Rovatunk négy szerzőjét arra kértük, hogy írjon nekünk négyhetente egy-egy 4-6 ezer karakteres jegyzetet, tárcát, publicisztikát az irodalomról általában vagy aktuálisan, közös ügyeinkről vagy személyes ügyeiről, friss vagy régi olvasmányáról, alkotói gondjáról stb. Fontos, hogy érdekes, izgalmas, akár provokatív, figyelemkeltő szövegek íródjanak. Tehát arra kérjük, hogy tartsa ujját a kortárs irodalom ütőerén. Emeljen ki, mutasson rá, elemezzen, értelmezzen bármit, amit fontosnak vél napjaink irodalmával, saját munkáival kapcsolatban. Minőségi irodalmi szövegeket várunk az irodalomról. De nem az irodalmi életről, nem az irodalompolitikai vitákról.
Szabados Attila
Válogatni kell?
Az ott giccses. Ez nem működik, ez felesleges, a mondat pongyola. Szörnyű zárlat. Néhány olyan visszajelzés, amit sokkal nehezebb megindokolni, mint például egy rossz rímet, valami szerkezeti-mondattani hibát vagy hasonlót. Van, aki szerint erős, remek a felütés, mások azt mondják, ki kell húzni. Ki kell húzni úgy ahogy van, értsd már meg, erősebb lesz a szöveg.
Az egyik barátom azt mondja, nem bírja, ha szétverik a versét. Az kész, ő tudja, érzi. Neki ne mondják meg, mennyit húzzon belőle. Felháborodik és zaklatott lesz, ha három versszakból kettőt a kukába akarnak dobni. Igaza van. Azt mondja, az nem az a vers. Vagy ha mégis jobb lenne két versszak mínusszal, indokolják meg jobban. Közelítsenek másképp, és ne a saját versüket akarják megírni/meghúzni. Ennek a barátomnak természetesen igaza van, ugyanakkor egyáltalán nincs igaza. Ha azt mondaná ugyanis, hogy a vers, belátja, bizonyos szerkezeti, ritmikai, gondolati stb. érvek miatt erősebb lenne (nem csak úgy magában erősebb, mert az mi a csudát jelent), de ő úgy gondolja, dolgozna még vele, és átértékeli ezt a drasztikus lehetőséget is – na, akkor lenne igaza.
Egy másik barátom azt mondja, nem hisz a kritikában. Ezt az állítását képtelen megindokolni, pedig be kellene látnia, ez éppen olyan, mintha a kritikus azt mondaná, nem hisz a versekben. Vagy a prózákban, vagy bármiben, amit a kritika tárgyává tesz. Ez a másik barátom jobb híján úgy indokol, hogy nem lesz több a kritikától. Nem tudom. Talán nem így, vagy egész máshogy. Mondhatná például, hogy vannak rettenetes kritikák, rossz kritikák, buta érvek, és így tovább.
Nem hiszek a fekete-fehérben, és mindig meglepődöm, ha valakinek, aki irodalommal foglalkozik, kibillenthetetlenül erős, önmagában álló véleménye van. A hangsúlyt arra teszem, hogy önmagában álló. Hiszen a tej szerintem is fehér. Egy megállapítás mögött azonban legyen ott a következtetés okos, átlátható és komplex útja. Legyenek feltételek, megszorítások és körülmények, amik mellett az állítás igaz vagy nem igaz. Árnyalatok kellenek, fokozatok, átjárók.
Ugyanakkor megértem fentebb említett barátaim problémáit is. Mert van úgy, hogy egy dolog, például egy sor vagy egy vers, nem mond az ég világon semmit. Mert a szerző például épp pszichedelikus mindennapjait éli, és a neoavantgárd irányzatok valamelyiket kapargatja. Így lesz a lírai én egy neonfénnyel beszórt liftbe szorult szúnyog, és „így válnak izgalmassá” bizonyos egy- vagy kétsoros művek. Mindezekkel nem a fenti két példa igaz mestereit kívánom bírálni vagy leminősíteni. Azt mondom, hogy tartalom és forma viszonyában, ha csak egy fél hajszálnyival is, és még akkor is, ha ezzel együtt igaz a forma és tartalom elválaszthatatlansága, a tartalom vezet. Akkor is, ha a forma miatt módosulnia kell.
És azért értem meg drága barátaim agóniáját, akik hosszú évek után lemondtak a vélemény befogadásáról (túlzok); mert sokak bedőlnek a formának. Mint egy kisgyerek, akit a vásári forgatagban mindenfélével el lehet csábítani. Sokszor dicsérjük a képet, a stilisztikai megoldások erejét, a tördelés dinamikáját, de azt a kérdést elfelejtjük feltenni, miért van így? Milyen viszonyban áll a tartalommal, az üzenettel?
Nincs bajom semmilyen újítással, nem állok ellen a meghökkentő dolgoknak. De ha egy valamit idáig magamévá tettem, akkor az az, hogy tudni kell, mit akarunk mondani. Akkor is, ha azt úgy mondjuk, hogy a formai-stilisztikai megoldásoktól mindenkinek tátva marad a szája. De csak akkor marad úgy, ha mindezek mögött ott dolgozik a tartalom, a mag. Megértem tehát barátaimat, akik elutasítják a formai megoldásokat magasztaló, a képek burjánzását éltető, de a tartalmat félresöprő véleményeket.
Nincs mese, válogatni kell. Fel kell írni minden visszajelzést, aztán szanálni. Egyiket a másik után. Van, amit csuklóból. Mert egyszerűen nem a tiéd, másé, más versé, más szövegé, de a te rendszeredtől alapjaiban idegen. Aztán ott vannak azok a tanácsok, amiken érdemes elidőzni.
Most, hogy kompozícióba rendezem szövegeimet, számos véleményt meghallgatok vagy elolvasok. A visszajelzések változatosak. Bizonyos versekre, amiket szeretnék eldobni, azt mondják, azok a legjobbak, az általam legjobbnak érzetteket pedig leértékelik. És ott vannak az apróságok. Zárlatok, strófák, szavak, hogy például állat helyett írjak marhát, legyek kemény. Ezeken rágódom sokat. Tényleg. Miután este hazaérek a munkából, bekapcsolom a laptopot, megnyitom a szövegszerkesztőt és a kéziratot. Egyik komment sorakozik a másik után, egymás alatt a méltató és elmarasztaló hozzászólások.
Aztán elkezdek mosogatni, a gép a szobában. Állok a koszos tányérok fölött, kezemben szivacs, és próbálom magam meggyőzni az érvekről. Hogy jobb-e egy sor nélkül, és ha igen, miért? Nem lesz-e anélkül száraz, mint a kartonpapír vagy a túlsütött fasírt? Miért legyen marha, ha én egyszer állatnak írtam? És így tovább. Aztán, mikor próbálom magamra erőltetni valamelyik megoldást, beszaladok a szobába, gyorsan átírom a szöveget, és visszamegyek a mosogatóhoz. Rövid időre megnyugszom. A következő tányérnál azonban úgy érzem, elárultam magam. A szövegeimet, a kéziratot. És ezzel, azt hiszem, nincsen semmi baj. Mert abban bízok, hogy a végén jó lesz, és úgy lesz jó.
Apróságok, de fontosak. Válogatok a hozzászólások között, és mindegyiknek örülök. Van, amin felhúzom magam, és ott helyben igyekszem valakivel megértetni, hogy egy szinesztézia önmagában nem izgalmas. Azaz lehet, maximum tíz másodpercig. Hogy jó lenne megérvelni, milyen viszonya van a nagyobb képhez, a szöveghez. Mit vállal a szöveg egyáltalán? Dobálózik vagy következetes? És hogy a hozzászólás melyiket követi.
Hogyan kérjünk útravalót?
Tavaly tavasszal az egyik barátom kísérőjeként részt vettem egy japán-magyar fogadáson, amelyen a nagykövet is megjelent. Mi több: belépéskor a tömeg két sorba osztódott, az egyik az „egyenesen a rendezvényre” volt, a másik pedig a „nagykövet üdvözlése”. A barátom azt mondta, illene az utóbbiba állnunk, senki nem választotta a másikat, és egyébként is: a protokoll.
Tíz-tizenkét ember sorakozott előttünk, láttuk, ahogy meghajolnak a nagykövet előtt és váltanak vele néhány szót. A barátom azt mondta, nekem nem kell megszólalnom, meghajlás után nyújtsak kezet, miután ő elmondta a mondandóját. Gyakorolt: Így és így hívják, innen és innen jött, itt dolgozik, ezek az ambíciói – motyogta mellettem. Majd hozzátette, végül is megszólalhatok, ha szeretnék, kívánjunk együtt minden jót a japán népnek. We would like to wish great pastimes here for your Excellency, good health to the people of Japan and to his Majesty the Emperor. Sorra kerültünk. Kölcsönösen meghajoltunk, aztán a barátom kezet nyújtott, bemutatkozott, és mikor elkezdte volna mondani azt a jól begyakorolt néhány mondatot, a nagykövet diszkréten elfordult és a sorban utánunk jövőkkel kezdett foglalkozni. Követtük a kijelölt irányt, beléptünk a rendezvényterembe. A barátom csalódott volt, hiába nyugtattam, nem csináltunk bolondot magunkból, hiszen én meg sem szólaltam, ő meg, hiába szeretett volna, a nagykövet nem adott rá lehetőséget. Nem várható el tőle, hogy mindenkivel percekig beszélgessen.
Persze nem szeretnék direkt párhuzamot vonni nemzetközi találkozók és például dedikálások, szerzői estek között – arra próbálok utalni, hogy sokszor nem merjük megszólítani az általunk nagyra tartott szerzőket, és még nagyon szeretnénk váltani velük pár szót, miután szeretettel dedikálták nekünk a könyvüket. Szerzője válogatja. Mivel – legyünk őszinték – vannak, akikhez kígyózó sorok állnak, és vannak, akiknél kevesebben szeretnének dedikálást kérni. És ott vannak a privát események, váratlan találkozások az utcán, metrón, pályaudvaron és a többi.
Szintén tavasszal – miért történik minden tavasszal? – hazautaztam vidékre, hogy egy író-olvasó találkozón részt vegyek egy, ebben a szövegben „kígyózó sorokkal” bíró szerző estjén. Felszálltam a vonatra, és néhány másodperc után észrevettem, hogy együtt utazunk. Pár sorral előttem ült és a telefonján olvasott. Izgatott lettem, tényleg nagyon fontosak számomra a könyvei és a gondolkodása az irodalomról. Máson sem tudtam agyalni, csak azon, hogy mi történne, ha odalépnék hozzá. Egyáltalán mit mondanék? Fejben gyakoroltam a lehetséges epizódokat: bemutatkozás, írás – és itt megálltam: miért érdekelné őt egy pályakezdő, ez az egész inkább tolakodás. Az állomáson a szóban forgó szerző előttem szállt lefelé. Hirtelen hátra fordult: ez már [szóban forgó település neve]? – kérdezte. Igen, mondtam, és én is leszálltam. A peron mellett ugyanaz a személy várt minket (erről a szerző nem tudott). Odaléptem én is M-hez, üdvözöltem, aztán bemutatott minket egymásnak. A szerző mosolyogva nyújtott kezet.
Bármi megtörténhet, érezni kell a határokat. Kivel mit lehet közölni, kitől mit lehet kérdezni. Milyen napja volt, milyen nehézségek érték. Sokszor viccelődünk azzal a barátaimmal, hogy mindenkinek megvan a „maga szerzője”. Akivel egyszerűen csak jóban van, többek ismerősnél, kevesebbek barátoknál. Mély tisztelet és a rajongásnál valamivel kevesebb, de hasonló érzése. Ezeket soha nem az előre megtervezett szituációk eredményezik. Véletlen összecsengések, és kevésbé az irodalom vagy a szakmai témák – legalábbis így gondolom. Egy ponton zárójelbe kerül a hajszás kényszer arra, hogy valakivel megosszuk irodalmi pályánk alakulását, fontosabbá válik, hogy megtaláljuk-e emberként a közös hangot.
A 2021-es budapesti könyvhetet egy kedves barátnőmmel jártuk végig. Dedikálások, bemutatók, ahogy lenni szokott. Egy kevésbé ismert, de számunkra (nem csak számunkra) annál fontosabb szerző asztalához is odaléptünk. Szabados Attilának ajánlom. Könyvhét! – írta, és mi megköszöntük. Később ugyanez a szerző a Vörösmarty téren ült a központi szobor peremén. Tényleg nem csinált semmit, egyszerűen ült és nézett maga elé. Barátnőmmel néhány méterrel arrébb álltunk, elvesztünk a tömegben, a szoborcsoport szélén üldögélő szerzőt néztük. Nem kellene-e odamenni hozzá? És mit mondanánk? Hogy fontos a könyve. Nekünk. Csak ennyit? Majd ahogy alakul. Közben egyik lábunkról a másikra álltunk, indultunk is volna meg nem is, aztán észrevettük, a szerző elkezd telefonálni. Most beszél valakivel, ne zavarjuk. Majd ha letette. Sokáig beszéltek, találgattuk, miről lehet szó, aztán elrakta a zsebébe a telefont. Most.
Közelítünk a szerző felé, nem engedjük, hogy máshová forduljon a tekintetünk, tíz méter, öt méter, három, kettő, és már ott állunk előtte. Felnéz, köszönünk. Köszön. Ne haragudjon, hogy zavarjuk (micsoda ostobaság, miben zavarnák, de hát a protokoll), de – és itt következne a lényeg, hogy tulajdonképpen mit akarunk mondani, pedig mi se tudjuk, csak hadd mondjuk, mondjuk már, legyen az akármi is. Feszül bennünk a mondani akarás, nem is tudjuk, mi az. Csak szeretnénk elmondani, hogy a könyve nagyon fontos lett nekünk, és örülünk, hogy megjelent. A szerző kicsit csodálkozott: nem gondolta volna, hogy a kötetében felmerülő témák ilyen fiatalokat is megérintenek. Aztán a tárgyra tértünk: nem szeretnénk tolakodni, csupán azt kérdeznénk, milyen útravalót javasol (ad?) az irodalomhoz. Megnyugtatott az a szó, hogy útravaló, a barátnőm találta ki, azóta használom. Emberi és könnyű, bármikor hozzá lehet nyúlni. A szerző röviden elmondta, ki volt az ő mestere, és hogy szerinte nagyon fontos az egyszerűség.
Persze másképp is alakulhatott volna, minden alkat kérdése. Mégis jólesett, és azóta, ha találkozunk, szelíden mosolygunk egymásra. Tisztelem ezt az emberi egyszerűséget, és bánom, hogy az idei könyvhéten nem tudtunk néhány szót váltani, pedig észrevettem, és azt hiszem, ő is észrevette, hogy én észrevettem. Beszélgetett. Remélem, látta, ahogy kicsit rámosolygok.
Ez most kuka?
Ráérezni a húzás fontosságára, arra, ahogy egyre könnyebben ki lehet törölni a szöveg bármely részét. Nem amputálás, inkább szobrászat. Először csak a felesleges névelőket, igekötőket, esetleg néhány rövid szót. Aztán a szóismétlést. Öt évvel ezelőtt egy pályatársam megszerkesztette az egyik versemet; pirossal jelölte a húzandó részeket, rengeteg névelő, szóismétlés volt közöttük. Azt hittem, ezzel készen vagyok, kivágom, törlöm, amit kell, és megvan a vers.
Csakhogy utána már egész sorok, versszakok váltak pirossá. Néhány szó maradt abból a szövegből, amit eredetileg írtam. Olyan bátorsággal jelölték más műhelymunkák során, mit kell törölni, hogy átvettem a lendületükből. Rájöttem, nem vagyok és talán soha nem is voltam szerelmes a saját szövegeimbe. Mert ugyan dolgoztam velük, mégis e munkafolyamat miatt olyan könnyen leváltak rólam. Az önálló szöveg pedig, ahogy másokat sebezni tud, ugyanolyan kitett a szerkesztőprogram korrektúra módjának. Egy kiforratlan, nyers szövegben esetében nincs nagyobb élvezet annál, mint mikor rátalálunk a sallangokra, zavaróan lüktető kiszögellésekre.
Függőjévé váltam a húzásnak, törekedtem a minél szikárabb versszövet kidolgozására. Mintha egy aszalógépbe tettem volna a verset. A túl szárazra húzott, kopogós szöveggel azonban a lélektelenség érzetét kockáztatjuk, azzal együtt, hogy könnyen válhat unalmassá, érdektelenné, és nincs annál kellemetlenebb, mint saját magunk előtt mentegetni egy közönyös verset. (A húzás technikájának árnyalásában persze jelentős szerepet játszottak azok a mentorok, műhelyvezetők és szerzők, akiket mindig nagyra tartottam, s közülük többen, például J. T. is, akihez az első ilyen élményt kapcsolom, sokszor hangsúlyozták a tiszta, sallangmentes szöveg fontosságát. Szintén J. T. volt az, aki először kimondta, hogy a vers anyagszerű, és hogy erre egyre inkább rá fogunk érezni.) S mivel a vers anyag, ezért mindenkinek más minta, szövet, szálsűrűség, puhaság, lágyság az, ami „komfortos”, ami kézre áll, és ami hozzáférhető. Olyan sohasem lesz, hogy mindenkinek a kedvében jár egy anyag, mégis el kell ismerniük, hogy ettől függetlenül jó, legfeljebb nem veszik fel, nem használják. A túl kemény és száraz szöveg azonban paneleire esik, nincs keringése, sejtek közti nedv, s azt hiszem, a legnehezebb újraéleszteni egy elhalt versszövetet.
Éppen ezért, fájdalmasan vagy kevésbé – ahogy már említettem, nekem ez nem annyira okoz gondot – egy ponton el kell engedni az egész szöveget. Nem feltétlenül csak azért, mert már a végtelenségig (halálközeli állapotig) húztuk, hanem mert nem jó. Eleve tévút, erőlködés, kényszer eredménye, és az egészen érződik a mondvacsináltság. Lehet húzni, bővíteni, de minek. Ebben pedig nem az a nehéz, hogy néhány másodpercig nyomjuk a törlés gombot, hanem az, hogy ne essünk a visszafordítás csapdájába. Ne akarjuk visszahozni, amiről már egyszer eldöntöttük, végeztünk vele. A feltámasztott, de továbbra sem élő szöveg ott bizsereg majd – mint egy hiányzó végtag – s eltereli a figyelmet a fontosabbakról. F. M. ajánlotta fel néhány évvel ezelőtt, hogy szívesen válogat ő is a szövegeim között, kimetszi a rosszat, kihúzza a slampos sorokat, majd hozzátette: így sokkal jobban fájni fog, mintha én csinálnám. Ezért csak távolról mondta el a véleményét, amely gyakorlatilag annyi volt: írjak jobb verseket.
Nem amputálni kell tehát, sebészkedni, gondoljunk a szobrászatra inkább. Hiszen ugyan megszabadulunk egy szövegtől, kínosan felállunk az íróasztal mellől, miután kimúlt, olyankor azonban fontos az átmentés. Egy máshonnan kihullott, de nagyon is értékes anyag megőrzése. Nem transzplantáció, hiszen épp azt akarjuk elkerülni, hogy az új, ígéretesebb ötletbe gyúrt sor, szó vagy versszak kilökődjön, akár egy idegen szerv, ha nem bírja elviselni új hordozóját.
Mi lesz tehát a halott szöveggel? Semmi. Elektromos impulzusok, hő, némi tárhely. (Vagy: összetépett papírlapok, kidobott galacsin.) A már belefektetett munka nem szabad, hogy feleslegesnek tűnjön. Minden addigi gyakorlat, ötlet ott zsizseg majd a készülődő új szövegek mögött.
Alkotótáborból jövök épp, s csak most szembesültem egy alapvető ténnyel: soha nem ragaszkodtam egyetlen szövegemhez sem. Ez persze nem azt jelenti, hogy bármi történhet velük, vagy hogy hidegen hagynak. Vannak személyes kedvenceim, és minden szakmai tanácsot meghallgatok, hogy majd azok közül válogassak, és saját módszereimhez igazítsam őket – a szövegemet elvégre én is ismerem a legjobban. Ülünk tehát egy fülledt teremben, zajlik a műhelymunka. Fiatalabb pályatársam amellett érvel, hogy a szövegében minden direkt volt, nem akar változtatni, húzni sem, csökönyösen olvassa fel ismét az eredeti, mindenki által feleslegesnek vélt szakaszokat. Nem idegesít. Szembesülök vele, menyire közel van a saját szövegéhez, s így azzal a gondolattal is meg kell birkóznom, hogy én magam soha nem voltam ilyen közel. És ez talán baj, lehetséges, nincs intim viszonyom a saját verseimmel, valahogy már a kezdetekben is így volt. Ha húzni kell, húzni kell, mondom, és rövid indoklás után mérlegelek, majd rányomok a törlés gombra.
A direktség alatt pályatársam azt érti: szándékos, tudatos, a koncepció része. S ez nem azért baj, ha egyáltalán baj, mert ne lehetne igaz, hanem mert egyrészt nem tudja megfogalmazni, hogy miért lett így és így, másrészt ez a szövegből sem érződik, harmadrészt úgy elzárja a művet a friss levegőtől, hogy az egyre inkább fulladozni kezd. Először csak befülled, mint a mosógépben felejtett ruha, aztán állott szagot áraszt.
Szétszedték a szövegemet, mondjuk gyakran, és ettől a mondattól boldog vagyok. Ott a lehetőség a kezünkben, hogy dolgozzunk vele, hogy rendezzük, át- és felülírjuk, bővítsük, kurtítsuk (áldott, termékeny dolog a húzás, de azért ne essünk túlzásokba sem), s ha kell, akár az egész folyamat végén, szabaduljunk meg a szövegtől. Halála nyilvánvaló lesz már a munka közben is – temessünk és üljünk tort (kávé, sütemény), gyászoljunk, és mondjuk el másoknak is, nemrég kihúztam a nagy részét egy hosszabb anyagnak, aztán lépjünk tovább minél hamarabb.
– El fogják olvasni?
– ez persze álkérdés[1].
Néhány éve publikáltam egy kisebb igényű[2] verset az egyik online folyóirat oldalán. Ez volt az első versközléseim egyike, okvetlenül boldog voltam – vidéken nyaraltam épp, szürcsöltem a hideg gyümölcslevest, a lábamnál macska sétált, és akkor felvillant a telefonom képernyője. Email: örömmel közlik az xy és yz című verseimet. Megosztottam valamennyi létező felületen, s azóta úgy gondolok az xy című darabra, mint az első jól sikerült írásomra – ami persze távol áll a jelenlegiektől, de megvolt benne valami kristályos[3], tiszta. Aztán két évvel ezelőtt üzenetet kaptam egy volt koreai csoporttársamtól. „Ez az életről szól, igaz? (…) És az újjászületésről.” Teljesen zavarban voltam. A volt koreai csoporttárs, akivel személyesen legfeljebb egyszer vagy kétszer beszéltem, elolvasta az egyik legkorábban publikált szövegemet. Egyszerűen bemásolta a Google fordítójába, és konvertálta saját anyanyelvére. Ijesztő volt. Visszatekintve szeretném megkérni, küldje el a koreai változatot, hogy egy tolmács ismerősömmel visszafordítsam magyarra. És hogy az életről szól, meg az újjászületésről. A vers kulcsszavai nagyjából ezek: víz, föld, test stb. Ha szigorú vagyok, kikérem magamnak, nem, ez a vers nem erről szól, de miért tenném? Magam sem tudom, mit akartam mondani abban a néhány sorban. Jó szöveget akartam írni, publikálhatót[4],[5].
Másrészről nagyon örültem: egykori koreai csoporttársamnak mondott valamit a versem. Valami általánosat, talán valami konkrétat is. Ezért a szomorú, egyben örömre okot adó válasz a fenti kérdésre az, hogy: el.
El fogják olvasni, persze azonnal felmerül a kérdés, hogy hányan. Azt hiszem, ez a kevésbé lényeges[6]. Hogyan fogják olvasni? És ez utóbbi mindenféle aleseteivel meg kell barátkoznunk. Mert ott vannak a legszélsőségesebbek: „Tényleg borozgatánk apámmal? Komolyan ivott a jó öreg?” Azaz, hogy mindaz, ami a szövegben olvasható, a szerzővel történt-e, és ha igen, miért teregeti ki a nagyvilág számára, hogy boldog-boldogtalan tudja életének e részletét. Szenzációszámba mennek a sorok. De hát le van írva, meg van munkálva, szerkesztve, húzva, bővítve, tördelve, csonkolva, kritizálva, ezer kézen átment, azaz: mű. Így is, úgy is.
Az egyik legfontosabb tapasztalatom ebben a témakörben a közeli barátaimmal, családtagjaimmal kapcsolatos, akik – nem felrovásképp írva a következőket – természetesen nem tudják leválasztani a szerzőt a szövegről. Ha azt a soromat olvassák, hogy „mikor fejenállva mosogattam melletted tavaly nyáron”[7] az első kérdés biztosan az lesz, hogy kivel, mert a szerző ugyan ki meri mondani legélesebb gondolatait, mégis mindig a névmások helyettesítő funkciójával operál. „Te tudsz fejenállni?” „Akkor nálatok biztosan rengeteg a mosatlan, és nem értem, ezt miért kell mindenkinek tudnia.”[8] Mindezt megkapom egy hosszú Facebook-üzenetben. Nem esik jól. Kifejezetten rosszul esik, dühös vagyok, sírni szeretnék. Elszabadult a vers, járja a világhálót, és van, akit megbánt. De van, akinek meg azt juttatja eszébe, hogy élet, meg újjászületés[9]. Másnak meg, hogy nincs egyedül, hogy halványan vagy egészen élesen benne is él valami nagyon hasonló. S arra a tényre, hogy ezzel kapcsolatban milyen érzései támadnak, sajnos nem terjed ki a hatalmam. Ezzel nem felmentem magamat, hanem megállapítom, hogy a vers tényleg szabad életet él. Egyre önállóbb, lassan elkezd beszélni is, és lehet, hogy egyik éjszaka ott áll fölöttünk, késsel a kezében[10]. A szerző fölött is[11].
[1] S itt be kell vallanom: valamennyi, e rovatban közölt írásom címe, mely minden esetben kérdés, ál. Nem hamis, de különösebben nem is megválaszolható. Érvelek ide és oda, csiszolom az éleket, ha egy túl karcos állításon kapom magam. Erre jók ezek a kérdések: feltérképezni. Persze hazudnék, ha azt mondanám, nincsenek egyértelmű válaszaim, igenis vannak! Az emberek hajlamosak azt gondolni erről a mindent körül-, s körbejáró magatartásról, gondolkodásról, hogy langyos. („De mivel langyos vagy, és sem hideg, sem meleg, kezdlek téged kivetni a számból.” Jel 3,1–6.14–22) Hogy se ilyen, se olyan, hová jutottunk, mi értelme volt mindennek, kérdezhetik jogosan. Egyértelmű válaszaim – a magam számára – azonban mindig csak réseket világítanak be, mondhatni eseti jellegűek; érvényességük személytől, helytől és időtől folyamatosan változik. Epizódjaim szemléltetőek, épp ezért kell hozzátenni mindig a kontextust, és főleg azt: lehet ez így se.
[2] Néhány hete rövid, egyoldalas kritikát közöltek négy, márciusban megjelent versemről. Abban a szövegben olvastam először, hogy „kisebb igényű [vers]”, mely nem leminősítő jelző volt, sőt, azóta is örömmel használom ezt a fogalmat, mert pontosan megnevezi, amit eddig én csak úgy írtam körül, hogy „Mit vállal a vers?”, „Milyen célokat tűz ki magának a szöveg?”. A „kisebb igényű” noha továbbra is homályos, de jobban érezhető. Valami olyasmit kell hogy jelentsen, hogy a szöveg nem törekszik NAGY verssé lenni, mégis pontos, kristályszerű.
[3] Újabban a kedvenc (divat)szavaim egyike: kristályszerű (szöveg). Fogalmam sincs, hogyan kellene pontosan meghatározni. Főleg azért, mert ezzel a jelzővel általában a jó verseket illetem, következésképp két kristályszerűnek mondott szöveg között a hasonlóság akár a nullához is közelíthet. Vannak puhán kristályszerű szövegek, és élesek is, nagyobb karcokkal, látványos kiszögellésekkel. Kémiai párhuzammal élve a kristályszerkezet az egész szöveget összetartja, nem hagyja, hogy – még a legváratlanabb kiugrások ellenére sem – a szöveg megbillenjen. Érezhetők a súlypontjai, dőlésszögei.
[4] (Felismertem: gondjaim vannak bizonyos szavakkal, amelyeket lábjegyzetben kell listáznom, ami a lábjegyzetek 1. pontjában említett körüljárási mániámmal – ezt bizonyos szakemberek az imposztor szindrómával hozhatják összefüggésbe – lehet kapcsolatban. Ha lehetne a lábjegyzethez lábjegyzetet készíteni, – lehet, hogy lehet – készítenék.)
[5] Publikálható szöveg – tessék? Ez olyan, mint a már lejárt szavatosságú, de még évekig fogyasztható konzerv? A hivatalos álláspont szerint már ne együk meg, de jól felmelegítve igen? (Egyébként semmi bajom a lejárt konzervekkel, hiszek abban, hogy téli estéken életmentő erejük lehet.) Ha nem gondolunk arra a furcsa, tompa ízre, minden rendben? Nem tudom, ki mit ért az alatt, hogy „publikálható szöveg”, de az egész valahogy gyanús. Olyan, mint mikor nem merjük megmondani a barátunknak, hogy ez a frizura nem az igazi, s helyette jön az „érdekes”, „szokatlan”, pedig egyszerűen: nem jó. Nem siralmas, nem kell elbujdokolnia, de legközelebb, ha engem kérdez, valamit máshogy. Így és így. Egyébként, ha senki sem kérdezi, minek egyáltalán szóba hozni? Azért. Mert találkozol új frizurájú barátoddal, és egész végig a homloka fölé bámulsz. Várja, hogy megdicsérd, de nem fogod. És így van a szövegekkel is: ha valaki megmutatja, lóbálja-lebegteti előtted a kéziratot, azt akarja, hogy szóba kerüljön. A legrosszabb a némaság. A síri csönd – látom magam előtt társaim arcát, amint egy műhelymunka alkalmával a lapot bámulják, erősen gondolkoznak, de nem mondanak semmit. Aztán valaki azt mondja: „Ez itt azt jelenti, hogy…?” Ravasz, mert kérdést tesz fel, a szerzőt akarja beszéltetni. De nem sikerül, mert egy „Igen” után általában visszasüllyedünk a csöndbe. Vagy valaki azt mondja: „szóismétlés” – ez azért jó, mert a szóismétlés ugyanolyan álpanel, mint e rovatban közölt írásaim címei, csak kicsit másképp: jelentőséget tulajdonít egy egyébként legkevésbé jelentőségteljes szövegelemnek. (Szóismétlés – elkerülhető: az ismétlődő szó kihúzásával vagy szinonima keresésével, Magyar nyelv, 4. osztály.) És a végén így vagy úgy, de el kell dönteni, hogy a szöveg jó vagy rossz. (Lásd lábjegyzetek 1. pont: körüljárjuk, megvizsgáljuk, de az egyedi esetekre mindig mondunk valamit, legfeljebb magunkban.) Mert utána, ha szépen, lassan mindenki elbotorkál a műhely helyszínéről, és megalakulnak a három-négyfős állandó vagy átmeneti kommunák, akkor egy, akár félórásra nyúló kávé- és cigarettaszünet első témája biztosan „az a szörnyű vers” lesz. Mert akkor már mondható, a keretek felbomlottak, a nyomás enyhült. A „publikálható szöveg” az a végkifejlet, amit nem tudok hová tenni. Amit ugyanúgy nem értek, mint a magam számára mostanában használt kristályszerűséget. Mert publikálható és PUBLIKÁLHATÓ és pUbLiKáLhAtÓ és publikálható és publikálható stb. szövegek között óriási a különbség – de azt, hogy mi, valamiért mindig elfelejtjük megmondani, így veszem az előbbiek átlagát, és arra jutok: közepes. De miért akarna bárki is közepes szöveget publikálni?
[6] Persze, hogy lényeges, de ezzel valami egészen más ajtót nyitnék ki. Ezúttal annyit szeretnék hangsúlyozni, hogy sosem azzal a szándékkal írok bármit is, hogy a szövegemmel milliók életét fogom megváltoztatni, mert soha senki nem hozott létre még ilyen nagyszerűt. Ez félrevisz. Ha meg jó, úgyis olvasni fogják, és már annak is örülni kell, hogyha a tágabb értelemben vett szakma beszél róla.
[7] Nem létező sor egy soha meg nem írandó versből.
[8] Bevallom, túlzok. Egy megtörtént eset kontúrjait nagyítom, s már-már a körvonal nagyobb, mint a tartalom.
[9] Nem tudom, ez jó-e.
[10] Kensz nekem egy pirítóst, Anya? – kérdezi, pedig már régen aludnál.
[11] Csak a lábjegyzeteket nem érdekli senki.
Egyedül vagy közösen?
Mintha lehetne választani, sőt, mintha kellene. Vannak magányos elvonulók persze, akik ritkán mutatkoznak, s egész életükben befelé figyelnek. A másik esetet nem tudom elképzelni: az állandó nyüzsgést, a folyamatos együttlétet, a véget nem érő beszélgetéseket és estéket. Különben mikor születne meg a mű? Még azokban a kivételes esetekben is, amikor egy szövegnek több szerzője van, egy billentyűt egyszerre többen nem tudnak lenyomni. Én vagyok és a szöveg, de nem lehet, hogy a kapcsolat egyoldalúvá váljon. Úgy érzem, valamennyien – legalábbis a most beérő elsőkötetesek közül – az egyensúly megtartására törekszünk. Persze egyikünk ritmusa sem összehasonlítható, de a közösséget mindannyian igényeljük.
Van, hogy nem győzöm kivárni a következő alkalmat, hogy elújságoljam pályatársamnak, hogy: írtam. „Írtam verset.” – mondom bugyuta mosollyal, olyannal, amit senki más előtt nem mernék felvállalni. Leveszem a terhet magamról, elbagatellizálom a költészetet, de jólesik. „Hadd nézzem.” – hangzik a válasz, de a kezem már a zsebemben van, fogja a telefonomat, nem is kell keresgélni, csak fel kell oldani a képernyőzárat, a legfeljebb félkész szöveg már akkor meg volt nyitva, amikor a metrón a kávézóba utaztam.
Vagy fordítva. Valaki megérkezik, zsebében a mobilképernyő méretű szöveg, leül és azt mondja: „Írtam verset.” „Hadd nézzem.” – és már ott van az orrom előtt, nagyítok, kicsinyítek, és azt érzem, hogy azonnal haza kell mennem, elég volt a társaság, írnom kell nekem is, ide a billentyűzetet. Csakhogy ez kevés. Az impulzusok legfeljebb morzsák, amiket be kell gyűjteni. Valaki verset írt, valaki más prózát, esetleg fel is olvasta, a harmadik díjat nyert, a negyedik a kéziratszerkesztés élményeiről mesél, az ötödiknek kritikusi teendői vannak. Ha összejön tíz-tizenöt hasonló benyomás, akkor már nemcsak azt érzem, hogy ide a billentyűzettel, írnom kell, hanem azt is, hogy semmi mást nem akarok, mint elkezdeni dolgozni. Csakhogy ez a kép is hamis. Hiszen miután mindenkitől elköszönök, vagy végre felszabadul egy nagyobb egységnyi idő, és már a metrón hazafelé az első mondaton gondolkodom, amit le fogok írni, amit végre leírhatok – akkor vége.
Első mondat, első sor, pont. Se előre, se hátra. Rájövök, hogy semmi mást nem forgattam a fejemben egy ideje, mint egy jó és erős kezdősort. A többi legfeljebb vázlat, derengő csomópont. Mert ez az első mondat jó és erős, alig vártam, hogy betűk sorozata legyen. Csalódás. Erőlködés. A billentyűzet felesleges vegzálása. Eltelik egy nap, és még egy, és még egy. Elfelejtem a fejemben egyszál első sorral fityegő szövegdobozt. Számlát fizetek online, szakszöveget keresek (semmi irodalom!), recepteket nézek. Aztán megnyitom a szövegszerkesztő programot, ami már-már hiányzik. Megnyitottam. Mikor? „Írtam kritikát, megnézed?” Dokumentum csatolása, látta: 13.40. Estére megnézi. Aztán vagy megnézi, vagy nem, és a következő kávéházi találkozáskor kerül szóba. Persze a kávézót is úgy kell érteni, hogy egy hely, egy közösség, koncert, tábor, közért, akármi, ahol együtt vagyunk.
És ott a stressz. Nyomaszt, persze, hogy nyomaszt, hogy nem szabad kiszakadnom. Egy pillanatra sem. Naprakésznek kell lennem: ki milyen díjat kapott, kit milyen díjra jelöltek, mi a következő fontos bemutató, esemény, kit kell meghallgatnom, megnéznem – ezeket csak úgy lehet, ha könyékig benne vagyok. Ha van mit hozzáadnom. Legutóbb az egyik pályatársam, akit egy éve nem láttam, és akivel teljesen véletlenül találkoztunk az egyik gyorsétteremben, azt mondta, most detoxikál. Azaz már túlvan a nehezén, de egyszerűen azt érezte, hogy sok. Az egyik itt publikál, a másik ennél a kiadónál jelenik meg, a harmadik díjat kapott. Nem tudja tartani a lépést. Milyen lépést? – kérdeztem, és hirtelen belegondoltam, hogy ez mindenkinek mást jelent. Mindenki mást akar ettől az egésztől, de nekem jó így, ahogy most van. Ha közel kerülnék ahhoz a ponthoz, ahol már nem tudom a stresszt pozitívumként kezelni, fogalmam sincs, mi történne. Az egyensúlyt nem tudom előre kiszámolni. (És túl sok szót kell kurziválnom ebben a szövegben – úgy érzem, csak így bírja a mondanivalót. Micsoda nagy szavak! Olyanok, amikre egy líraműhelyen okvetlenül azt mondanám: elhasznált, terhelt – csupa kurziválandó jelző.)
Napról napra rakosgatom a kavicsokat a mérleg egyik és másik serpenyőjére úgy, hogy a mérleget magát nem is látom. Aztán hirtelen észreveszem, az egyik oldal már majdnem teljesen átbillen, és akkor egy jó nagy marékkal a másik serpenyőbe is szórok. Csend. Elvonulás, olvasás, zajmentesítés. A közeg kényszerű kizárása, annak ellenére, hogy közben minduntalan vágyom csak meginni egy pohár bort és újra nevetni az egészen, amit irodalomnak hívunk, de jobb híján fogalmunk sincs, mi az. Mert nekem fogalmam sincs – ezért vezettem be a szöveg fogalmat intenzívebben a mindennapjaimba.
És kellenek a közeli barátok. Ahogy család is kell, van, és ez ugyanennek az irodalmi – már megint ez a szó – verziója. Akikkel nemcsak irodalomról, szövegekről beszéltek, de mégis, mint egy háló, összetart mindenkit. Akik ismerik a szerelmi bánatot, a szövegek mélyét, ahonnan kicsírázik, és már tudják, hogy egy elhasznált szó a versben valójában a legtisztább, legőszintébb megnyilatkozás. Akikkel nevetsz azon, ha valaki rosszul vagy rosszkor használja azt a jelzőt, hogy elhasznált. Hogy képzavar. Nem a másikon nevettek, hanem magatokon. Hogy mennyire kevés idő elég, hogy elég ez a háló, ami összetart és nyitott könyvek lesztek. Ki kell nevetni szorongásunk tárgyát, viccet kell csinálni a nem sikerült sorokból, nevetségessé kell tenni azt, amiért minden nap teszünk. Amitől megcsömörlünk, amire büszkék vagyunk, ami szorongással tölt el, és ami fogalmam sincs, hogyan definiálható a legjobban, de nálam biztosan több, belőletek pedig még sokáig kell bele.
Egész életemben?
Tízezer karakter április végéig. Tizenötezer május közepéig, tízezer május végéig. Százezer, és még húszezer júniusig. Összesen száznegyvenötezer karakter nyárig. Igaz, szóközökkel. És bele kell számoljam a hibahatárt, hogy bármikor túlszaladhat, és jöhet még. Miért ne jönne? Jöjjön! Ezt akarom. Mit is? Ezzel akarok foglalkozni innentől nagyon sokáig, de azt, hogy egész életemben, csak így merem leírni, inkább alá, mint mellérendelő szerkezetben.
A fejszámolás után – melynek apropója, hogy muszáj látni konkrétan, számszerűsítve, mert ha nincs ilyen módon világossá téve a feladat, ha nem hökkent meg a mennyiség, a nullák, nem is beszélve ezek oldalszámra történő átkonvertálásáról, akkor könnyebben felejtődik el, könnyebben hanyagoltatja, még inkább halogattatja magát – eszembe jut, mit mondok most arra a kérdésre, mi leszel, ha nagy leszel? (Már nagy vagyok?) Tehát ha megkérdezik, mondjam azt, karakterekkel foglalkozom? Nem, ez nem az igazi. Mértékegységeknek tökéletes, de semmi több. Mi lenne, ha azt mondanám, hogy szövegekkel foglalkozom? Ez a legtisztább, de mégis mit jelent? A költő hiányos, a kommunikációs szakember nem megfogható, az író még nem releváns, a tanár nem reprezentatív, a kritikust meg egyszerűen nem kedvelem. A közös bennük – és tudom, hogy jóval több a közös bennük ennél – a karakter. Kihagyhatatlan, sőt, az elsők között van, miután megérkezik a feladat, hogy megkeressem, ráfókuszáljak és bemérjem a kitűzött penzumot.
Elérek a mondandóm sejtett feléig, és a karakterszámlálóra kattintok. Többször nézek rá, mint a faliórára. De mit tehetnék, ha nincs nagyobb öröm, mint a kész szöveget – már nem karakterek! – nézni. Megvan. Persze nem túl sokáig, épp csak egy rövid időre, mert már jön a következő. És a következő, az azutáni, és megint. Csak most értem meg ennek a generatív folyamatnak a lényegét. Megértettem? Inkább: bízom benne. Abban, hogy nem fog leállni.
Akarom ezeket a szövegeket, pedig a nagy részükről még sejtésem sincs. Akkor miért érzem magam furcsán, ha azt válaszolom, szövegekkel foglalkozom? Így nem lehet bemutatkozni. Az ember vagy költő, vagy kommunikációs szakember, vagy író, vagy tanár, vagy kritikus. Vannak párosítások, amikor a kombinációk megengedettek, de minél több az elem, annál zavaróbb. Vagyis megint a szöveg kerül előtérbe: milyen szöveg? Hol és mikor, kinek, miért? Így ha vers, akkor a válasz költő, ha kritika, akkor kritikus, és így tovább.
Ha szigorú vagyok magamhoz, alig csinálom négy éve. És szigorú vagyok, mert a szöveg – mostanra kurziválni kell, nehogy jelentőségét veszítse – jóval korábban ott volt. A tudatosság, még inkább a tudatosságra való törekvés tette ilyen különlegessé. Pedig más dolgokat is csináltam tudatosan, vagy annak mondhatóan, jóval hosszabb ideig, mégis abbamaradtak. Hogy vehetném a bátorságot ahhoz, hogy az írást egész életre vonatkozónak tekintsem? Közben akárhogy gondolkodom, kimondom vagy sem, félek, hogy így lesz, és akarom nagyon. Hiszen már van, létezik.
Szövegekben gondolkodom napról napra. És a szöveg – mivel mostanra úgyis kezd semleges hangalakká válni, akár Babits versében a fekete – jelentsen itt: rendszert, anyagot, létrehozást, tartalmat, és így tovább. Mégsem olyan fontos a mérés, sőt, a legjobb, amikor szabadon húzható, bővíthető, forgatható. A karakterszám bója, amitől jó elrugaszkodni, és visszatérni hozzá, ha kell. Akkor miért ijeszt meg ennyire? Hogy jó lesz-e, működőképes – ki tudja. Valaki szeretni fogja, valaki nem. Beágyazódik vagy eltűnik örökre – rendben. De hogy én, akinek még azzal is problémája van, hogy a mi leszel, ha nagy leszel kérdést megválaszolja, hogyan kerülök egyik oldalról a másikra, nem tudom. Onnan, hogy a karakterszámláló nullát mutat, odáig, hogy tízezret, húszezret, százezret. Ennél feljebb menni még nem is merek. És egyszerűen kiesik, mintha kómába kerülnék erre az időre. Akkor is, ha a munkafolyamat nem egyszeri, hanem meg-megszakad, és mindig vissza kell térni hozzá. Ezt akarom, és félek tőle. Újrakezdeni, elölről, megint. Ebben persze mégis van valami egészen megnyugtató.
