzőkultusz része, most maradjunk az éppen induló könyvbeli kalandnál!

Szóval nincs kétséged afelől, hogy én, az író, valószínűleg az összes növényt egy határozóból néztem ki, majd összekötöttem néhány nagyon kevéssé egzakt gyerekkori fűben fetrengéssel, plusz láttam pár parasztot a piacon, akiktől gyümölcsöt szoktam venni, és feljegyeztem, hogyan beszélnek, meg a tájszótárból is kiírtam ezt-azt. Ellenben, ha mindennap a vadvirágos réten fetrengek is egy növényhatározóval, és kívülről fújom a latin kifejezéseket, az sem számít. Pontosabban nem az számít.

Hanem mi? Hát hogy a befogadó elfogadja valónál valóbb valónak a fikcióhazugságot. Mostantól mi ketten, szerző és olvasó, közös megegyezéssel, igenis realitásnak fogunk tekinteni valamit, ami nem az. A bulvármagazinok címlapjáról ismert jóképű, fiatal színész eljátssza Hamletet, mi pedig ahelyett, hogy magunkból kikelve kirontanánk a színházteremből, és visszakövetelnénk a jegy árát, önfeledten átadjuk magunkat a teljes becsapásnak.

Pedig nyilvánvaló, hogy:

1. Shakespeare nem tudott dánul, nem is járt Dániában.

2. Shakespeare sosem élt a középkorban, mit sem sejtett az akkori emberek szenvedéséről, örömeiről.

3. Az ifjú színész se dánul, sem angolul nem tud, itt sem, ott sem élt, pláne nem a középkorban.

4. Egyáltalán nem szerelmes Ophéliába, sőt, a bulvárlapokból azt is tudjuk, hogy éppen kivel jár helyette.

Mégis, mikor az angol fickó által ábrázolt középkori dán királyfi nevében megszólal magyarul, mi véres komolysággal kezdjük mérlegelni, vajon alakítása hiteles-e.

A valóságban hogyan is ítélünk meg valakit? Mondjuk azt gondolván: „ez egy szemétláda… hogy lehet így reagálni… nem szégyelli magát”. Persze meg is lephet bennünket az illető: „Nahát, ki se néztem volna belőle ennyi kedvességet!”

Ha viszont éppen fikciót szemlélünk, így tanakodunk: „á, ez a figura elnagyolt, jobban ki kellett volna bontani”. Vagy éppen: „milyen jól indult a történet, aztán jött ez a cseppet sem valószerű fordulat”. Esetleg megállapítjuk: „á, ez a vérszegény alak kétdimenziós, csak arra jó, hogy a szerző véleményét szajkózza”.

Ezzel egy nagyon fontos tényt szeretnék aláhúzni: a fikciót úgy ítéli meg befogadója, ahogy a valóságot sosem, mégpedig a „megcsináltsága” felől. Mindennapjainkban ez a típusú szemlélet csak akkor jelenik meg, ha valamit „életszerűtlennek” tartunk. Vagyis annyira elképesztő a sztori, hogy nem fér bele a világunkról alkotott elképzelésünkbe. Esetleg konkrétan arra gyanakszunk, hogy valaki „átköltötte” a puszta tényeket, vagyis fantáziájával elegyítve gyurmázta a történteket.

Szoktuk a nagy Alkotót (akinek minden kis elbeszélő csak halvány másolata), magát Istent is vádolni teremtményei miatt, hogy sikeredhetett így vagy úgy egy ember, egy helyzet, egy esemény… A párhuzam nem véletlen, hiszen gyakran abban az illúzióban ringatjuk magunkat, hogy a létezéssel olyan szerződést kötöttünk, melynek pontjait, apróbetűs záradékait átlátjuk, és csak olyasmi eshet meg velünk, amit mi engedélyezünk.

Vissza az író és olvasó közt kötött paktumhoz! Ez magában foglalhatja az elbeszélő-olvasó közti viszonyt, távolságot, közelséget is. A narrátor olykor közvetlenül az arcodba beszél egy kocsmapultnál. Herman Melville Moby Dickjének főhőse minden átmenet nélkül így szólít meg: „Szólíts Ishmaelnek”, majd azon melegében beavat élete egyik alapvető szokásába, nevezetesen, hogy vérbeli tengerészként, valahányszor inog lába alatt a szárazföld, visszamenekül egy hajóra.

Elbeszélőnk máskor hivatalnokot játszik, objektivitással próbálja hitelessé tenni mondandóját: „Az a különös sors, amely Adam Fallmerayer állomásfőnöknek osztályrészül jutott, kétségkívül megérdemli, hogy feljegyezzék, és az eseményeket rögzítsék”. Joseph Roth itt egyfajta rögzítéskényszernek engedelmeskedik, mintha okvetlenül szükséges lenne, hogy valaki krónikásként rögzítse a világemlékezetet.

A mesélő nézőpontja lehet egyszerre közeli és távoli. „Levetettem a kabátom, és rendeltem egy negyed liter bort.” Ivan Cankarnak A varrónő című novellájában hirtelen zuhanunk bele egy anekdota terébe, az elbeszélés ideje viszont biztonsággal hiteget bennünket: mindez már régebben lezajlott, vagyis a jelenből tarthatjuk szemmel a dolgokat. (Már amennyire a múlt biztonságos terep.)

Olykor egyik-másik szereplő olyan hirtelenséggel zúdítja ránk az életét, hogy valósággal levegőt se kapunk: „Azért jöttem – siránkozott már a küszöbön Bellavita izgatottan, meg-megcsukló hangon – azért jöttem, mert látom, hogy uraságod szíve… az a szív már nem hozza önt hozzánk… látom én azt”. Luigi Pirandellonak az Az élő lelkiismeret című írásában az eleven szituáció, a dadogó beszéltnyelv, az érzelmi zaklatottság mind arra hivatott, hogy lépre csaljon bennünket, és eszünkbe se jusson megkérdőjelezni a fikcióhazugságot. A megalázott, felszarvazott kávéháztulajdonos férj, felesége halála után könyörögve kopogtat be az asszony tehetős szeretőjéhez, az egykori törzsvendéghez, hogy ne kerülje el az intézményt, mert tönkre fognak menni. A szerző ravaszul beledob minket egy jól kifundált, szégyenletes és bénító szituációba, és ha lányos zavarunkban elfogadjuk a szerződés feltételeit, a frissen teremtett világ mostantól elkezd létezni…

---

 

Bőgjél, te állat!

 

PKU – ez a mágikus betűszó annyit tesz, mint: pontatlanság-közhely-unalom. E három kategória valamelyikébe passzolnak azok a jelenségek, melyek seperc alatt szétzüllesztenek egy-egy jobb sorsra érdemes sztorit, szövegszövetet.

Érdemes hát nagyítóval végigvizslatni mondatot mondat után, és ha e gyilkos hármas valamelyikére rábukkanunk, kíméletlenül végezni vele. Kidobni valamit egy prózából bizony nem ördögtől való, hiszen egy közkeletű aranyköpés értelmében az életmű valódi súlyát nem a leírt, hanem a kihúzott szavak összessége adja meg.

Michael Jordan, mikor megkérdezték, mi a sikere titka, azt válaszolta, az a kilencezer dobás, melyekkel tétmérkőzéseken próbálkozott, és amelyek egyike se ment be. Természetesen a jó teljesítmény záloga nem önmagában véve a kudarc, hiszen akkor minél hibásabb lenne egy szöveg, annál értékesebbnek tekintenénk. Jordan is nyilván úgy értette, hogy kilencezer mellément labdája nélkül találatai sem lennének. Vagyis a kiköszörült csorbák tehetnek igazán naggyá.

Éppen ezért, minthogy a pontosságról már meglehetős pontossággal beszéltem korábban, következzék most a közhely. Jaj, ez olyan megfoghatatlan kategória, nem? Egyáltalán nem az. Sőt, nagyon is jól tanulható, mi közhelyes, mi nem. (Vigyázat, a „közhelyes” nem keverendő a „közönségessel”, sokszor futottam már rá, hogy egyesek téves értelmezésben a nem eléggé magasröptűen költői, vagyis túlzottan köznapi képeket, szavakat bélyegezték e szóval.)

Szóval a közhelyes fordulatok éppen hogy a túlzottan irodalminak látszó, elkoptatottan költői szószerkezetek, motívumok.

Sokféle közhely létezik, egyik leggyakoribb előfordulása a szerelmes, édeskés változat. Egy ifjú lírikus ekképpen zengett költeményében: „Amikor megcsókolsz, úgy érzem, / a te karjaidban szeretnék meghalni!”. Nos, nem kétlem érzelmei őszinteségét, ez olyan szép, már csak Zámbó Jimmy kéne, hogy elénekelje. Miért van olyan ellenállhatatlanul negédes hatása a szövegnek? Mert millió és millió pont ugyanilyen vallomást írtak már le szépreményű szerzők. Hasonlóan slágerízű egy másik ifjonti zsenge: „Rejtsd hát el bánatod, hogy ne lássa senki, / Nem mondják azt rólad: nem tudtál nevetni.” A közhely inflációja annak köszönhető, hogy rengetegszer használták már, iszonyú mennyiségben van forgalomban. Ha további példákra vágyunk, van még a tarsolyban, szintén kezdő tollforgató követte el: „Szerelemmel kiáltanék érted, / Érezném szerelmes, forró véred.”

Gyakori, kevésbé harsány, de ugyanilyen lapos és elképesztő mennyiségben szaporodó fajtája a közhelyeknek a publicisztikus, vagyis az újságírói. Ezekkel egy nem túl igényes cikkben, tárcában talán nincs is baj, ám oly kevéssé eredetiek, mint egy hamis húszdolláros. Lássunk eklatáns példát egy jobb sorsra érdemes gimnazista prózaírótól: „Szürke, álmos, embert lakásba kergető idő köszöntött a város mindig nyüzsgő, élettel teli utcáira.” No, igen, ebben a mondatban megtalálható minden, ami egyáltalán nem lep meg senkit. A közhelynek lehet társadalomkritikai éle is, lényeg, hogy pontosan azt gondoljuk, amit sokan szajkóznak (akár még igaz is lehet), s minden eredetiségtől, karcosságtól, furaságtól mentesen, a lehető leghatásvadászabb módon csapjuk az olvasó arcába: „összetört szívek, széthullott családok, útszélen hagyott csecsemő / köhögő, hörgő rendelő”.

Nem sokkal magasabbrendű az irodalmias közhely sem, csak egy picivel speciálisabb tudás szükségeltetik hozzá. Persze attól még ugyanolyan használt portéka, csak éppen korábbi írók levetett gönce. Hiába fordítjuk le a banális valóságot rettentő fennkölt nyelvezetre, így is menthetetlenül közhelyes marad: „csodás virányon pompás azáleák tündökölnek, dús illatuk szívemig hatol”. Ehhez valóban ki kellett rabolni egy-két ódivatúbb irodalmi munkát, de olvasás közben nem annyira valóságos kertben, mint inkább életidegen, dohos könyvtárszobában érezzük magunkat.

Mint láttuk, a közhely leginkább érzéseinkre akar hatni, miközben képzeletünket egyáltalán nem tornáztatja meg. Hiszen csak olyat láttat, amit már unásig ismerünk korábbi megfogalmazásokból.

Fokozottan igaz ez a közhely legszélsőségesebb, minősített formájára, a giccsre. Ez bizony felturbózott verzió, amibe a szerző beleadott apait-anyait, csak hogy jól megfacsargathassa a gyengéd érzelmű olvasó lelkét! Jöjjön megint egy csodás szemelvény: „A légbe bódító virágillat vegyül, / A színes rétre sok gyerek kiül. / Élvezik a nap áldásos melegét, / Apró hálókkal kergetnek sok lepkét.” A valóságban az alkonyatok tényleg szépek szoktak lenni, ez nem is kérdéses! Attól még a műben ordasan unalmas tud lenni, és bődülten nyilvánvaló, hogy a drága szerző mindenáron szeretné kicsikarni tetszésünket. Viszont ha elég lenne egy irodalmi szövegbe csupa szépséges dolgokat pakolászni, és azokat égig magasztalni, akkor csak arra kéne ügyelni, hogy szupermodellek, csilli-villi autók, luxusvillák, kristálytiszta vizű medencék tűnjenek fel a papíron, mint egy ócska reality-showban, s már kész is lenne a művészi hatás. Az igazság ellenben az, hogy sokszor egyáltalán nem vonzó figurák, bogárrá változott Gregor Samsák, megkeseredett kisemberek, rémisztő elmebetegek, kattant gyilkosok, fösvény vagy képmutató figurák lesznek nagy irodalmi hőseink. Baudelaire pedig nem egy felpimpelt Lamborghinihez, hanem egy utcán rohadó kutyadöghöz hasonlítja kedvesét a világirodalom egyik legfelemelőbb szerelmesversében. Ugyan miért nem ezt írja, mint a szimpatikus debütáns: „az égre alkony csókol vérszín cseppeket”.

Kiegészítésként idekívánkozik még, hogy létezik horrorgiccs is, hiszen a szélsőértékek szépen összeérnek, és aki annyira kőkeményen undorító dolgokról akar írni, hogy a műértőnek még a bele is kiforduljon, az pont ugyanabba a hibába esik, mint aki az ellenállhatatlan szépségben való tocsogással kívánja lefegyverezni olvasóját. Alábbi idézetem szerzője alanyi Metálbélaként nem spórolta ki az anyagot, és pompás illusztrációt hozott létre: „A halál megváltás lesz, az utolsó öröm, / De szememet egyétek meg külön, / Mert én, tudjátok meg, a halálban is látok, / És pusztító átkot szórok majd rátok”. Hogy oda ne rohanjunk!

Tóth Árpád addig bűbájoskodik finom metaforákkal, leheletnyi árnyalatokkal, míg végül a versszerető ki nem töröl a szeméből egy könnycseppet, és azt nem mormogja: „ej, nagy franc vagy te, költő”. Ezzel szemben a giccsőr türelmetlen, nem hajlandó végigcsinálni ezt a körmönfont, hatáskeltő bűbájoskodást. A giccs érzelmi zsarolás, bármi áron, a lehető leggyorsabban igyekszik megérinteni, felkavarni olvasóját. A népszerű dalban sem úgy hangzik a refrén, hogy „hárommillió rózsaszál lesz, ÁFÁval, kicsi zölddel, még valamit?”. Csak semmi tárgyilagosság! Hanem „millió, millió, millió rózsaszál”. A giccs addig erőlteti a szépséget (vagy a rondaságot), míg biztos nem lehet benne, hogy az üzenet átment. Vállánál fogva megrázza az olvasót, és a képébe üvölti: „bőgjél, te állat, hányszor mondjam, hogy ez baromi megható”.

Furcsán hathat, hogy az unalom avagy a szükségtelen töltelékelemek is hibának minősülnek. Pedig ez is igen gyakran elkövetett hiba. Írás közben a szöveg magába forgat mindenféle hordalékelemet. Ezeket érdemes kihalászgatni, ha azt szeretnénk, hogy felesleges mondatok ne akadályozzák a befogadást. Előbb-utóbb a folyó is lepakolja partjára az uszadékfát, elsodort szemetet. Honnan ismerhetjük fel az ilyesmit? Onnan, hogy a szöveg megáll nélkülük, sőt, még gördülékenyebb is úgy. Ami nem nélkülözhetetlen, az kihúzható. Ami persze nem azt jelenti, hogy csak a cselekményt tápláló fordulatokra kell lecsupaszítani egy prózát, hiszen ha nem rajzolunk meg egy figurát, helyzetet vagy atmoszférát, akkor a puszta sztori pucéran didereg a hidegben, és minden hitelét elveszti. Hogyan is érezhetnénk együtt valakivel, akiről nem tudunk semmit? Márpedig az olvasás varázslata hit kérdése, amit nem tartok hitelesnek, azt nem fogadom el irodalmi igazságnak.

Maupassant szerint hogy a realizmus valójában a legnagyobb illuzionizmus. Hiszen a száz százalékosan valódi realitás önmagában cseppet sem izgalmas irodalmilag. Kiss Jóskát reggel fél hatkor ébreszti a vekkere. Öt óra harmincegykor felül az ágyán. Öt óra harminckettőkor megvakarja a… fülét. Öt óra harmincháromkor kimegy vizelni. Öt óra harminchatkor feltesz vizet a kávénak. Öt óra harminchétkor bámul maga elé. Öt óra negyvenkor felforr a víz… Hát ez dögunalom! Ha valaki tényleg le akarná írni a valóságot, annak minden elemét, a kutya nem olvasná végig! Éppen ezért, figyelmeztet Maupassant, realista az, aki kiemel egyes részleteket a valóságból, a többit kidobja a kukába, és a maradékról elhiteti az olvasóval, hogy az a színtiszta realitás. Vagyis érdemes olyan mondatokat kiragadni a világ sok csatornán áramló, végtelen információáradatából, amelyeknek intenzív jelentése a teljesség érzetét kelti. Nem kell mindent leírni, csak azt, amivel írói világot tudunk építeni. És természetesen az alkotás befejeztével érdemes szépen eltávolítani a töltelékelemeket.

Hogy néznek ki az ilyen ballaszt-szerű mondatrészek? No, nézzük csak! Sokszor mondandónk hangsúlyozására teljesen szükségtelenül megismétlünk egyes információkat. Ezt redundanciának szoktuk nevezni. „Egész éjjel nem aludt, és csak azon merengett, hogy igen, MAJD MA ESTE ELJÖN AZ IDEJE, AMELYRE OLY RÉGÓTA VÁRT, S MELYRE ANNYIRA KÉSZÜLT, IGYEKEZETT.” A nagybetűs részek teljesen feleslegesek, az olvasó ugyanis nem hülye. Karinthy fogalmazta meg halhatatlanul Adyn viccelődve: „hát maga megbolondult, hát maga megbolondult, hogy mindent kétszer mond, hogy mindent kétszer mond?”.

Máskor ahelyett, hogy sugallnánk dolgokat, és összejátszatott részletekkel bontanánk ki nagyobb összefüggéseket, az olvasó szájába szeretnénk rágni, mit kell éreznie, gondolnia az imént elhangzottakról. Nehogy már félreértse! „Meg akart felelni, hogy ne hozzon Apa szemére szégyent. EZ NEKI NAGYON FONTOS VOLT.” Nahát, nehogy még azt higgyük, nem is érdekelte… Hagyjuk a befogadót, érezzen, tapasztaljon, értelmezzen!

Megint máskor épp a lényeges dolgokat hallgatjuk el a befogadó elől, és afféle tartalomjegyzékként összefoglalunk egyes eseményeket, melyek gazdagíthatnák a narrációt, ha volnánk szívesek azokat kifejteni. „Ezért David, amellett, hogy rengeteget tanult, helytállt tanulmányi versenyeken, BIZONY, NÉHA FURCSA DOLGOKAT IS MŰVELT.” Ó, a manóba, az alkotó annyira szívesen mesélne, csak sajnos nincs ideje, menetrend szerint megy a cselekménye, el kell érnie… Pedig pont úgy tehetjük érdekeltté, kíváncsivá az olvasót, hogy az efféle „fura dolgokat” megosztjuk vele. Így hosszas lélektani elemzés helyett sztorival jellemezhetjük szereplőnket, és bizony, még a cselekmény is felpörög… Itt tehát ki kell húzni a rövidített passzust, és színesen, plasztikusan kibontani az elhallgatott tényeket.

Érdemes hát „szálkásítani” már elkészült írásainkat, sok-sok újraolvasás során kiszűrve a pontatlanságokat, a közhelyeket és az unalmas részleteket.

---

 

Zseni vagy elmebeteg?

 

Sokszor kerestek meg gimnáziumi tanárok egy-egy kéziratlapot lobogtatva. Jaj, végre találkozunk, és valakitől megkérdezhetik, vajon a tanítványuk, aki ezt írta, született zseni vagy gyakorló elmebeteg. A válasz a legtöbb esetben összetett, hiszen egy kamasz a napról napra átalakuló agyával normális esetben egyszerre zseni és elmebeteg. A dologban a legfájdalmasabban az érintett mindig is, hogy egy napi szinten irodalmi anyaggal dolgozó pedagógusnak az egész egyetemi képzés során gyakorlatilag semmiféle támpontot nem adunk, hogy megítélhesse, egy random szöveg mitől működik, illetve mitől nem.

A bölcsészképzés abszolút tekintélyelven működik, az éppen terítéken lévő alkotásra valakik rámondják, hogy jó, és attól fogva boldogan elemezzük. No de ha egy ma született műre senki nem mond semmit, honnan tudjuk, hogy jó-e? Megint csak a tekintély dönt? Ha egy neves folyóiratban megjelenik, akkor oké? De amíg ott meg nem jelent, addig nem ugyanolyan jó?

Az ELTE egyik tanára bevitt esztétika-kurzusára egy szöveget, hogy a diákok elemezzék. Másfél óra hosszat tárgyalták, kiderült, hogy minden egyes szó elképesztő mélységekig vezet. Az ókori filozófiától Pilinszky hangjáig döbbenetes, mi mindent fel nem fedeztek benne! A tanár a kurzus végén elárulta, hogy az adott szöveget a vécén írta óra előtt, ami különösen tanulságossá és pikánssá teszi az esetet. Hát persze, analizálni a legvacakabb vagy leghevenyészettebb szöveget is bármeddig lehet megfelelő ítészi gyakorlat esetén. (És persze nem kizárt, hogy az adott tanár amúgy sem írt rosszul.)

Azt szoktuk mondani, jaj, hát az irodalom olyan szubjektív. Neked ez tetszik, nekem meg az. Ami természetes, csak épp nem a szöveg „megcsináltságának” fokmérője, hanem az „ízlések és pofonok” elvéhez tartozik inkább. Attól, hogy van, aki ki nem állhatja Wagnert vagy nem bírja Mozartot, még mindkettő „profi” zeneszerző.

Ráadásul, ha strukturálisan, a nyelvi műveletek szintjén nézem, az amatőr, gyakorlatlan alkotókra jellemző képzavar például nagyjából ugyanúgy jön létre, mint a ravasz, profi költői kép. „Fejem fölött elrepült egy nikkel szamovár” – írja Kassák Lajos, és a diák felröhög rajta: hehe, hát ez nem költészet, hanem puszta hülyeség! A harmadik-negyedikes általános iskolások még közelebb állnak az asszociatív gondolkodáshoz, és mikor megkérdeztem őket, mit jelent ez a sor, ontották az értelmezéseket: lemegy a nap, a hold, elszáll a helikopter, a repülő, az űrhajó, hull hó vagy dér, valaki megőszül… Nekik még működött a dolog!

A pontatlan nyelvhasználatból eredő önkéntelen szürrealizmus a beszélő szándékától függetlenül is lehet vicces: „az ellenség keze betette lábát az országba”. És szándékosan is létrehozhat efféle anomáliákat a furfangos köznyelv: „öntsünk tiszta vizet a nyílt kártyák közé”. A szakavatott költő (Garaczi László) hasonló szólástorzítással tudatos jelentésjátékot idéz elő: „a részegek kardélre hánynak”. Lényeg a látható, érezhető költői szándék, az irányított jelentésjáték. A profi virtuózan bánik az amatőr kezében véletlenül elsülő fegyverrel, és szándékát igyekszik nyilvánvalóvá tenni. (Na, tessék, „tenni” helyett most is azt gépeltem: „zenni”. Ez ennyi. Ha költői eszközként használom, a „zen” és az „üzenni” szavakra is rájátszhatok vele.)

Előfordul persze, hogy valaki akaratlanul zseniális, egy kedves ismerősöm például mesterien keveri egymásba a szólásokat, ám ő maga csodálkozik a legjobban, a többiek milyen humorosnak találják ezeket. Figyelmeztetésként mondta: „jön még rád szalonna”, így karamboloztatva a „kutyából szalonna” és a „jön még a kutyára dér” alakzatait. Egyszerű szócserével élve nehezményezte, hogy a vékony vécépapír „átszakította az ujját”. És a nem elég nagyméretű „cipő nyomta az orrát”. Illetve hát a cipő orra a lábujját, de ilyen apróságokon nem akadunk fenn. Az égen betűcserével „bajlós felhőket” vizionált a „baljósak” helyett. Megdöbbentette az étlapon olvasható „kétszemélyes halál”, amit persze lehetett volna egyszerűen „haltálnak” olvasni.

Az ilyen leletek tudatos felhasználásával kezdődik a profi irodalmi munka. Az elrontott nyelvi alakzatokból olykor sajátos energia szabadul fel, így aztán a célirányosan működtetett spontaneitással izgalmas megoldásokat lehet létrehozni.

Ettől persze a puszta hiba csak hiba, és nem ötlet. Akkor se, ha a hibás nyelvhasználat gondosan kiválogatott elemei a profi kezében arannyá válhatnak. Ám a kezdő tollforgató jobb, ha megtanulja felismerni saját művében és másokéban egyaránt a kerülendő normasértéseket. És amikor már tud kifogástalanul fogalmazni, akkor kezdődhet a spéci figurák tanulása. Akár a tánc vagy a zene esetében.

Egy szövegrész pontatlansága megjelenhet nyelvi, formai avagy logikai szinten.

A nyelviek némi gyakorlással kiszűrhetők, csak kérdezzünk rá jó alaposan mondatainkra. Nem hiányzik valami? Nem ment félre valami? „Ahogy megpillantotta a meseszép táncosnőt, egy perc alatt elbűvölte.” Akkor most ki bűvölt el kit? Oké, logikus, hogy a táncosnő a másikat, de akkor is suta a mondat. „Megpillantotta a meseszép táncosnőt, aki rögtön elbűvölte őt.” Nem sokkal izgalmasabb mondat, de legalább korrekt. Vagy éppen: „Előadás után rohant az öltözőbe, de a testőrei nem engedték be.” Várjunk csak? A saját testőrei lázadtak volna fel ellene? Vagy inkább „az öltöző bejáratánál váratlanul a művésznő testőreibe ütközött”?

A szavak többértelműségével is érdemes számolni, mert a mellékjelentések könnyen önálló életre kelhetnek, és romba dönthetik a szöveget. „Kétnapos borostája csak még egyet dobott ágrólszakadt külsején.” Itt sajnos az átvitt értelem roncsolja a mondandót. Ha valami valakinek „dob” a küllemén, az pozitív változást jelent. Am épp az elbeszélői szándékkal ellenkező irányba rángatja a mondatot. Ráadásul bezavar a „dobás” alapjelentése is, mintha valaki ezzel az ágrólszakadt figurával dobálózna. Több sebből vérzik hát a szerkezet. Érdemes egyszerűbb megoldás után nyúlni: „a kétnapos borostától csak még ágrólszakadtabban festett”. Egy másik amatőr prózai szöveg részlete: „Először utcai zenéléssel próbálkozott. Jól forgatta a lantot és a hangját.” Ha nagyon szőrszálhasogatóak akarunk lenni (s miért ne lennénk, a legárgusabb szemű átnézés után is szokott marad hiba a szövegekben), az „utcazenélés” elve egy szó. A lant és a hang forgatásával meg az a baj, hogy előbbit felesleges, utóbbit nem is lehet pörgetni. Nyilván a „kardforgatás” szólásszerű fordulata okozza itt a gyakorlatlan felhasználó zavarát. Fogalmazhatunk szabatosabban: „Mesterkezekkel pengette a lantot, és hangjával is remekül bánt.”

A formai pontatlanság leginkább költészetben jellemző, a gyakorlatlan rímelés, ragrímek, közhelyrímek, hímrím-nőrímhibák a rosszul kiszámolt szótagszám, ritmus esik ebbe a kategóriába. Nem muszáj persze kötött formákat használni, de ha már megtesszük, akkor érdemes ismerni az erre vonatkozó szabályokat. És be is gyakorolni azok használatát. Ha valaki pingpongban akar győzni, nem kaphat elő egy baseball-ütőt, hogy agyba-főbe ütlegelje ellenfelét, mert az bizony egy másik sport.

Próza esetén nem árt némi józan paraszti ész, a logikai hibákra érdemes árgus szemmel figyelni. Balzacnál fordul elő, hogy a gróf dühödten hátrahajítja poharát, majd a következő percben jóízűen kortyol belőle. Na, most vagy jöjjön egy szolga új itallal, vagy tegye rendbe egy gondos szerkesztő az anomáliát…

„Kifutottam az ajtón, de annyira sebesen, hogy az őr is fölkelt, aki eddig aludt.” – írta egy szépreményű szerző, némiképp átgondolatlanul. A gyorsaságtól ugyan miért ébredne fel bárki? Így talán értelmesebb: „olyan szélsebesen rontottam ki az ajtón, hogy az alvó őrnek felocsúdni sem volt érkezése, máris túl jártam árkon-bokron”. Persze jegyezzük meg, ez a futóteljesítmény némiképp súrolja azért a valószínűtlenség határát.

Szóval ha például szereplőnk vak, ne pillantson bele kedvese mélybarna szemébe. Ha nincs autója, ne babráljon szórakozottan a slusszkulccsal, hacsak nem lopattunk egyet vele korábban. Vagyis ne érjük be az olcsó kifogással: á, ez irodalom, nem valóság. Bármennyire is fikció a próza, ki kel állnia a valószerűség próbáját. Hacsak nem teremtettünk alternatív valóságot előzőleg, de akkor meg annak a belső rendszerébe kell illeszkednie az egyes történéseknek. Ha korábban kiderült, hogy a lézerpuska hatékonyabb a lézerkardnál, akkor lehetőleg ne aprítson össze egyetlen kardos ember egy szakasz lövöldöző katonát.

Egy jobb sorsra érdemes prózára a pontatlanság veszélyén túl a közhelyek hada, valamint az unalom kísértése is leselkedik, ezeket is megtárgyaljuk majd a továbbiakban.

 

---

 

Töréspont, csomópont, csúcspont

 

Egy sztorinak sosincs vége. Akkor se, ha a főhőst eltemetik. Mert a sírtól távolodóban már szövődnek az intrikák, megy a politizálás, az örökség feletti marakodás. A történet folytatódik.

De persze kezdete sincs. Hogy valaki megszülessen, apának és anyának meg kell előbb ismerkednie egymással, hozzák a családi batyut, sebeket, örömöket, sztorikat, és a szálak visszanyúlnak hetedíziglen, generációkon keresztül, a végtelenségig.

Életünk jobbára formátlan eseményhalmazokból áll, melyek átfolynak egymásba, kezdetük valami másnak a vége, végük valami másnak a kezdete. Vagyis minden próza, minden könyv, minden egyperces, minden elbeszélés az áradó cselekményfolyam önkényesen kihasított része.

Egy végtelen szappanopera százötvenharmadik része.

Egy-egy történet kontúrjai nem különülnek el egymástól világosan. Ahogyan körvonalak sem léteznek a valóságban, csak a képregényekben meg a festészetben. Nincs a világban olyan konkrét buborék, melybe egy személy vagy egy tárgy éppen belepasszolna. Csak színek, fények, reflexek, árnyak egymásba oldódása. Így aztán az impresszionisták, pointillisták járnak a legközelebb a valósághoz, megszámolhatatlan mennyiségű foltjukkal meg pöttyükkel. Azt persze magabiztosan kijelenthetem, hogy itt ez már nem a fejem, hanem a fal. Főleg, ha fájdalmasan odakoppantam. Optikailag viszont nincs konkrét választóvonal, énhatáraim mondhatni megfoghatatlanok.

Ugyanígy a történések szálait is csak üggyel-bajjal tudjuk szétválogatni egymástól. Ez és ez a cselekvés inkább az érzelmi életemhez tartozik, amaz a szakmaihoz. Ezt az esetet hatvanhat százalékban anyukám korai elvesztése motiválta, továbbá egy párkapcsolati krízis, plusz egy munkahelyi kudarc.

Vagyis amikor sztorit mesélünk, az élet eleven szövetéből tépünk ki egy lüktető darabot, és preparáljuk. Mindent megteszünk, hogy így, kiszakítva is képes legyen rendszerként működni. (Amivel egyben fel is számoljuk, mint a teljes életrendszer részét… Átalakul sosemvolt, zárt kis rendszerré. Miközben persze modellként ábrázolja a nagy egészet is.) Éppen ezért el kell varrnunk a szálakat, önmagában működővé kell tennünk azt, ami amúgy csak egy szelete az életnek. Hiszen egy konkrét sztori önmagában szinte semmitmondó, pusztán az élet tartja össze, csakis abban betöltött helye szerint értelmezhető.

Mivel a próza tere kisebb, mint a teljes életé, a zavaró mozzanatokat el kell távolítanunk. És amikor megváltoznak a dimenziók, ki kell alakítani jelek, összefüggések, utalások olyan rendszerét, amely ebben a lehatárolt térben működni képes. Ha megpróbálunk egyetlen eseménysort bemutatni, akkor bizony egy csomó oksági összefüggést, időrendiséget kukába kell dobni. Célszerű azt is eldönteni (előre vagy megírás közben, ez voltaképpen mindegy), miféle sűrűsödési pontok legyenek, milyen algoritmusra épüljön fel a konkrét írás.

Tolsztojtól az Ivan Iljics halála például egy pazar új lakás megvásárlásával indul, minden ekörül forog. Se vége, se hossza az elképzeléseknek, ki milyen stílusú berendezést szeretne, milyen bálokat rendeznek majd itt, kik lesznek a meghívottak, eléggé tükrözi-e mindez a család társadalmi státuszát. Ehhez képest minden másodlagosnak tűnik, a feszült családi viszonyok csak apró repedések a csodás fejlemények építményén. Aztán a szerző mesterien, fokozatosan áthelyezi a hangsúlyt, és Ivan Iljics betegségével, mely egyre durvább méreteket ölt, a lakás ügye nevetségessé, hamissá, fennhéjázóvá törpül. A főszálból mellékszál lesz, a repedésekből meg előkúszik és hatalmassá növekszik az elrontott élet, a hamis ideálok totális kudarca. Ezért a billenőpontért, és persze az utána születő felismerésekért jött létre az egész elbeszélés.

Móricz legendás Hét krajcárjában anyának és fiának küzdelmét látjuk, amint a lakás zárt terében próbálják valahogy összeguberálni a címben foglalt, életmentő összeget. A cselekményt a hiányzó pénz keresgélésének folyamata viszi előre, lépésről lépésre, megtalált krajcáronként haladunk előre. Nem tudjuk, hova tart a sztori, drukkolunk, hogy sikerrel járjanak, s végül a bekopogó, kunyeráló koldus pótolja ki az utolsó krajcárt. Lelejmolni egy kéregetőt, ez zseniális ötlet! Visszafelé nézve mintha ezért a slusszpoénért lenne az egész szöveg… Pedig valójában inkább a mélységes szegénység, kiszolgáltatottság, illetve az érzelmi biztonság, a mindenek ellenére való reménykedés egymáshoz való viszonyát vizsgálja.

Minden írásban szükséges, hogy legyen egy vagy több olyan csomópont, töréspont, konfliktushelyzet vagy katarzis, amely felé az egész mű tart, bontakozik, áramlik. Itt futnak össze a szálak, itt nyernek értelmet az előjelek, itt bomlik ki az a titok, amivel kapcsolatosan az olvasó eddig találgatásokra volt utalva.

Lehet ez hirtelen beálló változás vagy régóta érlelődő döntés. Eredete lehet halál, szerelem, gyász, bukás, lelepleződés. Esetleg hősünk nézőpontja változik meg, egyszeriben rányílik a szeme egy eddig fel nem tárt összefüggésre. Vagy betelik nála a pohár.

Ha egy íráson dolgozom, jó esetben már előre tudom, mire „futtatom ki” az egészet, ott van gondosan félretéve, esetleg két mondatban leskiccelve a bonyodalom, a slusszpoén, a fordulat. Persze nem muszáj erre ráfeszülni, egy jó mű előbb-utóbb megszüli a maga fontos csomópontjait. Melyeket akár már az írás elkészülte után is be lehet iktatni a szövegbe. Nyilván szerencsésebb és megnyugtatóbb, ha már az alkotás folyamata közben ott vannak talonban ezek a fontos elemek, lehet hozzájuk igazodni.

Egy bizonyos írói rutinnal a hátam mögött előre szimatot kapok, és mikor egy írást elképzelek, mondhatni, mikor közelít hozzám, megtalálom azt a pontot, ameddig el akarom vinni a folyamatot, ahonnan minden addigi átalakul, megváltozik. Ez olykor a lezárás, máskor az aranymetszés tetőpontja, megint máskor a mértani közép. De kerülhet a legelejére is egy mindent felülíró fejlemény, mely a cselekménysort elindítja.

A Columbo-filmek mindegyikénél rögtön induláskor megtudjuk, ki a gyilkos. Abban is biztosak lehetünk, hogy a csalhatatlan szimatú nyomozó mindig sikerrel jár. Miért nézzük végig mégis az epizódot? Mert izgalmasak az egyes részfolyamatok, az intellektuális játék, mellyel az elkövető sarokba szorítható. Egyszóval akárhová is helyezzük az események csomópontjait egy íráson belül, fontos, hogy az olvasó lépésről lépésre fokozódó kíváncsisággal haladjon előre, és mindenképpen tudni akarja, hogyan és milyen izgalmak közepette jutunk el A-ból B-be, egy történet nyugvópontjára vagy épp a mindent romba döntő detonációhoz.

---

 

Ha elmondom, meg kell öljelek!

Kinek az élete érdekes? Senkié? Mindenkié?
A legérdekesebb nyilván az idegenlégiósoké. Csak ők korán halnak. Meg a vécés néniké, mert ők aztán mindent látnak. Meg a titkosügynököké, de ők nem mondhatnak semmit, különben meg kéne minket ölniük. Ezért mindig olyan rettentő gyanúsak a híres kémek és mesterlövészek híresen kalandos önéletrajzai. Ha egy szó igaz lenne azokból, nyilván már a boncasztalon feküdnének. Ha pedig nem így van, akkor nyilván összevissza hazudoznak ők is, mint minden író.

Elárulok egy titkot: bármely ember élete rettentő érdekes, mert megismételhetetlen. Éppen az a génkombináció, éppen azok a körülmények, hatások rajta kívül senki másra nem jellemzőek. Még az ikertestvérére sem. Ez a saját szemszög, ez a nézőpont csak a miénk. Ez a kincsünk. Csak hát minden azon múlik, megtaláljuk-e ehhez a látáshoz a megfelelő szavakat.

Oké, mondhatjátok, de Gerard Durrell mégiscsak piszok mázlista, amiért a természetre kíváncsi kisfiúként, egy zűrös családba születve a csodaszép Korfun találja magát! No, igen, viszont ha nem érez rá irónia és ámulat egészen sajátos elegyére, amivel önmagát, az embereket és más hasonló állatfajokat szemlélheti és szemléltetheti, akkor Korfu nem lesz számára írói főnyeremény. Hány és hány ember költözött festői vidékre, aztán nem alkotott semmit, vagy éppen semmi érdemlegeset... Hány és hány átlagosan semmitmondó, sablonos Toscana- és Provence-könyv született már és fog még születni! Hogy a Caminóról már ne is beszéljünk…

Közben ott van Proust, aki a teába tunkolt sütit teszi univerzális, mélységes jelentéstartalmú irodalmi kóddá. Megint más eset Tamási Áron a hegyeivel, ahol állítólag mindenki ilyen hegyesen, szellemesen mesél, csak éppen nem írja le. Gabriel García Márquez egyenesen azt állítja egy interjúban, hogy a híres mágikus realizmust ki se kellett találni, mert Dél-Amerikában a valóság önmagában túláradó. Ott ugyanis az eső mindent elárasztó zuhatag, a szikla rettentő meredély, a napsütés izzó, eleven tűz, a folyó pedig világot elmosó áradat…

Nyilván létezik festőibb és kevésbé látványos valóság, de alapvetően mégiscsak a megírás módjától függ minden. Teljesen érthető, egészséges igény, ha valaki egyszerűen szeretné összegezni élete hozadékát egy rá és csak rá jellemző könyvben. Nyolcvanhoz közelítő vízszerelő bácsink mindig beül kicsit a konyhába, és beszámol a régi időkről, mikor tíz hold föld eltartott egy családot, és a frissen sült kenyérlángosra friss tejfölt kentek, aztán uzsgyi, rohanás focizni, mielőtt befogják libaterelésre az ember gyerekét...

Kreatív Írás kurzusomra járt egy idős hölgy, aki mondta, hogy neki a tollforgatáshoz nincs annyira kedve-ereje, de szívesen meghallgatja a többieket, és majd ő is mindig mesél egy odapasszoló, régi történetet. Egyik kollégám Mexikóban, ösztöndíjasként részt vett felolvasóesteken, melyeket apró falvakban rendeztek. Az első fél órában ő olvasott szövegeiből, aztán sorban felálltak a helyiek, és mindenki röviden összefoglalta saját életét. Ez volt arrafelé a szokás. A memoár évszázados műfaj, a különbség annyi, hogy manapság a hangzatos „non-fiction” avagy „storytelling” címkét ragasztják rá.

„Egy az egyben” ábrázolt valóság nyilvánvalóan nem létezik. A pszichológusok szerint emlékezés-technikailag képtelenek vagyunk kétszer ugyanúgy visszaidézni bármely történést. Ha egy balesetnél együtt voltunk jelen valakivel, és ő tíz év múlva mesélni kezd arról a napról, természetesen kikelünk magunkból. Hát nem összevissza hazudozik a disznó? Közben persze mi is ugyanígy átalakítjuk a valóságot. Ha valamire jobb megfogalmazást találunk, önkéntelenül átgyúrjuk a mondókánkat. Kihagyunk ezt-azt, kipótoljuk a felejtés fehér foltjait, összekeverjük a helyszíneket, jelenlévőket, időpontokat. Nem rossz szándékkal. Sőt, kimondottan a valósághoz való ragaszkodás jegyében. Azért fáj nagyon, hogy a másik szemtanú mindeközben a maga képére formálta a MI százszor átalakított (mégis egy-igaz) történetünket...

Hogyan tálaljuk minél hatásosabban életünk kisebb-nagyobb eseményeit? Hasznos segédlet, ha figyeljük önmagunkat és másokat anekdotamesélés közben. Hiszen öntudatlanul is rengeteg tanult vagy saját találmányú narrációs eszközt használunk. A jó sztorizó úgy módosítja történetét, hogy minél frappánsabb, figyelemfelkeltőbb legyen. Nézzünk csak pár apró, de látványos trükköt!

A módosított időrend igen vonzó lehet. Elég a vége felől kezdeni egy sztorit, hogy felcsigázzuk az olvasó érdeklődését: „életem legkínosabb helyzete, ott állok egy szál micsodában a munkatársaim előtt… Hogyan kerültem ide? Na, ez jó kérdés!” Kezdhetjük rögtön a végkövetkeztetéssel is: „tudtad, hogy nagyapám megnyerte a világháborút?”. A nagyotmondó fordulatot rögtön vissza is vezethetjük a mindenki által ismert realitáshoz: „na jó, csak majdnem nyerte meg… de hajszál híja volt…”

Rögvalóságunkat össze lehet ugrasztani valami egész hajmeresztően szürreálissal: „ha ismerted volna nagyanyámat, és tudod, milyen jámbor asszony, alighanem elcsodálkoznál a látványon, ahogy vértől csöpögő késsel, lihegve magasodik a százhúsz kilós szomszéd fölé…” Talán csak egy disznóvágás krónikája következik, de elég derekasan megágyaztunk neki!

Nyithatunk brutális antréval, amelyben a felidézett történelmi vészkorszak már önmagában borzongást kelt bárkiben: „az volt a padlássöprés időszaka, kegyetlenül kivéreztették a parasztságot” vagy: „a nyilasok rémuralma idején történt”.

Ha a sztori nélkülözi a nagyszabású történelmi fordulatokat, akkor is importálhatunk kedvünkre ilyeneket, hiszen roppant megindító tapasztalat, ahogy kisemberek és nagyemberek élete párhuzamosan zajlik és hatással van egymásra. „Abban az évben születtem, mikor az amerikaiak előállították azt az ötmillió tonna súlyú bombát, mellyel gyakorlatilag a fél világot el lehet pusztítani…” Ezt még viccesebbé tehetik az anakronizmusok, például ha csecsemőként rögtön reagálunk is a felmutatott tényre: „na, mondtam, köszi, még beszélni se tudok, de már a vesztemre spekuláltok, mocskos jenkik!”

A világtörténet nyitott könyv, érdemes mókás adatokat összepecázni, akár messzi tájakról, és játékosan összefüggésbe hozni kevésbé jelentős saját sorsunkkal: „Mikor nagycsoportos lettem, a Ceské Budejovicei sörgyárban Pavel Myslivecek érsek megáldotta a jubileumi, hatmilliomodik palack búzasört az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ne irigyeljetek, egy gyűszűnyit sem ihattam belőle, a Budvar sör nem kiskorúnak való…”

Átlagemberi sztorikba minden további nélkül célszerű akár hajánál fogva belerángatni a történelem nagy alakjait: „a szomszédunk tisztára hasonlított Einsteinre, csak nem nyújtogatta annyit a nyelvét. Igaz, annyi fotó se készült róla.” Ezt a hasonlóságot bűn lenne a novella több pontján (akár kétszer-háromszor is) nem kiaknázni: „Tihamér bácsi fancsali pofát vágott. Mit mondjak, még kávét sem ivott aznap, s így kéne feltalálnia a relativitás-elméletet, hát köszi.” Egy ilyen aduászt akkor is ki lehet játszani, ha Tihamér a valóságban egyáltalán nem hasonlít Einsteinre vagy Churchillre. Ez afféle meggyónható, bocsánatos memoárírói bűn.

Mondvacsinált analógiát is behozhatunk a karakterfestéshez: „Tihamér bácsi a megszólalásig hasonlított Csontváryhoz… Na, nem a festészet terén, mert ahhoz egyáltalán nem értett, hanem mert megveszekedett nőbolond volt, ahogy azt Kosztka úrról is rebesgetik.” Az ilyesmi akkor is kedélyes hangulatot teremt, ha a hasonlítás alapja teljesen légből kapott, és éppen Csontváry tisztességesen viselkedett a szebbik nemmel.

Igen jól működő elbeszélői petárda lehet az aránytorzítás, például valamely valóságelem méretének felnagyítása: „Abban az évben fogtuk ki apámmal a kékbálnát. Százhetven tonnát nyomott, mint egy teljes sertéskonda. A falu asszonyai három éjjel, három nap egyfolytában ezt a jókora halat dolgozták fel, és még tíz év múlva is kerültek elő felcímkézett darabjai egyik-másik mélyhűtőből.”

Nem kevésbé frappáns az ellenkező irányú művelet, mikor valaminek vagy valakinek a méretét drasztikusan csökkentjük: „nagyapám azon az estén úgy összezsugorodott, hogy nagyanyám simán be tudta csúsztatni a köténye zsebébe, és haláláig elő se került onnan. Néha hallottuk nyöszörgését egyik vagy másik varrásból, de ügyet se vetettünk rá”.

Fel is gyorsíthatjuk a cselekmény filmjét, akár egy börleszkben: „Jóska dédapám betoppant leendő anyósa házához, szájon csókolta Juci dédanyámat, ott helyben feleségül vette, és nemzett neki hat gyermeket.” Később akár enyhíthetjük is a hatásvadász fordulaton, így két bőrt nyúzunk le róla. Humoros a folyamat, amikor begyorsítjuk, akkor is, amikor visszalassítjuk: „na jó, közben egy évig naponta üldögélt esténként a háznál, hogy megszerettesse magát a mogorva szülőkkel.”

A lassítás sem kevésbé szórakoztató: „mondták, itt van a közelben, menjek nyugodtan, pár perc gyalog, nem fogok megizzadni. Mentem is egy álló évig, közben hó süvöltött, kánikula perzselt, kinőtt a szakállam, vállamat verdeste a hajam. Mentem öt évig, megőszültem, fogaim kihullottak, a hamut is mamunak mondtam. Mentem húsz évig, már a halottaskocsiban fekve, négy feketebóbitás ló húzta a fogatot, két gyászhuszár bagózott büdösen a bakon.”

Közben újabb lehetőséget is felvillantottunk: nyugodtan lehet miniatűr stílusgyakorlatokkal színesíteni az elbeszélést akár csak pár mondat erejéig is. Mondjuk kosztolányisan, krúdysan, örkényesen, népmesésen, móraferencesen, durrellesen kikacsintani az olvasóra. Mindenki hálásan ismer rá kedvenceire.

Megtehetjük azt is, hogy a velünk történteket olyan kmontextusba helyezzük, mintha csak a világpolitika nagyhorderejű eseményei lennének, melyekre minden fórumon reagálnak „egy gazdátlan telken nekiestem fűrészemmel egy fenyőcsemetének, miközben a zöldpárti tömegek hatalmas táblákkal tiltakoztak ellenem, és a törzshöz bilincselték magukat. A környezetvédelmi minisztériumban egyre-másra iktatták az ellenem szóló feljelentéseket. Úgy jöttem le a hegyről, mint barbár lázadó, vonszolva magam után a kivérzett tetemet, melyt aztán hazaérve feldíszítettünk.” (Itt amúgy a vad és eltúlzottan szélsőséges hasonlat, a „kivérzett tetem” is rátesz egy-két lapáttal...)

Az elmeséltek tanújául ne féljünk akár halott személyeket is beidézni, garantáltan jól festenek majd a pulpituson: „Somlói galuskát is vettem az ebédhez, és azt ettem meg előbb, nem a főételt. Közben elvonult előttem szüleim, nagyszüleim, óvodapedagógusaim és tanáraim arcképcsarnoka, amint száztagú kórusként áriázzák, hogy ELŐBB A SO-HÓS, AZTÁN A BEFEJE-HE-ZÉS! És a képükbe vigyorogtam, mint életem teljhatalmú ura. Punks not dead!” Ezek a típusú szembesítések sokkal meggyőzőbbek, mintha iskolásan kifejtenénk, mennyire traumatizáló, hogy őseink kéretlen jó tanácsaihoz akarunk hozzáviselkedni még akkor is, mikor már nem élnek.

Egy-két ügyes trükk és fordulat még a nem túl dús élményanyagot is sodróvá, élvezetessé teszi. Pont úgy, ahogy a legizgalmasabb élet fordulatait is elő lehet vezetni terjengősen, laposan, unalmasan.

---

 

Rendszer vagy rendszertelenség?

 

Szeretem Örkény illúziótlan megfogalmazását, mely szerint ő olyan hivatalnok, akinek az a munkája, hogy ír. Ugyanakkor Rakovszky Zsuzsa megjegyzése is fontos: ha csak annyi van a műben, amit patikamérlegen beleteszek, az kevés. Kell, hogy szülessen írás közben valami plusz, valami többlet, valami hozzáadott érték.

Persze minél nagyobb terjedelmű egy próza, annál átláthatatlanabb, érzékenyebb rendszer: ha bárhol megváltoztatok valamit, annak a későbbiekben, vagy akár az előzményekben is következménye lesz. Ha a főhőst mondjuk bensőséges viszony fűzi édesanyjához, de később, egy szerelmi ügy folytán rájön, hogy anyasebe van, és ezért nem tud más nőkhöz kapcsolódni, akkor visszamenőleg érdemes belepiszkálni a korábbi eseményekbe, és jelezni egy olyan töréspontot, amely indokolhatja a későbbi fejleményeket. Nem muszáj teljesen átszínezni az anya-fia viszonyt, hiszen minél összetettebb két ember kapcsolata, annál valóságosabbnak tűnhet…

Azért fontos többszörös, utólagos szerkesztéssel igazítani az egyes elemeken, mert jó, ha minden egybepasszol, így egymást építő rendszerként működhet az írás, és az egyes mozzanatok nem rontják le egymást.

Ha például valakit kemény fickónak írok le, ám az első utcai bunyótól beijed, és elszalad, azt meg kell alapoznom valahogy. Nem baj, ha meglepem az olvasót, és izgalmasabb is az összetett karakter, az éles helyzetben beijedő szájhős, de indokolttá kell tenni ezt a tényt, máskülönben sima következetlenségnek veszi az olvasó. Ha viszont kitérek egy korábbi traumára, kiderül az is, hogy egy alapvetően félénk ember miért rejtőzik el a kőkemény imidzs mögé, miféle mögöttes szorongás kényszeríti erre.

A szerkesztés tervezett művelet, érdemes kiszűrni az ismétléseket, hacsak nem szándékosak. Rocky című regényem autista főhőse például mániákusan ismételgeti sok helyütt, hogy „a vérnek a testben kell maradnia”. Viszont megtudjuk a könyvből, hogy akaratán kívül halálra sebzett pár embert, úgyhogy nem ok nélkül nem tud túllépni ezen a képzetén.

Minél többször átfésülöm a szöveget, annál jobban közelíthetem ahhoz az állapotához, amit ideálisnak érzek. Ha itt-ott szürkének érzem a stílusát, kicsit feldíszíthetem spontán ötletekkel, ha máshol túl csicsás, sok a jelző, határozó, akkor szép ügyesen visszavehetek belőle.

 

Egy irodalmi mű egyszerre spontán és tervezett valóság, fontos a kettő egyensúlya, egyik sem működhet a másik nélkül. A próza saját életre kel, ha jól csinálom, vagyis ha működik, akkor már nem teljesen az enyém. Ez idegesítő is lehet, ráadásul közben nem szabad, hogy kicsússzon a kezemből. Csak akkor hagyjam fickándozni, ha a születő, új ötletek nem döntik romba a korábban megfogalmazottakat. Sosem veszthetem el totálisan a kontrollt, de ha mégis a lovak közé dobom a gyeplőt, mert élvezem a nyargalást, utólag muszáj sokszor átgyalulni a végeredményt.

 

Fura módon néha fantáziánk termékeiről kiderülhet, hogy mégis léteznek a valóságban. Mintha csak az irodalom teremtő erővel bírna, és olyasmiket is tudnánk alkotás közben, amiről fogalmunk sincs, vagy ami csak később történik majd meg. Ez kicsit ijesztő is, és megmutatja, hogy ez a művészet mágikus jellegű. Gabriel Garcia Márquez a Száz év magányon dolgozva kitalált egy jelenetet, melyben a szereplők találnak egy régi spanyol gályát a dzsungel kellős közepén: régen elsüllyedt egy tengeröbölben, aztán a tenger visszahúzódott, a hajót pedig benőtte a növényzet. Pár hónappal később az egyik napilap egy pontosan ilyen leletről számolt be, pedig az író mit sem tudhatott róla. Danilo Kiš pedig A holtak enciklopédiája lapjain képzelt el egy olyan könyvtárat, melyben minden élő teljes élete meg van írva. Pár évvel ezután tudomására jutott, hogy a mormon egyház létrehozott egy központot, melyben a világ összes telefonkönyvét egybegyűjtötték, hogy megkönnyítsék a Jóisten dolgát a Végítélet napján.

Az írás egyszerre spontán és tudatos tevékenység. Fontos, hogy túlzott tervezéssel ne fojtsuk el spontán ötleteinket, de miután ezekből minél többet összegyűjtöttünk, tudatosan rendezzük őket működő szerkezetté, életmodellé. A penicillint felfedező tudós állítólag úgy jött rá a penészgombák fertőtlenítő hatására, hogy lusta volt elmosni a kémcsöveit, és utólag döbbenten vette észre, hogy a képződő penész kinyírt jó pár baktériumkultúrát. Vagyis nyugodtan hagyjuk elburjánozni a spontaneitást, de miután látjuk, mit művelt, használjuk fel céltudatosan írói céljaink érdekében.

 

Spontán vagy tervezett?

Egyszer felszálltam a metróra, nekitámaszkodtam a korlátnak, majd rögtön a farzsebemhez kaptam, előrántottam a jegyzetfüzetemet, és körmölni kezdtem bele egy futó ötletet. A velem szemben álló szemüveges, középkorú úr szinte felüvöltött:
– Akkor igaz!!
– Parancsol? – néztem rá értetlenül.
–… hát hogy maga folyton ír…
Egy interjúban beszélhettem erről, és most revelációként hatott, hogy saját szemével látta.

Hasznos dolog gyűjtögetni, de nem mindegy, mit pecázik az ember. A szisztematikus szakmai gyakorlat segít abban, hogy olyasmit válasszak ki, aminek hasznát vehetem. Nézem az embereket, jegyzetelek, spontán észleléseket rögzítek. Valaki idegesen hunyorog, tikkel. Másnak ott a párna gyűrött lenyomata az arcán. Lenőtt hajak, lepattogzott körömlakk, a zaklatott életmód és az énidő-hiány képletei. Orrszőr-pamacsok. Ideges fejbőr-viszketés, mintha a futkosó gondolatok belülről csiklandoznák a koponyát…

Épp ennyire fontos azonban tudatosítani, hogy nem muszáj bármi áron mindent begyömöszölni egy írásba. Lehet, hogy végül kidobom egyik vagy másik motívumot, mert sehogy sem passzolnak az adott szövegbe. A szemétre vetett apró részlet akár évekkel később is visszatérhet, mint egy bumeráng, és akkor már hasznát veszem. Vagy nem illik sehová, így végleg elengedem. Az sem tragédia. Egy aranymondás szerint egy írás értékét nem a leírt, hanem a KIHÚZOTT SZAVAK SZÁMA adja meg. Hemingway pedig állítja, hogy a jó novella csak a JÉGHEGY CSÚCSA. Az írónak végig kell gondolnia szereplőiről mindent, de többnyire nem érdemes leírnia mindent, mert az elkásásítja, élvezhetetlenné teszi az anyagot. 

A nagy realista Maupassant szerint A REALIZMUS A LEGNAGYOBB ILLUZIONIZMUS. Hiszen a valóság önmagában nem érdekes olvasmány.
Mondjuk Kiss Péter ügyintéző hat harminckor kel. Hat harmincegykor megvakarja a jobb fülét. Hat harminckettőkor a bal fülét. Hat harmincháromkor ásít egyet. Hat harmincnégykor felteszi a kávévizet. Hat harmincötkor kimegy csurgatni a vécére… Hát ez rohadt unalmas, nem?

Épp ezért gyártunk tömörített valóságot, melynek a hézagait az olvasó saját képzeletével tölti ki.

És igen, a műhelyünk satupadja mindig tele van félkész darabokkal, hiányzik az elejük, végük vagy közepük. Ahogy a szobrász műtermében is karok, lábak, fejek, torzók kallódnak, egy részük talán soha nem találja meg a helyét. Victor Hugo emlegette, hogy noteszeiben vagy kétszáz remeknél remekebb regénykezdő mondat van feljegyezve, csak sajnos egyikhez sincs regény. A nagy francia úgy szeretett írni, hogy dolgozószobájában hat különböző írópulton hat különböző félkész regénye volt kiterítve, ő pedig körbe-körbe szaladgált, és mindig hozzáírt pár oldalt vagy egy fejezetet valamelyikhez.

Szóval nem az a cél, hogy korláttalanul öntsük a spontán ötleteket, hanem hogy amit írunk, spontán hatást keltsen, mint maga az élet. A túl spontán mű esetlegesnek tűnhet, hiszen mindennapjainkban is akad számtalan tervezett mozzanat. A túlságosan megtervezett műben viszont hasztalan keresi az olvasó az életre jellemző váratlan fordulatokat.

Mielőtt nekifogunk az írásnak, célszerű egy kis vázlatban, vagy akár nyomozáshoz használt faliújság formájában is részletesen eltervezni a cselekmény menetét, a karaktereket, csomópontokat. James Joyce, mikor megalkotta a 20. század alapregényét, a Ulyssest, hatalmas táblázatba rendezte a mintául használt Odüsszeia egyes állomásait, és a saját szereplőinek ahhoz illeszkedő viszontagságait. 

Viszont mikor már mindent aprólékosan elterveztünk, az írás folyamata során bőven közbejöhetnek spontán dolgok, és eltéríthetik az előre kitalált cselekménymenetet. Ezzel nincs semmi baj, ha gazdagabb, izgalmasabb, emberibb, élettelibb lesz tőle a mű. A tervezés nem végcél, hanem kiindulópont. A lényeg, hogy az író tartsa a kormánykereket, és bármerre halad a hajó, mérlegeljen, vajon az jó irány-e.

Michael Ondaatje kanadai író, többek között Az angol beteg szerzője, egy interjúban azt nyilatkozta, hogy a maga részéről évekig készül egy-egy könyvre, mindent gondosan eltervez, de a létrejött vázlat egyes részei csak afféle mozgó, félig kimunkált tömbök. Simán változtat bármin írás közben, már csak azért is, hogy ne úgy kelljen kitöltenie a saját táblázatát, mint valami keresztrejtvényt, hogy halálra ne unja magát annak a műnek a létrehozatalánál, melyet mindennél jobban szeretne készen látni.

---

 

Az író vámpír vagy titkosügynök?

 

Hogy a sok spontán valóság-észlelésnek íróként hasznát is vegyük, annak előfeltétele egyfajta TERVEZETT FIGYELEM, mellyel összegyűjtjük a valóság felkínálta szeszélyes motívumokat. Postai sorbanállás után egyszer folyamatosan kérdezgettem feleségemet: láttad azt a férfit a furcsa kalapban? Mi történhetett annak a nőnek a szájával? Műtötték szerinted? Rám bámult, és nem értette, miről beszélek. Mert nem szokta tudatosan figyelni az emberek apró vonásait, furcsa karakterét, külsejét, kényszerességeit.

Egyik barátunk elvitt minket vitorlázni, mert ez a mániája. Lelkesen mesélte nekünk e tevékenység csínját-bínját, a legemlékezetesebb sztorikat, én meg figyelmesen hallgattam. Délután beleömlesztettem a sztorit sok-sok apró részlettel az Élet és Irodalomban megjelent tárcámba, mert épp leadás napja volt. Azóta az illető szent borzalommal emlegeti, hogy velem vigyázni kell, mert bárki bármit mond a jelenlétemben, mindent rögzítek és megírok… Persze azért nem mindent. Csak ami íróilag izgalmasnak tűnik. És tényleg fura, hogy én, aki jobbára feledékeny vagyok, FIGYELŐ ÜZEMMÓDBAN mennyire precízen elmentek a memóriámba sok apróságot.

Másik kedves ismerősöm, miután kicsit beszélgettünk egy kávézóban, így fakadt ki:
– Megéred a pénzed, Lackfi János. Mikor beszélek hozzád, szórakozottan forgatod a fejedet, pásztázol, fejben szkennelgetsz, hátha találsz valami érdekeset a teremben, amit használni tudnál. Amikor meg szinte rám tapadsz a tekinteteddel, akkor tudom, nem én érdekellek, csak a témát szívod ki belőlem, mint egy vámpír.

Egy hajóúton két lány ült a közelben, akik végig Istenről beszélgettek, keresetlen egyszerűséggel. Jóbarátom fejcsóválva mondta, erőlködnie kellett, hogy ne figyeljen oda, tapintatlanságnak tartotta volna. Nevetve mondtam, kár, hogy ő ült hozzájuk közelebb, mert én meg azon erőlködtem, hogyan hallgathatnám ki őket minél inkább.

Van, amikor a szerző kimondottan „kiszáll” terepre. Nemcsak Csalog Zsolt vagy Moldova György híres riportkötetei születtek úgy, hogy az író hosszan tanulmányozta egy adott gyár, település, helyszín sajátosságait, feljegyzéseket és hangfelvételeket készített. Kosztolányi úgy alkotta Alakok című remek tárcagyűjteményét, melyben számos szakma képviselőit ábrázolja elképesztő szellemesen, hogy a fodrászt, a papot, a zsokét, a balerinát felkereste munkahelyén, és meginterjúvolta. Gerlóczy Márton az Egy csemegepultos naplója megírásakor valóban beállt hosszabb időre eladónak a vásárcsarnokba. Ahogy a tényregény feltalálója, Truman Capote is rengeteget terepszemlézett, hogy a híres-nevezetes Hidegvérrel pszichopata gyilkosainak napjait és életük legparányibb mozzanatait rekonstruálja.

Persze nemcsak az írók nézik szakmai szemüvegen át a világot. Egy közgazdász jegyezte meg egy vele készült interjúban, hogy nagyon szeret vásárolni, pontosabban az áruházakban sétálgatni, és a kosártartalmak alapján összerakni fejben egy-egy ember vagy az adott háztartás gazdaságtani modelljét.

(Egy nem mellékes civil megfontolás: érdemes ügyelni arra, hogy szeretteink jelenlétében ne vámpírként létezzünk, és ne használjuk ki őket! Mondom ezt én, aki sokszor kirakatba teszek meglehetősen bensőséges helyzeteket. Lehet, hogy kívülről kevésbé látszik, de küzdök vitézül azért, hogy minél kevésbé teregessem ki a házi szennyest. Bőven akad elég téma a világban, jobb nem egy az egyben hozzánk közel álló, élő emberekkel kísérletezni. Persze, Gerald Durrell a Családom és egyéb állatfajtákban vagy Németh László a Lányaim lapjain sebészi kegyetlenséggel boncolta fel és tette közszemlére rokonságát. Elképzelhető, hogy az amúgy is mindig gubancos családi viszonyrendszereket mennyire tönkrevágja az ilyesmi. Egyáltalán nem biztos, hogy jobb írók leszünk ettől, de garantáltan kínos és tisztességtelen emberi helyzeteket teremthetünk.)

---

 

Spontán vagy tervezett?

„Ó, a művészet a totális spontaneitás terepe, az alkotót semmiképp nem szabad korlátozni, hadd szárnyaljon szabadon.” Nos, ez afféle romantikus babona, csacskaság. Akkor ne korlátozzuk méregetéssel a repülőtervezést se, hadd suhanjon spontán az a vasdarab! És ha lezuhan?

Ha szeretnénk valahova gyorsan odaérni, be kell tartanunk a közlekedési szabályozást, a KRESZ-t. Máskülönben rettentő szabadon szárnyalunk, de az első sarkon belerohanunk valakibe, mert nem adtuk meg neki az elsőbbséget. Szabadok voltunk? Nem, csak hülyék! Az írásnak is vannak szabályai, melyeket csak tervezetten lehet betartani. Ezért érdemes tudatos munkával elsajátítani ezeket a trükköket. 

Az írás legelső mozzanata a világra figyelés, az élménygyűjtés. Ez spontán folyamat, begyűjtjük a képeket, mondatokat, szavakat, sztorikat, amiket a világ elénk dobál. Ezekből a fejünkben kialakul egy állandó körforgás, egyfajta mozgó „raktárkészletet” halmozunk fel, melynek elemeit munka közben később felhasználhatjuk. Persze szánt szándékkal is indulhatunk anyaggyűjtő körútra, ahogy a gombászók vágnak neki eső után a rengetegnek, tudván, hogy ilyenkor bőséges lelet várható. Velem gyakran előfordul, hogy a Zsámbékról Budapestre tartó helyi buszjáraton mögöttem ülő elmeséli az egész életét mobiltelefonba vagy a beszélgetőtársának. Ha jegyzetelek, kész a novellaalap. Egyszer egy hölgy agydaganatos lányának történetét gyűjtöttem be, máskor egy komplett válás krónikáját.

Hajóőrült barátunk elvitt minket vitorlázni, és felszabadultan mesélt hobbijáról. Épp akkor kellett leadnom egy tárcanovellát, úgyhogy emlékezetembe véstem a történeteket, és este az egészet bekopogtam a gépbe, némi változtatással persze. Azóta is gyanakodva emlegeti, hogy „Janinak ne mondjatok semmit, mert fejben lefotózza, és mindent megír!”

A kis Gábriel García Márquez elmegy jégnézőbe a bácsikájával… Akkor még nem volt fridzsider, szalma közé tornyozva szállították a hűtésre szolgáló jégtömböket. A fiúcska szinte szívja magába az élményeket, de jócskán felnőtt lesz már, mire ezzel a motívummal indítja a világhírt meghozó Száz év magányt. Vagyis öntudatlanul begyűjtött valamit kölyökkorában, amit később tudatosan beilleszthetett regényébe.

Marcel Proust szobalánya számolt be róla, hogy az író halála előtt, nagybetegen, A megtalált idő befejezésén dolgozott. Ha valahogy elakadt a cselekményben, utolsó erejét összeszedve felöltözött, és társaságba ment. Az ott gyűjtött figurákat, helyzeteket hazaérve azon melegében elmesélte a szolgálónak, aki később a regényben látta viszont a frissen gyűjtött motívumokat. Vagyis Proust tudatosan olyan helyzetbe hozta magát, hogy lehalászhassa az élet spontán áramlását. Majd tudatosan belegyúrta mindezt a könyvbe.

Kicsit olyan ez, mint mikor lefestünk egy kerti padot, és estére ott van a nedves festékrétegbe ragadva a nap leltára: legyek, muslincák, termések, virágpor, levéltöredék, aprószemét.

Láttam egy lélektani krimit, melyben a megszállott szerelmes, akit kikosaraztak, úgy próbált meg kémkedni hűtlen kedvese után, hogy a kukák környékén ólálkodott, és a napi szemétből rekonstruálta megszállottan a lány életének mozzanatait. Persze ez elég ijesztő szokás. Ám jól példázza az írás kettős természetét: a szemét voltaképp spontán dolog, dolgaink ritmusát követve, esetlegesen termelődik. Viszont amikor összerakjuk működő rendszerré, az már tudatos folyamat. Következtetünk, osztályozunk, párosítunk egyes elemeket, kiegészítjük, ami hiányzik. Mondhatni a valóság szemetét gyűjtögetjük úton-útfélen, majd szépen összerakosgatjuk világ-modellé.

Geológusok lettek figyelmesek egy gyönyörű, enciánkék kristályra, mely az erdei patak vizében képződött. Kíváncsiak voltak, miféle reakció révén jön létre ez a csodás ásvány. Szétbontottak egy ilyen követ, és nem mást találtak a bensejében, mint birkabogyót. Ezt nőtte körbe a ragyogó kék kőzet. Íróként ne restelljünk hát lehajolni a valóság potyadékáért, elképesztő dolgok jöhetnek létre belőle!

 

---

 

Az író, mint történelmi igazságosztó?

A történelem tele van gazsággal, na de majd jön az író, felemeli lángoló szavát és lézerkardját, aztán igazságot tesz. Természetesen vannak irodalmi művek, melyek szerzője vállalta „az emberiség lelkiismeretének” szerepét, és leleplezte valamely rendszer gazságait, a haláltáborok világát, a diktatúrák vagy a rabszolgatartók kegyetlenségét. Ezt Szolzsenyicin, Orwell, Koestler, Semprun, Multatuli és mások könyvei tanúsítják.

Viszont az újabb kor történészei vallják, hogy nem a csupa nagybetűs TÖRTÉNELEM létezik, hanem inkább történelmek, így, többesszámban.

Egyik ismerősöm katonatiszti lakótelepen nőtt fel a létező szocializmus idején, ez egy összetartó közeg volt, ő semmit nem érzékelt az elnyomásból, bebörtönzésekből, érthető hát, hogy az számára nem is létezik. Csak a biztonságos közeg, ahol becsülték egymást az emberek, továbbá mindenkinek megvolt a helye és szerepe egy működő közösségben.

Nagynénikém egy Somogy-megyei kis faluban élte át ötvenhatot, de ott nem történt semmi. Dolgoztak a téeszben, mint bármely más ősszel. Néhány kalandvágyóbb srác felült egy teherautóra, és Pestre hajtottak. Némelyik visszajött, mások nem. Mindenesetre elmondható, hogy Nagyberkiben a forradalom érdeklődés hiányában elmaradt.

Oravecz Imre írta le egyik ősének munkanapját, 1848 március 15-ét, amely hasonló volt minden más munkanaphoz, csak egy év múlva jutott a fülébe, hogy az urak lázadoztak Pesten, de a Habsburgok vérbe fojtották az akciót. Mármost akkor innen nézve a nagy forradalom és szabadságharc létezett-e egyáltalán?

Vajon akik nem úgy élték át a nagy sorsfordulókat, ahogy a történelemkönyvben meg van írva, azoknak a nézőpontja nem is érvényes? A történelemben, az egyes emberéletben nincsenek abszolútumok – csak szemszögek, és ez teszi rettentő izgalmassá az irodalmi valóságot is. A háborús bűnösöket természetesen el kell ítélni, ez közjogi kérdés. Viszont íróként jobb, ha levesszük személyes elfogultságaink speciális szemüvegét, érdemes nyitottnak lenni a másik merőben másféle tapasztalatára.

Vajon Rómában úgy bámészkodunk, hogy egy tömeggyilkos, rabszolgatartó birodalom nyomait szemléljük, és hogy ezek a mocskok simán megúszták a fasiszta uszulást is? Párizst úgy járjuk be, mint a kommunizmus hideglelős kísérleti laborját, ahol tizenhárom percenként nyisszantott a guillotine? A kölni dómban vagy a Rajna-völgyben muszáj a nácizmus rémtettein szörnyülködnünk? Ugye, nem?

Az író küldetése nem feltétlenül arról szólt, hogy konkrétan beazonosítható történelmi szereplők felhasználásával politikai lelkifurdalást ébresszen könyveiben. Erre ott a publicisztika. Hanem hogy érzékeltesse az etikai-hatalmi rendszerek közé szorult Hamlet vagy Antigoné vagy Rómeó létezésének sokszínűségét.

Nem kell félni az ellentmondásos helyzetektől. Ha egy tökéletes pillanatban akadnak rossz érzések, zavaró momentumok, az teljesen normális. Aminthogy az is, hogy Hrabal novellájában a gyerekek vígan korcsolyáznak a lebombázott város romjai között.

Vagy, hogy 1945-ben nagyanyám, miután kimentette kisgyermekeit a halálveszélyből, úgy gyönyörködött a szovjetek gyilkos röppentyűiben, mintha tűzijátékot szemlélne. És nem azért, mert ők nyerték a világháborút, vagy mert nekik volt „igazuk”. Pontosan tudta, hogy ezek a rakéták emberek, pontosabban az utoljára besorozott német kamaszok és idősek sokaságát ölik halomra. Akiket ámokfutók hajtottak a halálba. Neki mégis ünnep volt és csillagszóró, mert sikerült gyerekestül elmenekülnie a gyilkos zónából.

Ilyen bonyolult az életünk. Ilyen egyszerű. És ha író vagyok, ilyen sokszoros prizmatörésben érdemes láttatnom. Ettől érzi az olvasó hitelesnek, amit elbeszélek.

---

 

Kibelezte, feldarabolta, megcsalta, ledarálta

 

Hogy ezek a kortárs írók micsoda gonosz figurák! Csak úgy tocsognak a dekadenciában. De nem? Muszáj folyton komor, sötét, perverz dolgokról írni? Napsütés, mosoly, nagyölelés, cuki cicák nem is játszanak?

Na, jó, most tényleg, az egyszerű, jó és kedves emberek élete már nem is elég érdekes? Csak a rossz hír a hír? Olyanok lettünk, mint a bulvár? Kibelezte, feldarabolta, megcsalta, ledarálta, tönkretette, kirabolta, becsapta, megalázta? A többi érdektelen lenne?

Miért nem lehet megírni, hogy az én kedvesem vagy az én drága édesapám szeretett engem, és pont… Nem pofozott, nem szégyenített meg, nem üvöltött velem berúgva, és nem gondolt semmi gonoszat, miközben ennem adott vagy altatódalt dúdolt az ágyam mellett. A mai író kiábrándultságában kényszeresen keresi a romlottságot, a földi poklokat?

A valóság természetesen nem csupa szörnyűségből áll, de tudnunk kell, hogy még ha nekünk esetleg kellemesebb élet is adatott, két lépésre tőlünk esetleg rémségek zajlanak. Sőt, a mi életszínvonalunk biztosításához valakinek éheznie, rettegnie kell Kínában, Afrikában vagy éppen Borsodban. Bárcsak ne kéne azt mondanom, hogy ezek tények!

Valakit leütnek ötszáz forintért a sarkon, felrobban Bejrut vagy Ukrajna, tragédia tragédiát ér, fiatal emberek halnak meg rákban, családokat mérgez meg a molesztálás, öngyilkosságba hajszol az iskolai zaklatás, egymást érik a politikai karaktergyilkosságok... Akiben van egy csepp részvét, annak fejében ott motoszkálnak ezek a szörnyűségek. Nem tesz jót persze az ember lelkének, ha folyton ezeken pörög, és beleőrül a gondolatba. Ha ellenben hárítunk minden ilyesmit, ha kényszeresen nem vesszük észre a rosszat, az közömbösséghez, embertelenséghez vezet. Valóságvaksághoz.

Persze gyerekünket is kíméljük, nem zúdítunk rá minden borzalmat egyszerre. Így az olvasót sem kell sportból, élvezettel borzalmakkal traktálni. Az már hatásvadászat. Szóval nincs kötelező kvóta, hogy mindig mindenképp pakoljunk valami fertelmes gonoszságot írásainkba.

Viszont olvasóink is ebben a világban élnek, és nem vakok. Tudják, hogy a valóság egyszerre gyönyörű és rettenetes, ezért hitelesebbnek érez egy olyan szöveget, amely nem KIZÁRÓLAG szépnek vagy KIZÁRÓLAG mocskosnak állítja be az életet. Mint tudjuk, árnyék nélkül nincs festmény. És persze fény nélkül sincs.

Ha megírom kedves idős nagyapámat, nem árulom el az emlékét, ha benne vannak a szövegben galuskányi tüdőbajos köpetei. Hanem még megrendítőbb lesz az összhatás.

Ha esti utcát festek, sok feketét használok.

Ha napfényes tájat, keveset, de annál élesebbet.

Ha köd van, akkor homályos, szürkés minden, se nem fehér, se nem fekete.
Móricz Barbárok című novellájában kegyetlenül agyonvernek egy pásztort. Ugyanő írta a Hét krajcárt, amely egy mélyszegénységben élő anya-fiú páros könnyesen vidám napjáról beszél. Az első sztoriban súlyosabbak az árnyak, a másodikban a szeretet hangneme uralkodik, épp csak egy-egy mozzanatból érezzük a maró nincstelenség jelenlétét. Mégis mindkettő remekmű. Csak éppen az egyik így, a másik amúgy.

Vannak nagyon erős hatású művek, amelyek szinte élvezettel tucskolnak az emberi durvaságban, perverzióban, a sötét bugyrokat kutatják. Egyik kortárs költőnk hosszasan, részletesen, szemléletesen leírta hímtag-műtétjét. Chuck Palachinuk elbeszélésének kamaszhőse a kerti medencéjük vízforgató berendezésével izgatja magát, csakhogy a gép vákuumhatással beszippantja a beleit, és a gyerekes élvezkedés borzalmas horrorba fordul. Ezek kétségkívül jelentős alkotói teljesítmények, felkavaróak, jelentésképzőek, gazdagok, sokat mondanak az emberről.

Persze az olvasó ettől még idegenkedhet tőlük, mondhatja, hogy a gyomra nem bírja az ilyesmit. A befogadó a király, mondhat nemet. Íróként sem muszáj effélékről írnom, ha nem stílusom, és nem az én világom. Viszont nem árt vigyázni, hogy ne legyek „tisztaságmániás”, ne irtsam ki írásaimból se a gonoszt, se a jót. Ugyanis általában együtt a leghatásosabbak.

---

Főoldal