Szélyes-Pál Dániel
A züllöttség fátyla
Drága Édesanyám, nem vigyázhat reám, reptetnek az angyalok.
Vérem összegyűjtik, nagy kádba ürítik, nem bánják, hogy meghalok.
Kopaszodó fejét, apám üres helyét, mindent magára hagyok.
Öcsémről üzenem, nem látom idefenn, lent marad, aki gagyog.
Régi, új bűnöket magammal nem viszek, mindent a papra hagyok.
Aki meglátogat, mindig velem marad, itt békés ember vagyok.
Drága Édesanyám, nem moshat már reám, magamra ruhát szabok.
Bűnöm összegyűjtik, hosszú sorba fűzik, nem büszke, aki halott.
Két kezem kulcsolva, ökölbe szorítva, most még ártatlan vagyok.
Mama
Az olló az enyém, a kutyaól is.
A villák, kések a tartóban.
Az ég az enyém, a horizont is.
A böllér és disznó az akolban.
A repce enyém, a törökbúza,
minden rokonom privát vétke.
A tüzelő, a cserépkályha.
Minden fizetés ki lett mérve.
A homlok enyém, a rögeszme.
A hosszú telek és könnyű nyarak.
A közkeletű és saját elvek.
Magaménak tudhattalak.
Az út az enyém, az összes omlás.
Mások lépteit számolom.
Két fiam és négy unokám,
bogos kezük, dongalábuk,
reszketeg törzsük, gyenge válluk.
Mind én szültem, mind enyémek.
S ha elviszi őket a nátha,
enyém lesznek odafenn is,
fekete, rothadó családfa.
A szemét a kertben,
a vissza nem váltott
földek is az enyéim.
A bűnök, mulasztások,
a meg nem tett jócselekedetek.
Hogy költözünk maholnap,
hogy van mit egyetek.
A fenyítő kéz az enyém,
és görcsbe rándul,
ha rátok gondolok.
Hogy fiaitokból
embert neveltek-e,
az csak a ti, privát dolgotok.
Szűk ünneplőbe öltöztem,
nagyapátok kapatos feje miatt.
És bírtam az első éjszakát,
de a szaga velem marad.
Öltem nektek friss állatot,
habzsoltátok mind magatokba.
S nem kérdeztétek, miért járok,
egyre inkább elakadozva.
Kerestem magamnak dolgot,
és nektek bajt. Imádkoztam
minden istenverte éjjel.
Védelmet az ember nem talál,
nem lehettünk jobbak Káin fiainál.
*
Nem a magáé.
Maga felejt.
Nem lakik itt.
*Az alkotó a Petőfi Irodalmi Múzeum Móricz Zsigmond-ösztöndíjasa.
Megjelent a Bárka 2025/2-es számában.
