Ütőér


Rovatunk négy szerzőjét arra kértük, hogy írjon nekünk négyhetente egy-egy 4-6 ezer karakteres jegyzetet, tárcát, publicisztikát az irodalomról általában vagy aktuálisan, közös ügyeinkről vagy személyes ügyeiről, friss vagy régi olvasmányáról, alkotói gondjáról stb. Fontos, hogy érdekes, izgalmas, akár provokatív, figyelemkeltő szövegek íródjanak. Tehát arra kérjük, hogy tartsa ujját a kortárs irodalom ütőerén. Emeljen ki, mutasson rá, elemezzen, értelmezzen bármit, amit fontosnak vél napjaink irodalmával, saját munkáival kapcsolatban. Minőségi irodalmi szövegeket várunk az irodalomról. De nem az irodalmi életről, nem az irodalompolitikai vitákról.

 

 Szabados_Attila.jpg

 

Szabados Attila

 

Elektra a szakmunkásban

i. m. Cserje Zsuzsa

 

Fontoskodva cigarettázom ott, ahol azok szoktak, akiktől félek – leendő gépészek, villanyszerelők, asztalosok, fodrászok és szakácsok. Kifordítom az igazolványom, mint egy dögcédulát. Lássák, miért vagyok itt. Évfolyamtársam, mint egy modell, megérkezik. Ízléses, karakteres. Okos és sohasem kirívó. Így vagyunk, ketten a diákok közül, akik szavazati jogot kaptak. A nagyérdemű zsűri porbafingó, lelkes tagjai.

Négy helyszín, négy színpad. Az a kedvencem, amelyiket a szakmunkásban rendezték be. Szakmunkás – nemcsak a családunk, az egész város mondta így. Az aulában, ahol napközben leendő gépészek, villanyszerelők, asztalosok, fodrászok és szakácsok szaladgálnak – bárcsak értenék egyikhez is –, most kritikusok, érdeklődők mocorognak a bekészített székeken. Padokon, zsámolyokon. A csempén, amin reggel még a hipós víz száradt, díjnyertes színészek mondanak monológot. Elektra felnéz az üvegablakra, szemébe tűz a nap, a galambszar. Agamemnón a szertár mellett.

Most látok először meztelen színészt. Elképzelem, bejön az egyik tanár, és kihívja a rendőrséget. A Jászai-díjas pucérkodót megfogja a hajánál, mert azt hiszi, itt tanul. Felcibálja az igazgatóhoz.

Érzem, jó ez a darab, csak nem értem, miről szól. A szabadkaiak jók, súgja tovább évfolyamtársam, amit tanárunk – most zsűritársunk – súgott neki. Jobb is, hogy így ültünk le. Ha közvetlenül tanárunk mellett ülnék, megérezné a cigiszagot. A színészek cigiznek, a színház cigizik. A kritikusok is, a zsűri is, néha. A közönség azért, mert ők a közönség. Polgári napjaik része, semmi köze a színházhoz. A közönségből könnyen lehetne színház, ha csak ennyi lenne a kritérium.

Az előadás után évfolyamtársam egy szót sem szól a pucér színésznőről. Továbbra sem értem, miről szólt a darab, és nem is emlékszem semmi másra, csak a nyitányra: a színésznő meztelenül – csak mellei és a szeméremdombja voltak leragasztva egy-egy fagylalttölcsérrel – vánszorgott előre percekig, és egyre hangosabban kiabált a közönség felé.

Nézem évfolyamtársam rúzsos ajkait, fehér fogsorát. Azt akarja mondani, hogy értette az egészet, elejétől a végéig. Mellénk lép egy sötét hajú, szemüveges hölgy. Megigazítom dögcédulámat. Zsuzsa, és tegeződünk, mondja. Látszik, hogy mindenkit ismer. Onnan látszik, hogy minket nem, ezért megkérdezi, kik vagyunk. Évfolyamtársamat – még a kérdés közben – arról győzködi, biztosan színésznő. Te biztosan színésznő vagy. Rá kell nézni. És ti kik vagytok? Hebegünk-habogunk, itt tanulunk a másik iskolában, kik lennénk. Kapargatom a cédulám fityegőjét. A nézők!, mondja Zsuzsa szigorúan, orrlyukai elernyednek, nem mosolyog. Nézők vagytok. Később találkozunk, és már át is fordul a kor és tudás szerint inkább hozzátartozókhoz.

Hiába, rászoktál te is, mondja este Emese a sörpadokon, és tovább sodorja a cigijét. Itt ül velem szemben, pedig néhány órája még a színpadon rohangált, alakítása, éreztem, gyomorredőiből fakad, miközben Iringót játszotta. Nem tudom elválasztani ezt a nőt, ahogy a napfényről, a borról és az utazásról beszélgetünk, attól, aki fejére kötött hímzéses kendőben jelent meg jobb oldalon, és akin az egész közönség nevetett, amikor kimondta, trámváj. Évfolyamtársammal, aki mintha délután óta színésznőnek készülne, elindulunk. Késő van, nyár. Emese már nem játszik a héten, de megnézi a darabokat.

A következő nap belefeledkezem Tótné lábujjkörmébe – be van szakadva. Olyan közel vagyok hozzá, szinte benne a darabban. Évfolyamtársam térde már a reflektorfényben. Furcsa innen, a zsámolyokról nézni az előadást. Kitekerem a nyakam, Zsuzsa középen ül, fentebb, sötétben, szigorú megint. Szemüvegén járnak a fények.

Egymás után nézzük végig az összes előadást. Egész életemben nem fogok annyit színházba járni, mint egyetlen hét alatt. A szabadkaiak tényleg jók. A második előadásból sem értek semmit, de igyekszem megfejteni a motívumokat. Az utolsó jelenetben a színészek egyesével előjönnek, fejükön papírmaséból készült hatalmas szürkemarha maszk, egyébként nincs rajtuk semmi. Áll a félhomályban a sok Minotaurus, felénk néznek. Mindenkinek saját. Van, amit nem kell magyarázni.

 


 

Hat rekesz

 

„A tanítványok megkérdezték Jézustól, hogy vajon az ember azért vak, mert bűnt követett el, vagy pedig azért, mert a szülei követtek el bűnt.”

János 9:1–2

 

Jegyem van a Vakok Intézetébe. A közhiedelemmel ellentétben ez a Vakok Iskolája, mondja a kedves, sisakhajú sétavezető. Kiáll a lépcsőre. A Vakok Intézete itt van nem messze, teszi hozzá, és átmutat a szemben lévő szecessziós épületek között. Mintha látnánk. K bólogat, tudja, hol van, járt már ott. K-t nem akarta elkísérni senki, és én is hiába kérdeztem, barátaim ódzkodtak az ötlettől. Már évekkel ezelőtt meg akartam nézni a Láthatatlan Kiállítást is, amikor még a Millenárisban volt – azóta elköltözött, most nincs helye, a szó szoros értelmében láthatatlan.

K azt mondta, tudta, hogy én el fogok vele jönni. Vannak emberek, akiket ez érdekel, és vannak, akiket nem. Az előbbi csoportba általában azok tartoznak, akik nemcsak enyhe érdeklődéssel, hanem mély és őszinte kíváncsisággal fordulnak az egész felé, míg a másodikba azok, akiknél a semleges inkább a félelem, hátborzongás felé mutat. Bemenni egy olyan helyre, ahol csupa nem látó ember jár-kel a mindennapokban – tényleg van ebben valami szabálytalan. Nem az, hogy látó emberek kis csoportja a nem látók közé megy, hiszen a nem látókat is nagyrészt látók tanítják, főznek nekik ebédet, felseprik a tantermeket, végzik a titkári teendőket. Tehát mindig ott vannak, és ily módon a nem látók közösségének részévé váltak, elszakíthatatlanul. Következésképp korántsem furcsa, hogy emberek egy csoportja, akik látnak, a nem látók közé mennek, sokkal inkább az, hogy az épületben most nincsen egy nem látó sem, vagy ha igen, elbújtak, elrejtőztek. Vasárnap van.

Amint azt sisakhajú sétavezetőnk később a kiállítótérben elmondja, nem minden látássérült vak, de minden vak látássérült. Szemlélteti a különböző fokozatokat. Ha valaki nagyon idős korában látássérült, mondja, és közben begörnyed, lehet, hogy még van egy kis rés valahol felül, jobb vagy bal oldalt, ahol, mintha egy kulcslyuknál is kisebb sávon át nézné a világot, lát. Fényt, foltokat, színeket. Nem feltétlenül tisztán. Sétavezetőnk hangja elmélyül, mint az igazán tettetett idősé, akinek görnyedt a háta, és aki a világot egy szűk sávon át érzékeli.   

Jegyem van a Vakok Iskolájába. Vezetett séta. Látni fogjuk az ágyakat, tányérokat, székeket. A vécét, a tükröt, az íróasztalt. Egyébként hosszabb neve van, óvoda, általános iskola, és a többi.   Nézzünk fel az épület tetejére. Nézzük, nézzük, mondja a sétavezető. Nehéz felfelé bámulni, a nagy, kötött kabát kényelmetlenül feszül rajtam. A sisakhajú mindent elmond, amit bent fog elmondani, csak rövidítve. Nézzük, nézzük a homlokzatot, az ornamentikát. Kezében valami kék, mázas tárgyat szorongat. Felemeli, hatalmas O betű, a Vakok Iskolája felirat egyik tartozéka volt. Néhány éve cserélték le, mert elkezdtek hullani a betűk odafentről. Innen felfelé nézve a betűk zöldek, de valójában ilyen szép, sötét nefelejcskékek. A távolság és az időjárási viszonyok miatt láthatjuk zöldnek. Az O betű akkora, mint egy arc. Zománcos, polcra illő, herendi vagy hollóházi.

A főbejárattal szemben kovácsoltvas korlát, ikerlépcső. Jobbra és balra két egyforma, apró ajtó, mintha csak gyerekeknek készült volna. Hová vezet? K szerint lemegyünk majd, ő is kíváncsi, én is. A korlátot kakasforma nyitja, aztán végig ugyanaz az ornamentika, mint az épület külsején.

Elindulunk felfelé, az ebédlő mindkét szárnya kitárva. Senki nem mer belépni, mindenki csak a képzeletbeli küszöb vonaláig megy. A falakon fekete-fehér fényképek, az egyiken apácák emelnek hatalmas kondérokat, tálcát. Fejükön csónak formájú kalap, valaki levest mer, valaki a tányérokat adogatja. A következőn nagy körben gyerekek, néhányuk térdel, mások állnak. A csónakkalapot viselő apáca a kör közepén áll, kezét imára kulcsolja. Tovább sétálunk, fel a Nádor teremhez. Hosszú történelmi áttekintés következik, az iskola igazgatói, vezetői a falakról figyelnek. Az üvegablak alsó hat kazettájában szentek, királyok, fölöttük angyal, bika, oroszlán, sas.

A terem végében ajtó, egy kisebb terembe vezet, kávézót szerettek volna berendezni, de évek óta nem sikerül. Helyette kiállítótér. Fontos definíciós szakasz a vak és a látássérült különbségéről. Egyszerű állítások, érthetőek. Látó a látónak barátja, ki kell mondanunk. Azt nem teszi hozzá, látássérült a látássérültnek barátja – nem azért, mert ez nem igaz, hanem mert jobban érzékelteti, hogy látó és látássérült nehezebben találja meg a közös hangot. Főleg a gyerekek. Nézegetjük az iskola egyik vaskos jegyzőkönyvét, ebbe kerültek a felvett gyerekek adatai. 1944-nél van nyitva: gyermek neve, mikor vakult meg – így írják, megvakult –, vakság oka, testvéreinek száma, vak testvérek száma, elhunyt testvérek száma. Magasság, szem- és hajszín.

A folyosón üveges szekrényekben kitömött állatok, épp, mint a látó gyerekek iskoláiban. A sétavezető az egyik preparált tyúk történetét meséli, amelynek a hátából kiállt egy drótdarab. A gyerekek sokáig így különböztették meg a tyúkot a többi kitömött szárnyastól. Ha szúr a háta, tyúk.      A legfelső emeletre caplatunk, a falon újra képek. Testnevelés óra, gyerekek furcsa alakzatban. A tanár zakóban, nyakkendőben áll a napon. Aztán még egy kép, uszodai jelenet, talán ugyanaz a tanár, könyököl a korláton. Fiúk a zuhanyrózsa alatt, kihúzva állnak, néhányan már a medencében szokatják magukat a vízhez. 

A legfelső emeleten vannak az orvosi- és betegszobák, és egy nagy vasajtó, amely a padlástérbe vezet. A sétavezető átkarolja az ajtót, erős mozdulattal kinyitja. Sétálunk a deszkahidakon, alattunk vízelvezetők. Itt vagyunk a kék, zománcos felirat mögött, a tető résein beszűrődik a fény. Mondtam, hogy jól nézzék meg a tetőt. Valószínűleg nem láttuk, mivel nincs is. Hiányzik a csatorna. A kor építészeti finnyásságának megfelelően nem akarták, hogy az otromba csövek látszódjanak. Ezért fut alattunk a vízelvezető rendszer, az eső lecsorog, egy kis nyílás kívül összegyűjti, bevezeti a tető alá, ide a padlástérbe, ahonnan, valahol leghátul, a sötétben, újra alácsorog az iskola udvarára. Ez akkor kevésbé előnyös, ha a galambok beledöglenek – mehetünk tovább.

Már nincs sok hátra, még két megálló. A szakiskola tanulóinak folyosóján megyünk, egy-egy osztályban hárman, legfeljebb öten tanulnak. Belépünk egy terembe, papíroszlopok közé. A papírokon apró pontok, a terem közepén egy nagy nyomtató, amivel a Braille-könyvek készülnek. A sétavezető felemel egy almásládát, benne nyolc spirálozott papírkötet. Az Egri csillagok Braille-változata. A pontokat nem lehet sem kicsinyíteni, sem nagyítani, a köztük lévő távolság állandó, így a látássérült gyerekek számára készült könyvek lényegesen több helyet igényelnek a világban, mint a látó gyerekeké. Minden tankönyvet, segédletet, feladatot le lehet fordítani Braille-re úgy, hogy az értelmezhető legyen. Kapunk egy Braille-ábécét. Sokszor még a közlekedési járműveken is elrontják a feliratokat, ilyenkor a látássérült gyerekek nevetnek a városfejlesztés ügyetlenségein. Braille-ben az „sz” és „s” betűket különböző jelekkel kell írni, tehát nem elég az „s” és a „z” pontocskáit egymás mellé tenni. Alattunk van a Braille-könyvtár, de oda nem megyünk le. Polcok tele fehér pontocskákkal.

Utolsó megállónk a Nádor terem mellett van. Csak most veszem észre, milyen összefüggéstelenül jártunk az épületben. Földszint, tető, udvar, első emelet. Sétavezetőnk közlekedéstanár. A látássérült gyerekeket tanítja közlekedni, és ez, lássuk be, mindennél fontosabb. A közlekedés nem egyenlő a fehér bottal, nem egy meghosszabbított testrész, ahogy a vakvezető kutya sem taxi egyik pontból a másikba. Érzékelni a teret nem csak látóideg-állapot kérdése. A sétavezető nagy, fiók méretű és alakú fakeretet vesz elő, benne hat egyenlő méretű rekesz. Ebben kell a gyerekeknek különböző tárgyakat elhelyezniük. Ha kicsit nagyobbak lesznek, a hatrekeszes fiók zsugorodni kezd. Van magazin- és könyvméretű, és a legkisebb, szinte gyufásdoboz. Hat egyforma apró rekesz. Tedd a gombot a bal felsőbe – „A” betű. A jobb felsőbe – „Á”. Ilyen egyszerű.

                                                                                                                                    


 

Miért nem engeded?

 

Már csak néhány kérdés maradt hátra. Nem érzek megkönnyebbülést, mert már néhány hete ezek körül cirkálunk, minduntalan próbáljuk kommentben meggyőzni a másikat. Miért igen, miért nem. Elfogadom az érveidet, írjuk nagyvonalúan, aztán jön a de. A de, amely – ellentétben az ellene felhozott vádakkal – nem megsemmisíti az előtte lévő tagmondat tartalmát, hanem felerősíti azt, és így a külső szemlélőnek olyan lehet, mintha mind a két, egymással ellentétes érv kihunyna. Annak azonban, akihez az indoklás tartozik, azaz aki írta, jócskán felforrhat az agyvize. Elvégre ügyesen kitalálta, felépítette; már előre látta, hogyan semmisül meg a másikban a gondolat csírája. Nem számít rá, hogy mutat majd erősebbet.

Újra és újra izgalmas szembesülni az ízlés problémájával, amely nem is probléma; tulajdonképpen a belül megfogalmazott érvek által levezetett következtetés. Jó, nem jó. Szerkesztőm például rittig azokat a szövegeket emeli ki, amelyeket nekem eszembe sem jutna a kiválóak közé sorolni. Vagy éppen azokat, amelyek számomra langyosak. Jók, de nem fűz hozzájuk különösebb viszony. Szerkesztőmet a könyv hajtja, és erre csak a legutolsó javítási körben jöttem rá, mintegy univerzális igazságként. Míg én magam darabok sorozatát látom – a képeket egyesével a kiállítóteremben –, ő a még el sem készült könyvtárgyat, benne a szöveg egészével, amelyet én, bármilyen sokszor is helyeztem el a szőnyegen a kinyomtatott verseket, kevésbé láthatok át – nem ez a dolgom. A festő feladata a festmény, a kurátoré a kiállítás.

Jó előre letisztáztunk mindent, így és így, ilyen ütemben haladunk majd. Kommentek jöttek, kommentek törlődtek, korrektúrák alakultak és váltak immár valósággá. A korrektúra módban beillesztett változtatások mintha egy geometriai feladat segédvonalai lennének. Inci néni például, kezében nagy, fából készült körzővel, vonalzóval, melyek végére egy alumíniumhüvelybe kellett erősíteni a krétát, s amellyel a táblára nagy, széles, mégis könnyű mozdulatokkal szerkesztett meg bármit, minden segédvonalat meghagyott. Pontosan láttuk, hogy Püthagorasz tétele mögött mennyi láthatatlan számítás húzódik, melyek a matematikához kicsit sem konyítók számára csak egy rövid, jól memorizálható képletet jelentettek. A korrektúra is ilyen, noha sorsa már akkor biztos, amikor a dokumentumba bekerül: biztosan láthatatlanná válik majd. Képzeljük el azt a könyvet, amelyben a korrektúrákat elfelejtették elfogadni vagy kitörölni – létezhet effajta avantgárd kísérlet, sőt, létezik is –; ekkor azonban, mivel a szöveg része, mi több, a szöveg maga, elveszti korrektúra jellegét és ez a megnevezés okafogyottá válik. A korrektúra, az korrektúra, s habár azáltal lesz, hogy már tudjuk, tiszavirág életű, ott dolgozik a szövet sűrűjében.

Egyébként az egész olyan volt, mint egy bírósági tárgyalás szakaszai. Ismertettük az ügyet, aztán a szerkesztőm alapos vizsgálat alá vetett minden szöveget, nyomozott – ebben a tekintetben a nyomozás és a tárgyalás párhuzamosan fut – és vádat emelt. Vádiratait – ezeket a rövid, tömör kommenteket – egyesével áttekintettem, aztán a védelem jogán válaszokat fogalmaztam. További különbség, hogy érveinket senki a világon nem láthatja, hallhatja, nincsen bíró, nincs esküdtszék – fennkölt, pátoszra hajlamos gondolattal élve azt mondhatnánk: a szöveg dönt. Aztán szép sorban helyre kerül minden. Alkudozunk. Közmunkaprogramban való részvétel – a tördelés megváltoztatása; pénzbüntetés – ki kell húzni a jelzőket; egy év letöltendő szabadságvesztés – szabaduljunk meg a strófáktól; és a legsúlyosabb, életfogytig tartó büntetés – vegyünk ki néhány verset teljes egészében. Kérem, én semmit nem csináltam, tisztességes szövegek ezek, a vádat sem értem. Ha beismerem, valami tényleg sántít, mintha enyhülne a büntetés – a szöveg akkor is kikerül, csak éppen én is örömömet lelem a kasztrálásban. 

Az utolsó hétre úgy tűnt, a kisebb-nagyobb tisztázatlanságok mellett két kardinális kérdés maradt. Ujjongva válaszoltam tehát szerkesztőm e-mailjére, sugallva, kettő nagyobb kérdést kell letisztáznunk – több ne is legyen, adja az ég. A kiadó egyik szobájában sorra vettük a szövegeket, és egyre jobban izgultam, ahogy közeledett az első kérdéses darab. A végső, mindent eldöntő tárgyalás. Meglepődtem, amikor új, általam addig nem látott bizonyítékok kerültek elő, de hamar tisztáztam magam.  

Aztán jött az első szöveg: utoljára védelmére keltem; előadtam múltbéli recepcióját, személyes érintettségem részleteit, formai és tartalmi erényeit, aztán szerkesztőm szemébe néztem. Miért nem engeded, kérdezte nyugalommal, és a vádiratot ezúttal élőszóban hallgatni olyan volt, mintha feloldozást kapnék. Ahogy kijelöltem és rányomtam a törlésre, felszabadultunk. Szerkesztőm boldog volt, ahogy én is.

 

A neheze még hátra volt. Nem sok, másfél sor csupán. Úgy rikított az egész anyagban, mint egy radioaktív tárgy, amelyhez valamiért nemcsak én, de néhány barátom is különös vonzalmat érzett. A legjobb sor! – mondták, és ezzel úgy feldagasztották saját sorpáromhoz kötődő érzelmeimet, hogy azok már a vers születésekor zárvánnyá váltak. Amikor az első vádiratban megláttam szerkesztőm puha, ám annál többet sejtető véleményét, majdnem – majdnem. A kérdés érintetlenül maradt hosszú szerkesztési körökön át. És most, szemtől szemben, úgy tűnt, érveink találkoznak. Boldogan álltunk fel a kanapé biztonságos szegletéből, készen vagyunk.  Csak a metrón hazafelé jöttem rá, mikor az eredményről a közelieket értesítettem, nem teljes az elégedettség. Sietve írtam tehát szerkesztőmnek, aki akkor már a tördelésre bocsátást intézte volna, hogy mégsem jó, mindenben igaza volt, ki kell venni, ahogy van.

D-hez mentünk aztán, aki a kérdéses sor egyik nagy pártolója volt, karácsonyi vacsorára hívott minket. Néhány pohár pezsgőtől felbátorodva neki is bevallottam, mi történt a nyári angyal-képpel, és ahogy az lenni szokott, nagy, az egész irodalmi életet érintő ontológiai és episztemológiai kérdésekhez jutottunk. D végül, azt hiszem, bolondnak tart, bár tudom, szeretetből.

*

Egy belvárosi étteremnél találkoztunk, D nagy csomag szöveget vett elő. Előre tisztáztuk, hogy semmi radikális változtatás nem szükséges, de ahol kell, csiszoljuk készre szövegeit. Mindenki fejében más kép él adott vers tökéletes változatáról. Örültem, amikor D maga javasolt egy-egy radikális húzást. Igyekeztem meggyőzni arról, ami szerintem előnyös lehet; azt hiszem a lencsesaláta és a kacsaleves megtette jótékony hatását. Mikor másnap elküldte a javított verziókat, éreztem, elégedett; én is az voltam. Ez a legfontosabb. 

 


 

Mikor?

 

November utolsó két hetében mindenkinek ígéretet teszek: majd decemberben. Jövő héten, egy délután, ha végeztem a munkával. Az lenne ideális, ha minden nap képes lennék kinyitni a laptopot, hogy elmélyedjek az egyik szövegben. Az lenne ideális, ha írnék valamit. Nyers szöveget, hogy később legyen mivel dolgozni. Mert javítani – elméletben rögzült aranyszabály – bármikor lehet. Buszon, fogorvosi rendelőben, gyorsétteremben. Csak jöjjön létre az anyag, amivel lehet.

November utolsó két hetében azt mondom régen látott barátaimnak: még az egész december szabad. Nem tanulok az elmúlt évek tapasztalataiból, pedig megjegyezhetném, a naptár hamar betelik. Jó lenne minden nap leülni, megírni egy-egy strófát, bekezdést, javítani, aztán a felét kidobni a kukába. Ideális esetben minden nap kellene írni. Szépirodalmat. Néhány hete belekezdtem egy nagyobb anyagba, három napig csináltam, nem kell sokat, egy-egy óra elég volt, haladtam. Aztán abbamaradt. Mint az edzés első pár napjában, hetében, megvan a lendület, aztán egyszer kimarad, és megint, végül csak panaszkodom. Pedig itt van a fejemben, tudom, mit hová szeretnék illeszteni.

November utolsó néhány napjában kezdenek betelni a decemberi rubrikák. Kilenctől fél hatig az agyam egész más területét aktivizálom, utána pedig – ahogy a szakemberek mondják – modult kellene váltani. Kell. Futni, sétálni. Kiugrani egy repülőből. Új koncepciók, ötletek jutnak eszembe, le kellene írni.

December elsején megnyitom a naptárat, hogy helyet keressek egy találkozónak. December elsején már tudom, melyik napot mire szánom, épp csak az írás idejét nem írtam be még. Mondjuk: minden nap reggel héttől nyolcig. Akkor fél hétkor kellene ébrednem, felöltöznöm, hogy időben elinduljak. Ezt is úgy kell számolni, mint a fizetést: nettó egy óra jut az írásra, de már attól elfáradok, hogy rákészülök. Beágyazok, teát főzök, kiválasztom, mit vegyek fel aznap.

Ugyanez fordítva: minden nap este hattól hétig írok. De ha hatra érek haza, képtelenség azonnal gép elé ülni. Fetrengés, zuhany. Enni kellene, az evéshez pedig főzni, annyit, amennyi elég a következő pár napra.

December elsején már tudom, hogy a hónap közepétől olyan alkalmak következnek, amiket egyszerűen nem mondhatok le. Hazajön egy barátnőm a Közel-Keletről. Nagyon várom, de fejben mégis halogatom az egészet. Elképzelem az arab világ mindennapjait. Teljesen más. Nem jobb, nem rosszabb, csak más. Kicsomagolom a barátnőm által hozott szíriai csokoládét, megszagolom a parfümöket, megtapintom az anyagokat, nyomkodom a krumpli méretű datolyát. A világ bármelyik pontjára gondolok, csak nem erre, ahol most vagyok. Egy hirtelen vágásra, új helyre.

December közepe van, péntek van, megsütöttem egy egész csirkét. Megterítettünk, jóllaktunk. És most, mondanám a barátaimnak, el kell mennem, be kell zárkóznom, adjatok egy órát. Nincs holtidő, és ez rossz.

Az arabok hisznek a délutáni pihenésben. Igaz, ennek több köze van a kinti ötven fokos hőséghez, mint a feltöltődés vágyához. Rákészülnek arra, hogy este is aktívak legyenek. Sokáig dolgoznak, aztán lehet szórakozni. Mennyi mindent kellene kipróbálni ahhoz, hogy megtaláljam a számomra megfelelőt. Mindenből, ezt nem lehet konkretizálni. A megfelelő rutint például. Sőt, még az országhatárt sem kell átlépni.

Mindig valamit kell csinálni, ezért nem lehet csinálni. Betelt a december. Semmit sem szeretnék januárra tolni. A hétvégék, huss. Örülök az alvásnak. Mennyi mindent csinálhattam volna, istenem! Érzem a kitermelés kényszerét, a szükséget, hogy legyenek karakterek. A semmiből, sajnálom, én nem tudok főzni. Még egy tányér tejbegrízhez is legalább két dolog kell, és akkor tényleg az alapoknál járunk.

Elmentem egy kiállításra. Fantasztikus volt, és leginkább azért, mert éreztem a munka iszonyatos súlyát. Ahogy annyi óra tervezés, gondolkodás, méretezés után itt van harminc-negyven festmény. Egy egész ciklus. Egy regény. Mintha egy könyv fejezetei lennének. Érnek impulzusok, váratlan helyzetek. Akkor mi a baj?

*

Te most játszol. Ezt mondta nekem L. Te most játszol, és ez jó. Gyűjtögetsz, felfedezel. Úgy érti, hogy elhagyom a kiapadt bányát, feljövök, körbenézek, és elindulok. Visszajövök és elindulok máshová.

Nehéz elengednem egy kész anyagot, ezért azt érzem, nem csinálok semmit. Hogy nem írok, nem hozok létre. De ugyanúgy, mit a munka után, egy hosszabb anyag befejezését követően is lehet modult váltani. Kell. Ha datolyát akarok nyomkodni, és a közel-keleti finomságot készítésébe beleásni magam, legyen. Ha minden találkozót most akarok bepótolni, megteszem. Ha akarom. Ötfogásos vacsorát főzök. Gyógyszerek hatóanyagait olvasom.

Advent a várakozás ünnepe. Nem tudok várni. Úgy képzelem, egyhelyben kell hozzá ülni, és az ég világon semmit sem csinálni. Legyen a várakozás felkészülés, játék, utazás képzeletben, vagy tényleg. Ne nyomasszon kényszer, ne nyomasszon határidő. Az átmenet termékeny, gazdag. Lehet majd válogatni.


 

Elengednélek, visszahívnálak?

 

(Csoóri Sándor versének címéhez hozzátettem egy kérdőjelet.) Megjött az e-mail: a kézirat ott van a szerkesztőnél, sőt, nemcsak, hogy ott van, de most kezd vele dolgozni. Mihez kezdjek én? Olyan kérdések jutnak eszembe, mint hogy mi lesz az életmű első szava. Életmű-e egy könyv, amely még meg sem jelent? Életmű-e egy könyv? Kettő már az, de egy?

Létezik a virtuális térben, húsz- és harmincadjára kinyomtatott változatban, átfirkálva, áthúzva, belejavítva, és ott van néhány ember e-mail fiókjában, chatablakában is, az elküldött fájlok között. El kell keserítenem magam, a kötet első szava – a nevemen és a címen kívül – az lesz: a. Egy névelő. Vagy az, hogy: nem. Attól függ, számít-e az első szöveg címe.

Kedves Olvasó! Melyik ragad meg jobban, megnézed-e előre a könyvek utolsó mondatát vagy szavát? Első kéziratom utolsó szava: semmi. Az első és utolsó szó együtt „a semmi”, vagy a „nem semmi”. Nem mindegy. Ezzel a bölcs tanáccsal ajánlom a verseket.

A szerkesztőnek elküldött, sokadik verziós dokumentum címe: FINAL KÉZIRAT. Ordít. Több mindent ordít. Először is azt, hogy kedves szerző, fejezze be a csiki-csukizást, hagyjon fel ötleteivel, a lehetséges szerkezeti-formai kombinációk végtelen sorának számbavételével, az esztétikai iskolák és ízlések ostoba kiaknázásával és latolgatásával, a minősíthetetlen címötletekkel, a jobbnál jobb és rosszabbnál rosszabb címötletek duruzsolásával, a szánalomra méltó kérdésekkel, hogy jó lesz-e így, a nyafogással, hogy lehetne másképpen is. „Darazsak golyózápora / luggatná át a koponyámat.” – írja Csoóri.

Kedves Szerkesztő! Csatolom kéziratom nem tudom hányadik verzióját abban a reményben, hogy kikerültem minden kompromisszumot, hű maradtam a magam által megkezdett és kidolgozott hanghoz, valamint mindazokhoz, akikhez ezzel kapcsolódni kívánok.

Aztán azt ordítja, még mindig a szerzőnek, hogy nyomd el magadban a fenti kérdéseket, egy rés sem maradhat. Győzd meg magad! Ne engedj a racionális mérlegelésnek, mert az lesz a vége, hogy elölről kezded, rommá szerkeszted, ami van, kihúzod, ami jó, megcsalod, ami a tiéd. Egyébként is, ezeken már régen túl vagy. Kalandozol és olyan rettenetes ötletek kidolgozását reméled, amihez se nyelved, se időd. De azért győzd meg magad, hogy ez a dolgod, ha irányt kell választani, inkább ez legyen. Boldog nyelvtelenség.

Már most született néhány olyan szöveg, amely nyelvileg elszakad a lezárt anyagtól, de a téma még nagyon is releváns. Hol lesz a helye? Mert nincs már szabad placc az előzőben, vagy hogy kell nevezni, mostaniban, leadottban? Patikamérlegen beállítottam minden sort, kiszámoltam az arányokat. Ha borul, minden borul.

(„Fog maga még prózát is írni.” – részlet egy kedves e-mailből. Mikor van a fog? Ez már az? Olyan vagyok, mint azok a kiírhatatlan, apró molyok, amik szétrágják a liszteszacskót, aztán mennek a következőre.)

Kedves Szerkesztő! Nyitott vagyok minden ötletre, de ezt a kéziratot már sokak és sokszor megszerkesztették, tessék ennek tudatában dolgozni vele. Különben! Mi? Majd veszekszünk. Veszekszik a fene, túl akarok lenni rajta. Lobotomizálom magam arra az időre, míg a korrektúrán áthaladok. 

Gondolom, ilyen, amikor gyerekek nélkül nyaralnak a szülők. Jó a part, szép, tiszta, meleg is van, de vajon nem most ad-e a nagyi mogyorót az unokának, amire Peti halálosan allergiás. Most töri el a kezét, folyik a vére. Sír, nagyon sír. Menjünk a vízbe, sok száz kilométerről úgysem tudunk haza menni – mindenesetre, legalább fejben, megpróbáltuk. Jó volt ez a nyaralás, kár, hogy egy nap sem telt el úgy, hogy ne gondoltunk volna a gyerekekre, amint éppen leugranak a tornácról vagy egymás szemébe fújják a légfrissítőt, amíg a nagyi krumplit kapál.

Kedves Szerkesztő! Előre is köszönöm a munkát, maximálisan megbízom a döntéseiben, várom a korrektúrát. Mindenesetre érdeklődnék, hogy ha úgyis elküldi majd, nem ülhetek-e végig ott, amíg az egészet megszerkeszti?

Át akartam írni a dokumentum nevét, mielőtt elküldöm. Megkülönböztető jelnek szántam, hogy el ne vesszen a tárhelyen a sok Kézirat_2023 variánsok között.

Mit csináltál az elmúlt néhány hónapban? Kalandoztam: írtam olyan verseket, amik jók, csak még nem szoktam meg, hogy léteznek; elkezdtem három különböző füzetben gyűjteni az ötleteimet; szétroncsoltam néhány épkézláb prózát; és a legjobb, hogy olyan kritikákat írtam, amik jobban sikerültek, mint az előbb felsorolt szépirodalmi szövegek. Utazás közben olvasok, esténként A Grace klinikát nézem. Van még tíz évad.

Kedves Szerkesztő! Szerkesszen, ameddig jól esik, van elég évad a sorozatból, legfeljebb megtanulok néhány sebészeti alapot, amely kitűnő forrás egy következő verseskötethez, nem mintha ne lenne már így sok az ötlet.

Takarítanom kellene. Megnyitni évekkel ezelőtti dokumentumokat, szanálni. Most azonnal hozzálátok. Csak előbb még megnézem, melyik végleges verziót küldtem el.

 


 

Japán, angol vagy francia?

 

Múlt héten – de ez lehetne akár tegnap, tegnapelőtt, vagy a múlt hónapban is – azt hittem, most már tényleg kész, összeállt a kézirat, minden vers a helyén, a szövegekkel elégedett vagyok (végül is ez az alapja mindennek), a cikluscímek meggyőzőek. Robbanthatatlan.

Szombaton azonban átmentem Cs-hez (mindig akad egy Cs, aki szintén lehet bárki A-tól Zs-ig, de ezúttal Cs-hez mentem); áthívott, versezzünk, mondta, szükségünk van rá. Neki is kész a kézirat, laptopot cseréltünk, közben a kutya fel-alá rohangált a lakásban. Olvastuk egymás kéziratát, egy-egy versnél leragadtunk, ez nagyon jó, tényleg, igen, még a megjelenés előtt publikálni fogjuk.

Jelöltük, ha valami nem az igazi. Ezek olyan apróságok, mondta Cs, amikkel nem is feltétlenül kell foglalkozni. De már kimondta. Jelölte, ott van a megjegyzés: törlendő sor, cserélhető szó, és így tovább. Alig vártam, hogy újra nekifogjak a szerkesztésnek. Nem tudom, hányadik kör már, soha nem lesz tökéletes. L szerint – újabb fontos névjelölő az ábécében – például hagyjam a fenébe. Azt mondja, ha sokáig birizgálom – természetesen nem ezt a szót használta – szétverem az egészet, nem lesz organikus. Akarom-e egyáltalán, hogy organikus legyen? Szerintem mindkettőnknek mást jelent. Nekem például nem fér bele, hogy burjánzzon, nem szeretném, hogy angolkert legyen. Japánkertet akarok. Franciát semmiképp – nagyjából ehhez hasonlít L félelme. Hogy túl steril lesz, szét fog törni az egész, addig vagdosom, míg valami végleg elveszik. Mivel nem tudom, mi veszhet el, arra szeretnék rávilágítani, min tudok tovább bíbelődni, hogy ne csak üres példákkal dobálózzak.

1. Képzavar: nem jó. Hova tovább, szégyellem a képzavart, igyekeztem is kiirtani. Érzékenységünk, érzékelésünk a képzavart illetően azonban széles skálán mozog. Egyrészt, ami valakinek képzavar, másnak termékeny, sőt, fel sem tűnik. Másrészt a képzavar lehet tényleg termékeny. Végül: mondja már meg valaki, van-e erről konszenzus. A kérdéses szövegrész így szól: „csak a homok szélét kapargatja” – mielőtt bárki bármit mondana, szeretném megvédeni, felhasználva egy korábbi álláspontot: N szerint ugyanis ettől érdekes a vers, hogy a homoknak (itt: partszakasznak, partvonalnak) széle van, mondta N, és közben a hüvelykujját összedörzsölte középső- és mutatóujjával, így ismételte: a „homok széle”. Cs egészen más véleményen van, ez inkább képzavar, mondja. Hajlok rá, hogy igazat adjanak neki. Hát akkor minek a széle? – mintha hasra ütés szerűen ki lehetne cserélni. Nézzük a ciklust, minek a széle! Valahogy így.

2. Tördelés: „forma”. Furcsa érzéssel tölt el, ha valaki a nem kötött formájú versekről azt mondja, nincs formája. Van. Azt a tábort erősítem, amely hisz az enterek erejében, pontosabban abban, hogy hogyan „lendül” a sor. Ha ott törik, miért, mitől lesz izgalmasabb. Vagy egyáltalán jól áll-e adott szövegnek az a forma. Az anyagban ezúttal néhány szöveget ebből a szempontból is átgondoltam, átalakítottam. Jobb így. Egy sűrű, titokzatosabb vers esetében például arra jutottam, felesleges szabályosabb strófákkal dolgozni, a szellősség az, amitől még jobb lesz a szöveg. Néhány rövid vers esetében pedig jobbnak ítéltem, ha a gondolategységeket veszem alapul, hogy kompaktabb, áttekinthetőbb legyen. Ugyanide tartoznak a kötőjelek sortörés esetén. Rá kell-e, rá lehet-e játszani a hangalak és a jelentés adta lehetőségekre. Például: Szabász- / olló. Új sorban. Úgy döntöttem: nem kell. A tipográfiai elemekkel is hasonlóan jártam el, mikor modoros, mikor indokolt.

3. Központozás, mondatritmus. Cs azt mondja, ha már eleve ilyen szikár verseket írok, legyen ennél és ennél a versnél lendületesebb a vége. Hagyjam el a pontot, helyette legyen vessző. Nem tetszett, túl nagy levegővételnek éreztem, és ez a fajta gyakorlat inkább Cs verseire jellemző. Ugyanakkor van benne valami, ezért kipróbáltam néhány variációt. Egyébként a „homok szélénél” is volt hasonló problémám: sajátosan lüktet, és ezt más szóval nem igazán lehet pótolni. Ebben persze az is benne van, hogy már annyira ismételtem magamban. Ha más olvassa, fel sem tűnik a hiányzó ritmus. Merthogy – mondja Cs – ez esetben nem a metrum és a rímek összjátéka a lényeg, hanem a mondat- és gondolatritmus.

4. Utolsó sorok. Ez volt a legtanulságosabb. Azt gondoltam ugyanis, hogy a zárlatok jók, ezeken nem szeretnék változtatni. Cs meg azt mondja, húzzam ki az utolsó sort. Igaza van. Váratlanabb, és nem annyira „kerekded”. Nem is snitt, inkább, mint egy elcsuklás. Erősebbnek érzem így a szöveget, és ez jó.

5. Jó ez a vers? Mert én nem szeretem, és akármennyire szigorú vagyok, még nem tudtam kivenni az anyagból. Mert mások szerint meg jó. De én nemcsak, hogy nem szeretem, de egyenesen rossznak gondolom. Cs szerint nem kell kivenni, L azt mondja, nagyszerű, N meg azt, hogy a hús mellé köret is kell. Értem. De akkor sem szeretem, és ez az igazi dilemma. Vagyis a legnehezebb. Nem szeretem, nem, nem és nem. És van egy pár ilyen szöveg – publikáltam már szinte az összeset, akkor jónak gondoltam, és most, az egész anyagra tekintve infantilisnek tűnnek. Alakítom, átírom. Át kell. A kompozíció mintha kidobná magából, a folyóiratokban egészen máshogy mutattak.

6. Cikluscímek. Szeretem a mostani cikluscímeket, de akartam valami bevállalósat. Lehet-e például személynév? Indokoltnak érzem, egyszerre közelítő és eltávolító gesztusnak. Teljesen más, mint a többi. Mert míg a többi valami új szempontból tekint a versekre, egy cikluscímnek felemelt személynév mindezt felülírja, és az egész anyagra kiterjed. Azt mondja: a többi nem is lényeges, és amit eddig olvastál, átverés. Mi legyen?

7. A vége. Cs azt mondja, ez volt a legnehezebb neki is. A záróversek sorrendjét kitalálni. I-ga-za van. Mit ír felül egy átrendezett sorrend? Min marad több hangsúly, és min lesz kevesebb. Erről nem igazán lehet többet mondani.

Így fogtam neki az „utolsó” szerkesztési körnek. És még mindig vannak megoldatlanságok, legalábbis én így érzem. Más úgysem tud dönteni. Cs kézirata például angolkert, de szépen karban van tartva. D kötete angol is, japán is, francia is, H anyaga pedig franciának tűnik távolról, közelről, néhány sora meg egészen japán, de a versek működése angol. Kert. Mind működik.

 


 

Válogatni kell?

 

Az ott giccses. Ez nem működik, ez felesleges, a mondat pongyola. Szörnyű zárlat. Néhány olyan visszajelzés, amit sokkal nehezebb megindokolni, mint például egy rossz rímet, valami szerkezeti-mondattani hibát vagy hasonlót. Van, aki szerint erős, remek a felütés, mások azt mondják, ki kell húzni. Ki kell húzni úgy ahogy van, értsd már meg, erősebb lesz a szöveg.

Az egyik barátom azt mondja, nem bírja, ha szétverik a versét. Az kész, ő tudja, érzi. Neki ne mondják meg, mennyit húzzon belőle. Felháborodik és zaklatott lesz, ha három versszakból kettőt a kukába akarnak dobni. Igaza van. Azt mondja, az nem az a vers. Vagy ha mégis jobb lenne két versszak mínusszal, indokolják meg jobban. Közelítsenek másképp, és ne a saját versüket akarják megírni/meghúzni. Ennek a barátomnak természetesen igaza van, ugyanakkor egyáltalán nincs igaza. Ha azt mondaná ugyanis, hogy a vers, belátja, bizonyos szerkezeti, ritmikai, gondolati stb. érvek miatt erősebb lenne (nem csak úgy magában erősebb, mert az mi a csudát jelent), de ő úgy gondolja, dolgozna még vele, és átértékeli ezt a drasztikus lehetőséget is – na, akkor lenne igaza.

Egy másik barátom azt mondja, nem hisz a kritikában. Ezt az állítását képtelen megindokolni, pedig be kellene látnia, ez éppen olyan, mintha a kritikus azt mondaná, nem hisz a versekben. Vagy a prózákban, vagy bármiben, amit a kritika tárgyává tesz. Ez a másik barátom jobb híján úgy indokol, hogy nem lesz több a kritikától. Nem tudom. Talán nem így, vagy egész máshogy. Mondhatná például, hogy vannak rettenetes kritikák, rossz kritikák, buta érvek, és így tovább.

Nem hiszek a fekete-fehérben, és mindig meglepődöm, ha valakinek, aki irodalommal foglalkozik, kibillenthetetlenül erős, önmagában álló véleménye van. A hangsúlyt arra teszem, hogy önmagában álló. Hiszen a tej szerintem is fehér. Egy megállapítás mögött azonban legyen ott a következtetés okos, átlátható és komplex útja. Legyenek feltételek, megszorítások és körülmények, amik mellett az állítás igaz vagy nem igaz. Árnyalatok kellenek, fokozatok, átjárók.

Ugyanakkor megértem fentebb említett barátaim problémáit is. Mert van úgy, hogy egy dolog, például egy sor vagy egy vers, nem mond az ég világon semmit. Mert a szerző például épp pszichedelikus mindennapjait éli, és a neoavantgárd irányzatok valamelyiket kapargatja. Így lesz a lírai én egy neonfénnyel beszórt liftbe szorult szúnyog, és „így válnak izgalmassá” bizonyos egy- vagy kétsoros művek. Mindezekkel nem a fenti két példa igaz mestereit kívánom bírálni vagy leminősíteni. Azt mondom, hogy tartalom és forma viszonyában, ha csak egy fél hajszálnyival is, és még akkor is, ha ezzel együtt igaz a forma és tartalom elválaszthatatlansága, a tartalom vezet. Akkor is, ha a forma miatt módosulnia kell.

És azért értem meg drága barátaim agóniáját, akik hosszú évek után lemondtak a vélemény befogadásáról (túlzok); mert sokak bedőlnek a formának. Mint egy kisgyerek, akit a vásári forgatagban mindenfélével el lehet csábítani. Sokszor dicsérjük a képet, a stilisztikai megoldások erejét, a tördelés dinamikáját, de azt a kérdést elfelejtjük feltenni, miért van így? Milyen viszonyban áll a tartalommal, az üzenettel?

Nincs bajom semmilyen újítással, nem állok ellen a meghökkentő dolgoknak. De ha egy valamit idáig magamévá tettem, akkor az az, hogy tudni kell, mit akarunk mondani. Akkor is, ha azt úgy mondjuk, hogy a formai-stilisztikai megoldásoktól mindenkinek tátva marad a szája. De csak akkor marad úgy, ha mindezek mögött ott dolgozik a tartalom, a mag. Megértem tehát barátaimat, akik elutasítják a formai megoldásokat magasztaló, a képek burjánzását éltető, de a tartalmat félresöprő véleményeket.

Nincs mese, válogatni kell. Fel kell írni minden visszajelzést, aztán szanálni. Egyiket a másik után. Van, amit csuklóból. Mert egyszerűen nem a tiéd, másé, más versé, más szövegé, de a te rendszeredtől alapjaiban idegen. Aztán ott vannak azok a tanácsok, amiken érdemes elidőzni.

Most, hogy kompozícióba rendezem szövegeimet, számos véleményt meghallgatok vagy elolvasok. A visszajelzések változatosak. Bizonyos versekre, amiket szeretnék eldobni, azt mondják, azok a legjobbak, az általam legjobbnak érzetteket pedig leértékelik. És ott vannak az apróságok. Zárlatok, strófák, szavak, hogy például állat helyett írjak marhát, legyek kemény. Ezeken rágódom sokat. Tényleg. Miután este hazaérek a munkából, bekapcsolom a laptopot, megnyitom a szövegszerkesztőt és a kéziratot. Egyik komment sorakozik a másik után, egymás alatt a méltató és elmarasztaló hozzászólások.

Aztán elkezdek mosogatni, a gép a szobában. Állok a koszos tányérok fölött, kezemben szivacs, és próbálom magam meggyőzni az érvekről. Hogy jobb-e egy sor nélkül, és ha igen, miért? Nem lesz-e anélkül száraz, mint a kartonpapír vagy a túlsütött fasírt? Miért legyen marha, ha én egyszer állatnak írtam? És így tovább. Aztán, mikor próbálom magamra erőltetni valamelyik megoldást, beszaladok a szobába, gyorsan átírom a szöveget, és visszamegyek a mosogatóhoz. Rövid időre megnyugszom. A következő tányérnál azonban úgy érzem, elárultam magam. A szövegeimet, a kéziratot. És ezzel, azt hiszem, nincsen semmi baj. Mert abban bízok, hogy a végén jó lesz, és úgy lesz jó.

Apróságok, de fontosak. Válogatok a hozzászólások között, és mindegyiknek örülök. Van, amin felhúzom magam, és ott helyben igyekszem valakivel megértetni, hogy egy szinesztézia önmagában nem izgalmas. Azaz lehet, maximum tíz másodpercig. Hogy jó lenne megérvelni, milyen viszonya van a nagyobb képhez, a szöveghez. Mit vállal a szöveg egyáltalán? Dobálózik vagy következetes? És hogy a hozzászólás melyiket követi.


 

Hogyan kérjünk útravalót?

 

Tavaly tavasszal az egyik barátom kísérőjeként részt vettem egy japán-magyar fogadáson, amelyen a nagykövet is megjelent. Mi több: belépéskor a tömeg két sorba osztódott, az egyik az „egyenesen a rendezvényre” volt, a másik pedig a „nagykövet üdvözlése”. A barátom azt mondta, illene az utóbbiba állnunk, senki nem választotta a másikat, és egyébként is: a protokoll.

Tíz-tizenkét ember sorakozott előttünk, láttuk, ahogy meghajolnak a nagykövet előtt és váltanak vele néhány szót. A barátom azt mondta, nekem nem kell megszólalnom, meghajlás után nyújtsak kezet, miután ő elmondta a mondandóját. Gyakorolt: Így és így hívják, innen és innen jött, itt dolgozik, ezek az ambíciói – motyogta mellettem. Majd hozzátette, végül is megszólalhatok, ha szeretnék, kívánjunk együtt minden jót a japán népnek. We would like to wish great pastimes here for your Excellency, good health to the people of Japan and to his Majesty the Emperor. Sorra kerültünk. Kölcsönösen meghajoltunk, aztán a barátom kezet nyújtott, bemutatkozott, és mikor elkezdte volna mondani azt a jól begyakorolt néhány mondatot, a nagykövet diszkréten elfordult és a sorban utánunk jövőkkel kezdett foglalkozni. Követtük a kijelölt irányt, beléptünk a rendezvényterembe. A barátom csalódott volt, hiába nyugtattam, nem csináltunk bolondot magunkból, hiszen én meg sem szólaltam, ő meg, hiába szeretett volna, a nagykövet nem adott rá lehetőséget. Nem várható el tőle, hogy mindenkivel percekig beszélgessen.

Persze nem szeretnék direkt párhuzamot vonni nemzetközi találkozók és például dedikálások, szerzői estek között – arra próbálok utalni, hogy sokszor nem merjük megszólítani az általunk nagyra tartott szerzőket, és még nagyon szeretnénk váltani velük pár szót, miután szeretettel dedikálták nekünk a könyvüket. Szerzője válogatja. Mivel – legyünk őszinték – vannak, akikhez kígyózó sorok állnak, és vannak, akiknél kevesebben szeretnének dedikálást kérni. És ott vannak a privát események, váratlan találkozások az utcán, metrón, pályaudvaron és a többi.

Szintén tavasszal – miért történik minden tavasszal? – hazautaztam vidékre, hogy egy író-olvasó találkozón részt vegyek egy, ebben a szövegben „kígyózó sorokkal” bíró szerző estjén. Felszálltam a vonatra, és néhány másodperc után észrevettem, hogy együtt utazunk. Pár sorral előttem ült és a telefonján olvasott. Izgatott lettem, tényleg nagyon fontosak számomra a könyvei és a gondolkodása az irodalomról. Máson sem tudtam agyalni, csak azon, hogy mi történne, ha odalépnék hozzá. Egyáltalán mit mondanék? Fejben gyakoroltam a lehetséges epizódokat: bemutatkozás, írás – és itt megálltam: miért érdekelné őt egy pályakezdő, ez az egész inkább tolakodás. Az állomáson a szóban forgó szerző előttem szállt lefelé. Hirtelen hátra fordult: ez már [szóban forgó település neve]? – kérdezte. Igen, mondtam, és én is leszálltam. A peron mellett ugyanaz a személy várt minket (erről a szerző nem tudott). Odaléptem én is M-hez, üdvözöltem, aztán bemutatott minket egymásnak. A szerző mosolyogva nyújtott kezet.

Bármi megtörténhet, érezni kell a határokat. Kivel mit lehet közölni, kitől mit lehet kérdezni. Milyen napja volt, milyen nehézségek érték. Sokszor viccelődünk azzal a barátaimmal, hogy mindenkinek megvan a „maga szerzője”. Akivel egyszerűen csak jóban van, többek ismerősnél, kevesebbek barátoknál. Mély tisztelet és a rajongásnál valamivel kevesebb, de hasonló érzése. Ezeket soha nem az előre megtervezett szituációk eredményezik. Véletlen összecsengések, és kevésbé az irodalom vagy a szakmai témák – legalábbis így gondolom. Egy ponton zárójelbe kerül a hajszás kényszer arra, hogy valakivel megosszuk irodalmi pályánk alakulását, fontosabbá válik, hogy megtaláljuk-e emberként a közös hangot.

A 2021-es budapesti könyvhetet egy kedves barátnőmmel jártuk végig. Dedikálások, bemutatók, ahogy lenni szokott. Egy kevésbé ismert, de számunkra (nem csak számunkra) annál fontosabb szerző asztalához is odaléptünk. Szabados Attilának ajánlom. Könyvhét! – írta, és mi megköszöntük. Később ugyanez a szerző a Vörösmarty téren ült a központi szobor peremén. Tényleg nem csinált semmit, egyszerűen ült és nézett maga elé. Barátnőmmel néhány méterrel arrébb álltunk, elvesztünk a tömegben, a szoborcsoport szélén üldögélő szerzőt néztük. Nem kellene-e odamenni hozzá? És mit mondanánk? Hogy fontos a könyve. Nekünk. Csak ennyit? Majd ahogy alakul. Közben egyik lábunkról a másikra álltunk, indultunk is volna meg nem is, aztán észrevettük, a szerző elkezd telefonálni. Most beszél valakivel, ne zavarjuk. Majd ha letette. Sokáig beszéltek, találgattuk, miről lehet szó, aztán elrakta a zsebébe a telefont. Most.

Közelítünk a szerző felé, nem engedjük, hogy máshová forduljon a tekintetünk, tíz méter, öt méter, három, kettő, és már ott állunk előtte. Felnéz, köszönünk. Köszön. Ne haragudjon, hogy zavarjuk (micsoda ostobaság, miben zavarnák, de hát a protokoll), de – és itt következne a lényeg, hogy tulajdonképpen mit akarunk mondani, pedig mi se tudjuk, csak hadd mondjuk, mondjuk már, legyen az akármi is. Feszül bennünk a mondani akarás, nem is tudjuk, mi az. Csak szeretnénk elmondani, hogy a könyve nagyon fontos lett nekünk, és örülünk, hogy megjelent. A szerző kicsit csodálkozott: nem gondolta volna, hogy a kötetében felmerülő témák ilyen fiatalokat is megérintenek. Aztán a tárgyra tértünk: nem szeretnénk tolakodni, csupán azt kérdeznénk, milyen útravalót javasol (ad?) az irodalomhoz. Megnyugtatott az a szó, hogy útravaló, a barátnőm találta ki, azóta használom. Emberi és könnyű, bármikor hozzá lehet nyúlni. A szerző röviden elmondta, ki volt az ő mestere, és hogy szerinte nagyon fontos az egyszerűség.

Persze másképp is alakulhatott volna, minden alkat kérdése. Mégis jólesett, és azóta, ha találkozunk, szelíden mosolygunk egymásra. Tisztelem ezt az emberi egyszerűséget, és bánom, hogy az idei könyvhéten nem tudtunk néhány szót váltani, pedig észrevettem, és azt hiszem, ő is észrevette, hogy én észrevettem. Beszélgetett. Remélem, látta, ahogy kicsit rámosolygok.


 

Ez most kuka?

 

Ráérezni a húzás fontosságára, arra, ahogy egyre könnyebben ki lehet törölni a szöveg bármely részét. Nem amputálás, inkább szobrászat. Először csak a felesleges névelőket, igekötőket, esetleg néhány rövid szót. Aztán a szóismétlést. Öt évvel ezelőtt egy pályatársam megszerkesztette az egyik versemet; pirossal jelölte a húzandó részeket, rengeteg névelő, szóismétlés volt közöttük. Azt hittem, ezzel készen vagyok, kivágom, törlöm, amit kell, és megvan a vers.

Csakhogy utána már egész sorok, versszakok váltak pirossá. Néhány szó maradt abból a szövegből, amit eredetileg írtam. Olyan bátorsággal jelölték más műhelymunkák során, mit kell törölni, hogy átvettem a lendületükből. Rájöttem, nem vagyok és talán soha nem is voltam szerelmes a saját szövegeimbe. Mert ugyan dolgoztam velük, mégis e munkafolyamat miatt olyan könnyen leváltak rólam. Az önálló szöveg pedig, ahogy másokat sebezni tud, ugyanolyan kitett a szerkesztőprogram korrektúra módjának. Egy kiforratlan, nyers szövegben esetében nincs nagyobb élvezet annál, mint mikor rátalálunk a sallangokra, zavaróan lüktető kiszögellésekre.

Függőjévé váltam a húzásnak, törekedtem a minél szikárabb versszövet kidolgozására. Mintha egy aszalógépbe tettem volna a verset. A túl szárazra húzott, kopogós szöveggel azonban a lélektelenség érzetét kockáztatjuk, azzal együtt, hogy könnyen válhat unalmassá, érdektelenné, és nincs annál kellemetlenebb, mint saját magunk előtt mentegetni egy közönyös verset. (A húzás technikájának árnyalásában persze jelentős szerepet játszottak azok a mentorok, műhelyvezetők és szerzők, akiket mindig nagyra tartottam, s közülük többen, például J. T. is, akihez az első ilyen élményt kapcsolom, sokszor hangsúlyozták a tiszta, sallangmentes szöveg fontosságát. Szintén J. T. volt az, aki először kimondta, hogy a vers anyagszerű, és hogy erre egyre inkább rá fogunk érezni.) S mivel a vers anyag, ezért mindenkinek más minta, szövet, szálsűrűség, puhaság, lágyság az, ami „komfortos”, ami kézre áll, és ami hozzáférhető. Olyan sohasem lesz, hogy mindenkinek a kedvében jár egy anyag, mégis el kell ismerniük, hogy ettől függetlenül jó, legfeljebb nem veszik fel, nem használják. A túl kemény és száraz szöveg azonban paneleire esik, nincs keringése, sejtek közti nedv, s azt hiszem, a legnehezebb újraéleszteni egy elhalt versszövetet.

Éppen ezért, fájdalmasan vagy kevésbé – ahogy már említettem, nekem ez nem annyira okoz gondot – egy ponton el kell engedni az egész szöveget. Nem feltétlenül csak azért, mert már a végtelenségig (halálközeli állapotig) húztuk, hanem mert nem jó. Eleve tévút, erőlködés, kényszer eredménye, és az egészen érződik a mondvacsináltság. Lehet húzni, bővíteni, de minek. Ebben pedig nem az a nehéz, hogy néhány másodpercig nyomjuk a törlés gombot, hanem az, hogy ne essünk a visszafordítás csapdájába. Ne akarjuk visszahozni, amiről már egyszer eldöntöttük, végeztünk vele. A feltámasztott, de továbbra sem élő szöveg ott bizsereg majd – mint egy hiányzó végtag – s eltereli a figyelmet a fontosabbakról. F. M. ajánlotta fel néhány évvel ezelőtt, hogy szívesen válogat ő is a szövegeim között, kimetszi a rosszat, kihúzza a slampos sorokat, majd hozzátette: így sokkal jobban fájni fog, mintha én csinálnám. Ezért csak távolról mondta el a véleményét, amely gyakorlatilag annyi volt: írjak jobb verseket.

Nem amputálni kell tehát, sebészkedni, gondoljunk a szobrászatra inkább. Hiszen ugyan megszabadulunk egy szövegtől, kínosan felállunk az íróasztal mellől, miután kimúlt, olyankor azonban fontos az átmentés. Egy máshonnan kihullott, de nagyon is értékes anyag megőrzése. Nem transzplantáció, hiszen épp azt akarjuk elkerülni, hogy az új, ígéretesebb ötletbe gyúrt sor, szó vagy versszak kilökődjön, akár egy idegen szerv, ha nem bírja elviselni új hordozóját.

Mi lesz tehát a halott szöveggel? Semmi. Elektromos impulzusok, hő, némi tárhely. (Vagy: összetépett papírlapok, kidobott galacsin.) A már belefektetett munka nem szabad, hogy feleslegesnek tűnjön. Minden addigi gyakorlat, ötlet ott zsizseg majd a készülődő új szövegek mögött.

Alkotótáborból jövök épp, s csak most szembesültem egy alapvető ténnyel: soha nem ragaszkodtam egyetlen szövegemhez sem. Ez persze nem azt jelenti, hogy bármi történhet velük, vagy hogy hidegen hagynak. Vannak személyes kedvenceim, és minden szakmai tanácsot meghallgatok, hogy majd azok közül válogassak, és saját módszereimhez igazítsam őket – a szövegemet elvégre én is ismerem a legjobban. Ülünk tehát egy fülledt teremben, zajlik a műhelymunka. Fiatalabb pályatársam amellett érvel, hogy a szövegében minden direkt volt, nem akar változtatni, húzni sem, csökönyösen olvassa fel ismét az eredeti, mindenki által feleslegesnek vélt szakaszokat. Nem idegesít. Szembesülök vele, menyire közel van a saját szövegéhez, s így azzal a gondolattal is meg kell birkóznom, hogy én magam soha nem voltam ilyen közel. És ez talán baj, lehetséges, nincs intim viszonyom a saját verseimmel, valahogy már a kezdetekben is így volt. Ha húzni kell, húzni kell, mondom, és rövid indoklás után mérlegelek, majd rányomok a törlés gombra. 

A direktség alatt pályatársam azt érti: szándékos, tudatos, a koncepció része. S ez nem azért baj, ha egyáltalán baj, mert ne lehetne igaz, hanem mert egyrészt nem tudja megfogalmazni, hogy miért lett így és így, másrészt ez a szövegből sem érződik, harmadrészt úgy elzárja a művet a friss levegőtől, hogy az egyre inkább fulladozni kezd. Először csak befülled, mint a mosógépben felejtett ruha, aztán állott szagot áraszt.

Szétszedték a szövegemet, mondjuk gyakran, és ettől a mondattól boldog vagyok. Ott a lehetőség a kezünkben, hogy dolgozzunk vele, hogy rendezzük, át- és felülírjuk, bővítsük, kurtítsuk (áldott, termékeny dolog a húzás, de azért ne essünk túlzásokba sem), s ha kell, akár az egész folyamat végén, szabaduljunk meg a szövegtől. Halála nyilvánvaló lesz már a munka közben is – temessünk és üljünk tort (kávé, sütemény), gyászoljunk, és mondjuk el másoknak is, nemrég kihúztam a nagy részét egy hosszabb anyagnak, aztán lépjünk tovább minél hamarabb.

 


 

– El fogják olvasni?

 

– ez persze álkérdés[1].

Néhány éve publikáltam egy kisebb igényű[2] verset az egyik online folyóirat oldalán. Ez volt az első versközléseim egyike, okvetlenül boldog voltam – vidéken nyaraltam épp, szürcsöltem a hideg gyümölcslevest, a lábamnál macska sétált, és akkor felvillant a telefonom képernyője. Email: örömmel közlik az xy és yz című verseimet. Megosztottam valamennyi létező felületen, s azóta úgy gondolok az xy című darabra, mint az első jól sikerült írásomra – ami persze távol áll a jelenlegiektől, de megvolt benne valami kristályos[3], tiszta. Aztán két évvel ezelőtt üzenetet kaptam egy volt koreai csoporttársamtól. „Ez az életről szól, igaz? (…) És az újjászületésről.” Teljesen zavarban voltam. A volt koreai csoporttárs, akivel személyesen legfeljebb egyszer vagy kétszer beszéltem, elolvasta az egyik legkorábban publikált szövegemet. Egyszerűen bemásolta a Google fordítójába, és konvertálta saját anyanyelvére. Ijesztő volt. Visszatekintve szeretném megkérni, küldje el a koreai változatot, hogy egy tolmács ismerősömmel visszafordítsam magyarra. És hogy az életről szól, meg az újjászületésről. A vers kulcsszavai nagyjából ezek: víz, föld, test stb. Ha szigorú vagyok, kikérem magamnak, nem, ez a vers nem erről szól, de miért tenném? Magam sem tudom, mit akartam mondani abban a néhány sorban. Jó szöveget akartam írni, publikálhatót[4],[5].

Másrészről nagyon örültem: egykori koreai csoporttársamnak mondott valamit a versem. Valami általánosat, talán valami konkrétat is. Ezért a szomorú, egyben örömre okot adó válasz a fenti kérdésre az, hogy: el.

El fogják olvasni, persze azonnal felmerül a kérdés, hogy hányan. Azt hiszem, ez a kevésbé lényeges[6]. Hogyan fogják olvasni? És ez utóbbi mindenféle aleseteivel meg kell barátkoznunk. Mert ott vannak a legszélsőségesebbek: „Tényleg borozgatánk apámmal? Komolyan ivott a jó öreg?” Azaz, hogy mindaz, ami a szövegben olvasható, a szerzővel történt-e, és ha igen, miért teregeti ki a nagyvilág számára, hogy boldog-boldogtalan tudja életének e részletét. Szenzációszámba mennek a sorok. De hát le van írva, meg van munkálva, szerkesztve, húzva, bővítve, tördelve, csonkolva, kritizálva, ezer kézen átment, azaz: . Így is, úgy is.

Az egyik legfontosabb tapasztalatom ebben a témakörben a közeli barátaimmal, családtagjaimmal kapcsolatos, akik – nem felrovásképp írva a következőket – természetesen nem tudják leválasztani a szerzőt a szövegről. Ha azt a soromat olvassák, hogy „mikor fejenállva mosogattam melletted tavaly nyáron”[7] az első kérdés biztosan az lesz, hogy kivel, mert a szerző ugyan ki meri mondani legélesebb gondolatait, mégis mindig a névmások helyettesítő funkciójával operál. „Te tudsz fejenállni?” „Akkor nálatok biztosan rengeteg a mosatlan, és nem értem, ezt miért kell mindenkinek tudnia.”[8] Mindezt megkapom egy hosszú Facebook-üzenetben. Nem esik jól. Kifejezetten rosszul esik, dühös vagyok, sírni szeretnék. Elszabadult a vers, járja a világhálót, és van, akit megbánt. De van, akinek meg azt juttatja eszébe, hogy élet, meg újjászületés[9]. Másnak meg, hogy nincs egyedül, hogy halványan vagy egészen élesen benne is él valami nagyon hasonló. S arra a tényre, hogy ezzel kapcsolatban milyen érzései támadnak, sajnos nem terjed ki a hatalmam. Ezzel nem felmentem magamat, hanem megállapítom, hogy a vers tényleg szabad életet él. Egyre önállóbb, lassan elkezd beszélni is, és lehet, hogy egyik éjszaka ott áll fölöttünk, késsel a kezében[10]. A szerző fölött is[11].



[1] S itt be kell vallanom: valamennyi, e rovatban közölt írásom címe, mely minden esetben kérdés, ál. Nem hamis, de különösebben nem is megválaszolható. Érvelek ide és oda, csiszolom az éleket, ha egy túl karcos állításon kapom magam. Erre jók ezek a kérdések: feltérképezni. Persze hazudnék, ha azt mondanám, nincsenek egyértelmű válaszaim, igenis vannak! Az emberek hajlamosak azt gondolni erről a mindent körül-, s körbejáró magatartásról, gondolkodásról, hogy langyos. („De mivel langyos vagy, és sem hideg, sem meleg, kezdlek téged kivetni a számból.” Jel 3,1–6.14–22) Hogy se ilyen, se olyan, hová jutottunk, mi értelme volt mindennek, kérdezhetik jogosan. Egyértelmű válaszaim – a magam számára – azonban mindig csak réseket világítanak be, mondhatni eseti jellegűek; érvényességük személytől, helytől és időtől folyamatosan változik. Epizódjaim szemléltetőek, épp ezért kell hozzátenni mindig a kontextust, és főleg azt: lehet ez így se. 

[2] Néhány hete rövid, egyoldalas kritikát közöltek négy, márciusban megjelent versemről. Abban a szövegben olvastam először, hogy „kisebb igényű [vers]”, mely nem leminősítő jelző volt, sőt, azóta is örömmel használom ezt a fogalmat, mert pontosan megnevezi, amit eddig én csak úgy írtam körül, hogy „Mit vállal a vers?”, „Milyen célokat tűz ki magának a szöveg?”. A „kisebb igényű” noha továbbra is homályos, de jobban érezhető. Valami olyasmit kell hogy jelentsen, hogy a szöveg nem törekszik NAGY verssé lenni, mégis pontos, kristályszerű.

[3] Újabban a kedvenc (divat)szavaim egyike: kristályszerű (szöveg). Fogalmam sincs, hogyan kellene pontosan meghatározni. Főleg azért, mert ezzel a jelzővel általában a jó verseket illetem, következésképp két  kristályszerűnek mondott szöveg között a hasonlóság akár a nullához is közelíthet. Vannak puhán kristályszerű szövegek, és élesek is, nagyobb karcokkal, látványos kiszögellésekkel. Kémiai párhuzammal élve a kristályszerkezet az egész szöveget összetartja, nem hagyja, hogy – még a legváratlanabb kiugrások ellenére sem – a szöveg megbillenjen. Érezhetők a súlypontjai, dőlésszögei.

[4] (Felismertem: gondjaim vannak bizonyos szavakkal, amelyeket lábjegyzetben kell listáznom, ami a lábjegyzetek 1. pontjában említett körüljárási mániámmal – ezt bizonyos szakemberek az imposztor szindrómával hozhatják összefüggésbe – lehet kapcsolatban. Ha lehetne a lábjegyzethez lábjegyzetet készíteni, – lehet, hogy lehet – készítenék.)

[5] Publikálható szöveg – tessék? Ez olyan, mint a már lejárt szavatosságú, de még évekig fogyasztható konzerv? A hivatalos álláspont szerint már ne együk meg, de jól felmelegítve igen? (Egyébként semmi bajom a lejárt konzervekkel, hiszek abban, hogy téli estéken életmentő erejük lehet.) Ha nem gondolunk arra a furcsa, tompa ízre, minden rendben? Nem tudom, ki mit ért az alatt, hogy „publikálható szöveg”, de az egész valahogy gyanús. Olyan, mint mikor nem merjük megmondani a barátunknak, hogy ez a frizura nem az igazi, s helyette jön az „érdekes”, „szokatlan”, pedig egyszerűen: nem jó. Nem siralmas, nem kell elbujdokolnia, de legközelebb, ha engem kérdez, valamit máshogy. Így és így. Egyébként, ha senki sem kérdezi, minek egyáltalán szóba hozni? Azért. Mert találkozol új frizurájú barátoddal, és egész végig a homloka fölé bámulsz. Várja, hogy megdicsérd, de nem fogod. És így van a szövegekkel is: ha valaki megmutatja, lóbálja-lebegteti előtted a kéziratot, azt akarja, hogy szóba kerüljön. A legrosszabb a némaság. A síri csönd – látom magam előtt társaim arcát, amint egy műhelymunka alkalmával a lapot bámulják, erősen gondolkoznak, de nem mondanak semmit. Aztán valaki azt mondja: „Ez itt azt jelenti, hogy…?” Ravasz, mert kérdést tesz fel, a szerzőt akarja beszéltetni. De nem sikerül, mert egy „Igen” után általában visszasüllyedünk a csöndbe. Vagy valaki azt mondja: „szóismétlés” – ez azért jó, mert a szóismétlés ugyanolyan álpanel, mint e rovatban közölt írásaim címei, csak kicsit másképp: jelentőséget tulajdonít egy egyébként legkevésbé jelentőségteljes szövegelemnek. (Szóismétlés – elkerülhető: az ismétlődő szó kihúzásával vagy szinonima keresésével, Magyar nyelv, 4. osztály.) És a végén így vagy úgy, de el kell dönteni, hogy a szöveg jó vagy rossz. (Lásd lábjegyzetek 1. pont: körüljárjuk, megvizsgáljuk, de az egyedi esetekre mindig mondunk valamit, legfeljebb magunkban.) Mert utána, ha szépen, lassan mindenki elbotorkál a műhely helyszínéről, és megalakulnak a három-négyfős állandó vagy átmeneti kommunák, akkor egy, akár félórásra nyúló kávé- és cigarettaszünet első témája biztosan „az a szörnyű vers” lesz. Mert akkor már mondható, a keretek felbomlottak, a nyomás enyhült. A „publikálható szöveg” az a végkifejlet, amit nem tudok hová tenni. Amit ugyanúgy nem értek, mint a magam számára mostanában használt kristályszerűséget. Mert publikálható és PUBLIKÁLHATÓ és pUbLiKáLhAtÓ és publikálható és publikálható stb. szövegek között óriási a különbség – de azt, hogy mi, valamiért mindig elfelejtjük megmondani, így veszem az előbbiek átlagát, és arra jutok: közepes. De miért akarna bárki is közepes szöveget publikálni?

[6] Persze, hogy lényeges, de ezzel valami egészen más ajtót nyitnék ki. Ezúttal annyit szeretnék hangsúlyozni, hogy sosem azzal a szándékkal írok bármit is, hogy a szövegemmel milliók életét fogom megváltoztatni, mert soha senki nem hozott létre még ilyen nagyszerűt. Ez félrevisz. Ha meg jó, úgyis olvasni fogják, és már annak is örülni kell, hogyha a tágabb értelemben vett szakma beszél róla.

[7] Nem létező sor egy soha meg nem írandó versből.

[8] Bevallom, túlzok. Egy megtörtént eset kontúrjait nagyítom, s már-már a körvonal nagyobb, mint a tartalom.

[9] Nem tudom, ez jó-e.

[10] Kensz nekem egy pirítóst, Anya? – kérdezi, pedig már régen aludnál.

[11] Csak a lábjegyzeteket nem érdekli senki.


 

Egyedül vagy közösen?

 

Mintha lehetne választani, sőt, mintha kellene. Vannak magányos elvonulók persze, akik ritkán mutatkoznak, s egész életükben befelé figyelnek. A másik esetet nem tudom elképzelni: az állandó nyüzsgést, a folyamatos együttlétet, a véget nem érő beszélgetéseket és estéket. Különben mikor születne meg a ? Még azokban a kivételes esetekben is, amikor egy szövegnek több szerzője van, egy billentyűt egyszerre többen nem tudnak lenyomni. Én vagyok és a szöveg, de nem lehet, hogy a kapcsolat egyoldalúvá váljon. Úgy érzem, valamennyien – legalábbis a most beérő elsőkötetesek közül – az egyensúly megtartására törekszünk. Persze egyikünk ritmusa sem összehasonlítható, de a közösséget mindannyian igényeljük.

Van, hogy nem győzöm kivárni a következő alkalmat, hogy elújságoljam pályatársamnak, hogy: írtam. „Írtam verset.” – mondom bugyuta mosollyal, olyannal, amit senki más előtt nem mernék felvállalni. Leveszem a terhet magamról, elbagatellizálom a költészetet, de jólesik. „Hadd nézzem.” – hangzik a válasz, de a kezem már a zsebemben van, fogja a telefonomat, nem is kell keresgélni, csak fel kell oldani a képernyőzárat, a legfeljebb félkész szöveg már akkor meg volt nyitva, amikor a metrón a kávézóba utaztam.

Vagy fordítva. Valaki megérkezik, zsebében a mobilképernyő méretű szöveg, leül és azt mondja: „Írtam verset.” „Hadd nézzem.” – és már ott van az orrom előtt, nagyítok, kicsinyítek, és azt érzem, hogy azonnal haza kell mennem, elég volt a társaság, írnom kell nekem is, ide a billentyűzetet. Csakhogy ez kevés. Az impulzusok legfeljebb morzsák, amiket be kell gyűjteni. Valaki verset írt, valaki más prózát, esetleg fel is olvasta, a harmadik díjat nyert, a negyedik a kéziratszerkesztés élményeiről mesél, az ötödiknek kritikusi teendői vannak. Ha összejön tíz-tizenöt hasonló benyomás, akkor már nemcsak azt érzem, hogy ide a billentyűzettel, írnom kell, hanem azt is, hogy semmi mást nem akarok, mint elkezdeni dolgozni. Csakhogy ez a kép is hamis. Hiszen miután mindenkitől elköszönök, vagy végre felszabadul egy nagyobb egységnyi idő, és már a metrón hazafelé az első mondaton gondolkodom, amit le fogok írni, amit végre leírhatok – akkor vége.

Első mondat, első sor, pont. Se előre, se hátra. Rájövök, hogy semmi mást nem forgattam a fejemben egy ideje, mint egy jó és erős kezdősort. A többi legfeljebb vázlat, derengő csomópont. Mert ez az első mondat jó és erős, alig vártam, hogy betűk sorozata legyen. Csalódás. Erőlködés. A billentyűzet felesleges vegzálása. Eltelik egy nap, és még egy, és még egy. Elfelejtem a fejemben egyszál első sorral fityegő szövegdobozt. Számlát fizetek online, szakszöveget keresek (semmi irodalom!), recepteket nézek. Aztán megnyitom a szövegszerkesztő programot, ami már-már hiányzik. Megnyitottam. Mikor? „Írtam kritikát, megnézed?” Dokumentum csatolása, látta: 13.40. Estére megnézi. Aztán vagy megnézi, vagy nem, és a következő kávéházi találkozáskor kerül szóba. Persze a kávézót is úgy kell érteni, hogy egy hely, egy közösség, koncert, tábor, közért, akármi, ahol együtt vagyunk.

És ott a stressz. Nyomaszt, persze, hogy nyomaszt, hogy nem szabad kiszakadnom. Egy pillanatra sem. Naprakésznek kell lennem: ki milyen díjat kapott, kit milyen díjra jelöltek, mi a következő fontos bemutató, esemény, kit kell meghallgatnom, megnéznem – ezeket csak úgy lehet, ha könyékig benne vagyok. Ha van mit hozzáadnom. Legutóbb az egyik pályatársam, akit egy éve nem láttam, és akivel teljesen véletlenül találkoztunk az egyik gyorsétteremben, azt mondta, most detoxikál. Azaz már túlvan a nehezén, de egyszerűen azt érezte, hogy sok. Az egyik itt publikál, a másik ennél a kiadónál jelenik meg, a harmadik díjat kapott. Nem tudja tartani a lépést. Milyen lépést? – kérdeztem, és hirtelen belegondoltam, hogy ez mindenkinek mást jelent. Mindenki mást akar ettől az egésztől, de nekem jó így, ahogy most van. Ha közel kerülnék ahhoz a ponthoz, ahol már nem tudom a stresszt pozitívumként kezelni, fogalmam sincs, mi történne. Az egyensúlyt nem tudom előre kiszámolni. (És túl sok szót kell kurziválnom ebben a szövegben – úgy érzem, csak így bírja a mondanivalót. Micsoda nagy szavak! Olyanok, amikre egy líraműhelyen okvetlenül azt mondanám: elhasznált, terhelt – csupa kurziválandó jelző.)

Napról napra rakosgatom a kavicsokat a mérleg egyik és másik serpenyőjére úgy, hogy a mérleget magát nem is látom. Aztán hirtelen észreveszem, az egyik oldal már majdnem teljesen átbillen, és akkor egy jó nagy marékkal a másik serpenyőbe is szórok. Csend. Elvonulás, olvasás, zajmentesítés. A közeg kényszerű kizárása, annak ellenére, hogy közben minduntalan vágyom csak meginni egy pohár bort és újra nevetni az egészen, amit irodalomnak hívunk, de jobb híján fogalmunk sincs, mi az. Mert nekem fogalmam sincs – ezért vezettem be a szöveg fogalmat intenzívebben a mindennapjaimba.

És kellenek a közeli barátok. Ahogy család is kell, van, és ez ugyanennek az irodalmi – már megint ez a szó – verziója. Akikkel nemcsak irodalomról, szövegekről beszéltek, de mégis, mint egy háló, összetart mindenkit. Akik ismerik a szerelmi bánatot, a szövegek mélyét, ahonnan kicsírázik, és már tudják, hogy egy elhasznált szó a versben valójában a legtisztább, legőszintébb megnyilatkozás. Akikkel nevetsz azon, ha valaki rosszul vagy rosszkor használja azt a jelzőt, hogy elhasznált. Hogy képzavar. Nem a másikon nevettek, hanem magatokon. Hogy mennyire kevés idő elég, hogy elég ez a háló, ami összetart és nyitott könyvek lesztek. Ki kell nevetni szorongásunk tárgyát, viccet kell csinálni a nem sikerült sorokból, nevetségessé kell tenni azt, amiért minden nap teszünk. Amitől megcsömörlünk, amire büszkék vagyunk, ami szorongással tölt el, és ami fogalmam sincs, hogyan definiálható a legjobban, de nálam biztosan több, belőletek pedig még sokáig kell bele.


 

Egész életemben?

 

Tízezer karakter április végéig. Tizenötezer május közepéig, tízezer május végéig. Százezer, és még húszezer júniusig. Összesen száznegyvenötezer karakter nyárig. Igaz, szóközökkel. És bele kell számoljam a hibahatárt, hogy bármikor túlszaladhat, és jöhet még. Miért ne jönne? Jöjjön! Ezt akarom. Mit is? Ezzel akarok foglalkozni innentől nagyon sokáig, de azt, hogy egész életemben, csak így merem leírni, inkább alá, mint mellérendelő szerkezetben.

A fejszámolás után – melynek apropója, hogy muszáj látni konkrétan, számszerűsítve, mert ha nincs ilyen módon világossá téve a feladat, ha nem hökkent meg a mennyiség, a nullák, nem is beszélve ezek oldalszámra történő átkonvertálásáról, akkor könnyebben felejtődik el, könnyebben hanyagoltatja, még inkább halogattatja magát – eszembe jut, mit mondok most arra a kérdésre, mi leszel, ha nagy leszel? (Már nagy vagyok?) Tehát ha megkérdezik, mondjam azt, karakterekkel foglalkozom? Nem, ez nem az igazi. Mértékegységeknek tökéletes, de semmi több. Mi lenne, ha azt mondanám, hogy szövegekkel foglalkozom? Ez a legtisztább, de mégis mit jelent? A költő hiányos, a kommunikációs szakember nem megfogható, az író még nem releváns, a tanár nem reprezentatív, a kritikust meg egyszerűen nem kedvelem. A közös bennük – és tudom, hogy jóval több a közös bennük ennél – a karakter. Kihagyhatatlan, sőt, az elsők között van, miután megérkezik a feladat, hogy megkeressem, ráfókuszáljak és bemérjem a kitűzött penzumot.     

Elérek a mondandóm sejtett feléig, és a karakterszámlálóra kattintok. Többször nézek rá, mint a faliórára. De mit tehetnék, ha nincs nagyobb öröm, mint a kész szöveget – már nem karakterek! – nézni. Megvan. Persze nem túl sokáig, épp csak egy rövid időre, mert már jön a következő. És a következő, az azutáni, és megint. Csak most értem meg ennek a generatív folyamatnak a lényegét. Megértettem? Inkább: bízom benne. Abban, hogy nem fog leállni.

Akarom ezeket a szövegeket, pedig a nagy részükről még sejtésem sincs. Akkor miért érzem magam furcsán, ha azt válaszolom, szövegekkel foglalkozom? Így nem lehet bemutatkozni. Az ember vagy költő, vagy kommunikációs szakember, vagy író, vagy tanár, vagy kritikus. Vannak párosítások, amikor a kombinációk megengedettek, de minél több az elem, annál zavaróbb. Vagyis megint a szöveg kerül előtérbe: milyen szöveg? Hol és mikor, kinek, miért? Így ha vers, akkor a válasz költő, ha kritika, akkor kritikus, és így tovább.

Ha szigorú vagyok magamhoz, alig csinálom négy éve. És szigorú vagyok, mert a szöveg – mostanra kurziválni kell, nehogy jelentőségét veszítse – jóval korábban ott volt. A tudatosság, még inkább a tudatosságra való törekvés tette ilyen különlegessé. Pedig más dolgokat is csináltam tudatosan, vagy annak mondhatóan, jóval hosszabb ideig, mégis abbamaradtak. Hogy vehetném a bátorságot ahhoz, hogy az írást egész életre vonatkozónak tekintsem? Közben akárhogy gondolkodom, kimondom vagy sem, félek, hogy így lesz, és akarom nagyon. Hiszen már van, létezik.

Szövegekben gondolkodom napról napra. És a szöveg – mivel mostanra úgyis kezd semleges hangalakká válni, akár Babits versében a fekete – jelentsen itt: rendszert, anyagot, létrehozást, tartalmat, és így tovább. Mégsem olyan fontos a mérés, sőt, a legjobb, amikor szabadon húzható, bővíthető, forgatható. A karakterszám bója, amitől jó elrugaszkodni, és visszatérni hozzá, ha kell. Akkor miért ijeszt meg ennyire? Hogy jó lesz-e, működőképes – ki tudja. Valaki szeretni fogja, valaki nem. Beágyazódik vagy eltűnik örökre – rendben. De hogy én, akinek még azzal is problémája van, hogy a mi leszel, ha nagy leszel kérdést megválaszolja, hogyan kerülök egyik oldalról a másikra, nem tudom. Onnan, hogy a karakterszámláló nullát mutat, odáig, hogy tízezret, húszezret, százezret. Ennél feljebb menni még nem is merek. És egyszerűen kiesik, mintha kómába kerülnék erre az időre. Akkor is, ha a munkafolyamat nem egyszeri, hanem meg-megszakad, és mindig vissza kell térni hozzá. Ezt akarom, és félek tőle. Újrakezdeni, elölről, megint. Ebben persze mégis van valami egészen megnyugtató.

                                              


Főoldal

2023. október 16.
Kopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Mindák Dániel: CsokitortaCsabay-Tóth Bálint: A sarj
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Bálint Tamás: Máj hagymalekvárralFekete Vince: Gyönyörű apokalipszisAcsai Roland verseiGál Ferenc versei
Kiss László: Az olvasásOberczián Géza: EgyedülKovács Dominik – Kovács Viktor: Lesz majd mindenKontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png